Az autópályáról bezúgva Vegasba, már nem telik sok időbe, hogy feltáruljon a szemem előtt a kétes környék nyomasztó látványa. A bukóm alatt rejtve marad a szemöldököm gyanakvó rándulása. Hogy meglepődöm-e? Nem feltétlenül.
Erre sokkal gyérebb a közvilágítás, mint a belvárosban. Én szisztematikusan elkerülöm az efféle sötét, rosszhírű helyeket (kizárólag a termetem miatt...), és csak azért nem rezelek be, mert nem vagyok egyedül. A motor velem van. Bocs Ville.
Csak vicc volt…
Rosszarcú kocsmatöltelékek, drogosok lézengenek a járdán, ahol a kifent kurvák kisebb csoportokba verődve bagóznak az épületek falának dőlve. Az aranyékszerekkel felcsillározott stricijük meg a közelből tartja rajtuk atyáskodó tekintetét.
Olyan romantikus itt…
A helyiek barátságos cápavigyorral bámulnak meg minket, ahogy végiggurulunk az utcán. Csak remélni merem, hogy nem lopják ki alólunk a kerekeket. Ha mégis… akkor én rendezek brutális tömegmészárlást. Aztán Ville-nek sem kell többet errefelé kurvázgatnia. Ehe… Megfontolandó az egész hadművelet. Íme egy csendes őrült vallomásai.
Eszemben sincs hangoztatni a kételyeimet. Inkább bőszen mantrázgatok magamban; Gondolj a kajára! Gondolj-gondolj-gondolj!
Mikor Ville leparkol a hambis közelében az utca végén, neeeem kapkodom el a leszállást. Érezni akarom a motort alattam. Biztonságot ad.
Mégis lekászálódom. A bukómat is leveszem.
Erős vagyok és bátor! Ehm… kajáljunk azt’ húzzunk innen. című bájmosollyal pislogok őnagyságosfehérséges főnökségére.

Ahogy befordulunk az utcába, nekem nem az az első gondolatom, hogy Ville-nek vannak itt haverjai. Az csak a második.
Míg leszállok mögüle, nem láthatom, hogy épp vigyorog a bukó alatt. Ugye a kicsit könnyű kiröhögni…
Még a motoron ül, de a bukó lekerül a fejéről.
Hilton, és hogy senkit se érdekel ki vagyok? Óóó! Maga a földi paradicsom.
- Itt kell lakást bérelnem. - motyogom, most már én is Ville szemeibe vigyorogva.
Gyávaságom nem ismer határokat, de nem reklámozom. Ville mégis mintha ráérezne. Azt mondja nem esik bajom. Nem hát! Mert még időben meglépek. Nem vagyok teljesen paranoid, ez csak egészséges életösztön. Épp tegnap bactam rá... Fényes nappal.
Leveszi magát a motorról, én meg elfogadom a felém nyújtott kezét. Az ujjaim finoman fonódnak az övéire. Noha a gesztus meglep, ugyanakkor felbuzog bennem a nőies, ujjongó lelkesedés is. Wúúúúúú!
A kérdésre, hogy megyek-e, bólintok.
- Aha! – az arcomon trónoló kislányos vigyor töretlen.
Kéz a kézben egy gyilkosokkal teli környéken. Félreértés ne essék, nem panaszkodom. Sőt, ennek a jelenetnek a szerzői jogát el fogom adni Hollywood-nak.
Ville odavezet a kis büfés bódé elé és barátian odaköszön az idősebb mexikói fickónak. Szóval ismeri.
- Helló! – mosolyodom szélesen a pult mögött ügyködő Carlos-ra, aki nagyon megörül Ville-nek.
Odabentről ínycsiklandó illatok szállingóznak. Kiérzem a sült húst és a hagymát, ami beindítja a nyáltermelésem.
A harsány szenyorítázásra kapom fel a fejem, és heherészős vigyorgást csal a képemre. Jó arc ez a Carlitos, cuki, ahogy töri az angolt. „Brüm-brüm” Nem nevetem ki érte, de feszül a szám, hogy visszafogom magam.
Erre Ville benyögi: „gazdag család”. Még mindig tartom az iménti vigyoromat, miközben rásandítok. Értem én a poént, de egy ilyen helyen ilyeneket durrogtatni… Ennyi erővel akár a halálos ítéletemet is kimondhatná; Minden zseb- és hasfelmetszőt ide! Puff egy kivilágított reklámtábla a nyakamba.
A nagyfőnök végül rendel, én meg izgatottan topogva (nem, nem a mehetnék van a lábaimban, kezdek lassan akklimatizálódni) várom a híres szenyót.
- Ville ódát zengett a szószáról. – magyarázom befelé az ablakon. Carlos épp ügyeskedve rámolja össze a két hambit.

Míg a szenyóra várunk, én is nézelődöm. Szkennelem, hogy mi a stájsz; hol erre, hol arra. Bizonyítékokat gyűjtök, árulkodó jeleket; nem ez lesz-e az utolsó vacsorám. Hogy túlreagálom? Akarjanak téged megkéselni a melóhelyedtől egy utcányira, és majd meglátjuk nem csúszik-e be a gatyádba a szivárvány.
Egyébként látom is a fejfámat. Szép fekete márványkő, rajta a RIP Octi. Úgy halt meg, ahogy élt; evett felirat. Az újságok meg tele lennének efféle szalagcímekkel:
A finn énekesnőt nyakon szúrták/hátba lőtték/megskalpolták egy mexikói hamburgeres bódé előtt. És még a mekis kajára mondják, hogy egészségtelen.
Úgy szorongatom Ville kezét, mintha mindentől megvédhetne. Viszont határozottan sugárzik belőle, hogy uralja a helyzetet. A környezetet. Mintha sokkal kényelmesebben, otthonosabban mozogna itt, mint máshol. Carlos-sal is tök laza. Meg egyáltalán azóta az, hogy megérkeztünk. Valahogy érződik rajta.
Tényleg… Neki mi lenne a sírfelirata? ”Voltam, mert lettem, untam, hát mentem.”?
Vagy ”Rövid az élet, hosszú a sír, mindenki ba***on amennyit bír.” Ezen asszem Vespa-val veszekednének. Hehehe. Birdié meg: ”Megszületett, virágzott, eltemették, kimászott.”
Carlos szövegére elvigyorodom. Szerinte Ville jóóóógyerek. Egyetértően bólogatok (gyorsan, még mielőtt benyelnék egy headshot-ot), aztán Ville-re fordítom sunyi, lapos pillantásomat.
- Jahm… – vakargatom meg az arcomat a szabad kezem ujjvégeivel.
És hogy kikaptam vele?
- Igen... Sikerült… – dünnyögöm. A vigyorom a régi, de aztán kiböffen belőlem egy szolid kacagás.
Még mindig Ville-t skubizom, miközben a karjának dőlök, hogy vállal finoman megbökjem. Jógyerek, mi?
Nem tudom Carlos kit szidhat Ville közeli rokonságából, de jót nevetek az évődésükön.

A két hamburger kikerül az ablakba, én meg elengedem Ville kezét. Íme egy úriember. Mármint Ő. Amiért meghívott, meg vigyáz rám, meg minden.
Nem repülök rá a szenyóra, míg Ville ki nem fizeti, de aztán odalépek mellé, és elveszem az enyémet.
Lázasan kutakodok szerény spanyol ismereteim közt, hogy hogyan mondják; köszönöm. Áh, meg is van!
- Gracias! – nyomom be, csakhogy emeljem a színvonalat.
Ville-re vigyorgom.
- Jó étvágyat. – intézem ezt hozzá, mielőtt az ujjaim közt tartott óriási hambiba beleharapok egy becsületeset. A szalvétán keresztül is érzem a melegét.
Abban a szent pillanatban, hogy kajához jutok, egyből megfeledkezem a katasztrófakészültségről. Egészen más világba csöppenek. Micsoda ízek! Még a szemeimet is behunyom az élvezet közben.
- Mmmm!!! Ville, igazad volt, ez isteni! – magyarázom teljes átéléssel, aztán még a következő falat előtt a mexikói fickóra emelem a pillantásomat. - Carlos, nem akar a belvárosba költözni? – tudakolom gyermeki vigyorral az arcomon. Akkor mindennapos vendég lennék.

Gondoltam, hogy jó itt Carlosnak. Ha nem bútorozik a stúdió mellé, akkor majd… testőrséggel elugrok néha hozzá, mert egyedül tuti nem jövök erre a környékre.
Hogy többször meglátogatjuk?
- Benne vagyok! – kontrázok Ville-re lelkesen.
Ő közben villámgyorsan betolja a hambit, én meg még csak a felénél járok, akármekkora zabagép vagyok (mellesleg nem látszik rajtam). Különben sem rohanok, minden egyes falatot ki akarok élvezni. Úgyhogy nem is dumálok közben.
Gyorsan lenyelem, ami a számban van, mikor Ville belenyomja a szabad kezembe a sörösüveget.
- Köszi. – magyarázom félig teli szájjal, miközben bólogatok is mellé, hogy jöhet.
Ügyeskedve zabbantok, nehogy meglépjenek a hagymakarikák a zsemléből. Hagyma… Á, nem baj. Ville talán elnézi, hogy hagymás búcsúcsókot kap majd. Hehehe.
Begyűröm az utolsó falatokat is, lenyalintom a szám széléről a morzsákat a ketchuppal együtt, aztán a szalvétával megtörlöm a képem.
- Hát ez tényleg mennyei volt. – mondom. Neeem, én nem böffintek. Még nem. Vagy legalábbis nem 5.1-es hangminőségben.
A hamburgert leöblítem jó hideg sörrel. Egy húzóra nem megy le, meg aztán rohanni sem akarok. Valahogy most annyira nem sürgős, de… tudom, hogy előbb-utóbb úgyis haza kell gurulni.
A közeli kukához lépek, hogy beledobjam az összegyűrt szalvétát az üres sörös dobozzal együtt.
- Ha Ville elkísér, még látjuk egymást, Carlos. – kacsintok cinkosan a mexikói férfira.
Nem tudom Ville-nek van-e itt még dolga, szeretne-e még beszélgetni a „cimborájával”, vagy mehetnéke van-e. Kérdő pillantásokat vetek rá.

- Adiós! – köszönök el Carlos-tól, aztán még mielőtt a motor felé irányzékolnám magam, kérdőn Ville-re nézek.
- Mehetünk? – tudakolom egy kedves mosollyal. Ha nem jelzi, hogy szeretne itt még mást is, akkor kényelmesen visszasétálok a közelben parkoló mocihoz. Csak a bukómat veszem kézbe, nem nyomulok a volánhoz, az most Ville-é, nem veszem el a vezető szerepet.
- Finom volt ez a vacsi. – mosolygom a szemeibe, mielőtt visszahúzom a fekete sisakot a fejembe.
Várom, hogy Ville felüljön az acélló nyergébe, majd én is felpattanok mögé.
Gondolom a stúdióhoz megyünk. Ott majd előreülök.

Ismerős utcák, kanyarok. Aztán mégis csak meglep, hogy Ville nem a stúdió felé veszi az irányt. Nem akarok menet közben kalimpálni, hogy Hé! Nem arra! Talán úgysem értené mi a bajom. De én úgy gondoltam, hogy egyértelműen őt tesszük le előbb. Na, se gond. Ő meg mást tervezett. Mondtam én, hogy egy igazi úriember.
Leparkol a lakásom háztömbje előtt, kitámasztja lábbal a járgányt, mire én meg lekászálódom a háta mögül. Hatalmasat sóhajtok a bukó alatt, még mielőtt megszabadulnék tőle.
Hát… Véget ért ez az este. Igazából nem szeretném, de… Ez van.
Lekerül a sisak rólam, ma sokadszorra. Ville mellett ácsingózom, miközben belemosolygom azokba a szép hidegzöld szemekbe.
- Fantasztikus este volt. Nagyon jól éreztem magam veled. – döngöm nem kevés lányos zavarral küzdve. Mert tudom mi jön. Búcsúcsók, meg ilyenek, aztán én is haza, meg Ő is haza.
Odapasszolhatnám a motort, mennyen azzal nyugodtan, majd másnap úgyis összeszedem a stúdiónál, nem nagy kunszt, nem fog hiányozni. Végül mégsem ajánlom fel, mert hirtelen gondolok egyet. Franc érti ezt.
- Mindketten tudjuk hogyan fog végződni. – magyarázok tovább. - Hazamész, vagy vissza oda, és felhívsz egy kurvát. Esetleg kettőt. De mi lenne, ha… - leveszem az arcáról a szemeimet és néhány másodpercig a betont kezdem el bámulni a lábam előtt. - …ma este beérnéd velem? – emelem aztán vissza a pillantásomat rá.
Carlos-tól egész úton idáig azon gondolkodtam (meg lelkierőt gyűjtöttem) hogyan csikarhatnék ki még bónuszperceket az éjszakából, hogyan lehetnék még Vele. Ennél jobb ötletem nincs. És igazából, ez a valami most, sokkal több, mint mentőötlet. Valami munkálkodik bennem. Valami ösztökél, hogy ugorjam át a saját árnyékom minden para ellenére. Úgyis őrültséget akartam csinálni. Hát, ez az lesz.
Kit érdekel…
A slusszkulcsért nyúlok, és kihúzom a helyéről. Ez a motor ma már nem megy sehova. Csakhogy egyértelműsítsem a döntésemet, már ha Ville rákérdezne; biztos vagyok-e benne.
És mintha taxival nem tudna lelépni.
Hát nem fog. Mert azt meg... Pf... Akkor elküldöm. Ez az Octi, neked sem kell már megbuggyanni.
Ville szemébe nézek, s egy határozott, de ártatlan mosolyt címzek neki meghívásként. Aztán elegánsan sarkon pördülök, és kényelmes léptekkel – nem sietek sehova – elindulok a bejárat felé. Hogy utánam jön-e, passz.

Szavak helyett egy kedves, őszinte mosollyal válaszolok Ville kérdésére. Igen, biztos lehet abban, hogy jól hallotta, amit előzőleg mondtam. Most nyoma sincs se bennem, se rajtam annak a vicces kedvű kislánynak, aki egyszer beugratta.
A bejárat felé lépkedek. Hogy ideges vagyok-e? Basszus, hogy a frászba ne?! De nem mutatom kifelé. Mindent legyűrök.
Hallom, ahogy Ville leszáll a motorról, aztán hallom a lépteit tompán koppanni a járdán mögöttem.
Az ajtó előtt megtorpanok, és matatni kezdek fekete bőrdzsekim zsebében a lakáskulcsok után. Előbb az egyik zsebben keresem. Üres. Beletúrok a másikba.
Tudom hova tettem a kulcscsomót...
Csekkolom az oldal- és a mellzsebeket is. Ezekben sincs, úgyhogy szaporább kézmozdulatokkal tapperolom végig a farmernadrágomat is. Elöl, hátul, oldalt, ahol csak zseb lehet.
Aha…
Elér a hideg zuhany szerű felismerés. Csak állok az ajtó előtt, aztán a homlokom azon koppan. Elengedek egy rohadt nyugodt, beletörődő sóhajt, ahogy ott támasztom a fejemet.
- Azt hiszem… - döngöm halkan, lefelé bámulva. - ...elhagytam a kulcsaimat a sivatagban.
Kedvem lenne vigyorogni, de mégsem teszem. Talán csak egy hangyányi hitetlenkedő mosoly bújkál a szám sarkaiban.
Bakker... Hogy ez is most...

Megérzem Ville kezét finoman a vállamra csúszni. Ekkor emelem fel a fejemet az ajtóról, és eközben ő szembe is fordít magával. Engedek a szándékának. Háttal a bejárathoz simulok.
Csalódottan, és egyben rohadt bűnbánóan pislogok fel Ville-re. Eskü, nem direkt volt…
Fél kezén megtámaszkodik a fejem mellett és fölém hajol. Amikor ilyen hangerővel beszél, ilyen hangszínnel, valami fura, bizsergető, kellemes érzet zongorázgat a gerincemen.
Akaratlanul is mosolyt csal az arcomra a szavaival. Nagy mágus/fenegyerek, az már világos.
A felsorolt opciókat hallgatva, az a mosoly jókedvű vigyorrá izmosodik.
- Nem mintha nem bíznék benned... – döngöm ellágyult altomon, miközben a tekintetemet mélyen belefúrom az övébe. Tudhatja, hogy 101%-ig bízom. - De mit szólnál most a legegyszerűbb megoldáshoz? – pislogok kérdőn, cinkos somolygással rá, mire felemelem a szemei elé a motor slusszkulcsát. Két ujjam közé csippentve lógatom a kis fémet a levegőben. Az övé, ha elveszi. Tiszta sor, melyik lehetőséget választom.
Minden esetre sejtem mit takarhat az "előéletes" dolog. Az sem zavarna.

Azon a szövegen, hogy Ville nem lakatos, jót vigyorgok.
- Tényleg?... Mit nem mondasz!
Erre kiveszi a kezemből a slusszkulcsot.
Megijedni?
- Mitől is? – adom sötéten somolyogva a kis értetlent, fél felvont szemöldökkel. - Voltam már nálad. Rémlik? – dünnyögöm heherészve, ahogy ellököm magam az ajtótól, és elindulok Ville után a motorhoz.
A stúdió fölötti lakásban nagy meglepetések nem érnek, legfeljebb a bejárónőt. Már ha van. Ha nem menekült el.
Nem kell rám várnia. Pillanatok kérdése és ott termek a járgánynál. A bukót újfent a fejembe vágom, becsatolom az állam alatt, és már lendítem is át a lábamat a nyergen, amennyiben Ville elfoglalta a helyét a volánnál.
Szorosan hozzá simulva kapaszkodom a törzsében, míg be nem futunk a célállomásra.

Valamiféle lázas izgalom és az ismeretlentől való félelem elegye tölt el. Félek, de fogalmam sincs mitől, ugyanakkor boldog vagyok; még nem ért véget az éjszaka, Ville-vel lehetek. A kérdést, amit feltettem a lakásom előtt, visszavonhatatlan engedélynek veheti. Eszemben sincs megfutamodni vagy meggondolni magam.
Amire készülök, AZ az én döntésem, tudom, senki sem kényszerített, vagy sugallta, hogy bármit tegyek. Minden porcikámban akarom, hogy megtörténjen.
A belső remegés egész úton velem van, még akkor is kegyetlenül csikar, amikor bekanyarodunk a stúdió utcájába, és leszállok a motorról. Na, még csak akkor áraszt el egy újabb, erőteljes hulláma. Azt hiszem, ez természetes és normális, amikor egy lány életében eljön az a különleges első alkalom.
Gondolkodás nélkül csúsztatom a kezemet Ville markába. Odabent Steve arca meglepetten rándul egyet, mihelyst meglát így minket, én meg szerényen odaköszönök neki, mielőtt felfelé vennénk az irányt a lépcsőkön.
Odafent Ville előremegy, kinyitja az ajtót. Mögötte - még mindig a kezét fogva - lépek be a sötét, áporodottan fülledt lakásba.
- Pont ilyenre emlékeztem. – motyogom sunnyogva.
Jahm. Mitől is kell félni?
Tény, az orromig sem látok, míg fel nem kattintja a villanyt. Ha így tesz, az elém táruló látvány sem fog hanyatt lökni. Sejtem miféle széthányt rumli lapíthat az árnyak közt. Viszont nem érdekel. Nem ezért vagyok itt.

A lakásban oroszlánszag terjeng(ene), ha az arcunkba tóduló, sűrű cigarettafüst nem nyomná el. Végtelen csönd fogad minket. Ville-nek igaza volt, sehol senki. Ez baromira megnyugtat. A hátramaradt romhalmazból ítélve, a többiek marha jól szórakoztak, mielőtt leléptek.
Ville ujjai lefonódnak a kezemről, én pedig nesztelen léptekkel, hűséges árnyékként követem a konyhába. Ahogy kinyitja a hűtőajtót és behajol, jótékony fény árad kifelé, bevilágítva az amúgy homályba vesző helyiséget.
A konyhapultnak támasztom a hátsómat, és türelmesen várakozom. Ville háttal áll. Így csak egy magas, fekete alak a hűtőből szökő fénypászmában. Hallgatom hogyan koccannak, csörrennek az üvegek, míg meg nem fordul és a markomba nem nyom egyet közülük.
- Kösz. – mosolyodom rá, miközben elveszem tőle. - Nem számít. – döngöm, bár lehet nem ártott volna meg egy kicsi keményebb „folyékony bátorítás”, valami erőt adó varázsfőzet. De így is tökéletes.
A számhoz emelem az üveget és iszom néhány kortyot. Inkább időhúzásból, mint szomjúságból. Most kezdtem el félni igazán, de nem hagyom, hogy ez a vészes érzés legyűrjön. Úgy sejtem Ville is izgul, vagy legalábbis mintha tanácstalan lenne. Én meg úgy be vagyok szarva, hogy képtelen vagyok bíztatni. Azt viszont rohadtul értékelem és becsülöm benne, hogy nem ront nekem kiéhezett paraszt dúvadként. Nem sürget, hogy „Na, gyerünk már! Még fel vagy öltözve, maca?” Ettől a gondolattól muszáj megeresztenem egy tompa vigyort. Ez a viselkedés amúgysem méltó hozzá.
Még egy nyelet sört lehúzok, majd az üveg talpa a konyhapulton koppan.
- Egy pillanatra használom a mosdót… Ha nem bánod. – bökök irányba a hüvelykemmel, s már masírozok is kifelé.
A folyosó tök sötétjében alig látok. Valamibe belerúgok. Éppen hogy nem esem hasra.
- Basszus… – dünnyögöm. Asszem egy csont üres üveg az, mert csörömpölve gurul félre. Nekiütközve a falnak koppan egyet. Ville hallhatja merre közlekedem. Itt képtelenség lopakodni.
Megtalálom a fürdőszobát, az ajtó persze tárva-nyitva. A nem-létező virágillatokból ítélve nem aknásítottak a srácok. Vagy legalábbis nem szórták el…
Kitapogatom a falon a villanykapcsolót. Felkattintom és lőn világosság. Becsukom a hátam mögött az ajtót. Pisilnom kell. Tényleg.
Könnyítek a problémán, majd odalépek a mosdóhoz. Megnyitom a csapot, mire a víz halkan csobog a kezeimre. Közben mereven belebámulok a fölötte lógó maszatos tükörbe. Az arcomat tanulmányozom. A sminkem, a fekete szemfesték és kontúr félig elkenődve, megkopva sötétlik a bőrömön. Aztán belém nyilall, hogy hoppá! Sosem növesztek dzsungelt délen, de egy kis fazonigazítást mindenképp elkövetek, ha tudom, hogy ma EZ lesz terítéken. Ráadásul jó házból való szűzként kócos vagyok, izzadt vagyok, büdös vagyok.
Pfff… Istenem! Hülye vagyok!
Nem baj. – válaszolják kedvesen a hangok.
Elég, ha azon pánikolok, hogy szexelni fogunk Ville-vel. Nem akarok azon is; mi van, ha mégsem kellek neki.
Saját magammal küzdök. Egyik felemnek minden vágya ez az éjszaka. Míg a másik hanyatt-homlok visítva menekülne, hogy egy October formájú lyukat hagyjon maga után a falon.
Őszintén? Kurva ügyefogyottnak érzem magam. Addig nem megyek ki innen, míg ezt az egészet meg nem beszélem a fejemben nyüzsgő hangokkal.
Nem! Inkább meghalok, minthogy visszakozzak! Kevély elhatározással fordulok el a mosdókagylótól kéztörlés után. Megállok a kijárattal szemben. Mielőtt megindulnék, hogy lenyomjam a kilincset, hatalmas lélegzetet veszek. Ommm… Szúúúszááá… Relax! Jó lesz!
- Ville, merre vagy? – tudakozódom immár a folyosón.
Ha válaszol, követem a baritonja irányát. Ha még a konyhában tartózkodik, oda megyek, de ha időközben bement a nappaliba, akkor oda. Valahogy megtalálom. Hacsak nem ő pattant meg kettőnk közül előbb…