Ahogy ráharap a kajára, érem a szája apró érintését és a leheletének a melegségét az ujjamon. A kezemet visszaeresztem a chipszes vájlingba.
Hogy én kapjam be? Baszod…
Kérdés mit? Ha ne adj Isten AZT, csak nem szopránodni akar a srác?
A pillanat törtrésze alatt hányom-vetem meg magamban a választ. Szivatsz, szivatsz? Barnászöld szemeim ravaszdin összeszűkülnek, ahogy állom Ville vizslató tekintetét.
- Add oda. – döngöm kútmély hangon, igyekszek mellé sík fapofát vágni. Tudom, hogy hülyít. Ezt a labdát meg... vissza a feladónak. Ahogy látom, hogy somolyog a félhomályban, összezárt számból megszökik a visszafojtott röhögés, ami végül valami béna horkantásba torkollik. Megköszörülöm a torkom és inkább lenyelem amin kérődzök. És nem azért, mert rákészülök a dologra, hanem mert ne már itt fulladjak meg.

Ville egyből fellök az öléből.
- Hűűű, de türelmetlen valaki! - dünnyögöm.
Hagyom magam, hadd toloncoljon ülő helyzetbe. A tál még mindig az ölemben, és azzal együtt fordulok szembe vele. Mindkét lábam felhúzom a kanapéra, hogy aztán a sarkaimra ereszkedjek. Érdeklődve figyelem a műsort. Ville vajon meddig megy el? Megemeli a seggét, és már zörög is a nadrágot tartó öv csatja.
A fél szemöldököm megugrik, de az arcom még mindig rezzenéstelen. Nem látszanak rajta sem a gondolatok, sem az érzelmek.
- Ehemm! Úgy ajánlgasd a bohócot, - duruzsolom, miközben a mutatóujjam egy apró, elegáns mozdulattal bök az öle felé. - ...hogy a becenevem „Vacogós cápa”.
A szám sarkán szemét vigyor jelenik meg.
Ha Ville ennek ellenére tovább produkálja magát, röhögve dobálom meg tejfölös-hagymás chipssszel.

Ville abbahagyja a műveletet. A kezei megállnak, aztán mégis inkább visszacsatolja a nadrágszíját.
- Szerencséd. – döngöm banditamosollyal a képemen.
És magyaráz. Akkora színészi alakítás, hogy Oscart érdemelne.
- Óh! Szóval Zsebibabát tartod a legértékesebbnek magadon? – teszem föl a kérdést érdeklődve.
Figyelem, ahogy ügyködik. Közben az oldalammal a kanapé háttámlájának dőlök, s felkönyöklök rá.
Hogy szarik bele?
- Jah. Valahogy sejtettem, hogy nem hallgatsz rá. – mosolygom Ville-re. Az előbbi kis… évődős humorpillanat lecsengett.
A szemeim követik a mozdulatot, amivel a sörért nyúl és kibontja. Én már rég lenyeltem a rágcsát. Legfeljebb csak a hagymától bűzlöm. Arról meg lövésem sincs hol tart a film. Csak megy a vakvilágba.
- Kösz. – veszem el ezzel tőle az üveget és kortyolok párat, aztán megtörlöm magam után az üveg száját, mielőtt visszanyújtanám.
- Képzeld, elkezdtem hegedűleckéket venni Ravin-tól. Öhm… Mick kislányától. – magyarázom élénken. - Nagyon tud a kiscsaj.
De aztán megint elkap az enyhe röhöghetnék.
- Mesélte, hogy „Ville bá” beígért neki egy nyalókát… Tudod, Ville, azért néha ledöbbenek rajtad. Képes voltál egy gyereket megvesztegetni? Hallod… Ez már a vég. – cukkolom heherészve.

Ville fejszéles, vad vigyora sokat elárul. Nem szól, de egyértelmű, hogy valamiféle gondolat megfogant benne. És eltitkolja. Biztos valami szemétség az, vagy elkussol előlem valami bunkó beszólást. Nekem 8.
Hm. Zavarja a Zsebibaba? Hívjam inkább Szófia hercegnőnek? Mint abban a filmben?
- Deee. Szerintem pont egyre gondolunk. – duruzsolom mellette. - Még vagy ezerféleképpen tudnám becézni, de nyugi. Nem akarlak kiüldözni a világból. – kacsintok Ville-re. Inkább ejtsük is a témát, nem akarok a farkáról beszélni.
Jah, tényleg. A reggeli műsor. Izgalmas reggel volt. A jobbik fajtából.
A szám egyik sarka feljebb rándul vigyorba, ahogy Ville a nyálcserét említi.
- Hm… Igaz. – vonom meg a vállam. Már olyan mindegy, hogy megtörlöm-e az üveget. - A megszokás hatalma.
Ville arckifejezése egy pillanat alatt döbbenetes változáson megy át. A szemeibe kiül valamiféle sötét érzelem. A francba. Néha elfelejtem, mennyire nem bírja Mickey-t.
Nem szól, csak csendben iszogatja tovább a sört, és bámul a TV-re. Egy darabig, mert aztán mégis megszólal. Kedvtelenül dünnyög, meg hurrázik. Erre viszont én nem mondok inkább semmit.
Baszki. Tarthattam volna a szám. Bár, előbb vagy utóbb, lehet, úgyis megtudta volna mi az ábra.
Én kedvelem Ravint, igazán életrevaló kiscsaj. Kemény és eszes kölyök. Ahogy elnézem Ville-t, egyértelmű, hogy nincs oda értük. Vagy csak Mickey gyerekéért nincs. Inkább nem is emlegetem, ne borzoljam tovább a kedélyeit. Arról meg értelmetlen lenne győzködni, hogy mennyire jó fej a Vallejo família.
- Okééé, minden világos. Sajnálom, hogy felhoztam a dolgot. – mondom halkan, egy bűnbánó, kedves mosollyal, miközben a felém kínált sört elveszem Ville kezéből. - Éljen a nyálcsere! – vigyorgom hamiskásan, mire ledöntök pár korty piát a torkomon. Ki is ürül az üveg, szó szerint a fenekére nézek.
- Azt hiszem hozok még. – ezzel a tálat félreteszem az ölemből, és az üres üveggel a markomban felkelek a kanapéról. A TV derengő fényében masírozok be a konyhába. Az üveg talpa a pulton koppan, majd irány a frigó és az ujjaim közé kapok 4 darab dobozos sört.
Nesztelen léptekkel térek vissza Ville társaságába. Ha még ott van a nappaliban a kanapén. Ha meg máshol, például az erkélyen lenne, megtalálom.

Nevetnem kell. De nem gúnyosan, inkább mert jól esik, és mert Ville beszólásai halálosak.
Hogy dédelgessem?
Félre billen a fejem, s jelentőségteljesen fúrom Ville szemeibe a tekintetem. Íriszeiben apró fénypöttyökként tükröződnek a világító TV táncoló színei.
- Ville… Annyit ajánlgatod magad, hogy esküszöm, ha egyszer rákívánnék egy numerára, neked fogok szólni. – mondom kacagva.
Csak beszélgettem volna Ville-vel erről-arról, tök ártatlanul, meg is feledkeztem a Mick iránt érzett szeretetéről. De hülye nem vagyok, hogy tovább emlegessem Ravint és az apját neki. Hisz üvölt róla, hogy a kedve a béka segge alá amortizálódott néhány meggondolatlan szónak hála.
Úgy döntök, hogy inkább hozok magunknak még inni.
Már kirámoltam a frigóból, és ott matatok a konyhapultnál, amikor meg akarok kérdezni valamit.
- Te, Ville…! – emelem meg a hangomat, miközben megfordulok. És egyúttal infarktust is kapok.
Ahogy megpördülök a sörökkel a kezemben, egyenesen Ville sötét alakjába ütközöm. Ott tornyosul fölöttem a félhomályban.
- Baszki… Te tuti, hogy a vámpírképzőben tanultál meg így settenkedni. – nyögöm, és megkönnyebbülve felsóhajtok, ahogy a pillanatnyi ijedelem elpárolog belőlem. Nem konkrétan tőle tojtam be, hanem hogy valaki ott állt mögöttem.
A két karja közrezár a pultnál. Fenékkel annak dőlök, miközben Ville árnyakba rejtőzött arcát fürkészem. A szemeiben meg-megvillan a fény. Aztán a fülem számára a legváratlanabb dologba kezd bele. Némán végighallgatom, csak nézek rá.
Én amondó vagyok, hogy tényleg ne beszéljünk többet Mick-ékről, de ha ez kikívánkozik belőle, rendben van. Minden esetre örülök annak, amit mond, mégha meg is lep. Mosolyogni is elfelejtek, pedig igazából annak kéne jönnie.
De ezt most meg kell tennem. A zárószavakra megrándul a szemöldököm. A kérdésnek sincs ideje megforgalmazódnia a fejemben, hogy Mit kell megtennie???
Bőszen tartom a sörös dobozokat. Noha nincsenek összefűzve, az ujjaim kitartóan szorongatják őket a testem előtt.
Ville felém lendül, én meg kitartom a karjai fölött a piát oldalra, mintha attól félnék, hogy szétpréseli a fémdobozokat.
Az ajka lecsap az enyémre. Forró és nedves, érzem a sör ízét rajta. Lehunyom a szemem és élek a helyzettel, átadom magam a pillanatnak. Tetszik, nem tagadom.
Csókoljuk egymást. Megint. Ma sokadjára. Lábujjhegyre állok, hogy méginkább elérjem Ville-t, a nyelvem ki-be csusszan az ajkai között. Mit művelek?! Csak azt tudom; akarom, hogy csókoljon, mert szeretem, ahogy csókol. Egész testemben beleborzongok. Átkozottul bejön ez a játék. Egyszerre izgalmas és veszélyes, de tudom, hogy biztonságban vagyok. Vele.
Két karom felcsúszik a vállára, kezeimben még mindig ott a sör. Halkan belekuncogok Ville szájába. Most esett le, hogy bűzlök a hagymás chips-től. De ha Őt nem zavarja…

Konkrétan érzem, hogy a testem ki van éhezve a gyengédségre. Nem a vad szexuális örömökre, talán valahol jó mélyen elásva azokra is, hogy nem is tudok róluk, de első sorban az egyszerű, gyengéd simogatásokra és érintésekre vágyom. De hogy csókoljam meg úgy, hogy ne vegye észre; marhára bejön a művelet? Áh, esélytelen.
Visszacsókolok, ugyanolyan hévvel viaskodik a nyelvem, mint az övé. Önkéntelenül. Nem tehetek róla, muszáj. Élvezem.
Ville erre kisöpri a kezemből a sört. Az ujjaim engednek, mire a dobozok csattanva landolnak a konyha padlóján. Habozva dől ki belőlük az ital és tócsába gyűlik. Mindegy…
A testem hirtelen riadtan megfeszül, amint Ville lejjebb ereszkedik, és a combjaim alá nyúl, hogy megemeljen. A nyaka köré fonom a karjaimat, meg kell kapaszkodnom, holott tudom, hogy nem ejt le. Váratlanul ér, érzem, hogy a talpam alól kiveszik a biztos talaj, s a következő pillanatban felültet a pultra. A szemeim még mindig behunyva tartom. Csak akkor nyitom ki, mikor a számon érzem a vigyorát. Szélesre húzódnak az ajkai az enyémeken.
Milliméterekről fonódik össze a pillantásunk. Valamiféle… rejtélyes feszültséget olvasok ki a szemeiből. Meg kell hagyni, a mosolya egyszerűen ellenállhatatlan. Ezért utálnom kéne.
Aztán elkapja a derekam, és ezzel egyidőben az arcomat érinti. Végtelenül simogatóak az ujjai. Édesen élvezetes. Ezt receptre is felírja a doki?
Lúdbőrzök Ville érintése alatt. Hullámokban szaladgál bennem valamiféle újszerű, kellemes érzet.
- Ville… Ennyi volt… – nyögöm egy sóhajba fojtva, ahogy elszakad a szánk egymáséiról. - Nincs több… sör.
Jah, ez a legfontosabb, meg a legnagyobb probléma jelenleg.
Ville is szomjazva veszi a levegőt. Nekem meg a fejem búbjától a talpamig bizsereg a bőröm. Remegés jár át. Csiklandozó izgalom. Mi a francot művelek? És miért?

...Háttér

Betölt az illat a közelében.. Itt van.. alig néhány centire, mégsem engedem el. Valami ezt diktálja bennem, és nekem eszemben sincs nem engedelmeskedni neki.
Aztán a hangja kúszik a fülembe..

- Tudom.. – nyögöm az egészbe, és akármennyire is szar és fájdalmas, tudom hogy engednem kell.
De aztán folytatja...
Elvigyorodok.. a homlokom az övén támaszkodik meg, és most eszembe se jut miért is ennyire ismerős ez az érzés. Kinyitom a szemem.

- Nem.. nem érdekel. Majd veszünk még.. – vigyorgom, de a vége már belefullad a szájába ahogy megint belekapok. Egyszerűen KELL! Kell még kell belőle..

Újabb kör, de jól tudom hogy hol a vége. Hogy meddig mehetek. Hogy honnan? Tudja a faszom, egyszerűen érzem. A testében. Az izmaiban.. a kezeiben ahogy érintenek, és ahogy a nyelve..
Megint elszakadok, mert tudom hogy elérkezett. Nálam. Vagy legalábbis muszáj egy kicsit pihennem, ki kell bírjam ép ésszel mielőtt.. de kurvára megleckéztet!
Elvigyorodom.. Megint, ahogy megint a homlokára dől a fejem, bal kezem a combján szorít, a jobban meg még mindig ott az álla, utolsó lélegzet és..

- A kibaszottkurvaéletbe.. – tolom egyetlen sóhajjal ahogy eltolom magam tőle, de nem lépek hátrébb. Azért annyira még nem véges hogy elengedjem, viszont muszáj az a pihenő!
Ha nem lép ellenem, vagy nem ellenkezik, belemosolygok a szemeibe. Élveztem.. minden egyes percét, de tudom hogy azt is fogom ami most jön!

- Hunyd le a szemed.. – kérem suttogva, de a vér zaklatásában elveszik az ereje. A kérdés hogy benne van e! – Nem esik bajod.. vigyázok Rád.. Csak csukd le. – mosolygom, és még egy kóbor csókot kap meggyőzés jelleggel(?)
Ha nem érzem hogy ellene lenne, a másik tenyerem is az arcára vezetem. A bőre meleg.. az arca kipirult.. mégis csak csiklandozza a lélegzetem, de nem érintem meg. Még nem. És aztán jön az egész lényege...

Lassan és kitartóan közeledem. Figyelek minden rezdülésére, ahogy egy csókot nyomok a homloka közepére. Csak lassan és röviden.. Aztán egy másik csók, közvetlenül mellette, a szemöldökére.. és a jobb szemhéja következik. Elmosolyodom. De még semmit se fejeztem be, újabb csók landol az arcán. Csak kényelmesen helyezkedik a kezem az arca jobb oldalán, de akkor következik a másik szeme. Az arca.. ahogy érzem megmozdul a kezeimben, és az orra.. Ekkor kell megint mosolyognom. Végül a száján, utolsónak fejezem be. Csak egyetlen csók. Csak egyetlen rövid csók és egy leeresztő sóhaj mellette. Aztán távolodom csak el.

Hogy megnyílik e a szeme? Vagy akar még belőle? Lefogadom azt nem fogja eltitkolni. De ami biztos hogy soha.. senkinek nem adnám, semmiért az előbbiekben eltelt pár percet. SOHA!
És ebben az egyben biztos vagyok.

Tudja??? Nem is nézett a frigóba. Vagy itt valami kurva nagy félreértés van.
Rám vetít egy vigyort, miközben a homloka az enyémnek dől. Valahogy olyan… bensőséges így. Bensőséges. Felsóhajtok, ahogy az elmém kóstolgatja ezt a szót.
Nem ez a legmegfelelőbb pillanat az önelemzésre, de már rájöttem, miért csinálom, miért engedem, hogy ez történjen és vigyen magával a sodrás. Mert tetszik, rohadtul élvezem, és jól esik a testemnek fürdőzni ezekben az érintésekben. Ville az egyetlen, akinek mindezt valaha hagytam. És igazság szerint, mással nagyon elképzelni sem tudom. Na, ennek a miértjét még nem fejtettem meg. Fertőző a srác. Ennyi.
A combomon fekvő tenyere a nadrág szövetén keresztül is perzseli a bőröm. A térdeim szorosan összezárva, közéjük férkőzni nem lehet, Ville mégis elér így. Hogy odalent az ölünk is összeérjen, hogy nyissak, mégha csak ruhán keresztül is… az még nem megy.
A testem beszél a maga beidegződött módján, és elképesztő, hogy Ville érti. Megnyugtat, hogy nem akar a domborulatokon és a lábam közt matatni. Azzal elrontana mindent. Megállítanám. Azt hiszem, Vele el tudnám képzelni a dolgot, de ez nem az az este, amikor meg is történik.
Feltűnik, hogy Ville szorgalmasan osztogatja a számra a csókokat. Ez önmagában megér egy mosolyt. Nem mintha ellenemre lenne, mert nincs. Sőt. Boldogan viszonzom. Második tinédzserkor. Bár… Én az elsőben is kihagytam az efféléket. Viszont így most sokkal értékesebbnek hatnak. Semmihez sem fogható ez az élmény.
Az állam a kezében pihen. A fejemet enyhén félrebillentem, úgy merülök el a csókjaiban. Amikor abbahagyja és sóhajtva káromkodik, kábán felnyílnak a pilláim.
- A számból vetted ki a szót. – motyogom elvigyorodva. Eközben a karjaim lesiklanak a válláról, ahogy ő hátrébb húzódik tőlem. Az ujjaim a konyhapult peremébe kapaszkodnak.
De aztán a suttogásának forrósága megint ott táncol az arcomon. A szemembe mosolyog. A szavai meggyőzőek, biztonságot sugallóak. Nem esik bajod. Vigyázok rád.
- Tudom. - felelem halkan, miután megmosolyogtat az újabb "lopott" csók. Egy utolsó huncut pillantás Ville-re, mielőtt megteszem, amire kér. Türelmetlen várakozás tölt el, ötletem sincs mit tervez, de alig várom, hogy kiderüljön. A bőrömön keresztül érzékelek mindent. Ekkor a másik tenyere is az arcomra simul, s érkezik az első csók. A homlokomra leheli. Átható az a gyengédség, ami Ville-ből sugárzik. Halk kuncogást hallatok. Csiklandoz, ahogy a szemöldököm után a szemhéjam részesül a jóból.
Lépésről lépésre követem az ajkai útját az arcomon. Nem kapkod el semmit, és ez nekem őrjítően bejön. Nem sürget, nem egy önző dúvad, aki csak bezavarná a macit a málnásba. Nincs nyomás, sem kényszer, ettől olyan kellemes. Tudom, hogy nincs mitől félnem Ville mellett.
Valamiért mégis gyanús ez az egész. Több szinten is megmozgat. Ez nem holmi jópofa barátságpuszi. Ez túlmutat azon. A haverok nem így szokták. Nem mintha lenne okom panaszra. Abszolút nincs, csak meglep a felismerés. Kétségbeejtő kérdés ötlik fel bennem: akármi is ez, képes vagyok én kezelni?
Mázli, hogy ülök, különben összecsuklok az élvezet intenzitása alatt. Apró csókok, de hihetetlen hatalmuk van.
Mozdulatlanul ücsörögve hagyom, hogy Ville kényeztessen. Meg sem rezzenek. Ilyen szépen még sosem bánt velem senki. Az ok egyszerű; mert nem engedtem. Lelkesen bizsergő sejtjeimben érzem, hogy a változás szele beköszöntött, én pedig üdvözlöm ezt a változást.
Amint a számat is éri egy csók, Ville arca eltávolodik tőlem. Mégsem nyitom ki azonnal a szemeimet, egy hosszú elégedett sóhajt hallatok, és csak aztán, lassan.
Kislányos zavarral küzdve mosolyodom rá, miközben az alsó ajkamat beszívom.
- Ki vagy Te, és mit csináltál Ville-vel? – döngicsélem.
Erős kétségeim vannak afelől, hogy az a Ville, akit eddig a pontig ismertem, más lányokkal is eljátssza ugyanezt. Azokkal a szőkékkel biztosan nem, akikbe belefutottam a lakásán. Láttam hogyan néz rájuk. Egyetlen pillantásával jakúzát fenyíthetett volna.
Ha nem vigyáz, leomlik róla az a vagányság mítosz, ami teljesen körbeforrja legendásan kemény személyiségét.

A pulton ücsörgöm, két kézzel kapaszkodva a peremébe, mire muszáj ismét nevetnem.
- Ha Te így látod magad… Mondjuk úgy, hogy vele sincs semmi problémám. – duruzsolom, és ha Ville ellépett előlem, lesiklom onnan, ahova ő maga ültetett fel.
Hűűű, bassza meg. Erre az estére biztosan emlékezni fogok.
Ha esetleg visszaindul a nappaliba, én is így teszek. Erre egyenesen a sőrtócsa közepébe masírozok.
- Uh… – kapom fel a lábam nyomban a padlóról, de hiába, a zoknim tisztára átázik. El is felejtettem, hogy mi történt, illetve azt, hogy van mit összetakarítanom.
Felkattintom a konyha villanykapcsolóját, és a világosságban már be is azonosítható a négyfelé elgurult sörös doboz a fénylő tócsával együtt.
Az üvegeket összeszedem, a mosogatóban koccannak.
- Nézd már. Kettő megmaradt. – döngöm somolyogva, aztán fogom a pultról a papírtörlőt és az egész gurigával támadom be a szétfolyt sört, hogy guggolászva feltörölgessem.

Ville-re mosolyodom, miközben a papírtörlőért lépek. Valahogy sejtettem, hogy nem osztogat ilyen csókokat csak úgy mindenkinek.
- Akkor máris duplán érzem magam mázlistának. – magyarázom, még mindig mosolyogva. Egy rövid, cinkos pillantás a szemeibe, s elveszem a pultról a gurigát. Tépkedni kezdem a papírt, amit aztán ráterítek a padlón csillogó sárga tócsára.
Nem tart semeddig felitatni vele, néhány másodperc az egész művelet.
- Semmi gond. – lesek fel Ville-re a padlón guggolva, miközben begyűjtöm az átázott kendőket és öklömnyi galacsinná gyűröm őket. Hogy takarítást rendel? Elvigyorodom az ötletre.
- Ugyan már... Kész is. – egyenesedem fel kezemben a szeméttel, amit a mosogató alatti kukásba vágok.
A kérdésre, hogy mennyi sör kell, kurta nevetés ráz meg.
- Kettőnknek? Szerintem néhány üveg elég lesz.
Amíg telefonál, mellette ácsingózok, a mosogató előtt, és szárazra törölgetem a két épen maradt dobozt is. A talpuk tompán koppan a pulton. Egyik a másik után.

Csendben vigyorgom Ville szemébe, ahogy türelmesen kitart a hívás mellett, nem szólok vissza neki, nehogy akkor dumáljak, amikor valaki pont felveszi a vonal másik végén.
Erre Ville odamorran egy anyázást, mire kérdőn felugrik a fél szemöldököm. Javasolnám, hogy sétáljunk le a közeli kis üzletbe, még bőven nyitva van, vagy igyunk mást, ami itthon is van, de ekkor úgy fest, kapás van odaát. Ville igen tömören és lényegre törően kivágja mit akar, miközben rám néz, én meg elhűlök hirtelenjében a hallottakon.
- Egy hordóóó??? – meredek rá. - De ha Te mindjárt fürdeni is akarsz benne… – hagyom rá inkább ennyivel. Csak fejcsóválva tudok vigyorogni az egészen. Az oké, hogy én elvileg Greget meg Vespát várom, de Ő kiket? Ennyi sör hetekig kitart.
Ville szemöldöke vonulgat a homlokán, látom a kérdést a tekintetében. Először nem értem mi van, aztán kapcsolok, hogy ja, biztos a cím kéne.
- Meyer Street 8. Négyes lakás. – döngöm, s felkapom az egyik sörösdobozt a pultról. Halkan szisszen, ahogy felnyitom.
Amíg Ville bizniszel, addig én iszom.

Ville gyorsan rendezi az üzletet, majd leteszi a telefont.
Van valami abban, ahogyan rám néz. Nem sok pasiról mondhatom el, de Ő zavarba tud ejteni. A puszta tekintetével akár. Ez is egy ilyen pillanat.
Felvet egy újabb kérdést. Addig is mi legyen?
– Ha azt mondom, hogy 21-ezzünk, kiszaladsz a világból? – tudakolom döngve, az arcomon banditamosollyal.
Nem tudom mit felel, de felkapom a másik sörös dobozt is a pultról, és felé nyújtom. Még hideg. Amíg megérkezik az utánpótlás, nehogy már kiszáradjunk.
Nos igen, a film… Már valahogy lényegtelen, a fonalat elvesztettem és már nem is tud lekötni.

Ville vigyorog. Én meg nagyot kortyolok a sörből, egészen megdöntöm, de a szemeim végig Ville-re tapadnak.
Cseszd meg.
Jóízűen lenyelem az italt, s ahogy elemeltem a számtól a fémdobozt, egyetlen tyúklépésnyire előrébb jövök a konyhapult fiókjától, hogy ki tudjam húzni.
A rejtekéből egy pakli kártya kerül elő, amit aztán Ville felé dobok. Szabad markával könnyen elkaphatja.
A fiókot egy rutinos csípőmozdulattal lököm a helyére.
- Biztos, hogy nekem kell majd vetkőzni? – döngöm mélyzengésű altomon. Piszkosul sunyi vigyor terebélyesedik a képemen. Van olyan magabiztos, mint Ville-é.
- Ha tényleg ilyet akarsz játszani, szerintem várjuk meg, míg kihozzák a sört. Nem szambázhatsz le pucér seggel, itt gyerekek is laknak. – bazsalygom.
Újabb korty a piából. Folyékony bátorság…

Lefogadom, nem erre számított. Főleg, hogy kiült a döbbenet az arcára. Ha látná épp milyen képet vág. Muszáj megmosolyognom.
- Most mit lepődsz meg? Láttalak már meztelenül. – vágom oda, és kis híja, hogy elröhögjem magam. Meg aztán… Szerintem Ville a tónál lesett. Úgyhogy Ő is látott engem nudiban.
Na, igen. Ennyit tesz az alkohol. Melengetően ellazít belülről, és könnyebben hajlok a hülyeségre.
- Pont Te mondod? – dünnyögöm somolyogva, ahogy ellöki magát a pulttól.
Elindul vissza a nappaliba, nekem meg semmi okom tovább ácsingózni egyedül a konyhában. Nesztelen léptekkel követem. A TV nyunnyog a háttérben, a fénye elég világosságot áraszt az asztalra és aköré.
Ravaszdi, már-már egészen sátáni pillantással nézem Ville-t, ahogy elfoglalja a helyét. Először le akarok ülni a szőnyegre, az asztal túloldalára, de aztán meggondolom magam, és Ville után lépek. Megfordulok és fenékkel beletolatok az ölébe. Ha már ez volt a kívánsága nem is olyan rég… Nem a veszélyzónára pozícionálom a hátsóm, arra kínosan ügyelek, inkább a térde felé helyezkedem, hogy véletlenül se ingereljem ott, ahol nem kéne, bár pont, hogy szivatásból teszem, amit teszek.
Melegem van. Nagyon is. Határozottan az alkohol az oka. Valahogy elalszik az óvatosságom is tőle.
- Van egy ötletem. – fordulok szembe Ville-vel nagy komolyan, miközben átkarolom a vállát. - Tegyük érdekesebbé, ha már ennyire szeretsz játszani. – nem a kártyázásra célzok, hanem az incselkedős hajlamára. - A nyertesről a vesztes húz le egy-egy ruhadarabot. Benne vagy?
Sejtem mi lesz a válasz, de azért megkérdezem.