- Megnyugtató. – dünnyögöm somolyogva, amint Ville hátrafordul.
Én simán nyugodtan ücsörögnék továbbra is a homokban. Nem számítok arra, ami történik. Ville olyan hirtelen kap el a tarkómnál fogva és ránt magához, hogy még levegőt venni is elfelejtek. Ha megkérdeznék; fiú vagyok-e vagy lány, még azon is agyalnék.
Ahogy előrehúz maga elé, a testem új pozitúrába igazodik. A lábaimat behúzom, miközben az egyik tenyerem Ville térdére esik, a másik meg a földre. Valahogy meg kell támaszkodnom.
Nem ijesztett meg, viszont rohadtul meglepett. Váratlanul ért a manőver, és igenis érzem a szorítását hátul. Erőteljes, határozott, lappang benne valami vadállatias. Nem nyikkanok meg, mert nem fáj.
Hogy mihez tudnám leginkább hasonlítani az egészet? Elveszem, amiről úgy gondolom, megjár.
Mondom… Nem kell erőszakkal vájkálni a másik ember dolgaiban. Az igazi természetük úgyis megnyilvánul előbb-utóbb. Ha szavakkal nem tudsz választ kicsikarni belőlük, hagyd őket cselekedni. Mert senki sem tudja megtagadni önmagát.
Ville nem ütközik ellenállásba, érezheti, ahogy azt is, hogy egész testemben ellazítom az izmaimat. Hagyd magad, előbb szabadulsz rulz. Úgysem én vagyok az erősebb. És valljuk be, ez a szenvedély valahol lenyűgöz. De az is biztos, hogy a Madárkát már megtépném egy ilyenért, vagy bárki mást.
Még mindig tartom, hogy Ville nem bántana. Tudom, hogy így van, ettől nem félek. Ha meg mégis tévednék… Vannak más metál bandák is a világon. Ahh. Erre nem gondolok inkább.
A csókja elsodor, mint mindig. Elfogadom és viszonzom. Ville mellett igazából annak örülhet egy nő, ha engedve van kibontakozni és kezdeményezni. Ritkán van erre példa, de olykor megesik. Akkor én sem vagyok rest nyitni felé a magam finom, szolid módján.
Ville ajka elválik az enyémtől. A szám résnyire nyílva marad, így veszek apró lélegzeteket. A szívem őrülten kalimpál.
Nekem dönti a homlokát, én meg zavartan pillogok ilyen közelről a szemeibe.
Hogy nélkülem? Visszhangosan cseng a baritonja a fülemben.
Hát itt tartunk? Vagyis Ville. Nem vagyok egoista, de sosem hittem volna, hogy valakire ekkora hatást gyakorlok. Ilyen rövid idő alatt.
Lövésem sincs mit sejtsek a szavai mögött, talán semmi súlyosat nem kell. Viszont nem hiszem, hogy csak azért mondta, mert dalszövegbeillően itt és most jól hangzik. Ville nem dobálózna ilyenekkel csak azért, hogy felszedjen valakit.
Tök mindegy, hogy velem, vagy nélkülem, de…
- Nem is kell… – lehelem halkan. - Ne azzal foglalkozz, aki nem vagy.
Jó, ha kettőnk közül legalább Ő tudja kicsoda, mert én még mindig sötétben tapogatózom.

Ez a válasz... Ha anime figura lennék, most a szemem csíkká szűkülne, és egy hatalmas izzadtságcsepp takarná be a fejem 75%-át.
Csak nem nyírtál ki valakit? Na jó, ilyennel nem is viccelek, Ville valószínűleg most nem értékelne egy ilyen beszólást. Viszont az tényleg nem érdekel, ha ember embernek farkasa: USA versus terrorizmus, bandaháborúk a gettóban, egy drogos kinyír egy másikat stb stb. Na és? Megesik… Állítólag elég intelligens faj vagyunk ahhoz, hogy eldöntsük mit teszünk. Az erőszak persze sehogy sem szép, főleg ha az áldozat kisebb és gyengébb. A gyerekmolesztálókat és a nőerőszakolókat az állatkínzókkal az élen ültetném villamosszékbe. Ennyit a bennem élő Buddháról.
A bűnöknek vannak fokozatai a szememben. Már ha erről lenne szó… A fene tudja Ville mire célozgat egyre.
A szorítása enged a tarkómon, és a markát végül elvonja tőlem.
Nem akarok semmit kierőszakolni belőle, de van itt valami, amivel jobb, ha tisztában van.
- Ville… – veszem vissza a hangnemet komolyabbra. - Nem vagyok gondolatolvasó... Haragszol a világra, de mi idekint nem tudjuk mi a baj, ha folyton ránk vágod az ajtót. - nem hiszi, de még a legjobb szándékú ember is tehetetlen infó hiányában.
Pocsék pszichiáter lennék; hanyatt vágom magam a földön, a térdeimet felhúzom, az ujjaimat meg összefűzöm a hasamon.
Egy ideig csak bámulom a fekete égboltot, rajta az ezernyi vibráló kis csillaggal, aztán félrefordítom a fejem. Ville hátát nézem.
- Mondd meg, mit akarsz? Úgy általában az élettől.
Ha közvetlen járat nem indul Ville-hez, akkor majd kerülő úton megyek. Csak azért nem adom fel, mert tényleg érdekel a srác. Aztán még én is meglepődhetek, mit találok a végén.

Ne törődjek… Jah, persze, ha még ilyen nemtörődöm lennék. Mindegy. Egyelőre marad a megfigyelés módszere, mert beszédre aligha vagyok képes rávenni Ville-t. Majd ha akar, magától megteszi. Csak idő kérdése.
Figyelem, ahogy eldől a közelemben. Még akkor is rajta tartom a szemem, a félig árnyékokba vesző arcán, amikor felkönyököl a fejem mellett.
Amíg én nem jelentem meg. Aha…
Nem néz rám, valamivel szórakozik, de aztán mégis találkozik a tekintetünk a sötétben.
Arra, amit ez után mond, sajnálom, de muszáj vigyorognom, a nevetés is elkap. Visszafogottan kiböffen belőlem.
Még akkor is őt nézem, amikor hanyattfekszik.
- Ville… Azért Te is érzed, hogy ez így elég… vicces. Nem?... Egyszer azt mondod érdekellek, máskor meg lebeszélsz magadról. És én zavarlak össze TÉGED???
Baszki, ugye ezt nem gondolod komolyan?!
- Akkor mit szóljak én? – hatalmas, hitetlenkedő, de élénken mosolygó szemeket meresztek rá.

Kicsit sem tiszta, mivel kócolom össze az agyát. Nem hinném, hogy kétértelmű jeleket küldenék, és nem is futtatom magam után, hogy aztán hirtelen merő passióból szemérmes jókislányba váltsak, és kisded női játékokat űzzek vele.
Ville-hez képest én nyitott könyv vagyok a számára. Nem szégyellem előtte a korlátaimat.
Mikor érzem, hogy Ville meleg keze a kezemen matat, az ujjaim engednek neki és lágyan az övére fonódnak. Nem tiltakozom, hogy magához húzza. Az apró csók csiklandozza a tenyeremet. Közben is a pillantásán csüngök. Érzem a leheletét a bőrömön táncolni.
Ahogy a mellkasára vonja a kezem, kénytelen vagyok oldalvást hemperedni. Egyúttal fel is könyöklöm, és most én támasztom meg a fejem mellette.
Csak hallgatom miket beszél. Az érdemtelenség és az értéktelenség érzése egy rohadt népbetegség. Istenem, mennyien szenvednek ettől! Tök feleslegesen. Látom Ville háza táján is pusztít.
- Nem tudom mit csináltál régen, de már nem vagy ugyanaz az ember. Sehogy sem. – döngöm halkan, kitartóan nézve Őt. Nehéz bármi okosat is mondani, de határozott véleményem azért van. Basszus, ki dönti el, hogy mit érdemlünk meg???
Ville magát kárhoztatja, én meg nem értek vele egyet.
Biztonságot? Az Ő esetében mi elől? Ha rákérdeznék, tuti megint nem kapnék választ. Majd... kiderítem. Valahogy.
Biztonság. Makacsul lüktet ez a szó a fülemben. Vajon mit jelenthet Ville számára, és hogyan jelenthetem én ezt neki? Mi az, amit bennem lát? Minél jobban meg akarom ismerni, annál jobban belebonyolódom. Minden egyes lépésnél, amit felé teszek, újabb kérdések merülnek föl.
- Nem lehet új jövőd, amíg a múltban élsz. – döngöm. A pillantásom akkor is rászegeződik, a szemeire, a vonásaira, mikor megint az ég látványához menekül.
Arra, hogy szerinte én mit érdemlek meg, a szám fél sarka vigyor gyanánt feljebb görbül.
- Hááát… Eddig sem panaszkodtam, nem? – bazsalygom a szemeibe. - Amit velem teszel… Hidd el, remekül csinálod. Taníthatnád! – vigyorgok bele az utolsó szóba. - Jól érzem magam veled. Más aligha számít... Már eddig is többet adtál, mint gondolnád.

♫ ♪ Music ♪ ♫

Nem mondhatok mást, és nem is akarok mást mondani, mint amit valójában gondolok és érzek.
Ennél már aligha lehetnék őszintébb Ville-vel. Szeretem az egyenes beszédet; csak abból érteni.
A kezem a kezében pihen a szíve fölött. Csak figyelem. A sóhaj, ami kiszökik az ajkai közül, nehéznek tűnik. Benne egy világ fájdalma.
Előredőlök, Ville felsőtestére ereszkedem, és az államat a mellkasára fektetem. Árgus tekintetem kitartó érdeklődéssel vizsgálgatja idelentről.
Egy lassú kézmozdulattal fésüli a hajamat a fülem mögé. Szeretem, amikor ilyeneket tesz, amikor ilyen finoman érint. Mosolyra fakasztóan csiklandoz és nincs olyan porcikám, sejtem, ami ne örülne ilyenkor. Végtelenül gyengéd érintés, de veszettül élesen érzékelem. Wááá! Megörülök!
Hogy mihez tudnám hasonlítani mindazt, ami velem történik? Amióta Vegas-ba tettem a lábam, a boldogság üldözőbe vett, mint Freddy Krueger az Elm utca lakóit. És amint utolért, úgy változott meg körülöttem a világ. Igen… Úgy döntöttem engedek az új élmények bűbájos csábításának, a félelmeim ellenére. Ezt a belső átalakulást pedig Ville-nek köszönhetem. Az Ő hatása, mégha nem is tud róla.
- Túl jó? – vonul feljebb sandán a fél szemöldököm. Néhány másodpercig csak elgondolkodva pislogok Ville felé.
El kell vonatkoztatnom magamtól. Nem akarom magamra rábeszélni, közel sem erről van szó. Egyszerűen úgy érzem, nem csak rám, de másra is kiterjed ez a borongós álláspont.
Megemelkedem, és megtámaszkodva a felsőtestén, óvatosan feljebb kúszom, míg az arcom az övé fölé nem kerül.
Lenézek a szemeibe, az orrunk kis híján összeér.
- Az életben semmi sem túl jó ahhoz, hogy ne érdemelnéd meg. Tudod miért? Mert létezel. Minden… érted van. És minden… választás kérdése... Minden pillanatban. – lehelem halkan a szavakat szinte az ajkaira, miközben azt a sötét, borzasztó világot rejtő különös-zöld lélektükröket fürkészem. Mennyi mindent mesélnek… fájdalomról, félelemről. A temetetlen múlt összes lidércéről.
A bennem lakó csíntalan kislány képtelen ellenállni a játék kísértésének. Félig lehunyt pillákkal, vigasztalón Ville orra hegyéhez dörzsölgetem a sajátomat. Oké, tudom, finn vagyok, nem eszkimó, még csak rokonságban sem vagyunk, de akkor is. Látni akarom a mosolyát.
- …A lehetőségek… újra és újra… megtalálnak. Sőt, le sem tudod vakarni őket… Rosszabbak, mint a saját árnyékod. – dünnyögöm szinte sóhajtva, miközben az orra hegyét az enyém még mindig piszkálja. - Kérdés; Te mit kezdesz velük? – mélyen döngő hangom végül elhal, és abbahagyom a játszadozást. Ville-re vetítek egy ravaszdi vigyorkezdeményt.

Hogy egy guru?
- Ejgen… – halovány gunyoros, kissé fájdalmas rándulás suhan át az arcomon. - Ismerem „az élet nehéz, szarba lépni könnyű” mémet… Az Élet párszor engem is tarkón vágott. De tudod mit? Tanított valami piszkosul jót; vagy megfekszem, mint a döglött macska, vagy inkább én magam írom a játékszabályokat. – bökök a mutatóujjam hegyével a halántékomra, jelezve, hogy minden fejben dől el. Sejtheti melyik opciónál horgonyoztam le.
Alig fejezem be, Ville ujjai puhán simítanak végig az arcomon, és lassan rászaladnak a szám vonalára. Csiklandoz ez az óvatos, felfedező tapintás. Elérzékenyülve belemosolyodom, mire az ajkaim résnyire megnyílnak. A pilláimat élvetegen félig lehunyom, hogy csak a bőrömmel érzékeljek.
Érints még!... Könyörgöm!
Aztán elvonja tőlem a kezét és mindez abbamarad.
Bakker!
Kinyitom a szemeimet és ránézek. Ismét összefonódik a pillantásunk a sötétben. Ville vallomása újabb szégyenlősen sunnyogós mosolyt csal a vonásaim közé.
Nem mozdul. Nagyon jól tudom mire vár; a helyzet adja magát.
Merőn farkasszemezem vele. Tetszik ez a felállás: Ő alul, én fölül. Kivételes alkalom, ha belegondolok, mert általában Ő diktál.
Hatalmasat sóhajtok, az arcom végletesen elkomolyodik.
- Ville… – kezdek bele, mire gyermeki zavartsággal beszívom az alsó ajkamat. Egész kétségbeesetten festhetek. Van itt valami, de nagyon nehezen jön ki. Nyelek egy nagyot.
- Szeretném… megtenni AZT, amit még sosem... Veled… – döngöm a szemébe rezzenéstelen tekintettel.
Talán egyre gondolunk.

A kezemen mintha erősödne a markának a szorítása. Ha szavakkal könnyedén is veszi a hallottakat, a teste alattam egészen másról árulkodik. Érzem, ahogy megfeszül.
Az a beszart, szüzike ábrázatom feloldódik, viszont halál komoly marad, mikor vadul bólogatni kezdek.
- Ühümmm! Minden vágyam Veled egyszer vicces maskarába öltözve kávézóba menni, egy baromi nagy Ingyen ölelés feliratú táblával a nyakunkban kiállni egy bevásárlóközpont közepére, szegényeknek pénzt osztani, és bungee jumping-olni a Perrine hídról Idaho-ban. Fő filozófiám: tartozol magadnak annyival, hogy teszel valami emlékezeteset az életben. – ennyi.
Hatalmas szemeim kérdőn pislognak Ville-re. Miért? Te mire gondoltál?
Merje valaki azt állítani, hogy nem érdemlek Oscart… Biz’ Isten, volt valami abban a kurva sörben!
A fejemet a mellkasára ejtem, hogy az arcomat beletemessem.
Tudooom! Mocsok vagyok. A pokol tüzében fogok senyvedni, amiért megvezetem.
Odalent a takarásban jókedvű vigyorgással küzdök épp, és nem akarom, hogy Ville lássa. Egyben csendes bűnbánatot is tanúsítok nagy szorgalmasan.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem képzeltem el, milyen lehet Ville-vel szeretkezni. De igen, megesett. Ez tőlem merőben új; hogy egyáltalán foglalkoztat a testiség gondolata. Ám amíg minden elméleti szinten marad, nincs gáz.
Az előbbit nem fogom a Nagy Fehér Főnök orrára kötni. Ha a fene fenét eszik, akkor sem!
Sunyin lapítok a mellkasa takarásában. Szabad kezem mutatóujjának a hegyét az ajkaim közé akasztom. Hű, de cefet rafkósnak érzem magam. Csak vigyorgok, mint a tejbe tök, aztán megemelem a fejem és szembenézek Ville-vel. Lecsekkolom mi az ábra nála. Ahogy látom, nem pipa, szerencsére veszi a lapot.
Hogy biztos vagyok-e benne?
- Hogy a fenében ne?! Szeretnék valami ŐRÜLTSÉGET csinálni! – magyarázom lelkesen. - Igazán bevállalhatnád velem az egyiket. Ha már ilyen szépen megkértelek... – meresztem rá Csizmáskandúr világklasszis könyörgő szemeit. Egy kis szempilla-rezegtetéssel, meg mindennel megspékelve. Lécci-lécci-lécci!!!!!
Néhány másodpercnyi csend után folytatom. Egyébként halál komolyan kipróbálnám valamelyiket, vagy épp az összeset.
- Válassz egyet. És tudod mit? Cserébe Te is kitalálhatsz valami eszementséget, amibe meg nekem kell belemennem. Na?
Ha jól rémlik, valami hasonló módszerrel cimbáltam el Ville-t jégkorizni. Akkor is működött. Nekem pokolian bejön a játék, hogy feszegetjük egymás határait. Ez egy ilyen adok-kapok dolog.

Látom, hogy Ville közel sem olyan lelkes, mint én. Sőt. Mintha lenne valami baja.
Ahogy mozdul, és finoman letol magáról, én le is kászálódom róla, nem akarom visszatartani. Felül és csak füstölög a sötétben. Nem szólok hozzá. Hosszú percekre ránk telepszik a csend. Valahogy úgy érzem, elérkezett a mai nap vége.
De ekkor mégis felém fordul. Hogy Santa Barbara és a tenger? Ville felém néz, de mégsem.
Meghányom-vetem az ötletét, aztán megvonom a vállam.
- Végülis… nem lehet rossz. – döngöm egy visszafogott mosollyal az arcomon. Ha egyszer tényleg ehhez lenne kedve, szívesen elmennék oda is. Feltéve, ha kér a társaságomból. Most valahogy kicsit elbizonytalanított. Világos, hogy Ville erősen hangulatember.
Egykedvűen indítványozza a távozást, én meg figyelem, ahogyan felkel a földről.
- Szerintem is. – felelem egyszerűen, mire követem a példáját. Nincs értelme tovább itt dekkolni.
Miután feltápászkodtam, leporolom a hátsómról, a karjaimról a homokot, aztán beletúrok a hajamba, hogy onnan is kirázzam, ami akkor tapadt rá, míg odalent fetrengtem.
Kényelmes léptekkel indulok meg a motor felé. A bukómat kézbe veszem, és már a fejemre is húztam. Gondolom őfelsége vezet, és az úti cél nyilván a stúdió.

Nem sietek az „öltözködéssel”.
Nem szólok, mert nem tudom mit mondhatnék. Csak gondolkodom mi a fene történhetett.
A motor mellett álldogálok, kezeimben a fekete bukósisakkal babrálok.
Ekkor Ville szorosan mögém toppan, a hátamhoz súrlódik a felsőteste. A baritonja váratlanul zeng bele a fülembe. Erre megdermedek. Megáll a kezem a bukón, és tetőtől talpig elönt a zavartól a forróság. Érzem, hogy teljes gőzerővel lángol az arcom.
A szavaira először csak némán, de igenlően bólintok, majd egyre szélesebb mosolyra görbül a szám.
- Igen… Én is élveztem. – búgom aztán, és mosolyommal felé fordulok. Valahogy megkönnyebbültem, hogy mégsincs „öri-hari”.
Felnézek a szemeibe. Megnyugtat, amit látok. Most már biztos, hogy nem haragszik. Ő is mosolyog.
- Boldogan. Ha ezt szeretnéd. – felelem halkan, lágy hangon.
Várok kicsit, és csak aztán tudakozódom.
- Vezetsz?

Hagyom-e? Ville szemeibe vigyorgom.
- Persze. Meg aztán… ez a jószág a tiéd is. – kacsintok rá cinkosan. Tudom, hogy szeret vezetni, én meg nem verem a seggem a földhöz, ha 5 percig nem én vagyok volánnál. Magányos éjszakáimon, amikor nem tudok aludni, úgyis sokat koptatom Vegas útjait két keréken.
Az éhségről, ha volt/van is ilyen ingerenciám, teljes sikerrel megfeledkeztem. Hogy repül az idő! Jah, jó társaságban mindig.
- De. Azt hiszem, kajás vagyok. – vallom be. Úgyis az lett volna az első dolgom, miután hazaérek, hogy kifosztom a hűtőt. Ez a hamburgeresdi időhúzásnak sem rossz. Addig is Ville-vel lóghatok. A kaja egész jó alibi erre.
- Ha már Te ajánlod, mindenképp ki kell próbálnom. – bazsalygom egy banditamosollyal az arcomon.
Ha más nem történik, a fejembe rántom a bukómat, és várom, hogy Ville nyeregbe szálljon.

Már én sem emlékszem mi volt ez a különös, zizzent pillanat. Túl sok jó történt ahhoz, hogy egy ilyen kis vacaksággal foglalkozzam és lerombolja az est, a randi hangulatát. Ehhe-ehhe… Ekkora hülyeséget… Első randi alkalmából hisztizünk egy kicsit, mint az ovisok, csak azt nem tudjuk miért.
Rázós út? Elvihogom magam a felnyitott plexi alatt, miközben megkapaszkodom Ville vállában, míg átteszem a lábam a motor fölött.
- Miért? Átvágunk a sivatagon? – dünnyögöm vigyorogva. Amint lent a fenekem a nyeregben, lecsapom a bukósisakom besötétített fedelét, és előrefonom a karjaimat Ville testén.
A szorításomból, és abból, ahogy a hátához dőlök, érezheti, készen állok az indulásra.
Megint övé a terep. Illetve a kormány. Én pedig teljesen ráhagyatkozom.