Nem is tudom ebbe a részletbe miért éreztem úgy, hogy be kell avatnom őt. Mármint teljesen mindegynek kellene lennie, hogy élek vagy halok, ha nem jön össze, amit szeretnék, ha elérne. Jobban mondva elérnénk. Mert az az igazság, hogy rühellem Reantit annyira, hogy ha kellene, én magam lökném bele abba a gödörbe, amire rálapátoljuk a földet. De ezt azért nyíltan bevallani..nos, nem lenne túlságosan úrinői megnyilvánulás.
Így hát marad az én ajánlatom, amit igazán elfogadhatna, már csak a múltunkra való tekintettel is, aztán had mehessek vissza abba az élet nevű csapdába, amibe sajnos éppen benne vagyok nyakig. Legalább a tudat meglenne, hogy segítettem neki és ő rendben van, a következő cápát, aki pedig ki akarja túrni innen, már szigonypuskával fogja lelőni. Ez megnyugtatna, sőt! De kicsit megakadok. Most tényleg anyagi vonzatra kíváncsi? Én pedig mint valami engedelmes luxus escort, csak számokat kellene, hogy daloljak neki? De miért?
- 482 000 dollár egészen pontosan. - még kimondani is sok, de, mivel már széttúrtam a pénzügyi részt, pluszban begyűjtöttem némi látleletet is, ezt izzadás nélkül is ki tudná nekem fizetni, akárhonnan nézem. A mocsoknak mindenféle forrásai vannak. Ráadásul utána csak úgy nem lövethetne le, hisz túl feltűnő lenne. Mire észbe kapna, Naomi Ward már megszűnne létezni is. - De ez miért fontos most? - oldalra biccentem a fejem és kíváncsian nézem. Hisz nem ajánlat volt, hanem kérdés.

- Igen, kábé. - bólintok, nem nagyon értem mire akar kilyukadni a pénz dologgal. Ezt akkor kapom meg, ha végig tudom vinni házasságig és nyélbe tudjuk ütni a gyors válást is utána, akkor minden meglesz, amit szeretnék és eltűnhetek majd újból a balfenéken. Túlélem New York nélkül, tán a város is túléli majd nélkülem. És ezt nem is nevezhetjük igazán csalásnak, mert hát elég sok mindent lenyeltem ezalatt az idő alatt, sosem tartott még ilyen sokáig a dolog. Sosem. De egyszerűen meg kell állnom, talán Reanti maga a jel, hogy már sok lesz és kísértem a sorsomat.
Őt viszont nem értem. Most fel akarja ajánlani, hogy dolgozzak le fél millió dollárt neki? Na de hol ebben az én hasznom? Hisz a mostani fél milliómért egy éve...dolgozom mondhatni. Nem jó így a matek, egyébként nem értem mi a cél. Mármint...segíteni akar és ilyen furcsa módját választaná? - Foglaljuk össze. - hogy jól látom-e vagy sem - Tehát felvennél valamiféle munkára és ha elértem a bűvös fél millás fizetéshatárt akkor kiváltottad nekem Reantit, vagy mi? - csípőre teszem az egyik kezem, nem, még mindig nem értem. Vagy lehet, hogy nem akarom megérteni csak. - Egyáltalán, miféle munkára? - még kérdezek, mert nem értem. Tényleg nem. Dolgozzak neki...hát, azt hiszem ennél jobban kevés dologgal tudott volna meglepni.

Rendben, most valóban pislogva nézek rá. Most...ez azt jelenti, hogy aggódik értem? Aggodalomból akar nekem ajánlatot tenni? Ha tudná miken mentem át, valószínűleg teljesen bolondnak gondolna, mert igen, ezt pénzért csinálom, de nem az a lényeg. Hanem, hogy ne függjek mástól, ne írják elő, hogy mikor, mit és kivel csinálhatok. És ezen az oltáron én mindent feláldoztam. Mindent.
- Morris.. - kezdenék bele, de hát ezt hogy magyarázzam meg neki? - A tetves pénz azt jelenti, hogy senkinek a kényétől-kedvétől nem függenék többé. Én lehetnék újra én. - és áhh, hát nem tudja az elmúlt 12 évemet és az őt megelőzőeket sem. Hogy hányszor voltam már valaki más és mindig olyan, mint amilyet elvártak. Hogy milyen nehéz a sok kamu alatt még megtalálnom önmagamat.
Itt. Mellette. - Ettől még a nagy lóvétól elesek. - hát akkor kezeljük ezt üzleti megbeszélés szinten, bár ötletem sincs mit akar tőlem. Mit tudnék én ehhez a helyhez hozzáadni? Hát látszólag tökéletesen működik, ráadásul már nem 1-2 hónapos. - Nincs hol laknom, a többi pénzem jelenleg befektetésekben áll. - és a lakás, amiben most lakom Reantié, ezt vajon mérlegelte? Hogy ez az ajánlat nekem valamiféle újrakezdés lenne? - Aucs, nem tudom, hogy ezt most bóknak vegyem vagy sértésnek, amiért öregszem. - felnevetek, nyilván nem sértésnek szánta, azt szerintem másképp csinálná. Kénytelen vagyok megállni, hogy a körök mászkálásában ne egymás auráját súrolgassuk. Így is épp elég nehéz ennyire üzletiesen távolmaradónak lenni. Úgyhogy várom, hogy bökje ki, mire gondolt akkor...Rágyújtok és egy mosollyal fújom a füstöt a plafon felé.
- Szóval még mindig több dolgot futtatsz. - sommázom, a boxért nem rajongtam, de jól csinálta és volt benne valami egészen...állati. Namindegynemezalényeg. - Ezt kérném pontosabban kifejteni. - most megint leülnék, de az már hülyén venné ki magát, szóval megállok előtte. - Biztos, hogy ekkora szarba akarsz te nyúlni azért, hogy nekem ne legyen bajom? - mert ezt azért jól gondolja meg - Mert ha igen, akkor tárgyalhatunk az anyagiakról. - gondolom sejti, hogy ennyiből nem fogok igent mondani. Régen sem tettem. Nem játszom kicsiben, ahogyan ő sem.

Kedvem lenne nevetni, hát nem vagyok már húsz éves, akinek bármi megfelel. A lakhatásom pedig csak SZERINTE a legkisebb probléma, nekem baromira fontos és valljuk be, van bennem egyfajta sznobság is, hogy nem adom alább a tökéletesnél. Akkor sem, ha ezt szívességnek szánja, mert én nem tudom annak venni a munkaajánlat miatt. Az átszínezi az egészet. Álmomban sem gondoltam, hogy a főnököm kíván lenni. Tényleg nem. - Tudod milyen nehéz tökéletes lakást találni? - némileg kihívóan mérem végig, szerintem nem érdeklik az ilyen részletek. Engem viszont igen. Kivéve persze akkor, ha éppen rejtőzködnöm kell és akkor bármi megteszi. De ez Vegas és nekem van igényem.
Megint közel jön, hát igyekszem nem rá fújni a füstöt. Ettől most bizonyosan el kellene olvadnom, de nem is tudom mit csináljak, nem tudom hogyan érezzek ezzel kapcsolatban. - Mintha nekem ez ingyen pénz lenne... - felelem szárazon, hát ha azt hiszi, hogy csak mosolyogtam és szétraktam a lábaimat az elmúlt egy évben, akkor nagyon téved. Nagyon-nagyon téved.
Mégis azt érzem, hogy ezzel belevon a világába. Abba a világba, ahol több, mint klubtulajdonos. Ahol beköszönt némi illegalitás is a pénzfolyamba. Összezavar, hisz ez bizalmi állás, erősen bizalmi. Anélkül nem működne, csak örökösen kérdőjelezgetnénk egymást. Hallgatom és próbálom nem félrehallani, amit mond. Mármint nem arra gondolni, hogy ez valamiféle szexszel felspékelt bizalmi kurva poszt. Biztosan nem, csak már paranoid vagyok. - Meglátjuk megfelelnék-e az elvárásaidnak, de nem ingyen pénz ide vagy oda, meg kell adnod az induló tőkémet, ugyanis - 482 000-ről indulok. - hiába, van egy ára mindennek. Nekem is. Beljebb sétálok, hogy ténylegesen leülhessek az asztala előtti székre, mintha valóban tárgyalni jöttem volna. - Ülj le, pár dolgot át kell beszélnünk. - rakom keresztbe a lábaimat és az asztalra simítom a tenyerem. - Szükségem van tehát induló tőkére a városban, ehhez ragaszkodom. Nem akarok nálad kilincselni. - és ezzel rögtön félreérthetővé tenni azt, hogy mégis mi az én munkám a közelében. Plusz megalázónak érezném, na...nem a férjem. - Kell egy lakás. És beszéljünk akkor a...juttatásról. - igen, ezekre szükségem van, hogy érezzem, érek is valamit. Ha 12 évvel ezelőtt lennénk az se zavarna, ha egy bár alatt kellene laknom. Most igen. Bár evidensen mondhat nemet is, ha akar. - Nos?

Nyilvánvalóan nem fogja megérteni, hogy miért fontos a tökéletes lakás megtalálása. Persze ez nem az ő dolga, én fogok ott élni és nem ő. De mire lemegy a Reanti ügy meg kell lennie. Már persze ha túlélem és nem a semmire kell bérleti díjakat kifizetnem. Mondjuk akkor már a pénzkérdésnek is teljesen mindegy lesz.
Azt is próbálom értelmezni, hogy mennyire gondolja ezt komolyan. A miértbe inkább bele sem megyek. Megsajnált volna? Talán kár is ezen rágódni. - Vegasban sem könnyebb, mint New Yorkban..vagy bárhol máshol.. - megjegyzem és ez nyilván őt nem érdekli. Megoldom én, nagylány vagyok. Kerestem már lakást mindenfelé, biztosan ez a város sem fog nagy kihívást jelenteni.
Ennyi az, hogy akkor üzleti alapokra kell helyeződnünk, csak épp az ajánlat nekem sánta. Így nem jó, hiába lep meg baromira ezzel az egésszel. Még valahol még mindig a csattanót várom, hogy jön majd egy feltétel, egy kitétel, ami vállalhatatlan és végül ez mind-mind csak elmélet marad. Úgyhogy immár egymással szemközt az asztalnál úgy érzem valóban tárgyalunk valamiről.
- Intézek. - helyesbítem, az nekem régen rossz lesz, ha a lakás az ő ízlését tükrözné és nem az én kényelmi szempontjaimat. Szóval százezer dollár egy számlán, amihez ő is hozzáfér és bármikor letilthatja. Dörzsölt gazember, de ezen mosolyognom kell. - Úú, apa felügyelet alatt akarod tartani a hitelkártyám? - fel is nevetek, végtére is érthető ajánlat, még ha feszegethetném, hogy miért is nem bízik bennem. Touché lenne, mert én sem adnék neki ennyit csak puszira, egy szóra és régi dolgokra. - Rendben, legyen akkor százezer és egy lakás. - lassan mosolyodom el, de még nem tárgyaltunk itt a havi dolgokról. Egy százasból ebben a városban...huh.
Követem a tekintetemmel és kényelmesen hátra is dőlök a székben, ha már ilyen meseszerűen beállt elém. Szinte a nyelvem hegyén van a kérdés, hogy azért állt fel, mert a pompás teste is részét képezi a juttatásnak? De ez azért még tőlem is erősen túlzás lenne...ugye? Fél diszkréten nedvesítem meg az ajkaimat. Ez komoly dolog is. Meg nem is. - Már majdnem azt hittem ajánlatot fogok hallani, úgy elindultál. - marad egy mosoly is, de azért húzni kell itt a dolog komoly oldalán is. - Amellett, hogy kiegyezünk egy szerintem is tisztességes fizetésben havi szinten? - dobolok a térdemen az ujjaimmal, pedig nem vagyok türelmetlen. - Lássuk csak, nyugalmat, jó italokat, sok szexet, szórakozást... - kiszélesedik a mosoly, tudom, hogy nem erre vonatkozik a kérdés. - Azt, hogy avass be részletesen mindenbe. Nem játszhatsz velem bízom-nem bízom kérdéskört, ha ez összejön. - komolyodik a hangom is. Én is érzem, hogy képlékenyek vagyunk és méregetjük is egymást, mintha keresnénk, mikor üt be a szar. - És a Reanti ügy. Nem rejtőzhetek a pincében amíg lezajlik. És persze nem engedném, hogy kihagyj. Szóval? - nézek rá kíváncsian.

Nocsak, még a kezembe adja a segítői kártyalapot is. Ha most pokereznénk, azt hiszem összezavarna, hogy most az én malmomra akarja hajtani a vizet, vagy a sajátjára. A szándékait mondjuk nem teljesen értem, pedig ÁLTALÁBAN értem a férfiak gondolatmeneteit. Meg akarna menteni vagy csak tisztán segítséget kíván nyújtani? Na és miért? Mert lovagias? Mpff, hát azt kétlem. Ahhoz túl sok pénzről esik szó. Lakás téren..meglátjuk, bizonyosan jobban kiigazodik Vegasban mint én. Talán másodjára járok itt és mindig más pontját láttam a városnak.
A mosolyára mosollyal felelek, a szavaira dettó. Milyen igaza van, hogy ellenőrizni kívánja. Én is ezt tenném a helyében. - Touché.. - marad a mosoly. Nem mintha azon problémáznék, hogy a banki kimutatásokat figyelgetné, hogy éppen melyik üzletben mire költöm a pénzét, úgyis elveszne az információkban és úgysem érdekli igazából. Na meg nem is lényeg.
Majdnem kiszalad a számon a közelségére felteendő kérdés, de időben rakok féket a nyelvemre. Bár nagyon-nagyon elgondolkodtató. Ettől még igen, vannak részletek, amikre kíváncsi vagyok és beszélnünk kell Reantiról, hisz eredetileg ÉN ajánlottam segítséget és nem fordítva, ehhez képest minden fordítva történik.
- Attól tartok az nem választás kérdése és mellesleg ostobaság lenne nem visszamenni. - ezzel el is engedem a lakás dolgot erre az egyetlen estére, butaság lenne. Mindenesetre melengeti a lelkem az aggódása. Tényleg. De ez nem az a játszma, ahol az aggodalomnak szabad felülírnia a józanságot. Közelebb hajolok és a térdére fektetem a tenyerem, megkocogtatom egy kicsit. - Hé, most ne miattam aggódj. Az a lényeg, hogy bukjon és nagyot. Én megleszek, az elmúlt egy évben kiismertem őt valamelyest. - egyébként is most jelenleg nincs itt, a gorillája pedig békésen alszik a házban. - Semmit sem fog tudni. Papíron én sosem találkoztam veled. - lecsúszik a kezem a térdéről amikor kiegyenesedik, hát újból hátradőlök. - Hidd el, elég óvatos vagyok. Nem kívánok többször kék-zöld foltokkal járni. - nem mintha az embereit érdekelné az ilyesmi ott meg...nem ismertem és túlmentem a határain és ezt még vissza is fogja kapni valamilyen formában. - Reméltem is, hogy visszatérünk rá.
Mert még mindig nem raktam össze igazán, hogy mit szán nekem és pontosan miről is van szó. Nem ilyenkor kéne rejtélyesnek lenni...hajh.. - A bár dolgot észben tartom. A nyugalom meg...hát mikor voltam én nyugodt természet? - felnevetek, sose arról voltam híres...bár idősebb lettem, bizonyos tekintetben tényleg felnőttem...mert muszáj volt. Végigmérem, hát ez most valami ajánlat kívánna lenni mégis? Vagy most épp én tettem valamifélét? - Mr. Bellain, pardon Mr. Belvedere - tudja már azért, hogy utánanéztem - csak nem olyannak gondol, aki kefél a főnökével? - és nagyon is ártatlan szemekkel nézek fel rá. Való igaz, kicsit átrajzolja a térképet ez a főnök dolog..vagy magam sem tudom, de most ezen jó mosolyogni. Bár nem olyan egyértelmű a válasza, mint ahogy számítanék rá alapból. Hajh, pedig nem szabad...tényleg nem.

Muszáj most ebben a kérdésben arra koncentrálnia, hogy őt próbálják átverni és saját magát, a vállalkozását kell védenie. A hírhozót, esetünkben engem...nyugodtan félretolhat a figyelme elől. Amikor a megfelelő pillanat eljön, megpróbálok lelépni. Ha nem sikerül, esküszöm fel fogom hívni. Erre magamnak esküszöm meg, nem neki, mert a végén számon lennék kérve, ha valami nem úgy sülne el...Igaza van, ismerjük egymást.
- Köszönöm. - hálás a mosolyom, mert oké, valahol igazán szexi a védelmezői oldala és talán bizonyos időkben kifejezetten könyörögtem is volna, hogy raboljon el és mentsen meg, de most okosnak kell lennünk. Mindkettőnknek. Nekem továbbra is úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. De ez, hogy rejtőzzek el még most, ez balgaság lenne. Reanti okos és figyel is. Szerencsére New York eléggé messze van ahhoz, hogy most ezt megejtsük. Ha itt lenne, nem tudtam volna eljönni.
Muszáj kimosolyognom a szex kérdéskört, mióta megláttam az eszemben van, de most...nekünk valamiféle tervet kéne kovácsolnunk a rosszfiúk ellen úgy, hogy mi ne legyünk még rosszabbak. Nem? Most nem ennek van az ideje...és...huh.
- Régen nem csak a főnököm voltál. - elfogadom a kezét, felállok és leheletnyi távolságra nézem a szemeit, az ajkait és most nem tudom mim ő. Nem tudok rá egy lezárt exként tekinteni. Nem megy. Ha kidobott volna, ha én dobtam volna ki, most más lenne minden. Nagyon más.
- Te sem panaszkodhatsz. - ismerem el, bár sosem panaszkodhatott és a nők mindig is üldözték, hát nem feltétlenül a szerelmükkel, de a ledobált bugyijukkal biztosan. - Ez most a viszontlátásnak szól? - a kérdés magamnak szól inkább, talán neki. De akarom. Valamit, nem tudom. A csókját, egyszer még. Aztán fogalmam sincs mi lesz. Valami, valahogyan mindig. Épp csak rásimogatok az arcára. Változott és mégsem. Ő az és mégsem. Én is ugyanaz vagyok és mégsem.

Meglehet borzasztóan hülye vagyok, amiért nem bírom megállni a flörtölést, hogy ennyire hívom őt magamhoz ámbár szavak nélkül. De már elfelejtettem milyen a közelében lenni, milyen olvasni a vágyat a szemeiből. Vajon a ruhái nélkül is ilyen hatásos tárgyalófél lenne? Jó szónok? Valameddig biztosan...de már megint mikre nem gondolok...
Nem terveztem őt be, életem során már másodszor ránt magához a kisugárzása, de abban a régi bárban, a régi asztalnál csak egy jóképű és pofátlan idegen volt. Rámenős és szexi, hogy nem is érdekelte kivel ülök. Akart és lépett érte. Meg sem kérdeztem...jobban mondva el sem jutottunk odáig, hogy mi van az életében, mi vagyok én az életében és mennyire kavartam fel a jelenlétemmel.
Mondhatnánk, hogy ártatlan pillantásra tűzöm, de hazudnánk. Nem gondoltam, hogy a szexre ráharap és erre simán felfűz engem is, pedig én dobtam be. Megmosolygom a főnök dolgot, bizonyosan később jött a munka. Akkor már komolyan közöm volt hozzá és az emberei azt hitték, csak a főnökük nője vagyok és ennyiben ki is merülök. Ő hitte, hogy nem. - Bűnre csábítasz? - állok fel és szinte felszikrázik a bőröm a kezében. Azt hiszem kicsit több bennem a szexuális feszültség, mint illene. Hát neki támasztok, kicsinek hat a tenyerem a széles mellkason és elmormolom a hálaimát amiért fedi előlem némi textil. Nem engedem el a kezét sem, valahogy úgy maradunk. Beharapom az alsó ajkam, mit nem mond. - Valóban? És ez jó, vagy rossz? - az arcára simítok és határozottan tudom, hogy nem helyes mert ezt nem kéne, ki tudja milyen kivetülése lesz...de amíg az az ajtó mögöttünk zárva van, talán a világ is ki van zárva egy kicsit. Talán megáll az idő is egy kicsit. Rájövök, hogy érezni akarom őt. Ízlelni a csókját és nem gondolkodni. Elengedem a kezét és kigombolom a felső két gombot az ingén, már ha meg nem állít és nem mondja azt, hogy álljunk meg pár szóra. De annyira be van csomagolva az öltönybe, hogy nem látom a bőrét. A kontrasztját. És még mindig felmérjük egymást. - Bolondság, ugye tudod?

A ruhának üzenete van, az enyém is üzent neki. A figyelmét akarta, vagy egy elismerő megjegyzést, hiszen nagyon sok idő eltelt és mint mindenki én is változtam külsőleg. Már nem vagyok hamvas húszas, közelebb járok a negyvenhez lassan...és a fenébe is, akartam, hogy úgy nézzen rám, ahogyan most. Akarom is, hogy így nézzen...szükségem van rá, a fenébe is, csak nem voltam igazán a tudatában.
- Nem...az nem bűn. - mosolygok, hogy lenne az. Illetve bizonyos mértékig biztosan, mert én éppen kamujegyben járok egy olyannal, aki engem simán kivégezne, őt meg kifordítgatná minden vagyonából. Ingóból és ingatlanból egyaránt. Úgyhogy igenis bűn, a többi része? Az nem. Mert ebben tűz van, ígéretek vannak, képek sötét szobákról, ahol csak nyögések és sóhajok vannak.
A mellkasa meleg, élő és széles a tenyerem alatt. Még mindig, ez mindig is tetszett benne, hogy a legutolsó porcikájáig férfias. Ez a laza öltöny pedig valami olyasmi, amit le kellene róla venni, mert túl jól néz ki benne. A válaszán halkan nevetek, szóval képtelen megakadályozni. Ismerős érzés, ismerős. Talán elfelejtek levegőt venni, az ujjai olyan ráérősen csúsznak rajtam és annyira megborít vele, mintha ezer éve nem ért volna hozzám senki. Nos, ő legalábbis nem tette. Két gomb lesz áldozata a kíváncsi kívánságaimnak őt illetően, talán türelmetlen vagyok? Kicsit igen. De a gyerek sem vár, amikor az ajándéka ott áll előtte pimaszul szép csomagolásban.
- Legyünk bolondok, igen-igen.. - bólintanék, de a csókja leforráz, felrobban bennem az íze. Elveszem tőle, mert én is annyira akarom, mint ő és nem is érdekel Reanti, meg semmi egyéb, csak a puha ajkai és ez az eszelős íz-illat egyveleg. Felsimulok rá, lángra gyúl a bőröm a ruha alatt és kapkodva rángatom szét az ing gombjait, mint az örök éhező, akinek sosem elég. Végre bejárhatom a testét az ujjaimmal, a mellkasát, a bordák finom ívét és..megint elakadok, hát kihúzom az inget a nadrágból. Így már hozzá tudok simulni tényleg, még ha a csókból nem is eresztem magunkat. Hiányzott...és még csak nem is tudtam róla..Levegőért kapva nézek rá, átölelem a nyakát. - De semmi macsó szarság utána! - mosolygok és felbátorodva rajta, én csókolom meg, az ajkaimat forrasztom az övéire és bosszant, hogy a ruhámat állásra és maximum ülésre tervezték, pedig őt akarom magamon...magamban.
-

A nevetése végiggördül a gerincem mentén, pontosan tudja mire gondolok. Hogy ezután a Reanti dolog kapcsán ne jöjjön elő valami alfahímes területvédő ösztön, mert ugye az szexis is lehet bizonyos körülmények között. Csak nem a mi körülményeink között, amik jelenleg sem tisztázottak ugyebár...
De most nem érdekelnek a körülmények, ő érdekel és a teste, a vágy, ami hajt hozzá és amiről azt hittem már elkopott belőlem. Kigombolom a nadrágját. - Mi? - kérdezek félhülyén vissza, de már fel is kap, mintha súlyom sem lenne és automatikusan a dereka köré kulcsolom a lábaimat, magasról téve a szemérmetlenségi fokokra. Az asztalon nem nagyon helyezkedek, ami alám kerül azt kitúrom és söpröm is le a földre, őt meg húzom magamra. Már attól megrándul minden izmom, hogy a combjaimmal érzem a csípőjét.
Tolom le a válláról a zakót, az inget, mindent és segítek neki a pánttal, szabad kézzel a hajába túrva. Elsóhajtom a nevét és próbálom elérni a nadrágját, hogy áttolhassam a csípőjén és na, szabaduljon meg tőle, már most is késő. - Nem akarok várni.. - panaszos nyögés vagyok, magamban akarom tudni, ne foglalkozzon most semmivel. Ez nem az a pillanat, ne szeretgessen csak..csináljuk. Őrjítő mennyire szeretném.

Sajnálom, hogy türelmetlen vagyok, de már 12 éve sem kaptam meg a búcsúmat tőle, most pedig..a viszontlátás teljesen felforgatott. Egyáltalán nem gondoltam erre, sőt, nem gondoltam semmire, csak egy előttünk álló feladatra, amibe be kellett őt avatnom. Nem arra, hogy a derekára kulcsolt lábakkal fogok kikötni az asztalán olyan csókba fulladva, amitől a bőröm is elolvad.
Nem akarok várni, semmire sem akarok várni, mintha azzal elillanna a pillanat csodája és megjelenhetne a józan és logikus gondolkodás butasága. Csak élvezkedni akarok vele, elfelejteni a világ faszságait és ehhez szükségem van rá. Minden porcikájára.
Készségesen segítek neki azzal a bugyival, bár felőlem fent is hagyhatta volna, jelenleg nem számít. Róla viszont lelkesen tolom lefelé a fölösleges ruhadarabokat - az olvasatomban egyébként egyáltalán nem is kellene ruhákat hordania - és helyet adok neki, istenemre helyet és elégedett nyögéssel köszöntöm magamban. Egy gyönyörtelien tökéletes pillanatig meg sem merek mozdulni, épp levegőt keresek, míg a testem újra megszokja őt. Nem romantizáltam el az emléket, még mindig..isteni.
Ahogy mozdul, én is mozdulok vele..hozzá, megkapaszkodom benne és beiszom a csókját, amiben nem tudok bennmaradni, mert tempót fokoz és nekem el kell nyögnöm. Ívbe feszül a hátam az asztal kemény lapján, a kezeim a csípőjére csúsznak és tartom, fogom, sőt húzom őt magamba, újra meg újra meg újra, míg már egészen elmosódik hol kezdődök én, hol ő és ki mozdul kihez, mert csak az élvezet marad.

Valahol gondoltam erre, mint lehetséges kimenetelre. Ismerem magamat és ezt fenntartom ránézve is és köztünk mindig is remek kémia volt, hiába nem értettünk egyet egyébként pár dologban ezen kívül. Ebben mindig. Olyan ismerős és ennyi idő után mégis új hozzáérni, érezni az izmok mozgását a bőre alatt, megfelelni a csókjára, amiből még kiszakadnom is kell, hisz nem kímél. Jól ráérez, most nem arra vágyom, hogy szeretgessen, nincs is rá időnk és az irodája nem is a legalkalmasabb rá, de amit akarok, azt maradéktalanul megadja.
Kapaszkodom benne, emelem hozzá a csípőm és próbálok nem hangos lenni, de ha valami jó, akkor jó..és átcsap a túl jóba is, még az asztaltól is elemelkedem, hogy a nyakában rázkódjak össze és bevárjam magam után. Már ölelem, amikor még futnak át a hullámok és..igen, baromi jó az érzés, kellett ez az érzés. Vele kellett. Újra tanulok lélegezni.
- Hű.. - engedem le magam vissza, hogy lássam az arcát és belehúzzam egy gyengéd csókba, ha már így esett, ahogy esett. Most igazán még szavaim sincsenek, még egy kicsit várjon, amíg összeszedem magam. - Erre valahogy nem számítottam. - mosolygok, kielégültem. Boldog vagyok.