Mi mindigis őszinték voltunk egymáshoz.
Akármennyire félek, mert tudom, hogy fájni fog neki, amit mondok, azt is tudom, hogy igazán értékeli az egyenes beszédet. Mi részben ettől vagyunk igazán jók együtt.
Sosem hitegetném Allent. Ahogy Villet sem. Egyikőjükkel sem játszadoznék. Nem ezt érdemlik, nekem meg nem stílusom.
„Tudd ki a barátod. És tudd ki az aki szeret...”
Az arcáról az asztalra sikló kezére vándorol a pillantásom. Előre dőlök, és két kezemmel a kezéért nyúlok, majd az ujjaim finoman rázárulnak.
- Tudom ki az. – búgom halkan, szeretetteljesen mosolyogva rá, miközben a szemeim már a tekintetébe fonódtak.
Csak nézem az arcát és hálás vagyok, amiért Allen van nekem. Ha tudná, mennyire szeretem, még akkor is, ha a külső körülmények teljesen mást mutatnak.
- Allen… Ugyanennyire szerettem volna megélni veled egy új életet, mint amennyire hiányzott a régi… De egyszerűen muszáj megtudnom, hogy működhet-e Villel. – fűzöm hozzá.

Ezek az átkozott szívügyek rohadtul megviselnek, de a tudat, hogy Allen a döntésem ellenére szeret, mégis felszabadító. Egész lényemről valamiféle ólomsúly emelkedik fel. Hirtelen minden egyes porcikám ellazul. Eddig észre sem vettem milyen feszült volt a testem.
És ahogy azt mondja „Na gyere ide..”, nyomban széles mosolyra görbül a szám. Mint régen…
Nem kell kétszer mondania. Már pattanok is fel a helyemről, megkerülöm az asztalt, és boldogan odavetődöm mellé a fotelbe.
Odabújok Allenhez, miközben a lábaim lerúgom a vászoncipőt, és felhúzom a térdeimet. Szorosan odakuporodom mellé. A fejemet a vállára döntöm, miközben megfogom az egyik kezét és az ajkaimhoz húzom, hogy gyengéd puszit leheljek a tenyerébe.
- Én is nagyon szeretlek. - döngöm halkan bele a markába.
Ha lehet, még jobban szeretem… Ilyen megértésre, elfogadásra és gyengédségre, mint Ő, nem sok ember képes.
Hálás vagyok neki azért, hogy nem próbál meg elcsábítani. Az hatalmas megpróbáltatás lenne.
Nagyon szeretném, hogy minden visszaálljon közénk a régi állapotba. Jól tudom, időbe fog telni, de... úgy érzem nem lehetetlen.

Elmerülök az ölelésében. Istenem, de jó így... Megnyugtató, biztonságos.
Érzem, ahogy a fejem tetején a hajamba hajtja az arcát.
Csendesen elmosolyodom. Közben az ujjaim az ő ujjaival babrálnak az orrom előtt, mialatt gyengéden tart a karjai közt.
A kezét az ajkaim előtt marasztalom. Az orrom hegye lágyan, óvatosan cirógatja a kézfejének bőrét. Lehunyom a pilláimat, és beszívom a bőrének az illatát… Aztán lassan, nagyon lassan, egy pihe leheletfinomságával hozzásimítom a kezéhez az arcomat. Szeretném érezni az érintését.
Csak még utoljára. Hogy magamba véshessem az emlékét… Kitörölhetetlenül.
Lopott percek ezek. És szeretném, hogy addig tartsanak, ameddig csak lehet.
Nem akarok semmit mondani. Nem is tudok mit. Nem akarom megtörni ezt a békét, ezt a szép varázst, még ha tudom, hogy múló is.

Nem szívesen, vagy legalábbis nem könnyen, de elengedem a kezét, amikor érzékelem, hogy elvonná.
A szemeibe pillantok.
- Basszus... – sóhajtok egyet - Tényleg. El is felejtettem. – mosolyodom fel szelíden Allenre.
Bólintok egy aprót.
- Igazad van. Úgy lesz a legjobb. – És a legkönnyebb mindkettőnknek.
Talán… egyszerűbb lenne mindjárt két másik szobát kérni. A lakosztályban történtek miatt. Rengeteg emlék él ott. Annak a helynek nincs olyan centimétere, amihez ne kötne valami. A jakuzzi, a nappali, a hálószobák, a fürdő, a konyha… Ott aztán nem tudnánk elmenekülni. Nemhogy egymás, de az elmúlt napok eseményei elől sem. Csodás pillanatok voltak...
Én biztos, hogy szeretnék másik szobába menni, ha lehet. Nem csak Allen és az emlékek miatt, hanem Ville végett is.
Egyelőre nem mondom meg Allennek, hogy Ville ellátogat NY-ba. Épp elég nehéz neki így is, nem gyötörném egy újabb megrázó hírrel.
Amikortól Ville megérkezik, azon leszek, hogy ők ketten ne találkozzanak. Feltéve, ha ezt meg tudom oldani.

Vissza a valóságba…
Eldőlök, elhúzódom Allentől, sőt, lassan feltornázom magam a fotelből, és átmasírozok az asztal másik oldalára, vissza a helyemre. Allen hadd tevékenykedjen, és… minden hadd kezdjen szépen leülepedni, rendeződni. Teret akarok adni neki. Tőlem mentes teret.
- Figyelj csak.. – pillantok rá a felnyíló laptopjának fedele fölött. - Öhm… Nem tudom te hogy vagy vele, de… – enyhe zavaromban megvakarom a tarkómat, aztán folytatom - Én szívesen átmennék egy másik szobába... A régi lakosztályunkban… Most kicsit nehéz lenne. – biztosan érti mire célzok. Hiába gyönyörűek az ottani emlékek, az a hely felkavarna. Félek, ott csak sírógörcsöt kapnék.
Remélem nem bántom meg. De szerintem ő is hasonlóképp van a dologgal. Azok közt a falak közt ott kísértenek az emlékek; az a lakosztály a legalkalmatlanabb az elengedésre és a megbékélésre.

„Egy szimpla szoba elég lesz??”
- Persze. Tökéletes. – teljesen felesleges a pucc és a mindenféle extra luxus. Amúgyis kevés időt töltök majd ott a meló miatt.
Miután Allen értesít, hogy megvan, rámosolyodom.
- Köszönöm... – tényleg hálás vagyok érte. Azért, hogy elintézte, a megértéséért és az előrelátásáért. Hülye helyzet, de valóban szerencsésebb két egymástól távol eső szoba.
Kényelmesen felkuporodom a fotelba, és felkönyöklöm a karfájára. A felhőket, az eget és a magasságot kezdem fürkészni.
Eszembe jut Ville… Vajon mit csinálhat? Hogyan érzi magát ott a lakásban? Szerintem hülyére unja magát, vagy épp feldolgozza a harmadik típusú találkozását Wilson nénivel… Nem is sejti, de míg a taxiban ültem a Payne villa felé tartva, Wilson néni rám csörgött, hogy lecsekkolja Villet. Megnyugtattam, illetve megerősítettem, hogy Villenek én engedtem meg, hogy nálam legyen. Arról egy kukkor nem szóltam, hogy a férjem… Nem kell ezt senkinek tudnia.
Halványan elvigyorodom az orrom alatt.
Miért nem lep meg, hogy őfelsége kizárta magát? Mert lefogadom, ez történt. A barátnő- vagyis most már a feleségradar azt súgja, hogy fent hagyta a lakásban a kulcsait. Ha nem akar többet megütközni a házinénivel, jobban odafigyel majd a motyóira.

Az egész út, egészen a szobám ajtajáig csendben telik. Se, se én nem tudjuk mit is mondhatnánk egymásnak. De elérve a célt aztán mégis megtöröm a csendet, csupán megköszönöm, hogy felhozta a táskámat.
„Pihenj... amennyit csak tudsz.”
Mosolyogva bólintok.
- Rendben, úgy lesz. Ez a terv. Rákészülök a holnapi „megmérettetésekre”. – magyarázom.
Hálás vagyok azért, hogy ma még henyélhetek. Kell, hogy feltöltődjek holnapra, és ép aggyal, kipihenten vethessem magam a munkába.
- Én örülnék, ha együtt vacsoráznánk. – felelem. Bízom benne, hogy nincs ellenére. Nem akarom két hétig kerülni. Az borzalmas lenne.
- Hááát… Te is tudod az én számomat, szóval, ha bármi van... – úristen, de furcsa így csevegni. Ilyen távolságtartóan és ridegen. De tudom, ez majd finomodik és elmúlik. Idővel. Ezen sajnos át kell esnünk. Rühellem ezt a helyzetet.
Mielőtt magamra hagyna, és ellépkedne a saját szobája felé, még cinkosan a szemébe mosolyodom, és a következő szavakkal engedem útjára.
- Allen… Egy kalappal! – minden menni fog. Tudom, hogy ügyesen összehoz minden részletet. Drukkolok neki, érte… És sokat fogok rá gondolni.

***

Elbúcsúzva Allentől, és belépve a hotelszobámba az első gondolatom, hogy éhes vagyok! Na jó. Csak a második. Mert a legelső az, hogy Te jó ég! Micsoda nap már megint!
Beljebb térve épp csak végigfuttatom a tekintetemet a berendezésen, hogy felmérjem a terepet, és megkönnyebbülve konstatálom, hogy a mostani lakrész egyáltalán nem hasonlít a múltkori közös lakosztályra, noha ez is épp olyan barátságos és kellemes környezet, minden kényelemmel ellátva.
Mielőtt a holmijaimmal, vagy bármi mással foglalkozni kezdenék, megcélzom a telefont, hogy ebédet rendeljek; gyrostál narancslével – tökéletes lesz.
Míg a pincérre várok, és mielőtt nekiállnék berendezkedni, lerúgom a cipőimet, aztán hanyatt dobom magam a hatalmas ágyon. Jóleső sóhaj szabadul a tüdőmből.
Talán egy-két percig heverészek így, amikor bevillan, hogy van egy roppant fontos dolgom. Ígértem valamit valakinek. Máris halászom elő a nadrágzsebemből a mobilomat. Fel szeretném hívni Villet.
Alig várom, hogy halljam a hangját, azt a rejtélyesen mélyen búgó, gyógyító baritonját. Kell, hogy halljam. Ha személyesen nincs is itt, a hangja sokat segítene most a lelkemnek – mint már annyiszor régen is. Csak tudni akarom, hogy valahol ott van nekem.
Szeretném Allent, mint szerelmet elengedni, és szeretnék minden csepp gyengéd érzelmemmel visszahangolódni Villere.
Máris kicsöng. A fülemre tapasztom a ketyerét és izgalommal telve várom, hogy felvegye.
Ha felveszi…
- Szia! – szólok bele lelkesen. Hallhatja az altomon, hogy mosolygom, vagy inkább vigyorgom. - Nem hívlak rosszkor? – tudakolom. Ha nem zavarom, folytatom. - Hallom, összecsunyáztad Wilson néninek a lépcsőt... – heherészek a vonal végén. Lebuktááál…! Szerintem mindenképp sokat tanult az esetből. Ha mást, azt biztosan, hogy jó ha a kulcsai mindig nála vannak.
- Amúgy hogy telik az első napod? – kérdem. Közben tudatosul bennem, hogy bakker Ville tök egyedül korzózik otthon! Remélem nem szagolgatja végig a bugyijaimat, és nem bagózik sumákban a lakásban. Na mindegy. Csak semmi pánik...

Las Vegasból...


Már a kezemben a kulcs.. - csak el ne felejtsem. Nyílik az ajtó, amikor valami csörgésre leszek figyelmes a háttérből.
Bassza meg a telefonom... Megint majdnem itthagytam, így félbe-nyitva hagyva az ajtót, hirtelen mozdulok, és érte nyúlok.
Elsőre a kijelzőt nézem meg.
De nem az fogad akit vártam.. A FASZT!
Szélesre húz a vigyorom, valaki sokkal jobb annál!

Benyomom, aztán a fülemhez emelem. Képtelen vagyok lemosni a vigyoromat.

- Szia.. - a hangom mélyen zengő.. kedves... Fogalma sincs róla mennyire örülök neki...

- Te sosem hívsz rosszkor... - a hangom mosolyog, és egy lépés előre, az ajtót fél lábbal berúgom, hatalmasat csapódik a háttérben. Én viszont visszahátrálva az ágyon egyszerűen hanyattdőlve elterülök.
Nyekkenek a művelet alatt.

- Az az öreglány?? - kérdezem - Szóval te állítottál rám ellenőrző készüléket.. - vigyorgom. - Tudtam én hogy félsz itthagyni amilyen kapós vagyok. - oké, ez igaz.. az volt. Most már kitérdekel.
A napot tekintve viszont..

- Semmi extra.. Itthagyott a nejem, szóval lógatom az orrom.. - és vigyorgok. Veszettül. Teljes terjedelmében, már a szó: nejem, megbizsergeti a halántékomat.

Ilyen lesz ez innentől mindig..!??

Az ajtó hangos csapódását hallom a vonal másik felén a háttérben, aztán a hangjának finom elcsuklásán hallom, hogy valamit csinál közben. Mintha ledobta volna magát valahova; a kanapéra, vagy az ágyra.
Sunyin elvigyorodom.
- Ááá, Wilson nénit nem kellett állítani… Ugrik ő magától is. Az elején, amikor beköltöztem, rám is totál rám kattant, amíg teljesen meg nem bizonyosodott arról, hogy egyetlen államban sem köröznek. Úgyhogy mosom kezeimet, nem nekem dolgozik. – heherészek a telefonba, miközben a tekintetem a mennyezetet pásztázza. Nincs ott semmi érdekes, viszont lelki szemeim előtt annál inkább; magam elé képzelem Villet, amint ficereg vagy épp lustálkodik a lakásban.
Nem is tudja, milyen jó hallani a hangját. A reggeli lelki megmérettetés után egészen új hangulat telepszik rám; már csupán attól, hogy a fülembe duruzsol a baritonja, még ha csak a mobilon keresztül is. Ekkora hatással van rám ez a fickó.
És hogy féltem otthagyni amilyen kapós???
- Na jóóó… Lebuktam. – nevetgélek halkan.
Sóhajtok egyet. Annyival máris jobb, hogy beszélünk… A gépen még hajlandó lettem volna megkérni, hogy néhány nappal később jöjjön, de most nem megy. Hiányzik. És alig várom, hogy újra lássam. Inkább majd valahogy trükközök – ha tudok –, és azon leszek, hogy Allennel elkerüljék egymást.
„Itthagyott a nejem, szóval lógatom az orrom.”
A nejem. – erre az egyetlen szóra csiklandós érzés nyilall a gyomromba. Te jó ég… A neje vagyok. De tényleg. ÉN vagyok a neje. Még mindig olyan hihetetlen.
Valahol most kezd bennem igazán tudatosodni, hogy Ville hozzám tartozik.
- Ahamm, értem. Szóval nős vagy… Az a némber nem is értem hogy volt képes egyedül hagyni. – vigyorodom el gonoszdin - Hááát… A jelek szerint sorstársak vagyunk, mert az én férjemnek meg sok a dolga, és nem tud velem lenni. De ha most itt lenne, hajaj… Le sem tudna vakarni magáról... Nagyon hiányzik. – az utolsó mondatot már mosolyogva ejtem ki a számon.