A ruháim – amiket nem is olyan régen húzta fel –, most a hálóban hevernek szanaszét, és vehetem vissza. Na nem mintha bánnám az okát, amiért meg kellett szabadulnom tőlük.
Egyáltalán nem kapkodok. Kissé komótosan szedegetem fel és húzom magamra az alsóneműket, a nadrágot, majd a pólót. Azt kívánom, bárcsak megállíthatnám az időt, vagy legalábbis, bárcsak néhány nap múlva kéne menni. NY után pedig… Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz; Ville hetekig turnézni fog.
Átfut az agyamon, hogy Normális ez? Hogy pánikolok? Hogy már jóelőre baszottul hiányzik?
Miközben öltözködöm, ráemelem a pillantásomat. Kettőnk közül valószínűleg engem visel meg jobban a hiányának a gondolata és a ránk váró egymástól való távollét.
Valszeg csak a hormonok teszik ezt velem; nem kéne azon bánkódnom, hogy mennem kell, vagy hogy neki kell mennie. Elvégre felnőtt emberek vagyunk.
Lehet, hogy csak félek. Attól, hogy talán… ha most kiteszem a lábam a házból és elköszönök tőle, többet nem látom viszont. De miért? Hová menne? Vagy én hová mennék? Az ég szerelmére, ez csak New York! Nem egy másik galaxis.
Már most türelmetlenül várom a legközelebbi viszontlátást.
Miután visszahúztam a pólómat is, fogom a töltőt és a mobilomat az éjjeliszekrényről, és kibattyogok a nappaliba, ahol Ville is megtalálja a saját felsőjét.
Eszemben sincs rohangálni, mint pók a falon. Épp időbefagyasztó-mágiát gyakorolok. Villet nézem.
„Azt tudod hogy pokolian fogsz hiányozni... ugye..?”
A szavaira elvigyorodom.
- Valami effélében reménykedem. – döngöm hamiskás hangon, és ahelyett, hogy valami nyálas szöveggel felelnék, inkább odamasírozok a konyhapulthoz, és becsúsztatom az ott pihenő táskámba a mobilomat a töltővel.
Szembefordulok Villel, és balom mutatóujjával pisztolyt formálva a pult végében posztoló mézes-csuporra bökök.
Tudom, hogy nem gyenge elméjű, és valószínűleg fel fogja találni magát, de nem árt némi instrukció – csakhogy megkönnyítsem a dolgát.
- Kápé a bödönben. – kacsintok rá. - ...És nyugi, valószínűleg te is hiányzol majd nekem. – fűzöm hozzá gonoszdi vigyorral az arcomon.

Hagyom magam nekitaszítani a pultnak. Közben is zavart pír keretezi a mosolyomat – a közelségével és a hevességével még mindig zavarba tud hozni annak ellenére, hogy már nagyon sok mindenen túlvagyunk. Azt hiszem, Ville örök életemben ilyen nagy hatással lesz rám.
Miközben magyaráz, sunyi vigyorgás közepette vizslatom a tekintetét. Bízom benne, hogy tudja, csak szivatom. Mert az olyan jó.
Meg is kapom érte a magamét. Levegőt venni sem hagy időt, nem hogy válaszolni. Vad csókja, mint az édes méreg. Ville szinte berobbant az érzékeimbe a művelettel, én pedig megadtam neki magam, ahogy a száját az enyémre szorította. Néha olyan heves, hogy alig bírom vele tartani az iramot.
Miután szabadon ereszti a számat, ő szólal meg előbb.
„És nyugiii... vettem az adást, attól még hogy te jobban érdekelsz.”
Finoman megpaskolom két tenyérrel a mellkasát.
- Na jó… Most már tuti, hogy hiányozni fogsz... És ha az volt a terved, hogy az őrületbe kergess, akkor sikerült. – dünnyögöm.
Nagyot sóhajtok. Vár rám a taxi, Allen, New York, és egy elvégzendő feladat.
Még egy kicsit elidőzöm a szemein és az arcán. Elódáznám az indulás percét. Nem mintha ne lennének képek róla, amiket nézegethetnék, de mindenestül nagyon-nagyon az emlékezetembe szeretném vésni.
- Ideje menni. – búgom halkan, beletörődve. Nem mintha olyan rossz dolgom lenne NY-ban, csupa imádnivaló ember vesz majd körbe. Bízom benne, hogy a munka, az emberek és az ottani események majd alaposan lekötnek és segítenek elterelni a gondolataimat Ville hiányáról. Mert ez valami veszedelmes érzés. Épp csak visszajött, és már el is köszönök tőle.
Ha enged, ellépek a konyhapulttól, kezemben a kistáskával, és kisétálok az előszobába, ahol belebújok a vászoncipőmbe és a fekete dzsekimbe. Egyáltalán nem kapkodok.
Miután készen állok az indulásra, Ville felé fordulok, ha ott van a közelemben.
- Hááát… Tiéd a kégli. – magyarázom a szemeibe mosolyogva - Lakd csak be. – ezzel lábujjhegyre magasodom, és ha Ville hagyja, szájon puszilom.
Ezzel kinyitom az ajtót és kilépek a folyosóra, majd Ville-vel az oldalamon lecammogok a lépcsőn és kilépek az utcára, ahol az épület előtt ott parkol a taxi.

Nagyon korán van még. Szinte senki sincs az utcában, leszámítva azt 1-2 embert, aki most indul munkába, a taxist és minket.
A járdán, közvetlenül a járgány mellett megtorpanok. Szemben Villel.
Baromi nehéz ez. Mégsem akarnám jobban megnehezíteni a helyzetet, és nyakig elmerülni ebben a fos érzésben. Valami segít is, hogy némileg kizökkentsen belőle; Regie verdájának látványa, látom Ville válla fölött. Ott parkol a közelben. Szerencsére egyben van, és nem lopták ki alól a kerekeket reggelre.
A tekintetem aztán visszavándorol Ville arcára. Ha a közvetlen előttem ácsorog, két kezem ujjai lassan belemarnak a pólójába és belekapaszkodnak.
- Nagyon rühellek búcsúzkodni, meg aztán, csak a várost hagyom el, nem a bolygót, úgyhogy… inkább nem köszönök el. – nem hát, mert mindjárt elbőgöm magam - Úgyis hamarosan látjuk egymást. – magyarázom mosolyogva. - Megígérem, amint tudlak, hívlak. – tudom, hogy ez sokat jelent neki, nem akarom, hogy Allen miatt aggódjon, azt meg végképp nem szeretném, hogy kombináljon.
Ha Ville engedi, akkor a pólójánál fogva lejjebb húzom magamhoz. Csakhogy megcsókolhassam.
- Ha esetleg eszedbe jutna a fiúkkal ittalvós pizsipartit tartani, melegen ajánlom, hogy tüntesd el a nyomait. – dünnyögöm aztán a szájára vigyorogva.

- 2 nap. – ismétlem meg a szavait rásuttogva a szájára, miközben a homlokom a homlokának dől.
Pokoli nehéz az elválás. Bár tudná… Talán tudja.
Nem akarok menni… Nagyon nem.
Kellemesen zsibbad a szám Ville csókjától. Lassan leízlelem a bizsergést az alsó ajkamról, és csak aztán motyogok valamit.
- Fantasztikus volt az éjszaka... – suttogom. Banditamosoly jelenik meg az arcomon.
És valahogy csak most kezd igazán tudatosulni bennem minden…
- Van egy feleséged. Nekem meg egy férjem… És nem is akármilyen! – kuncogok halkan.
Elhallgatok néhány másodpercre, nem törődve a taxissal. Bár, szerintem neki mindegy mennyit vár, az óra ketyeg, majd kifizetteti velem.
- Nagyon szeretlek. – fűzöm mondandómhoz a végszót, és muszáj, hogy megcsókoljam. Megint. Még egyszer. Utoljára. Kell az útravaló.
Ezzel köszönök el tőle. Nem szavakkal.
Lassan elhúzódom Villetől, elengedem a pólóját, és őt nézve odalépek a taxi hátsó ajtajához, hogy kinyissam. Végig rajta tartom a szemem, intek neki a szabad kezemmel, és beszállok a járgányba.
Amint elnyel az utastér, a motor felbúg, a kocsi megindul, és elgurul az épület elől.
A szélvédőn keresztül is Ville távolodó alakjára tapad a tekintetem. Egészen addig, amíg látom őt. Csak akkor fordulok előre, miután már szem elől tévesztettem.

Wilson néni papucsban csattog végig a folyosón. A kijárat felé tart, közben is szövegel.
- Már megint, te macska? Há mi a rák bajod van, hogy folyton kifelé kéreckedel??? Nem jó itt benn? Folyton menegetned kell, he? Hát akkor mennyé, te paraszt.
Ezzel kilöki a főbejárati ajtót, mire a jószág kiszáguld az utcára.
- Aztán nehogy megint ideszarj nekem a ház elé, mer bízisten belevágom az orrodat, oszt virnyoghatsz az állatvédőknek!
Ekkor a jóasszony meglát valakit a fal tövében ücsörögni.
- Hát te meg mit búslakodol itt hajnalok hajnalán te gyerek? Melyik rotty koncertről szalajtottak? Aszt itt laksz-e a környéken vagy csak hajléktalankodol?
Jobban szemügyre veszi Villet.
- Óóó! Várjál már... Erre a tészta képedre határozottan emlékszem! Te mászkálsz ahhoz a finn kislányhoz az első emeltre!

Wilson néni, amint érzékeli a szándékot, azonnal elállja Ville útját.
- Hová-hová, fiacskám?! Tudtommal nem itt laksz! A kislány pedig most ment el hazulról. Láttam!... Nem fognak ám itt mindenféle pernasuhajderek beszivárogni a lakásba, hogy aztán kedvükre randalírozzanak szerteszéjjel mindent! De nem ám, amíg én élek! Ejjj!... És hogy képzeled? Hogy csak így idecsikkezel nekem a bejárat elé??? He? Azonnaltessékfelszedni! Addig innen el nem mész!

- Szerencséd, hogy nincs nálam a seprű te gyerek! Adnék én neked szipirtyót meg arcoskodást! Következő életedben is azt emlegetnéd!
Wilson néni juszt is elállja Ville útját az ajtóban.
- Aztán az a kislány tudja-e, hogy itt ólálkodol, he?

- Véreb mi? – füstölög Wilson néni, miközben úgy hunyorog, hogy a vadnyugati revolverhősöket is megszégyenítené.
Pár másodpercig szkenneli Villet, de aztán...
- Megjegyeztem ám a képedet te gyerek. Ha rendmegbontózol itt a házban, bízisten elkaplak, ledarállak, megetetlek a kanárimmal és soha többet nem hall felőled senki. Elég érthető vagyok? – Wilson néni ezzel sarkon fordul a bejárati ajtóban, és visszaindul a lakása felé. A seprűjéért megy. Elvégre Ville összecsikkezte a lépcsőt. Most az egyszer elnézi neki, de a szemét nem maradhat ott.

Már a kezemben a kulcs.. - csak el ne felejtsem. Nyílik az ajtó, amikor valami csörgésre leszek figyelmes a háttérből.
Bassza meg a telefonom... Megint majdnem itthagytam, így félbe-nyitva hagyva az ajtót, hirtelen mozdulok, és érte nyúlok.
Elsőre a kijelzőt nézem meg.
De nem az fogad akit vártam.. A FASZT!
Szélesre húz a vigyorom. Valaki sokkal jobb annál!

Benyomom, aztán a fülemhez emelem. Képtelen vagyok lemosni a vigyoromat.

- Szia.. - a hangom mélyen zengő.. kedves... Fogalma sincs róla mennyire örülök neki...

- Te sosem hívsz rosszkor... - a hangom mosolyog, és egy lépés előre, az ajtót fél lábbal berúgom, hatalmasat csapódik a háttérben. Én viszont visszahátrálva az ágyon egyszerűen hanyattdőlve elterülök.
Nyekkenek a művelet alatt.

- Az az öreglány?? - kérdezem - Szóval te állítottál rám ellenőrző készüléket.. - vigyorgom. - Tudtam én hogy félsz itthagyni amilyen kapós vagyok. - oké, ez igaz.. az volt. Most már kitérdekel.
A napot tekintve viszont..

- Semmi extra.. Itthagyott a nejem, szóval lógatom az orrom.. - és vigyorgok. Veszettül. Teljes terjedelmében, már a szó: nejem, megbizsergeti a halántékomat.

Ilyen lesz ez innentől mindig..!??



----------