Előzmény...

A taxi egyre távolabb visz a lakástól. Már nem látom Villet.
Hatalmas sóhajjal fordulok előre a hátsó szélvédőtől.
A taxis fickó nem szól. Ezért szinte hálás vagyok az égieknek. Egyáltalán nincs kedvem csevegni, még kótyagos is vagyok, túl korán van, másrészt… száguldoznak a mindenféle gondolatok a fejemben.
Csak bámulok ki az üvegen a rohanó városra.
Villetől egyre messzebb kerülök. Hiányzik. Ez van. A másik kellemetlen érzés, ami belülről feszít, pedig a félelem. Egyre közeleg az Alennel való találkozás. Nem azt bánom, hogy újra látom, csak azt, hogy elé kell állnom, és elmondani neki azt, ami történt. Hogy férjhez mentem. Hogy Villet választottam. Ez a szó szinte éles karomként karcolja az elmémet.
Utálom, amit ez a szó hazugon sejtet – mintha Allen nem lenne elég jó nekem. Pedig az! Valahányszor eszembe jut, a szívem mindig hevesebben ver, és óhatatlanul is felidéződik előttem, milyen csodálatos volt vele az a pár nap, milyen önfeledt és földöntúli boldogsággal ajándékozott meg. Egy részem még mindig ott van New Yorkban vele, és ez a részem azt szeretné, hogy ne érjen véget, amit sikerült ott kettőnknek összehoznunk. Egyetlen napnyi távollét nem elég ahhoz, hogy túllegyek rajtunk.
Azt hiszem, most jön csak a neheze.
Úgy elbambulok, hogy arra eszmélek, amikor a sofőr hátrafordul és közli, megérkeztünk. És tényleg. Ott parkolunk a villa kapuja előtt. Kifizetem a fuvart, némi borravalóval megtoldva, és már szállok is ki a kocsiból.
A kapucsengő elé lépek, és nagyon röviden megnyomom. Nem akarom felverni a házat.
Nem kell sokat várnom, Shonte hamar fel is bukkan a kertben. Széles mosolyával közeledik a kapu felé, hogy beengedjen. Nyájasan üdvözöl, őszintén örül, hogy lát, és benavigál a házba. Közben is elmondja, hogy „az úrfi már fent van”.
Talán túl tétován lépek be a nappaliba, mikor megpillantom a hatalmas ablak előtt iszogatni Allent. Shonte biztosan észre is veszi rajtam, mert kedves, biztató, szinte noszogató mosollyal pillant rám, majd hagy kettesben minket.
- Szia… Jó reggelt. – köszönök Allennek, és közelebb lépkedek hozzá. Szelíd mosoly játszik az arcomon.
Veszettül zavarban vagyok, és bugyután érzem magam. Jó lenne megölelni és istentelenül örülni neki, pont mint ahogy régen. De most ezt valahogy nem érzem illendőnek.
Csak abban bízom, hogy a kialakult új helyzet nem árnyékolja be a barátságunkat. Azt tényleg nem tudnám elviselni.

Ő sem mozdul. És valahogy én sem. Nem, nem aggaszt, épp csak… Talán épp annyira nem tudja, mit kezdjen a jelen pillanattal, mint én.
Hogy reggeliztem-e?
Elvigyorodom, és megrázom a fejemet.
- Nem. Még nem… Túl korán van. – felelem. Engem is meglep, hogy jelen állapotomban nem kívánok enni, de most tényleg nem esne jól. Talán a stressz. De hogy a gyerek nem reklamál, az tuti.
- Majd inkább kicsit később ejteném meg. – fűzöm hozzá. Aztán ezen felül fogalmam sincs mit mondhatnék.
- Hogy… hogy telt a tegnapod? – nem pusztán udvariassági kérdés, valóban érdekel, hogy mi volt vele előző nap. Elvégre csak pár röpke sms-t váltottunk. Úgy érzem, sokkal több figyelmet érdemelt volna tőlem.

Én sem most akarom kitárgyalni a fontos dolgokat, csak hallani akartam Allentől, hogy jól van, hogy "megvolt" tegnap. És amikor megerősít, ez megnyugtat valamelyest. Mosolyogva biccentek rá, hogy ez szuper.
A témaváltást sem bánom, úgyis lesz még bőven időnk beszélgetni. A gépen mindenképp. Teljes négy órányi utazás vár ránk. Aztán New Yorkban is biztosan lesznek nyugisabb perceink együtt.
A következő kérdésre és felajánlásra lágyan elvigyorodom.
- Köszönöm. Tudom, hogy Shonte szívesen segítene, de menni fog egyedül is. - egyelőre most úgyis csak a New Yorki útra csomagolok. A végleges elcsomagolást, a nagy összerámolást elnapolom az utánra, hogy visszatértünk Vegasba. Erre most amúgysincs idő, és kell egy indok, amiért itt lehetek Allennél. Persze a jövőben nem akarok ürügyeket fabrikálni csak azért, hogy találkozhassak Allennel, nem akarok Ville miatt bujkálva összefutni a férfi ismerőseimmel, Allent meg végképp nem vagyok hajlandó elkerülni senki miatt. Még  Ville miatt sem. És ha ne adj Isten Ville választás elé állítana, nem tetszene neki a válaszom - ez az elhatározásom olyan biztos, mint hogy ma reggel felkelt a nap.
- Gondolom te már rég összeszedelőzködtél.... Hááát, ez is eljött. A te nagy napod. Szerintem mindent baromi jól fogsz csinálni, és az eredmény is fantasztikus lesz, ez 1000%. - búgom vigyorogva.
Nem látom rajta, hogy különösebben izgulna, de az tuti, hogy alig várja, hogy belevághasson a saját vállalkozásába. Most valami egészen új kezdődik Allen életében, egy új korszak elé néz. Jól tudom ez milyen érzés.
- Florentinit az ég küldte. - magyarázom cinkos pillantással Allen szemeibe. Nem sok hiányzik, hogy elnevessem magam a felsejlő esti jelenet emlékképeitől. Más körülmények között is összefuthattunk volna vele, de hát így alakult. Nem lehet okunk panaszra. Mindketten kivételes lehetőséget kaptunk tőle.

Elsőre megrökönyödöm Allen szavain. Hogy az egész csak rajtam múlt???
Végigfut a pír az arcomon, nagyon jól tudom mire céloz. Oké, valahol igaza van, de mégsem teljesen. Sok más részlet egyáltalán nem rajtam múlt.
- De csak mert a Karmának dolgozom. – vágom ki magam egy sunyi mosollyal az ábrázatomon, miután megtalálom a hangomat.
Kék szemeit fürkészem, miközben közelebb lép. Jah. Vár a munka.
- Vigyázz, még a végén kiderül, hogy egy valódi hajcsár vagy. – dünnyögöm vigyorogva, gonoszdin. De csak tréfálkozom vele. Tök komolyan veszem ezt az egészet, nem fogunk miattam késni.
New Yorkban ragadt énem egy lépéssel áthidalja a kettőnk közt lévő rövid távolságot, és egy apró, kedves, szerelmes puszit présel Allen szájára. Csokoládé ízűek és édesek az ajkai. A képzeletemben annyira eleven minden, mintha csak valóság lenne. Az érzékszerveim is éreznek mindent. Amíg a tekintetébe révedek, Allennek fogalma sincs mi zajlik a fejemben. Szemtelen csókot loptam tőle a gondolatok szintjén. És a viszontlátásnak nem csak a New Yorki részem örül, hanem én is.
Allen nem látja, de jobb markomban hüvelykujjam kapargatni kezdi a gyűrűs ujjamon az ezüst karikát. Azt, ami hozzáköt Villehez.
Szinte mindegyik ujjamon ezüst gyűrűk vannak, nem igazán lóg ki a sorból, egészen közéjük olvad. De én tudom, az a gyűrű micsoda. Hogy mit jelent – ígéretek százait és hűséget. Szerelmet – halálig tartót. De azt is tudom, az mit jelentene, ha nem lenne most rajtam… Ez a kis fémdarab segít uralkodni magamon, a vágyaimon, az érzéseimen, amiket akkor is érzek Allen iránt, ha agyonvernek.
Rövidet sóhajtok, és lesütöm a szemeimet egy pillanatra, majd vissza is emelem Allenre.
- Jól van. Megyek. – mondom. Rámosolyodom, aztán ellépek előle.
Kiválóan ismerem a járást. Elsétálok a szobám felé. Ideje bepakolnom.
Végigvonulok a hosszú, rideg folyosón, végül belépek a tágas és takaros helyiségbe. Az ajtót halkan becsukom magam mögött. Az utam a szekrény elé vezet, kitárom az ajtaját és az aljából előhúzom az utazótáskámat. Közben is küzdök a könnyek ellen.
Letérdelek a táskám elé, és leülök a sarkaimra.
Csak bámulom ezt a szart előttem. Aztán hirtelen két öklömmel jól megpüfölöm a fedelét. Csak úgy puffog. Egyre durvábban bokszolom, mintha az lenne a felelős. Pedig a nyűgömről csakis én tehetek.
Megfordul a kérdés a fejemben, hogy Villenek miért kellett visszajönnie? Miért pont most? Miután készen álltam elengedni? Miután kezdett minden rendbe jönni? Volt idő, amikor tényleg azért könyörögtem titokban, hogy térjen vissza hozzám. De az jóval NY előtt volt. Nem hamarkodtuk el a házasságosdit?...
Megrázom a fejemet. Nem tetszik, amerre a gondolataim haladnak. Nem akarom Villet hibáztatni. Ő nem tehet semmiről - pláne nem az időzítésről vagy a vívódásaimról.
Az arcom elé emelem a jobb kezemet. A gyűrűsujjamat nézegetem. Rajta a karikagyűrűt. A másik kezem ujjaival megérintem, és finoman megforgatom az ékszert a helyén. Nem húzom le, csak piszkálgatom. Utálom, hogy megjelenik bennem a kérdés; vajon jól döntöttem, hogy igent mondtam? Valójában miért mondtam igent? Azért mert féltem a vízumomat? Nem… Valami azt súgja, hogy azért, hogy legyen mibe kapaszkodnom New Yorkban, hogy legyen egy kényszerítő erő, ami segít hűségesnek maradnom. Mert tudtam, hogy ha megint kettesben leszek Allennel a világ másik szegletében, távol Vegastól, én képtelen leszek fékezni magam, és újra át akarom majd vele élni azt a három napot.
Nem vagyok vallásos, de most mégis Istenhez fohászkodom, hogy adjon erőt... Adjon erőt jónak lenni és ne bántani a két legfontosabb férfit az életemben.
Csak pár dologban vagyok biztos: mindkettejüket nagyon szeretem, és egyikőjükkel sem akarok játszani. Pokolian érzem magam.
Én ezt nem fogom ép ésszel kibírni...

... ♪ ♫ ♬ Music ♪ ♫ ♬...

Most, hogy újra láttam Allent, érzem csak a hiányát. Be kell vallanom magamnak, hogy hatalmas csábítást jelent. Félelmetes... Elég volt a viszontlátás, pár röpke perc a jelenlétében és máris elbizonytalanodtam. Vajon nem volt butaság a tegnap este? Ilyen delejes hatással van rám... Itt ez a nyamvadt bőrönd. Nem lehetne, hogy valaki belecsomagoljon és elpostázzon? Mondjuk Alaszkába? Nem. Nem is. Az túl közel van. Legyen inkább a Hold. Ott senki nem keresne.
Nagy levegőt veszek és kifújom. Aztán végre felcsapom a táska fedelét, mire rámolni kezdek bele. Közben is zakatol az agyam.
Mintha két világban élnék. A lány, aki a baleset előtt voltam, Villet akarja. De az a lány, aki a baleset után lettem, Allen felé húz.
Istenem, lehetne, hogy elnyeljen a föld?
Újabb lélegzetet veszek. Muszáj észnél lennem, le kell nyugodjak.
Ruhák, piperék, cipők, minden ami kell, kerül beke a táskámba. Végigveszek mindent, többször körbenézek, hogy mindent elraktam-e. Laptoptáska, kistáska, a dzsekim meg rajtam van, úgyhogy mehetek is. Lefogadom, Allen már biztosan vár.
Magam után vonva a batyum sétálok ki a nappaliba, ahol Allen már valóban várakozik.
Emilio a segitségemre siet és  készségesen átveszi tőlem a kuffert laptopostul. Szélesen mosolyogva lépek oda Shontéhoz és ölelem meg, hogy elbúcsúzzam tőle. Mindent megköszönök neki, ő pedig megkér, hogy vigyázzak magamra és kellemes utat, valamint jó munkát kíván.
- Készen vagyok. Indulhatunk. - sétálok oda Allenhez, és már int is a kijárat felé, hogy menjek előre.
Mielőtt így tennék, még utoljára integetek Shonténak.

Emlékszem, annyira örültem ennek az útnak, annyira vártam. Még Ville felbukkanása előtt. Most meg az egész hangulata más. Nyomaszt és feszélyez egyszerre. Ez valami természetellenes.
A reptérre vezető út csendben telt. Sőt, ingerszegényen. Emlékszem milyen volt az első útunk... Élettel és melegséggel teli. Nem lep meg a változás, jól tudom mi okozza. Én. Megértem Allent miért viselkedik teljesen másként, és miért burkolózik némaságba. Én is hasonloképp teszek, mert nem tudom mit mondjak.
Megint itt vagyunk a gépen. Minden ugyanolyan, mint anno. Mármint a belsőtér és a berendezés.
Allen előre enged, én pedig megköszönve beljebb lépek, majd letelepszem ugyanoda, ahol legelőször is ültem. Allen velem szemben foglal helyet.
Másként is lehetne... Ha Ville nem bukkan fel, most Allenhez bújva süppednék bele a bőrülésbe. Mégha csak egy gondolat is, nagyon jól esik az elképzelés, kellemes, melengető érzésekkel tölt el.
A tekintetem a mennyezetre fordul. A plafont pásztázom. Akasztásra alkalmas pontot keresek rajta.

Azon morfondírozok, vajon akasztotta-e fel már magát valaki repülőn. Tök jó lenne, ha legalább ebben első lehetnék.
Nem kicsit bambulok el. Allen hangja rángat ki a komor gondolatok közül. Ráemelem a pillantásomat, elmosolyodom, és megrázom a fejemet.
- Nem... – a stewardessre nézek - Köszönöm, nem kérek semmit. – a hölgy visszamosolyog rám, és egy „Rendben. Csak szóljanak, ha bármire szükségük van.”-nal távozik a fülkéből.
Az ablakon bámészkodok kifelé, és várom, hogy gurulni kezdjünk és felemelkedjünk az égbe.
Lehet, hogy a kevés alvás és a korai kelés teszi, de szörnyen zsibbadtnak és kábának érzem magam. És erre még rátesznek egy lapáttal a nyargaló gondolatok meg a veszedelmes érzelmek.
Talán hálásnak kéne lennem Allennek a távolságtartásáért. Így – mondhatni – könnyebb. Nincs kísértés. Idővel minden el fog csendesedni. Csak túl kell élni és ki kell várni.
Szörnyű embernek tartom magam. A férjemre kéne gondolnom, őt kéne hiányolnom. De most… még ez a szó is, hogy „férj”, megrémít. Emlékszem… Annak idején, mikor meglátogattam Villet LA-ban, és elkottyintottam az összeköltözés ötletét, hogy minél több időt tölthessünk együtt, teljesen begőzölt. Most meg… pillanatok alatt elvett. Valamiért nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ezt akarja. Ő nem egy házasember típus. Azt mondta mindennél jobban akarja, ezt akarja, de valami – talán a régi emlékek, az, amilyennek megismertem – nem engedik elhinni. Már tudom; nem csak ahhoz kell idő, hogy elengedjem Allent, hanem hogy megszokjam Ville új énjét is.
És én, mint feleség? Na ez a másik, ami sántít. Komoly bajban a világ.
A gyerekemet még csak-csak felnevelem, de már most mutatkoznak jelei, hogy rossz feleség vagyok. Épp csak férjhez mentem, erre meg egy másik férfi közelségét hiányolom. Vágom... pszichológiai eset vagyok.
Még Gridnek lesz igaza – tényleg bőven beférek a ribanc kategóriába. Remek…
Nem, ez sehogy sem állapot.
Tudom, hogy szeretem Villet, meghalnék érte. Amikor vele vagyok, csak ő létezik számomra. De amikor nincs mellettem, és kettesben vagyok Allennel… Már gyújtanak is az üst alá a pokolban.
Az ablakról, és a kinti tájról Allenre vándorol a tekintetem. Ha véletlenül épp rám néz, rámosolyodom. Ha már nem beszélgetünk. Jah, valahogy a csönd-megtörő udvariassági formulák sem jönnek a nyelvemre.

Amikor Allen megtöri a csendet azzal, hogy el kell mondania valamit, nem is tudom miért riadok meg, de nagyot dobban a szívem.
A pillantásom az arcán nyugszik, és csak hallgatom. Tudom, akármennyire félek is ettől a beszélgetéstől, meg kell ejtenünk.
„Nem kellett volna hogy...” ...beengedj. fejezem be fejben a mondatot, amit elharap.
Pedig csodálatos éjszaka volt. Amit lélekben még New Yorkban töltöttünk. Ezek szerint megbánta. Nem ítélem el miatta, de egy kicsit fáj.
Nem vágok közbe, csak figyelem őt, hallgatom, és elengedek egy sóhajt.
„A fejére borítottad a világomat, mindazt amiben eddig hittem.. Már őszintén.. nem is tudom melyik vagyok önmagam.”
Keserű íz marja a torkomat.
Esküszöm nem akartalak bántani.
És a folytatás… „Esély...” „Elkéstem...” Szinte beleszédülök, ahogy az eszelős és kavargó érzések facsargatják a szívemet.
„Úgy döntöttem rákérdezek. Vele voltál?”
Csak bámulok Allen szemeibe. Másodpercekig. Aztán kizárólag bólintani vagyok képes.
Igen. Vele.
Nem tagadhatom le. Nem is akarok hazudni, pedig tudom ez mennyire megrázó és fájdalmas lehet most Allennek. Mennyire bízhatott abban, hogy nem Ville van a háttérben.
A tekintetem a tengerkék szempárba kapaszkodik, mire hirtelen feltolom magam a helyemről, és megkerülöm a kettőnk közti asztalt, hogy Allen mellé ülhessek.
Felé fordulok a fotelban, és ha engedi, megfogom a hozzám közelebb eső kezét, hogy a szívemhez vonjam. Gyengéden két tenyerem közé zárom.
Fogalmam sincs mit mondhatnék, hogyan kezdjek bele. Csak fogom a kezét, a mellkasomhoz szorítva és egy apró puszit lehelek az ujjaira.
- Sajnálom… Nem akartam fájdalmat okozni neked. És főleg összezavarni nem akartalak. Nem gondoltam, hogy Ville visszajön... Én… Én egyetlen percet sem bántam meg abból, ami köztünk történt, de ha tehetném, miattad visszacsinálnék mindent. Nem akarom, hogy szenvedj.
Két markomat a bennük pihenő kezével leeresztem az ölembe. Továbbra is nehéz megtalálnom a megfelelő szavakat.
- Nagyon szeretlek. Nagyon... De az a gond, hogy Őt is….. Egyáltalán nem volt könnyű döntés, és utálom, hogy ezt teszem veled. – magyarázom, miközben mindvégig Allen szemeibe nézek.
Annyi minden máshogy alakulhatott volna... De már kár ezen keseregni.

Törvényszerű?
Amikor a pasid megtudja, hogy terhes vagy tőle, és örökre lelép, na az a törvényszerű.
De nem szólok.
Beleborzongok, ahogy megérinti az arcomat. Egy pillanatra le is hunyom a szemeimet, de aztán vissza és talál a tekintetem az övébe.
Noha látom a vonásain, hogy ő is megküzd a mosolyával, mégis iszonyú hálás vagyok a nyugodtságáért, átragad rám. Allen természete mindigis nyugtató hatással volt rám.
- Én is nagyon hálás vagyok neked azokért a csodákért, amiket tőled kaptam. – mosolyodom a szemeibe. Nem sok kell, hogy az enyémek könnybe lábadjanak, de uralkodom magamon.
Az érintése alatt finoman megingatom a fejem.
- Én magamra haragszom… Ha maradunk még pár napot New Yorkban, ahogy felajánlottad… vagy ha nyugton maradok a seggemen és nem megyek vissza a lakásomra… – ...senki nem talál meg, aki elől el akartam bújni. Minden máshogy alakul.
Ahogy gyengéden két tenyerébe veszi az arcomat, lehunyom a pilláimat. Örülök az érintésének, ahogy annak is, hogy a homlokomra lehel csókot, nem pedig a számra. Ha az utóbbira teszi, elveszek. Fogalma sincs, mekkora a csábítás. Pengeélen egyensúlyozok, és minden akaraterőmet felemészti az önfegyelem.
A csókja nyomán aprót sóhajtok. Az ujjaim a kézfejére futnak. Nem akarom, hogy elengedjen. Csak lassan nyílnak fel a szemeim. Egyenesen azokba a csodás égkék lélektükreibe pillantok.
- Valamit be kell vallanom. – talán nem kell, de képtelen vagyok magamban tartani -
Tegnap este Ville... megkérte a kezemet… és én igent mondtam. Még… egy kápolnába is elvitt… Szóval... ha most nincs a gyűrű… biztos, hogy nem maradok hűséges hozzá New Yorkban. – nagyon határozott vagyok a kijelentésemben.
Fogalmam sincs miért mondom mindezt el. Talán mert azt akarom, hogy Allen tudja, a választásom ellenére megbolondulok érte.
Nem könnyű ez. És gyanítom neki sem az.
Kérlek, bocsáss meg...

El is akartam mondani, meg nem is. Meg akartam kímélni, de a végtelenségig nem ódázhattam volna úgysem el az igazságot, előbb vagy utóbb színt kellett volna vallanom. Bár lehet, hogy rosszul időzítettem, és a hely sem a legmegfelelőbb erre. A gépen nem tudunk elbújni egymás elől.
Hagyom, hogy elhúzza a kezét az ujjaim alól, nem tartom vissza, és nem kapok utána. Nem vezetne sehova.
Fátyolos tekintetem az övébe fagy.
Irgalmatlanul melegem van és nem kapok levegőt. Úgy érzem menten megfulladok.
„Azt akarom hogy boldog legyél.. nagyon boldog... rendben??”
Nagyon távolról érzékelem a szavait.
- Tudom... – nyökögöm erőtlenül.
Tudom, hogy tényleg ezt szeretné, sosem akarna nekem rosszat, de nem kell ezt mondania. Tudom, hogy neki fáj, ami történik.
Szédülök…
- Ne haragudj… Ki kell mennem a mosdóba... – suttogom kásás hangon, és felkelek a helyemről, hogy kitámolyogjak a mellékhelyiségbe.
Odabent magamra zárom az ajtót, és amint ez megvan, hatalmas lélegzetet veszek, majd hosszan kifújom a levegőt. Ezt újra és újra megismétlem.
Lélegezz!...
A homlokomra tapasztom a tenyeremet. Érzem, hogy lángol az az arcom, és a hányinger is kerülget. Tudom, hogy csak az idegesség teszi.
Meg kell nyugodnom.
Szembefordulok a tükörrel, és két kézzel megtámaszkodom a mosdó peremén. A tükörképem arcába bámulok.
- Ki vagy te?!… Mi lett belőled?! – sziszegem dühösen a saját képembe, és elerednek a könnyeim. - Miféle szörnyeteg lettél???!!! Gyűlöllek... Gyűlöllek. – megvetően méricskélem magam. Az ujjaim ökölbe szorulnak, miközben a kagylón támaszkodom. Keserű önutálat marja a torkomat.
Szabad folyást adok a könnyeimnek, legszívesebben bemosnék egy hatalmasat az üvegnek. De tudatában vagyok a helyszínnek, és nem tennék kárt a berendezésben. Pedig de jó érzés lenne most tombolni.
Amennyire tőlem telik, elfojtom a zokogásom hangját, nem akarom, hogy kihallatsszon. A kezemet a szám elé kapom, és lehuppanok a wc deszka tetejére.
A kegyetlen hangok a fejemben egyre csak azt szajkózzák, hogy Ville csak azért akart elvenni, mert begőzölt Grid fenyegetésétől, és nem azért mert tényleg ezt akarná. Ő sosem házasodna meg, sosem kötné le magát, sosem horgonyozna le senki mellett, ő csak át akarja duhajkodni az életet. Neki én nem is kellek igazán… Ennek a kurva lánykérésnek nem így kellett volna történnie. Rohanva… A fenyegetettségtől motiválva.
Szipogok párat, a fejemet a falnak támasztom, és csak bámulok magam elé.
Isten a megmondhatója meddig ücsörgök így, talán 10-15 percig is.
A könnyzápor, a belső remegés és forróság eddigre alábbhagy. Az ótvar hangok a fejemben elcsitulnak. Valahol tudom, hogy hazudoznak. Ville szeret, és én is őt. Nem véletlenül mondtam neki igent. Azt is tudom, hogy erről az elcseszett helyzetről és a szenvedéseimről nem ő tehet. Ezek az én döntésem következményei. Nem háríthatom át őket senki másra.
Letörlöm az ujjaimmal az arcomat, hogy eltüntessem a könnyeim maradványait. Letépek egy darab papírt a tartóból, és belefújom az orromat, aztán belehajítom a kukába.
Amikor a légzésemre koncentrálok, az nagyon sokat segít a megnyugvásban. Felegyenesedem az ülőkéről, veszek néhány újabb lélegzetet, és kilépek a folyosóra, hogy visszatérjek az utastérbe a helyemre.
A szemeim vörösek, ha más nem is árul el, ez biztosan.
A tekintetemet az ablak felé fordítom, közben is érlelőlik bennem egy gondolat: este majd felhívom Villet, és megkérem, hogy inkább jöjjön pár nappal később. Szükségem van arra a „haladékra”. És azt sem akarom, hogy Allen lássa. Csak most tudatosult bennem, hogy mennyire szörnyű lehet neki Ville jelenléte és látványa. Nem akarom ezzel kínozni. Pár nap elteltével talán könnyebb lesz mindkettőnknek ez az egész.

Égő szemekkel pillantok fel Allenre, ahogy elém lép. Egy pillanatra megállok előtte.
- Fogjuk rá. – döngöm halkan, és próbálok valami vérszegény mosolyfélét az arcomra húzni.
Voltam már jobban is. Mérföldekkel jobban.
Egyre csak a tegnap délután kavarog a fejemben. Ha nincs Grid, nincs lánykérés se. Lánykérés... Ez minden volt csak az nem. Arra a pontra süllyedtem, hogy nem is tudom miért mentem bele. Miért hagytam, hogy elkapkodjuk. Túl sok minden történik egyszerre és nem bírom tartani az iramot az eseményekkel.
Félek nem szabad felhívnom addig Villet, amíg vissza nem találok a boldog és nyugodt énembe, aki nem gyötri magát mindenféle kegyetlen és megtévesztő gondolatokkal.
És itt van Allen… Most taszítottam a szakadékba, pedig a mindent jelenti számomra. Hát… tényleg ritka szarul fejezem ki felé azt, hogy milyen fontos nekem. Ha tudnám, szembeköpném magam.
Egy darabig csak állok, és nézem az arcát. Szótlanul. Nagyot nyelve.
Tudom, hogy elvesztettem. Egy időre mindenképp.
Azon töprengek, vajon van értelme bármit is mondani? Magyarázkodni? Épp elég szart kavartam.
Lassan leteszem magam a fotelba az ablak mellé, az eredeti helyemre.
Ha tehetném, komolyan visszamennék az időben, és mindent totál másképp csinálnék.
- Ha dühös vagy rám... – nem, nem néz ki annak, de minden oka megvan hozzá, hogy az legyen - ...teljesen megértelek. – elvégre dönthettem volna másképp is, ha már annyira odavagyok érte. Szóval én rohadt pipa lennék a helyében.
És hogy miért Ville? Ennyi erővel Allennek is igent mondhattam volna. Annyi mindent számításba vettem...

„Nem értem hogy köthettél ki egy instabil ember mellett, egy életre, teljesen meggondolatlanul.”
Valahol számítottam ezekre a szavakra. Annál is inkább, mivel logikus és érvelő elmém ehhez hasonlóval traktál… igyekszik traktálni. Ám engem sem olyan fából faragtak, aki bedől a hagyományos gondolkodásnak. Főleg, hogy bárkinél jobban megismerhettem Villet az elmúlt egy évben.
Allen tollal babráló kezét figyelem, de aztán az arcára emelem a tekintetemet, hogy a pillantásunk találkozzon. Megérdemli a válaszokat. És feltételezem, hogy szeretné őket megkapni.
Feltételezem...
- Hát… Tény, hogy ez a házasság nem a legátfontoltabb döntésem volt. – vallom be. - Tudod… Ville és én, ami köztünk volt, vagyis… van… egy elég bonyolult és összetett dolog. – oké, ez igaz ránk is; Allenre és rám, viszont a két kapcsolat egészen más, hiszen a két imádott férfi teljesen különbözik egymástól. Nem lehet őket, sem a velük való kapcsolatomat egymással összehasonlítani, mert mindegyik egyedi.
Az az érzésem, hogy megbújik egy rejtett kérdés Allen mondandója mögött. Valahogy úgy hangzik ez az egész, mintha csak azt kérdezné, hogy miért nem ő mellette maradok. De az is lehet, hogy csak én képzelem bele ezt a kérdést.
Allen nem mondta ki egyértelműen, ezért inkább óvatosságból rákérdezek, nem akarom lerohanni a magyarázattal.
- Szeretnéd tudni, hogy miért tettem? Hogy miért… Ville? – tudakolom halkan. A tekintetem a lélektükreibe kapaszkodik.
Csak akkor állok neki kifejteni, ha Allent érdekli a miért. Feleslegesen nem gyötörném egyetlen szavammal sem.

Tudom Allen mire gondol. És őszintén? Az én fejemben is zakatol ugyanez a gondolat.
Felsóhajtok. A tekintetem továbbra is Allenében pihen.
- Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem történik meg megint. – felelem elég határozottan. Talán még magammal sem szoktam olyan őszinte lenni, mint Allennel.
- És igen. Félek, hogy teszek vagy mondok valamit, amivel megijesztem, és megint… lelép. De azt is tudom, hogy nagyon igyekszik. – egy pillanatra elhallgatok, aztán kisvártatva folytatom.
- Hozzámenni… egyáltalán nem szerepelt a terveim közt. Ez az egész... úgy pattant ki, hogy Grid feljött tegnap a lakásomra jelenetet rendezni.
Valamiféle gunyoros vigyorra rándul a szám.
- Szépen összegyűltünk... – döngöm. - Aztán Grid megint bedobta a „kitoloncoltatlak Amerikából” kártyát, és… ez ihlette meg Villet. De... meggyőzött, hogy a kényszerítő körülmények ellenére tényleg ezt szeretné…… Tudom... Elment... És ha még egy ideig nem bukkan fel, végleg sikerül elengednem. De visszajött, és visszahozta azt a régi életet, amit sajnáltam elveszíteni. Hirtelen minden olyan lett mint régen volt, a baleset előtt, és… és megörültem, hogy onnan folytathatjuk, ahol abbahagytuk. Igaz, hogy nem így képzeltem. Nem ilyen nagy léptékben… És rohadtul félek… De azért mondtam neki igent, mert még mindig... szeretem, és ő a gyermekem apja. Szeretnék adni neki még egy esélyt, mert úgy érzem, ő és én… összetartozunk… Mint Bonnie és Clyde. – magyarázom.
Igyekszem minél kíméletesebb lenni Alennel, viszont muszáj őszintén beszélnem.