A szoba, hirtelen telik meg feszültséggel. Nem tapintható, én mégis érzem. És éppen ez a bizonyíték. Hogy ingoványos talajra érkeztem, innen már csak a szavai adnak válaszutat.
Ha adnak...
És végül adnak is.

- Én nem látom túl boldognak magát... - a szavaim még az utolsók előtt kapaszkodnak bele, egy percig sem engedve a szemeit. Valami azt súgja, nem kéne. Ha már beengedett. Ha már megnyílt... Ha már...
.. nem leplezi cinikussággal a megváltoztathatatlant, most egész másfajta vizeken evez.
A légkör... a gesztus... maga a hangulat...
És már ez bizonyításként szolgál, hogy jól döntöttem. Odabenn - a rendelőben, de még a bisztróban is - soha nem tapasztalhattam volna meg ezt az állapotot.
(és talán még most is csak morzsát enged belőle.)

És ahogy végül megint beszélni kezd, a kezemben fekvő pohár - ami eddig is, talán csak puszta alibiként szolgált - újra visszacsúszik az asztallapon a helyére, és teljes figyelemmel rá koncentrálok.
Nem szeretném most semmi mással megosztani.
Nem elemzek... figyelek.

Ahogy alig a szavai után rábólintok.

Végül elszakítom a tekintetem, és komótosan szívom a cigarettám. Kezd kellő mennyiségű alkohol és hasis keveredni a vérembe ahhoz, hogy újra kicsit nyugodtabb legyen a világ, és ebben a túl sok zajhoz szokott agyamnak a csönd - kivételesen - segít.
Ráérősen forog meg ujjaim között a jointot, határozottan mozog a szoba, és zsibbadnak az ujjaim végei. Tökéletes... Lassan hazaérek, szinte érzem, de újra bekúszik a külvilágból a neszelés.
- Mik vannak... - hüledezek rezignáltan minden átéléstől mentesen.
- Tudja ez azért lehet... - ingatom meg kissé a fejem, épp realizálva, hogy nem fájnak úgy a tagjaim, mint annak előtte, és ez kifejezetten kellemes.
Elvonja a figyelmemet egy pillanatra a délutáni napfény valahol a falon, aztán eszembe is jut, hogy épp válaszolni igyekeztem.
- Nem vagyok boldog... De sose ítéljen egy könyvet a fejezet alapján, ahol belelapozott. - nyugtázom egy mosollyal, ami nem örömteli, de nem is rezignált igazán. Mintha tényleg találnék valami kifacsart derűt ebben.
Kívülről talán nem tűnök beszámíthatónak, pedig teljesen tiszta az elmém. Rég túlléptem azon a ponton, mikor a szer használ engem. Én használom a szert, és most leginkább arra, hogy vissza rázódjak a biztonságos közegembe, hogy ez menni fog-e...
Ez egy remek kérdés egy lélekgyógyásszal a fotelomban.
Beáll a csend, én remekül elszórakoztatom magam a maradék pár slukkal. Aztán kezd egész kínosan feszülni a dolog kettőnk közt.
- Nem tudom Nick... Milyen mocskos részletre kíváncsi? Nyilvánvalóan dúskálok bennük. ...Mármint mindketten tudjuk, hogy az elbaszott életút exponenciálisan emeli a hírnévre való rátermettséget, és jelenleg a csapból is én folyok, szóval tuti van mit meghallgatnia. De nekem ez a normális, szóval nem tudom mi az érdekes magának... Az első Grammy? - intek valahol a polc fele, ahol sorakozik egy pár egymás mellett. - Vagy anyám? Vagy amikor megpróbáltam ellopni egy szibériai tigrist? Adjon valami támpontot a maga idegrendszeréhez csak akkor tudok szinkronizálódni...
Mostmár hivatalos, hogy elment a józan eszem...
Én komolyan próbálok venni egy elmeorvost...

Hosszúra nyúlik a csönd, mégsem érzek késztetést hogy keresztbe törjem. Ez az ő pillanata. Az ő csöndje... Ha néma is... ki vagyok én hogy kettévágjam?
Ezért kivárom a következő pillanatot. És a következőt. És az azt követőt.
Nem sürgetve, inkább belefürdőzve az érzésbe, mit is adhat ez a közös magány.
Mert kétségem sincs afelől, hogy ugyanazokat érzi mint én.
Ugyanazok a pillanatok, ugyanazok a gyötrelmek.
De most nem miattam vagyunk itt.
És amikor megszólal...

Határozott pillanatig tart, amíg megforgatom magamban a gondolatot.
Valóban előremutató e az, ha most belecsapok, és kiteregetek mindent...
Én készen állok e rá. Megfejteni ezt az állapotot, és felszabadítani mindent.
Nem csak benne, bennem is.
Aztán mégis érkezik az a két szó.


- Mitől fél... - ez az első kérdésem. De nem is igazán kérdés. Faggatózás vagy tudakozódás a kérdésben, egyszerű őszinte érdeklődés. Tudom, hogy retteg.. Érzem... Csak úgy sikít a felismerés, és talán most önmagammal (is) nézek farkasszemet. Valahol... elveszve...
Talán a kérdések önmagamnak is szólnak.

Egy pillanatig még elmélázok a szavain, aztán előre hajolok elnyomni a csikket, és már nyúlok is hajtani a következő cigarettát. Amikor már precíz és teljesen koordinált mozdulatokkal eligazítottam a papírt, csak akkor nézek fel.
- Nézze, három kibaszott napja egy idióta fegyvert fogott rám, és tizenkét másik emberre egy kávézóban, miközben gránáttal fenyegetőzött. - ejtem a finomra vágott dohányt a papírra egy puha mozdulattal, ezúttal az újabb mesterművemnek beszélve.
- Tudja mi a kibaszás? Ha engem felrobbant, leszarom... Tényleg. Voltam már ennél sokkal cifrább helyzetekben, és bár letagadtam magának, és valószínű ez után is letagadom... Azért kacérkodtam már azzal az életemben, hogy stílszerűen bevégezzem. Egy aranylövés, vagy valami ilyesmi... - sodrom meg mikor belehintettem a lényeget, és a tekintetem az asztal rendezett káosz elméletében keresni azt, amit szerintem ma soha nem fogok megtalálni.
Hümmögve tépek apró cafatokra egy névjegyet - valami több-százezer dolláros üzletéét - és rutinos mozdulatokkal látok neki összegöngyölni filter helyett.
- Kiröhöghet, de félek attól, hogy mások... - keresem a szavakat, de valahogy a nagyágyúkat kiteríteni a pakliból... Túl öreg játékos vagyok ahhoz, hogy ne tiltakozzon minden idegszálam. De őszintézünk nemde?
Eljátszok a gondolattal, hogy életem orosz rulettjét művelem, mégis... Nyíltság... Sosem próbáltam, egyszer mindent el kell kezdeni. A Daily News amúgy is azt húzta le ma reggel, hogy biztosan szenvedélyes extrémsport függő lehetek, és messze talán nem is állnak az igazságtól.
- Hogy mások miattam halnak meg. - aztán egy mozdulattal összesodrom a cigarettát, és hátradőlök a monumentális kanapén, de még mindig nem keresem a pillantását.
- Tudja hány halálos fenyegetés fut be naponta az ügyfeleim körében? Hogy hányan roppannak össze a média nyomása alatt? Hogy milyen érzés este arra kelni, hogy előző este a fél vegasi rendőrséggel fogócskáztál, mer te - éppen - kibaszottul siettél a város másik felébe a születendő kiscsillagodhoz, aki összeroppant, és fel akarja kötni magát... És délután arra kelsz, hogy annak ellenére sikerült neki, hogy két őrstől kaptál idézést, és egész éjjel nem aludtál miatta? - tudom jól, hogy ez már a maszatolása, magyarázása az igazságnak, de a kifinomult terelés mindig abban rejlik, hogy sosem rugaszkodik el a valóságtól.
- Bárkit megfoljok puszta kézzel aki idióta, és szembe mer velem állni. Áthajtok rajta, leperlem a bőrét is, mittudom' én... De nézze el az esendő hibáim között azt, hogy nehezen viselem, amikor tizenkét civilre akarnak robbantani egy kávéházat. - kattan az öngyújtó újra a kezemben, és csak az agyzsibbasztó következő slukk után nézek rá, de magam sem tudom, hogy mit várok.

Sokáig gondolkozom... De talán nem is olyan sok a valós idő, hamar helyezik egymásra magukat a részletek, és bár elég sok a nyilvánvaló, végül mégis egyetlen kérdés bontakozik ki. Egy felismerés...
Egy első...
Mondjuk hogy a mai sorban, és talán lehetne megdöbbentő, de valahol... valahol azért adott erre gyanút mindvégig.
Most mégis meglep a ráébredés.

- Szóval azt gondolja.. hiba az, ha törődik másokkal??

Csak alig időt engedek. Mivel akad még, és szeretném...
Szeretném ezt az egészet tisztázni.
Vagy legalábbis elkezdeni valahol...

- A kávéház... Az ügyfelei... Az emberek maga körül... Talán kivetni való dolog az, hogy érdeklik más emberek? - csak figyelem, már ha megengedi nekem.
Próbálkozom. Bármivel.., hogy megértsem, szeretném azt látni, amit ő. Az ő világán keresztül. A szemein... Vagy legalábbis megérteni, miből is táplálkozik ez a félelem.

Talán nem is különbözünk annyira!

Elveszti a szemkontaktust szinte azonnal. Hümmögve meredek vissza a vegasi látképre a hatalmas üvegtáblák mögött. Lassan forgatom meg a cigarettát a kezembe, keresek valamit... Valamit, ami... Időt. Leginkább.
Kelletlen fog el az érzés, hogy...
- Ha már csináljuk, csináljuk jól... Nemde? - inkább csak magamnak szól a megjegyzésem. Azért elmosolyodok rá.
- Nem a törődés... Nem csak a törődés. - javítom magam azonnal. Egy mély slukk után hátraszántom a tincseimet. Vajon miért olyan nehéz beszélni? Ezért fizetnek, végtelen sokat tudok beszélni... Most mégis... Épphogy nyitom a számat, hogy aztán meggondoljam magam.
Komoly tanulmány lehet az arcmimikám, ahogy szívom a cigarettámat. Gondolkozás, aggodalom, rezignáltság, bizonytalanság, és megannyi másik érzelem váltja egymást. Nincsenek válaszaim vagyis...
- Nincs jó válaszom... - szögezem le nagyon lassan formálva ezt a két szót, aztán meglepő határozottsággal fúrom a pillantásom a dokiéba. Már-már agresszív, invazív, eltökélt... - Mert innentől csak rossz válaszaim vannak. Rossz válasz alatt pedig azt értem, hogy innen már csak lefele vezet a nyúl ürege... Biztos az aljára akar érni Nick? Mert én nem... Kettőnk közül én tökéletesen tudom hova fogunk érkezni. - most először nincs semmi színpadias bennem. Keresem a visszakozást, hogy kihátráljon, hogy elkanyarodjon. Annyira erősen keresem, hogy inkább elébe megyek.
-Drog, erőszak, halál, elmebaj... Biztos kíváncsi rá, miért olyan veszélyes más embereket közel engedni? Maga Nick, maga egy a millióból, aki pontosan tudja, hogy milyen beteg az emberi elme. - ül ki valami egészen sötét a vonásaimra, majd emelem a kezem - Nem azért, mert pszchihomókus... - a mosoly, ami az arcomra kúszik fáradt, és szomorú. Túl jó emberismerő vagyok... Túl jó...
-Maga és én... - legyintek kettőnk között - Azért nem engedünk el olyasvalakit egy tollvonással, akit mindenki más, mert...
Figyelem a vonásait, de nem sok szükségem van rá. Az emberek azt hiseik, önző vagyok, egoista, nárcisztikus, csak magamra figyelek... Talán igaz is. De amíg arra figyelnek, hogy utálják a kirakatot, lemaradnak a lényegről...
-Az aki maga is ezer maszkot hord, mindig felismeri, mikor meg akarják etetni a langyos szarral.
Cöccentek a levegőbe a cigarettát a számba emelve, de nem szakítva meg a szemkontaktust.

Megdörzsölöm a kezeimet. Lehet, csak némi halogatásra ad okot, időt. Nem is igazán abban vagyok bizonytalan, hogy igen, szeretném, ha előrébb jutnánk, ha beljebb, mert igenis, meglepett. Ezzel a nappal. A mai nappal. És igenis, hálás vagyok érte. Ott érzem magam, ahol nagyon sokan nem. Ahol nem is képzeltem volna, valaha, hogy beenged, és ettől teljesen független most a helyszín. Előre dőlök, és könyökeimmel megtámaszkodom a térdeimen. Nem szoktam felvenni ilyen pozíciót, hivatalos berkekben, nem sugároz nyitottságot, figyelmet, de egész egyszerűen most kell. És nem a pontos válaszon hezitálok.
Egész mások az indokok.

A döntés, teljesen hirtelen születik meg. Talán életemben először, legalábbis hosszú idők óta, és magam sem tudnám megmondani ténylegesen mi váltotta ki. Még Cordéliának se beszéltem, soha, erről. És most kiteregetek egy ismeretlennek...

Csak hogy ő most sokkal több ennél.

Felemelkedem, vissza a fotelben, de már korántsem annyira kényelmes, és ellazult a pozíció. Nem feszengek, tudom mi az amit akarok, de ettől még.. teljesen szokatlan a helyzet. Őrülten szokatlan...

- Mr. Christiansen... - kezdek bele - Tyler... Megengedi hogy így szólítsam..? - csak egy rövid pillantást vetek kérdőleg, ha bólint, akkor alkalmazkodom.

- Úgy érzem, felkészültem arra hogy végighallgassam. Bármit is szeretne mondani nekem. Szeretném ha elmondaná... Egyenesen megtisztelne vele. - tartom mindvégig a szemkontaktust. Már ha ő alkalmat ad erre. - És hogy ne gondolja azt, hogy én nem nyújtok cserébe semmit sem, engedje meg, hogy valamit én is megosszak magával.

Alig szünet áll be.
Mégis túl sokat mondó.
És csak ha enged, akkor kezdek bele még őelőtte.

- Senki nem tudja rólam, hogy 47 ember életéért vagyok a felelős. - alig hangerővel engedem. Mégsem fújok visszavonulót. Eldöntöttem.

- Más néven.. és egy másik államban, de miattam haltak meg. - a szemeim elszürkülnek. De nem mert feloldozást keresek. Megtanultam már... megszokni ezt a gondolatot. Vagy legalábbis.. együtt élni vele. Szeretnék hinni ebben.

- Pokoli nehéz volt... és évekbe telt... És sok-sok, rengeteg munkába, de szeretném azt hinni... hogy azok az emberek, akiknek valaha segítek, egyszer majd felülírják ezt az áldozatot.
Igaz szavak. Legalábbis igaznak gondolom őket.

- Nem a büntetéstől félek, ne értse félre. - visszatérek a szemeibe. Szilárdan... eltökélten. - Jól tudom, hogy bérelt helyem van a Pokolban, de ez egyfajta... tisztelet.. -  Alig szünet áll be.

- Az emléküknek.. - azzal mégis csak felemelem a poharat, ami ezeddig mindvégig az asztal sarkán árválkodott mióta magára hagytam... és megkergetve benne az arany színű italt, egy pillanatig még hezitálok, mielőtt újra belé kortyolok.

Egyetlen.. átkozott korty.
A tiszteletükre...

Hajlamos voltam mindig ezt hinni..
Az első kortyoknál....

- Vagyis ne gondolja azt... hogy Ön az egyetlen bűnös ebben az életben ... - és keserűen elmosolyodom.
A poharat viszont azonnal visszacsúsztatom a helyére.
Nem kell több. Elég volt. Soha nem kell több!
SOHA TÖBBÉ.

Tyler... Egy alig grimasz, de nyugtázom az elhatározását. Nem sokan veszik a fáradtságot, hogy egy celebbel ilyen emberséget tartsanak.
Semmirekellő üres fecsegés, fészkelődés, aztán sikerül meglepnie, olyannyira, hogy az arcomon végigfut a döbbenet, talán még az elborzadás is... 47 ember... Komolyan és őszintén hallgatom. Habár ember legyen a talpán, aki ezzel tisztába van a millió maszkból melyik a saját arcom, de talán a dokinak nem okoz nehézséget.
Örömtelen mosoly szökik az arcomra, lám-lám, Vegas mégis csak a sivatag porából és a feledés csillogásából építkezik. Hosszúra és terhesre nyúlik a csend kettőnk között. Nem adok feloldozást, mert nincs feloldozás. Egyikünknek sem - hasít belém a felismerés.
- Semmit sem utálunk jobban másokban, mint saját gyengeségeink tükörképét. Valljuk be... - töltök újra a poharamba elfordítva végre a tekintetem, majd elnyomom a csikket egy laza pöccintéssel túllökve a hamutálon valahova az egyik magazin borítójára érkezik... Hmpf...
- Valljuk be, az antipátiánk kölcsönös, nemde? - lehet ennél mélyebb vallomást tenni? Valószínű, ha ez hollywood lenne, akkor messzemenőkig lehetne fokozni teátrális monológgal. Talán beismerésnek is harmatgyenge ez az utalás, de a szokás nagy úr... Nehéz szimplán kimondani, hogy mennyire hasonlóak vagyunk, anélkül, hogy az ne hordozná magában az ítéletet is. Ez a mi keresztünk.
Belekapaszkodok a pohárba, és beáll a csend. Dilemmába kerülök, még az alsó ajkam is beharapom, mintha ezzel könnyebben jutnék bárhova is. A vegasi látképről fókuszálatlan térek vissza a poharamra, aztán döntök. Életem legrosszabbját, vélhetően. De mindig is jó voltam két út közül az elcseszettebbet választani, ez is a tehetségem része. Úgy tartják, ha valamely területén az életnek kiemelkedően sikeres vagy, egy másikon el kell vérezni...
- Gyilkosság bűnsegéd, és hamis tanúzás... - megköszörülöm a torkom, és húzóra ledöntöm a poharam. Ez már határozottan meg fog ártani... Pontosan ismerem a korlátaim, és ez az a helyzet, amikor teljesen nyilvánvalóan leszarom őket...
Nekiállok az asztal eklektikájában egy újabb cigarettát hajtani, érdemben leginkább a zacskó dohányhoz beszélve folytatom.
- Az első percektől tudtam, hogy ha kell... - fordul egyet a gyomrom, de ez nem az alkohol - Ha valaha úgy érzi, hogy kettőnk közé kerül bármi, akkor ölni fog.
Csak amikor megsodornám a cigarettát, akkor realizálom, hogy a nehézség kulcsa a kézremegésem. Egy a kelleténél agresszívabb mozdulattal sodrom meg a cigarettát, ignorálva, hogy a végéből konfetti módjára repül a vágott dohány és drog.
-Addikció voltam neki. Drog... A mániája... A... - nagy levegőt veszek, mert mert a szám szegélyébe biggyesztett cigarettát nem tudom meggyújtani elsőre a kézremegésemtől. A vonásaim ennek dacára üresek. - Majd' ötven embert megölni... . - megcsóválom a fejem, nincsenek jó szavak, és ez nem egy hasonlítható történet - Végignézni, ahogy megölik az egyetlent, aki jelentett is valamit.. És nem tenni semmit...   - lehunyom a szemem a halántékom masszírozva, és próbálom összeszedni magam. Olyan ez mint a duzzasztó gáton a repedés...
- Mindkettő, egyben öngyilkosság is. - mondom ki végül rezzenéstelen arccal a saját ítéletem, és végre meg tudom acélozni magam annyira, hogy kattan az öngyújtó, és felgomolyog a füst.

A beálló néma csönd, egy ideig elhúzódónak látszik. De nem fájdalmas. Így nem is töröm meg. Ez a kereszt most nem az enyém, nem én számítok, és hagyom hogy építkezzen.
Bármennyi időnek is kell eltelnie.
Én... megtettem amire képes vagyok.

Amikor megszólal, még mindig csak figyelem. Nem az arcát.. a mozdulatait... csakis a vonásokat.
Amennyire hagyja nekem őket.
A mindig oly erős és rátarti mutatott kép, összetörni látszik.
Nem hibáztatom. Én is összetörtem. Egyszer. Már olyannyira rég, és még mindig magamon viselem.
A vonásait.

Mégis, valahol mégis kellemes érzelmekkel kellene hogy eltöltsön a hirtelen jött szabad légkör.
Mégsincsenek sehol.
Csak az önző fájdalom marad.
Érezhetően mindkettőnktől.
Csak én már tudom kezelni...

- Úgy érzi.. tehetett volna valamit? - alig szünet áll be. - Lett volna rá lehetősége?  -  A hangom épphogy csak hallható, de nem azért mert visszavonulok, vagy tapogatóznék, sokkal inkább így hozza a színtér.  Az érzés. A bizonytalanság érzése, azé a bizonytalanságé, amit akkor és ott, én is éreztem.
Talán a magam múltjával (is) nézek most farkasszemet. Csakhogy most nem én számítok.
Írányítanom kell!!

A gomolygó füstöt figyelem, és egy pillanatra megmerevednek a vonásaim. Aztán előbb csak egy rándulás az arcizmomon, majd egy keserű mosoly... Nem tudom megállítani. Egy fájdalmas kacaj is felszakad a torkomból, bár leginkább jelen pillanatban sírni lenne kedvem.
- Lett volna lehetőségem? Talán... - játszik tovább egy abszolút keserédes félmosoly az ajkamon.
- Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha ráhívom a rendőrséget az első alkalommal, mikor rám mászott tizen éves koromba. Az első alkalommal, amikor kést szorított a torkomnak... Vagy az első alkalommal, mikor megzsarolt, hogy miattam fog ölni. - egyre zaklatott a légzésem, egy reszelős sóhajjal veszem elejét a pánikroham ismerős torok fojtó érzésének.
Hirtelen mozdulattal állok fel, mert nem jó most a bőrömben, cseppet sem jó ott, ahol vagyok.
Szűkös a világ, de leginkább a saját gondolataim közt rekedve lenni...
- Mondanám, hogy csak azért bírok aludni, mert azzal nyugtatom magam, ha magamat se tudtam megvédeni éveken át, mást hogy tudtam volna...Tőle. - nem gesztikulálok, ebben most nincs semmi teátrális, ahogy a konyhasziget bárpultjához sétálok lassan.
Biztos vagyok benne, ehhez nem lesz elég azaz alkohol összesen, ami a lakásomban van.
- A valóság az, hogy lassan hat éve nem alszom. - teszem hozzá háttal, mert a hűtőnek beszélni sokkal könnyebb. Visszafordulok egy üveggel a kezembe, és hezitálok. Valószínű ki is ül a vonásaimra.
Talán nem is a bizalom, ami végül kimondatja a szavakat, hanem a lavina, ami elindult..
- Én bíztam a gyilkosban Nick, a kezére is játszottam. Pont annyira volt ő az én világom közepe, mint amennyire én az ő addikciója. - nézek rá, de csak egy pillanatra, aztán megihlet az a 25 éves chivas regal, amit a spangli mellett szorognatok és egy slukk után kinyitva töltöm tele a poharam, ezúttal ezzel.
- Mindenki a világon, ha hallaná a történetet, azt mondaná, hogy millió lehetőségem lett volna... - emelem a poharam, de leginkább a kristály üveget fixírozva. Aztán tekintettel, hogy már az egy négyzetméteren stabilan állás is okoz kihívásokat, a különös toast után csak belekortyolok, de nem döntöm le.
- A huszas évei elején az ember, egy limuzin padlóján a saját unokabátyja farkán öklendezve nem érzi úgy, hogy sok választása lenne, Nick. - egy pillanatra elhallgatok, aztán csak visszarogyok a bőrkanapéba. - Az igazat megvallva, egy pszcihopatával felnőve az ember úgy tanulja meg a világot, hogy a választás csak egy kegyes illúzió. - mosolyodok el, és groteszk mód ezt tényleg mulattságosnak találom.

A szavai lassan indulnak meg. És ahogy egyre csak csordogálnak, lassan egyre nyilvánvalóbbá teszik, hogy sokkal mélyebb dolgok kérnek itt terítéket. Egy pillanatig átsuhan a fejemen, hogy túl kevés leszek én ehhez. Hogy vannak.. komoly szakemberek, szakosodottak, a gyermekkori sérelmekre, a hosszú és mélyen tagadott mélybenyomott traumák felboncolása akár évekbe is telhet  - legalábbis így tanultam én az egyetemen - de a befürdőzött légkör, maga a... pasas személyisége, nem engedi hogy azonnal elengedjem. Talán túl személyessé vált... Túl... ismerőssé. Fájdalmassá... Vagy egyszerűen csak megkedveltem volna?? Ez az az a momentum amit a mi szakmánkban soha nem engedhetünk meg. Csakhogy nemmindent bírnak el a papírok...

Egy percig sem mozdulok, szinte levegőt sem veszek, talán attól tartok, hogy elillan a pillanat. Hogy gondol egyet, valami megváltozik, a környezet változik meg, és újra bezár.
Soha nem bocsátanám ezt meg magamnak.
Ezért csak újra nyelek, egész halkan, egy cseppet sem mozdulva ki a kijelölt fotelemből és homogén figyeléssel felügyelem a jelenetet.
De ez már valami sokkal több annál...


Talán beáll a néma csönd. Ha nem folyik belőle több, és muszáj átgondolnom hogyan is cselekedjek. Tudom mit mondanék. Tudom mi az, amit mondanom kéne. A papírformák szerint, de az élet sokszor felülírja a szükségeseket. Így csak a poharamért nyúlok, újra, de inkább csak pótcselekvésként ahogy forgatom a kezemben ragadt italt, de egy percig sem engedek a figyelméből.
Azután mégis a pohárra vándorol a tekintetem.

- Nagyon könnyű... egy fotelből, kívülről megmondani az embernek mit kellett volna tennie.. - fordul meg az ital újra a kezemben, de aztán újra rá fordulok. Talán csak mert kifejezetten neki intézem az azt követőket. - De én biztos vagyok benne, hogy abban a szituációban megtett mindent, amit az akkori tudása szerint tehetett... Tyler... - lassan tartom a szemeibe, már ha engedi nekem. És hogy hazudnék?? Egy cseppet sem. - Utólag mindig okosak vagyunk.. - tér vissza szemeim közepébe az ital. Talán megnyugtat az aranyszínű fénylő lötyögése. - Lehet boncolgatni dolgokat... hogy mit kellett volna tenni... hogyan kellett volna tenni.. máskép.. - egy rövid ideig hallgatok csak el. - De azt is be kell lássa..- megint rá - hogy ha tudta volna akkor.. amit ma tud... biztos hogy másképp cselekedett volna. - tartom ha lehetséges a szemeibe.

- Ne büntesse magát mert nem volt elég... - keresem a megfelelő szót - tájékozott. - talán nem találtam meg. - Gyerek volt... és egy gyerek még nem érti a világot.

Bár korábban azt mondtam nem teszem, most mégis a számhoz emelem, újra a pohár tartalmát, és alig egy újabb kortynyit beleiszom.
Sikerként kéne hogy könyveljek. Mégis képtelen vagyok örömködni a tényen. Túl közel érint. Túl érzékenyen? Nincs hasonlóság közte és köztem. Boldog gyerekkorom volt, szinte felhőtlen. A rossz döntések mégsem a gyermekkorból születnek. Egyszerűen.. megtörténnek.
És senki sem hibáztatható.