A dal végével Ville elkapja a derekamat, és magához ránt. A tekintetünk teljesen közelről is szorosan összefonódik, de eszmélni sincs időm. Nyomban perzselő csókban forr össze az ajkunk. A hév elárasztja a testemet, a forró láz az agyamat, és a vér az arcomat.
Hallom, ahogy a vendégek huhogva, fütyülve hangoskodnak, tapsolnak, mintha népünnepély lenne.
Halkan a férfiúi szájra kuncogok, aztán Ville elhatározza a távozást, én pedig nem tiltakozom. Ugyanaz a cél vezérel minket.
Lehúz a színpadról. Egészen sietős neki. Mondjuk nekem is. Lelkesen, totál feldobva kopogok a nyomában, szapora léptekkel a fekete tűsarkakon. Jaj, anyám!
A válogatott ételillatokkal betöltött konyhában halk kuncogást hallatok Ville háta mögött, amint szabadkozik a szakácsoknak. Még egy üveg borral is megrövidíti őket a bugyogó kondér mellől. Szerintem azzal ízesítették, vagy legalábbis készültek feldobni a kaját, de mindegy. Tovább menekülünk, vissza sem nézünk.
A hátsókijárat nehéz fémajtaja zárva van. Pofátlanul megállít minket. Felismerem a kérdést Ville szemeiben.
- Akkooor…. irány az ismeretlen. Az… eddig is bejött. – vonom meg a vállam egy huncut, cinkos mosoly kíséretében, és ellépek mellette, hogy lefelé tipegjek. Olyan gyorsan és elegánsan, amennyire a ruha lehetővé teszi. A kezem még mindig Ville kezében pihen, csak annyi, hogy most én török előre.
Leérve a lépcsősoron újabb ajtó tűnik fel előttünk. Lenyomom a kilincset és nekifeszülök. Mázlink van; nyitva. Egyenesen a garázsban kötünk ki. Drága, csillivilli verdák sorakoznak mindenfelé. Remek fedezéket kínálnak az olyan híres szökevényeknek, mint mi. Ha Ville nem áll meg, vagy dönt másként, a kocsisorok közt szaladunk előre, amerre a biztos kiutat sejtjük. Nem nehéz betájolni; friss, hűvös, éjszakai levegő áramlik be a tartópillérek közé. Ha kiérünk az épületből, fák közé jutunk, és nem messze egy park sejtelmesen kivilágított, félhomályba vesző sétánya hívogat minket.
Megtorpanok és Ville-re emelem a pillantásomat.
- Na? Mit mondasz? Merre tovább? – kérdem. - Egy parklátogatás hogy tetszik?
Talán nincs sok időnk dönteni, mielőtt valaki tényleg fülön csíp minket.

A garázsból kijutva, a sorompón túl Ville megállít. Ráemelem a pillantásomat, aztán megvonom a vállam. Hogy a park jó ötlet e?
- Semmiben sem vagyok biztos… Ha van más elképzelésed, ki vele. Sajna nem ismerem a környéket. - sanszos, hogy Ville jobban. Talán már nem először fordult meg erre.
A park is elég csendesnek és elhagyatottnak tűnik, de nekem végülis teljesen mindegy hová megyünk. A lényeg, hogy el innen, és Ville-vel lehessek.
Ville felém nyújtja a vörösbort. Megfogom, míg megszabadul a zakójától. Azt Grid majd tuti keresni fogja rajta, de nem teszem szóvá.
Ville visszaveszi tőlem az üveget.
- Akkor most merre tovább? – tudakolom teljes tanácstalansággal. - Elvégre te vagy a nagy szökőművész… – döngöm halk gúnnyal a hangomban. Úgyis tudja, hogy vakon követem, bárhová tartson.

A park. Egy csendes mosollyal veszem tudomásul a választást. Kimondottan örülök, hogy erre megyünk. Olyan nyugodt. Jól esik az éjszaka békéje, ez a páros magány a félhomályban. Igazából ezt a bulit szívesen kihagytam volna, de ha már Ville olyan szépen megkért, hogy legyek a kísérője…
Kezemben a borosüveggel sétálgatok. A cipőm alatt minden lépésemre halkan zizegnek az apró kavicsok a lágyan kanyargó szerpentinen.
Nem akarok Grid-re és a barátjára, arra a bizonyos Mr. Hinds-re gondolni. Ott hagyom őket, ahol vannak.
Nem szólok, és Ville is mély hallgatásba burkolózik mellettem. Ő amúgy sem valami szószátyár, de a kérdése mintha a semmiből bukkanna elő. Ránézek, és a mosolyom szélesebbre húzódik.
- Egyszerűen csak... – vonom meg a vállam. - …Szeretem ezt a dalt. Nagy kedvencem. És mindig szerettem volna duettben elénekelni. – vallom be egy halk, rövid nevetéssel megtoldva.
Lúdbőrössé válok, ahogy végigsimít rajtam a fák és bokrok közt kószáló szellő. Szabad kezemmel megdörzsölöm a felkaromat.
- Az csak hab a tortán, hogy veled énekelhettem el. – duruzsolom megtörve a kis szünetet. Ismét elhallgatok, aztán hangtalanul felsóhajtok. Valahogy megtalálnak a régi emlékek. Az est hangulata, ez a hely tehet róla. És újfent megered a nyelvem. Kellemes, lágy, merengő hangon beszélek.
- Tudod… Amikor ti befutottatok és kijött a debütáló lemezetek, én 16 voltam. – nézek Ville hidegzöld szemeibe, bár most egészen más színben játszanak az íriszei a lámpaoszlopok szétszóródó fényében. Nehéz meghatározni az árnyalatot, és még nehezebb elszakadni a szemei vonzásától.
Visszafordulok az út felé, mire halkan felkuncogok.
- Istentelenül sokat hallgattam azt az albumot. – hogy miért mondom ezt el, fogalmam sincs. - Én sem voltam különb a mai tini rajongóidtól. Talán annyival, hogy tökig feketében jártam, mint valami egyszemélyes temetési gyászmenet, és nem akartam veled szexelni. – magyarázom az orrom alatt heherészve.

Ha tudnám mi jár Ville fejében, fetrengve röhögnék azon, hogy ”Jellemző… Belőlem is csak az ágyakrobatikára emlékszik.”
- Nananaaa! Mi az, hogy mindenki? El vagy te tévedve. – kötekedek nevetve, játékos komolyságot vegyítve a hangom mélységébe. - Elhiheted, a „Kiadós kufirc Deadman-nal” pont sosem szerepelt a bakancslistámon. – magyarázom tovább, miközben lassan sétálgatok.
A fenti éppenséggel tökre igaz.
Odaérünk egy fehér pad elé, amit aztán meg is célzok. Szabad kezemmel felhúzom a szoknyámat, és fellépek a fára. Tűsarok koppan, s a fekete szövetet egy kézmozdulattal a popsim alá simítom, végül rácsüccsenek a támlára. Ez a pozitúra nem éppen illő ehhez az öltözékhez, de a drága ruha alatt még mindig én rejtőzöm.
A borosüveget közben leteszem mellém.
- Tudod… azok után, hogy mégis MEGVOLTÁL… – nyomom meg a szót jelentőségteljes gúnnyal, mire  őfelségére emelem éles és kihívó tekintetemet. - Hááát… Akkor sem ez a rész fog meg az egészben. – akárhogy próbálom visszatartani, csak kibukik belőlem egy csendesebb kacaj.

Ville teste a térdeimet súrolja, ahogy elém lép. Tartom a szemkontaktust. Már gyakorlott vagyok benne őfelségével szemben.
Kérdésére gunyoros félvigyor terül szét az arcomon, s közben hitetlenkedve ingatom meg a fejemet.
- Hogy mi fog meg a nagy Deadman-ban?... Óóó! Neeem!... Nem mondjuk meg neki. Nem etetjük a vadállatot. – döngöm. Természetesen Szméagol barátommal karöltve. Csak egy kis móka. Pedig ma nem is ittam. Még.
- Felmerül itt egy sokkal jobb kérdés. Szerinted mi foghatott meg? Hüm? – pislogok kérdőn Ville-re, és közben a borosüveg nyakáért nyúlok. Magamhoz húzom és kicibálom a szájából a dugót. A kiugró fadarab pukkan egyet, végül az ajkaimhoz emelem az üveget és iszom két apró kortyot az édes italból.
- Mmm… Finom. – kínálom aztán az itókát Ville-nek.
De halljuk inkább, melyik tulajdonságát becsüli sokra magában.

Ahogy Ville a térdeimnek dől, kislányosan rávigyorgom. Nem veszem le a tekintetem az arcáról, még akkor sem, mikor ő az üvegre néz, és kihúzza azt az ujjaim közül. Nem iszik, helyette félreteszi.
A szemkontaktus töretlen részemről.
- Valljuk be, kicsivel jobban ismerlek, mint a nők többsége. Más az én érdeklődésem oka, és más az övék. Mellesleg tudjuk mitől döglenek, ha rólad van szó: ezek a zöld, „gülü” szemek, – idézve Ravin-tól, talán Ville-nek is ismerősen cseng. - a bugyiszaggató bariton, sutyerák modor, hírnév… Nem az a kérdés mitől dőlnek hanyatt, én arra vagyok kíváncsi, hogy a külsőségeken túl mit látsz magadból. – újabb csibészes görbület ül ki az ajkam fél sarkába, miközben Ville megfogja az egyik kezemet. Hagyom, hogy az ujjai az ujjaim közé bújjanak. Kellemesen meleg a marka, s az enyém mintha elveszne benne.
- De lehet pont olyasmi tetszik benned, amire nem is gondolnál. – döngöm somolyogva. Azon azért nekem is van mit gondolkodnom, hogy egy olyan fickó, mint ő, mivel keltette föl az érdeklődését egy olyan lánynak, mint én. Egy ideje mégis van pár tippem.

Sokan olyasmit akarnak meghódítani, amit nem is ismernek. Nekem sosem voltak ilyen törekvéseim. Sosem fájt a fogam Ville-re. Legfeljebb tiniként egy duett erejéig. Mert minden normális tizenéves erről álmodik… Jah. Tuti.
És észnél van. Nem lehet bepalizni. Sehogy. Hogy pszichoanalízist??? Hangosan elröhögöm magam, hogy a hangom végigszáll a parkon. Majdnem a pad támlájáról is hátraesem. Még jó, hogy kapaszkodom a fában az ujjaimmal.
- Gondoltam. És nem. Nem akarok. De egy próbát megért. – vonom meg lazán a vállam, közben Ville meg felül mellém.
Megőrültem…
- Lehet… Ezzel a defekttel együtt tudok élni. Sőt. Már egészen megszoktam. – magyarázom vigyorogva. - És megsúgom… Csakhogy tisztábban láss, az én fejemben általában síri csend van. Meg hullaszag... Vespa elérte, hogy a belső buddhistám felkösse magát. – heherészek tovább. Szerintem én sem vagyok egyszerűbb eset Ville-nél, ha valaki nekiállna fejtegetni. Hozzám sem adnak használati kézikönyvet.

- Jahm… – eresztem meg röviden egy lapos, sunyi mosollyal Vespa dicsőítésére. - Akkora állat, hogy hozzá Dr. Dolittle is kevés. – dünnyögöm az orrom alatt alig hallhatóan. Ne szidjam már nyíltan azt, akivel ugyanabban a bandában szívom a levegőt.
Ville lábmozdulatára, és a koccanásra lepillantok a padra mellém. Csak a szemem fordul a borulni készülő üveg irányába, majd vissza fel Ville arcára, miközben elkapja és meghúzza. Röpke mosoly suhan át a vonásaim közt.
Néhány bő korty után átnyújtja nekem a zsákmányt. Az ölébe csorgó bor láttán néma nevetés böffen ki belőlem, miközben átveszem tőle az üveget.
- Ejnye… Hogy ezért mit fogsz kapni Gridtől. C-c-c… – gúnyolódom heherészve, aztán én is megdöntöm az üveget. Löttyen benne a pia, ahogy végül leengedem a számtól. - Tuti félreérti ezt a foltot. Van rá egy százasom, hogy benyújt egy kérelmet; a jövőben ha van rá mód, szorítsd a négy fal közé a perverzióidat. – megint elröhögöm magam, de most úgy teli torokból, jólesően kieresztem.
Nem tart sokáig a felhőtlen jókedv.
Tök hirtelen, minden előzetes bejelentés nélkül mindketten borulunk. Hála az alattunk leszakadó deszkának, amin párosban kotlunk. Egyetlen pillanat műve az egész, hogy ez az építészeti csoda megadja magát.
Horkantgatós röhögésem egyszeriben vált át meglepett sikkantásba, amit egy puffanás koronáz meg. Annak a hangja, ahogy hanyatt döglök a pázsiton. A kupám is koppan a földön. A lábaim viszont a magasban, a padon maradnak. A bor meg… Naná, hogy szemből a nyakamba borult, és belefolyt a dekoltázsomba. Bassza az a hegyvidéki féltökű Isten, de hideg! Érzem, ahogy csorog a testemen a ruha alatt. A drága, kényes szövet meg igyekszik magába szívni. De ki nem szarja le.
Az üveg nyakára azért még röptömben rámarkoltam. A reflexeim marha jók.
Az üveget szorongató kezem leejtem oldalra a fűre, és miközben az eget bámulom, hisztérikus röhögésben török ki.
- Bazd meg Ville, dagadt vagy. – mondom ezt felé fordulva halál komoly fejjel, aztán csak nevetnem kell megint. Már a könnyeim is csorognak.

Hangos nyekkenéssel döglünk le a padról Ville-vel. Ahogy a földön puffanok, a nyakamba dől a bor, és beeszi a fene a ruhám alá.
Hangosan röhögök Ville mellett fetrengve, erre megvádol, hogy sokat ettem. Felé fordulok.
- Mi az, hogy mennyííít??? Az egészet!!! - jelentem ki nevetve. - Utána úgy éreztem magam, mint egy 9 hónapos várandós. Hehehe.
Egyszercsak futólépések zaja üti meg a jobb fülem. Három fekete öltönyös tesztoszteronszekrény trappol elő a sötétből. Azonnal ránk szegezik a pisztolyaikat. Amit határozottan epikus túlzásnak érzek szerény személyeink esetében.
Bájos vigyort villantok rájuk.
- Azonosítsák magukat! - parancsolja erélyesen az egyik man in black. Én meg mint aki nem zavartatja magát, fekve ráhúzok a maradék borra.
- Bonnie. És Clyde. - felelem halál komoly fejjel, miután lenyeltem azt a kortyot, amit a számba döntöttem, végül megint az ajkaim közé nyomom a "cuclimat". A mozdulattól lötyög a maradék pia az üvegben.
Nem elég, hogy még a bugyimból is bor csorog, ezek meg mindjárt ütnek a bundámon pár lyukat. És így csempésszem vissza a rucit a mosodába... Nyehehe! Én leszek a mosodásnénik rémálma. Nem értik hová párolgott el a gönc, aztán valahol megtalálják totál leamortizálva. Ezért a pokolra jutok.
Asszem az elnök emberei nem vettek komolyan, mert a stukkereiket fapofával leeresztik. Még mindig őket fixírozom, vajon mit fognak most csinálni? A szemem sarkából közben érzékelem, hogy Ville-nek egyáltalán nem sürgős. Hát speciel nekem sem.
- A parkban minden rendben. - beszél egy másik biztonsági a fülére erősített mikrofonba. - Csak két részeg randalírozik.
Két részeg, mi?
- Hé... - szól oda a harmadik a másik kettőnek. A baritonja diszkrétnek próbál hatni, elvégre nem hozzánk beszél. Mégis halljuk. - Ők a Slaves of Hell énekesei.
Na végre, egy kultúrlény.
Én erre felemelem a jobbomat, és cuki mosollyal bemutatok nekik. Csak a rockerek egyezményes ördögvillájával.

Szolidan felröhögök. Vagy inkább horkantgatok. Hogy Ville lesz Butthead? Ehhe, ehhe…
- Én is úgy gondoltam. – dünnyögöm az orrom alatt gúnyosan, és leküldök még egy korty bort. Ne csak a bugyiba jusson, belém is.
A fekete öltönyös biztonságiakat megüli a bölcselkedő tanakodás némasága. Hatalmas a helyzetelemző képességük. Pár tücsökciripelős percbe telik, mire rájönnek, hogy mi ugyan nem pályázunk az alelnökre, és totál ártalmatlan állatfaj vagyunk. Józanul is. Hát még elázva.
Ville kétségbeesik az isteni felismerés pillanatában. Kussolok mellette. Most valahogy nekem sem fűlik a fogam a vigyorgós közös fotókhoz, sem az ingyen privátkoncerthez. Csak azt ne kérjék tőlünk, hogy énekeljünk.
Ville vadul mentegeti magát, én meg vadalma módjára vigyorgok.
- Ezt tanúsítom. Akkora űrlény a srác, hogy a háta közepén pislog. – röhögcsélek csendesen, mintegy magamnak magyarázva, vajmi keveset foglalkozva a jelenlevő izomgyurkákkal. Szerintem nem vágják mit vakerok.
És tényleg. Az a tetovált szempár Ville hátán… Elég bizarr. A látvány is, de az főleg, hogy Edgar Allan Poe-t pingáltatta magára. Hümm… Majd jól megkérdem tőle miért pont az öreg Poe…
Hirtelen dalolászni támad kedvem. Mégiscsak! Elterelő hadművelet. Bele is kezdek egy agymenésbe, egy Bee Gees feldolgozásba, amit valami TV műsorból szívtam magamba:
- …Kivágom, a magas Cé-t,
és belém vágják a szekercét!
Ne verjetek légyszi agyon, ígérem, hogy abbahagyom!
Kitör a frász, kitör a frász. Há, há, há, há, kitör a frász, kitör a frász,
Há, há, há, há, kitör a frááász!
Oh yeah! – a vállaim lágyan járnak a ritmusra, még fektemben is, a pia pedig halkan lötyög a kezemben szorongatott üvegben. Na, ha ez nem riasztja el a három testőrt, akkor semmi. Igazán vehetnék az adást.

Ville magas Cé-jétől kikerekedik a szemem. Nem akarok beleröhögni az előadásába, úgyhogy inkább lenyelem az ingert. Közben pedig mintha csak a rég látott kölyköm lenne, magamhoz szorítom a 98%-ban üres borosüveget. Remek társaság és kényelmes érzés a keblemen szorongatni.
A biztonságiak már megnyugodtak, a megjegyzéseik nem hatnak meg, Ville viszont előrukkol egy remek ötlettel. Kapva kapok az alkalmon, nem kell kétszer mondania.
Felé fordítom az arcomat.
- Szerintem is kicsit sokan vagyunk... – dünnyögöm a szemeibe nézve. Sóhajtok egy rövidet, aztán lendületet veszek, búcsút intek a kényelemnek és ülő helyzetbe tornázom magam. Ugyanezzel az elszántsággal mindjárt fel is tápászkodom a fűről. Nem kell segítség. Sima ügy a manőver, elvégre csak jókedvű vagyok, nem részeg. Legalábbis nem teljesen.
Ha még őfelsége nem kelt volna fel, vigyorogva fölé magasodom, és a kezemet nyújtom felé.
- Gyere te rockmajom.
Tiplizzünk.

- Kíváncsi vagyok milyen voltál gyereknek. – viszonzom a vigyort Ville szemébe, miközben megfogja a kezem és felhúzódzkodik a földről. - Egyszer elmesélhetnéd.
Szerintem megfordult a fejében, hogy magára ránt. TUTI! Ez olyan biztos, minthogy most itt állok szétázott bugyiban. Bortól szétázott bugyiban. Leharcolva.
És elhangzik a 40.000.000 dolláros kérdés. Hogy hova tovább?
A férfiúi tekintetet fürkészem, majd egy futó pillantással felmérem a környezetünket. Végül ismét visszanézek Ville arcára.
- Én szívem szerint visszamennék a hotelba és bevágódnék egy kád vízbe. – utálom a ragadós ruha érzését a bőrömön. - Tudom, tudom. Nem a legkreatívabb, és nem is a legizgalmasabb ötlet. – vonom meg a vállam. Szinte várakozón. Ő vajon milyen állásponton van?
Azt már rég leszartam, hogy Grid mit szól az eltűnésünkhöz.