Allen & O.

Mintha megállt volna az idő. Őrület. Percenként az órát lestem – Ott vagyunk már? Ott vagyunk már? Ott vagyunk már? Ehh…
Ebéd után kidőltem ejtőzni; zenét hallgattam. Ville régi dalait. Csakhogy halljam a hangját.
Aztán kicsit később még Florentini is meglátogatott – bekopogtatott és meghívott egy cappuccinora. Közben sűrű bocsánatkérések közepette odaadta a dalszövegeket, tudja, hogy nem utolsó pillanatban szokás az ilyet, de az övé, vagyis a mienk most rendkívüli helyzet. Valami veszett jó érzés, hogy valakinek nem csak hogy ennyire tetszik a munkám, hogy felkér, dolgozzam neki, de a rendelkezésre álló idő szűkössége ellenére így bízik a képességeimben. Már csak ezért sem szeretném eltolni. A maximumot fogom nyújtani, ez nem kérdés. Grid rühelli ugyan a pofámat, de a munkámba egyszerűen nem tud belekötni; és a jövőben sem adok neki rá lehetőséget. Sőt, remélem, hogy máskor is lesz részem ehhez hasonló projektekben. Amiben igazán kiengedhetem a hangomat. Mert ez éltet, az éneklés.
Florentini rám bízta, hogy milyen sorrendben éneklem a dalokat, azt mondta, amelyikhez épp hangulatot és ihletet érzek, ő nem fogja korlátok közé kényszeríteni a művészlelket. Elvégre ő maga is művész, érti ő a csíziót. Ezért külön hálás voltam neki. Amúgy veszett jó fej, közvetlen és barátságos fickó. Mókás is. Megtudtam, hogy épp válik, és ha nem tudná, hogy Villel járok, vacsorázni is meghívott volna. Ehemm… Ha tudná, hogy nem csak járkálunk egymással, hanem össze is házasodtunk… Erről persze mélyen hallgattam. Nem azért mert nem bízom benne, egyszerűen nem szeretném megszellőztetni a dolgot. Allen az egyetlen, akit beavattam. Nem kell ezt a világnak tudnia. Egyelőre.
Szóval csak-csak eltelt valahogy a délután. Két dallal szemeztem, illetve ismerkedtem, a Before I’m dead-del és a Dark horse-szal. Szörnyen bízom benne, hogy napi két dallal elbírok. Remélem jól fog menni minden. Ez egy igen különleges lehetőség egy magamfajta életében.
A végére annyira belemerültem a szolid énekelgetésbe, hogy majdnem elfelejtettem felhívni Allent a vacsora miatt. Ez a nyamvadt 3 órányi időeltolódás is bekavart jócskán. New Yorki idő szerint este 8-kor csörögtem rá.
Szóval épp telózok Allennek. Ha felveszi, beleszólok.
- Szia! Nem hívlak rosszkor? – ki tudja, talán nem ér rá, mert még mindig ügyintéz erre-arra. Az sem biztos, hogy visszaért a hotelbe.
Ha nem zavarom, akkor folytatom a tudakozódást.
- Csak azt szeretném megkérdezni, hogy áll-e még a vacsi. – remélem nem kerül annyira, hogy bekamuzzon valamit, csakhogy lerázzon. Akad itt egy apróság, amit jó lenne elmondanom neki.

Allen & O.

Nagyon megörülök, amikor Allen felveszi a telefont és lelkesen beleszól. Aztán már visszakoznék is, hogy nem kell, ha fáradt, vagy nincs kedve, amint kihallom a hangjából a csalódottságot, miután tudatosul benne, hogy én keresem. De a következőkben már mintha jobb kedve lenne egy fokkal – azt hiszem igyekszik magára erőltetni a dolgokat, épp annyira mint én. Vissza a barátságba, mi? Hááát, nem ez lesz a legegyszerűbb belső munka.
Olyan vegyesek az érzéseim, hogy az már sérti az emberi jogaimat is. Minden esetre megérdemlem, hogy szenvedjek; én vagyok a rossz csaj, aki dobta, mert visszatért az exe.
Amikor Allennel vagyok, egyszerűen csak körülöttem leng annak a rövid időszaknak a hangulata, amíg együtt voltunk. Úgy igazán együtt. És egy részem húz vissza abba az életbe, mert nagyon jó volt, és amit Allen iránt éreztem, igazi volt. Vagyis még mindig érzem. Azt hiszem, nem egy nap alatt fogok kilábalni belőle, de meg fog történni. Ez az állapot nem maradhat így. Akármennyire is fáj, ezen túl kell jutnunk mindkettőnknek. Azzal meg inkább nem is kínzom magam, hogy elképzelem, milyen lett volna vele, hozzá menni meg minden ami ezzel jár. Csak összeszorul a torkom.
Aztán nyomban eszembe jut Ville. Hogy Vegasban vár rám. Visszajött és újra kezdjük. Tagadhatatlanul boldog vagyok, hogy visszatért, és minden majdnem olyan mint régen. Csak annyi, hogy komolyabbá vált köztünk a dolog. Komolyabbá… és ezzel ijesztőbbé is. Rohaggyak meg, ha nem arra számítok minden egyes pillanatban, hogy megint lelép. Remélem hamar elmúlik ez az ótvar érzés. Azt hiszem ettől félek leginkább; hogy totálisan megbízom benne, aztán a legváratlanabb pillanatban bedobja a törölközőt, és csak pislogok, mint hal a szatyorban.
NA, NEM! Elég a hülyeségből. Meg a hülye gondolatokból. MOST burkolni megyek, ESTE online randi a „vén majommal”, HOLNAP meg vár a meló. Pont. A lelkiszarság jelenleg luxus – egyrészt senkin sem segít, másrészt totál kimerülök tőle. Holnap a lehető legjobb formában kell lennem. Na meg… még este is.
VISZONT! Most teljesen félre szeretném tenni és fogom is a Ville körüli gondolataimat. Kizárólag Allenre szeretnék koncentrálni. Ez a mi közös időnk. Megérdemli a kizárólagos figyelmemet.
„Persze.. Ha van kedved velem vacsorázni, én szívesen venném. Rengeteg minden mesélni valóm van!”
Hallom, hogy mosolyog, szinte magam előtt látom azt a helyes kis szakállas arcát.
- Szuper! – vágom rá, miközben én is elvigyorodom. - Akkor ütközzünk a folyosón egy perc múlva. Vagy kettő. Ahogy neked jó. Megvárlak az ajtóm előtt, oké? – tudakolom. Tudni akarom hogyan telt a napja, szeretnék osztozni vele benne.

Allen & O.

„Akkor mindjárt ottleszek jóó??”
- Okés! Megyek. – vágom rá, és alig emelem el a fülemtől a telefont, hallom is, hogy Allen szintén bontja a vonalat a túlvégen.
Ezzel az ágyra hajítom a mobilomat. Szándékosan nem viszem magammal, és hagyom fent a szobában. Most a jóisten is hívhatna, az sem fog érdekelni. Kizárólag Allenre és az együtt töltött vacsi időre szeretnék figyelni, másnak nem lesz helye közben.
Ahogy kilépek a folyosóra, közvetlenül Allenbe botlok. Ott vár rám az ajtó előtt. Én meg jól meglepődök.
Először elakad a lélegzetem. Aztán ahogy az agyam regisztrálja, hogy micsoda dögös jelenség így zakóban, a két vérző agysejtem máris küldi a parancsot a számnak:
- Hű! – bukik ki belőlem elsőre, ám igazán elismerő a hangszín - Valaki nagyon vagány. – de tényleg az. - Még sosem láttalak munkaszerelésben. – mosolyodom a szemébe - Nagyon… előnyös. – magyarázom. Azt mégsem mondhatom, hogy „Kurvadögösvagybazmeg”.
Valljuk be, szívesen kicsomagolnám ebből az inges-zakós kombóból. Mázli, hogy a hangok a fejemben azonnal kontrázni kezdenek.
Férjnélvagy-férjnélvagy-férjnélvagy.
És ha elválnék?
Hülye.
Akkor csak egy kicsit…
Mondtam már, hogy hülye vagy?
Allen jelenléte és közelsége önmagában durva kísértés és próbatétel, erre még ilyen kis cukin-dögösen kiöltözik… Wááá! Ez a két pasi nem is sejti milyen skizofrént csinál belőlem. A hűséges feleség nagyon igyekszik a fényben lenni, épp bucira veri az Allenhez vonzódó énemet, a New Yorki rittyót.
Sóhajtok egyet. Bassza meg, inkább takarodjunk tömődni.
De előtte még valami szemet szúr. Újabb mosolyra görbül a szám sarka. Csak nem csokit evett?
- Figyelj csak… Öhm… Itt... – topografálok mutatóujjammal a saját államra oda, ahol összemaszatolta a szakállát. - ...csokis vagy.
Ha olyan viszonyban lennénk, ha nem lenne tiltott dolog az érintés, én magam törölném le.
Nem tudom, hogy van-e nála zsebkendő, de már nyúlik is a zsebembe, hogy előhúzzak egy papírzsepit és szelíd vigyorgással a képemen átnyújtsam.

Allen & O.

„Akarod hogy átöltözzek?”
Elvigyorodom.
- Nekem semmi bajom a multimilliárdos üzletember és a csóri rockercsaj cosplay-jel, de ha nem érzed kényelmesen magad ebben a ruhában, öltözz csak át nyugodtan, megvárlak. – magyarázom.
Az a részem, amelyiket most verték agyon, baromira sajnálná a dolgot, mert szívesen legeltetné monoklis szemét a zakós úrfin.
És a csokimaszat… Hehe. Hát igen. Lebuktál.
Odaadom Allennek a zsepit, de nyilvánvaló, hogy nem látja hol az a kis júdás csokifolt, úgyhogy…
- Várj... Segítek... Majd inkább én. – mosolyodom rá, és közelebb lépek hozzá.
Ha engedi, egy kedves, lassú kézmozdulattal kihúzom az ujjai közül a papírzsebkendőt, és finoman nekiállok letörölgetni az állát, a szakállát. Nem kapkodok. Egy lopott pillanat... Közben meg, ahogy tudatosul bennem mit is művelek, és milyen közel van hozzám, vörösödni kezd a fejem, épp csak nem lángol a hajam. Ha nagyobb zavarban lennék, lefüstölne.
Megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy vacsi után azonnal rácsörgök Villere és megkérdezem tőle, mi a véleménye a nyitott házasságról?
Kínomban beharapom az alsó ajkamat. Kedvem lenne magamon röhögni egy jót. Tényleg? Már itt tartok? Ennél lejjebb már aligha van.
- Meg is vagy. – döngöm azokba a szép szemeibe mosolyogva, aztán elvonom az arcától a kezemet.
Ha mégsem öltözne át, akkor…
- Menjünk. Vadásszuk le azt a mamutot. – kacsintok rá, és ha ő is megindul a folyosón, akkor én is az oldalán, hogy bevegyük magunkat az étterembe.

Allen & O.

Okééé, szemmel láthatóan nem csak magamat sikerült zavarba hozni, de őt is. Sugárzik belőle a feszültség, és hogy mennyire igyekszik jó barát lenni.
Amikor végzek a csokimaszat letörlésével, nem kapom el azonnal a tekintetemet az övéből. Elvégre nem félek tőle, és sosem esett nehezemre a szemeibe néznem. Furcsa helyzetbe kerültünk, ami a kapcsolatunkat illeti, de a pillantása elől sosem akarnék menekülni.
Amikor felkínálja a karját, mosollyal az arcomon karolok belé.
- Menjünk. – nyugtázom röviden.
Csendesen, szótlanul lépkedek mellette. Holott mennyi mindent tudnék neki mondani! De egyetlen szavam se a folyosó, vagy a külvilág többi részének a füleinek való. Ezeket a gondolatokat talán örökre magamban tartom.
Közben leérünk a földszintre, majd betalálunk a tágas, fényárban úszó étterembe. Minden csillog. Hagyom vezetni magam, Allen jobban ismeri a járást, az asztalválasztást is rábízom. Nekem nagyjából bárhol jó, csak ne a terem kellős közepén legyünk. Inkább kicsit elbújva valahol.
Én mindenképp túl vagyok Allenhez képest öltözve a fekete szabadidőmmel és vászoncipőmmel. Hát tojom lefele, ha kinéznek az étteremből; én ééén vagyok.
Biztosan megbámulnak minket – vendégek, személyzet egyaránt. Hiszen elég fura páros képét fessük egymás mellett; mint az ég és a föld.
Megaztán… ránézésre sem olyan légkör kering körülöttünk, mint első körben. Már nyoma sincs a sugárzó, szerelmes boldogságnak, amit a vak is észrevehetett rajtunk néhány nappal ezelőtt.
Tuti mennek a tanakodások, hogy mi a fene történhetett. Majd amikor Ville felbukkan, és meglátnak vele, összeáll a népeknek a kép, és elkezdenek röpködni a szalagcímek, hogy „A vegasi rockerpár újra együtt!” Aztán pár hónap múlva, hogy látványosan gömbölyödni kezd a hasam, jönnek a pletykalapok a kérdéssel: „Vajon ki az apa?”
Anyád. Az.
Ha elérjük az asztalt, helyet foglalok.

Allen & O.

Allen lovagias, mint mindig. Hálás mosollyal köszönöm meg, hogy kihúzza a széket nekem.
Alig telepszik le szemben velem, máris érkezik a pincér.
„A hölgynek pedig...”
Allen arcáról mosolyogva fordulok a srác felé.
- Egy pohár narancslevet szeretnék. Köszönöm. – alkoholt csak álmaimban ihatok, pedig néha majd megveszek egy kortyért, főleg a napok feszkójának hála. Néha hiányzik hogy szolidan iszogassak, mint régen a haverokkal, Jaanaval vagy Mickkel. Ó, most is megtehetném, de a gyerekem akkor tuti hülye lesz és visszamarad a fejlődésben. Azt nem szeretném. Vigyáznom kell rá.
Én is kézbe veszem az étlapot, és nem is kell sokat pásztáznom. A szemem nyomban megakad a „kínai zöldséges pirított tészta” szövegen. Tökéletes! Szinte a számban érzem az ízét.
- Képzeld. – kezdek bele megtörve a kettőnk közti csendet, miközben összecsukom az étlapot és elfektetem az asztalon előttem.
Mosolygós pillantásomat Allenre emelem.
- Délután Florentini elhívott kávézni. Jól is esett, eléggé bezavart ez a 3 órás eltolódás… Tök jót beszélgettünk. Odaadta a dalszövegeket is, azokkal szórakoztam… Nem tudom, hogy te beszéltél-e vele, de nekem azt mondta, hogy holnap még itt lesz New Yorkban, aztán holnap után el kell utaznia pár napra. Azt mondta, tudja, hogy nyugodtan ránk bízhat addig is mindent. Hááát… mondtam is neki, hogy aki igazán lelkiismeretes és precíz, legyen szó bármilyen munkáról, az Te vagy. – az életemet tenném fel rá, hogy Allen kezében a lehető legjobb helyen van ez a projekt.
- Szóval? Neked hogyan telt a napod? – tudakolom, csak mert tényleg érdekel.