- Nem egészen... - hümmögök némi fásultsággal, de inkább nem fejtem ki, hogy számomra a történet tanulsága inkább az, hogy megkímélném a pszichológusom attól, hogy a példám követése után saját magával kelljen beszélgetnie. Felebaráti empátia, vagymi.
- Nyulak ha mondom! - fujtatok bosszúsan, és teszek egy kísérletet, hogy egy jól szituált házinyúl szirulettjét felrajzoljam a levegőbe, de még az amúgy elég élénk fantáziám sem kell eleresztenem, hogy meglássam, ebbe a kalimpálasba belefér a tacskótól az új chevrolettig elég sokminden, vagy ezek kombinációja is egyszerre... Így inkább megpróbálom körülírni a helyzetet verbálisan.
- Elárasztottak a kibaszott nyulak! Az egész onnan indult, hogy a filmipar alapszabálya: gyerekkel és állattal ne dolgozz együtt, ha józan akarsz maradni. Erre azok a retardáltak, mit csinálnak?! Felhívják a kibaszott rendezőt, hogy legyenek nyulak a videóklipbe... Mire odaértem a helyszínre, vagy nyolc szőrös szart kergettek a technikusok. - sóhajtok fel rezignált megadással.
- Ennek persze van folytatása, mert jó, ha már itt vannak, ki van fizetve, leforgatjuk... Had ne említsem mekkora csúszással, mennyi szopással és szervezéssel jár egy ilyen. De az utolsó pillanatba a stábból valami harcos állatvédő előtoppant, hogy tapsi nem mehet a tepsibe. Érti maga ezt?! A szponzorok, azok meg rögvest, ha mennek a nyuszimuszik a darálóba, akkor nem adják a pénzüket. Nem én vagyok a diplomácia mintapéldánya, amikor más hülyeségét kell felnyalni, így otthagytam az asszitensemmel őket, erre mire érek haza? Mire?! - csattanok fel nyűgös sértettséggel.
- Hogy beegyensúlyozom Miss.Mucit a küszöbömön, azaz őrült nő meg negyed óra ismerettség után elszabadul, meglátja a nyukakat, és mire amúgy sem józanul összarkom a képet, már fel-alá szaladgálnak a gömbölyű kis seggükkel a lakásomba mind! Valamelyik értelmi fogyatékos szerencsétlen elszállasolta nálam az egész állatfarmot. Tudja hol van ezeknek a természetes élőhelye? Szerintem a pokol tornácán, de nem az én lakásomba, az fix... Ezek a szőrös szarok olyanok, mint a topmodellek, jártam egy párral, nekem, elhiheti! Salátán élnek, cukin festenek, de a mély... A mély! Egy percre elfordul az ember, és összeszarják a lakását, szexmániások, és egyiket sem az eszéért tartja az ember... Magának mekkora lenne a libidója az után, hogy a lábtörlőjén nyulak kefélnek?! - meredek rá szinte fújtatva, majd hirtelen elhidegülnek a vonásaim.
- Tudjamit... Inkább ne válaszoljon! Ezek után kivágtam Miss.Mucit egy nyúllal meg a taxipénzzel, még maradt hét darab... Aztán felhívtam az asszisztensem, hogy nem simán a munkája lesz az, amitől megválhat, ha nem oldja meg a dolgot. Bármily' hihetetlen, van amit tiszteletben tudok tartani. Én tiszteletben tartottam Hollywood szellemét. Állattal forgattam, ennek rendje szerint utána berúgtam... - túrom hátra egy fáradt mozdulattal tincseim.
- Ha ezt lehúzza a sajtó, tudni fogom, hogy maga volt... - teszem hozzá cinikusan. Hogy jobb-e a lelkivilágom épségének, hogy kipakoltam a napi alap traumám?
Ezt jelenleg a konstans hányinger és lüktető fejfájás mellett nem igazán tudom megmondani.

Hirtelen azt sem tudom eldönteni a férfi kérdésére, hogy felháborodjak a bárgyúságán, vagy arcon csókoljam a zseniális következtetéséért... Mivel mindkettő aránytalanul nagy energiabefektetéssel, és bonyolult helyzetváltoztatással járna, amit sem gyomrom, sem a fejem nem támogat, inkább fáradtan felsóhajtok.
- Nem... Odáig vagyok, mikor a havi fizum háromszorosával roulettezek kontrollálatlan körülmények között, mások hülyesége miatt. - fröcsög a cinizmus belőlem.
- Azért válogassa meg a szavait! Nem vagyok kiborulva, és maga a planéta legboldogabb embere, amíg nem is lát kiborulva. Higgye el, igazán sok kell ahhoz, és az asztala bánná... Ezek csupán egészséges kondiban tartják a vérnyomásom, és megkímélnek az elhízástól. - mutatok rá a nyílvánvaló tényre.
- Az a munkám, hogy lehetetlen helyzetből csináljak elfogadhatót, majd azt zseniálisnak prezentáljam, és hibátlannak értékesítsem. Pont elég sokat volt szerencsém... - a mihez? Egy pillanatra eszembe ötlik a földbolygó leglehetetlenebb tehetsége, és ezt a kényes gondolatot inkább le is rázom képzeletben magamról. Veszek egy mély levegőt, és megpróbálok visszatalálni a gondolatmenetemhez.
Nem olyan könnyű...
- Nem rajongok a kiszolgáltatott helyzetekért. - összegzem nem túl meggyőzően homlokráncolva szemezve a plafonnal, és abban sem vagyok biztos, hogy a kérdésre válaszolva.
Vannak olyan napok, mikor kicsit... Szigorúan csupán egy - kibaszott - nyúlfarknyit képes kizökkenteni néhány elkanászodott gondolat a lelki békémből. Az már a sors humora, hogy miért is ne a legrosszabb helyen kacsintana rám ez a katyvasz...? Nem lenne enélkül elég gyomorforgató a reggelem.
- Mellesleg nincs szüksége egy nyúlra? Ideális háziállat, nem zajong, szobatiszta, intelligens, cuki, bolyhos, nem hullajtja a szőrét... A nők oda vannak érte, de tényleg, vesz neki egy cuki kis hámot, leviszi a parkba, igazi puncimágnes! Emellett remek házörzők, és veszélytelenek a gyerekekre. Helyrebillenti a lakás feng-sui egyensúlyát, megmelengeti az ember szívét a téli estéken, és teljesen zöld állat. Meg is eheti, újrahasznosíthatja bundakesztyűnek, meg minden... - villantom be az ezer dolláros mosolyom, olyan fehérnemű olvasztó charm-os komolysággal, hogy az esélyesen indulna az idei Oscaron.

Óvatosan húz a mosolyom.

- Köszönöm, de azt hiszem inkább lemondok a lehetőségről. - utasítom vissza a.. "kedves" gesztust - Valószínűleg a macskám sem örülne neki. - és még mindig mosolygok.
Viszont ami a korábbiakban elhangzott, annál jobban érdekel.

- Nos.. ami azt illeti, azt gondolom mindannyiunknak nehéz elfogadni hogy a világ nem a saját szabályaink szerint működik, hogy nem lehetünk mindenre.. - keresem a szót - hatással! Van ami csak úgy megtörténik, és van amikor tényleg muszáj alkalmazkodni, de érdemes emiatt inzultálni önmagát?

Egy kérdés. Egy nem is annyira ésszerű kérdés, de ettől függetlenül érdekelnek a válaszok. Bármi ami jön belőle. Bármi ami kitüremkedik, legyen az cinikusság.. irónia.. szarkazmus, vagy bármi más menekülő stratégia, előbb-utóbb elérjük a kiskapukat.
És ha ez megtörténik...

Beletörődve legyintek a férfi szavaira. Menten gondoltam, hogy nem egy nyulas alkat... Ki a jó büdös franc az?
El nem tudom képzelni, hogy a húsvéti szezonon kívül bárkinek kéne egy ilyen pokoli szarmadzag...
A szavaira viszont csak jobban a kanapéba süppedek.
- Teljes tevedésben van. - és ennyi.
Eljutok arra a pontra, hogy lassan, komótosan, de cseppet sem elegánsan lerúgjam a cipőim. Az egyik valahol a kanapé mellett landol, a másik jóval odébb. Senki nem mondta, hogy a mai nap törekednem kéne a szimmetriára... Lehetne ez valamifajta perverz nonverbális jel, hogy maradni akarok, meg minden ilyen sületlenség, amit bele lehet magyarázni... Valójában minél kevesebb ruha, annál jobb, és ez duplán ér az ilyen napjaimon.
- Nem inzultálom magam. - szögezem le visszagyűrve az arcom a tenyerembe.
Sehogy se jó. Ha nagy levegőt veszek azért, ha nem veszek levegőt, azért... Ez ma a fájdalmas létezés pillanata esszenciális őselemi mivoltában.
Szenvedek.
- Vegzál maga pont eleget... Az meg, hogy mennyi minden megtörténik... Meg, de nem vagyok hajlandó alkalmazkodni az idiotizmushoz. Ennyi erővel arra is megkérhetne, hogy kezdjek hinni abban a zsidó zombiba, aki kimászott a sírjából, aztán meghalt értünk. - horkanok fel méltatlankodva.
- Lássuk be, ennél az is valóságosabb lehetőség, hogy valami véletlenek összjátékának hála, de abbahagyom ideig óráig a drogokat. - elmosolyodnék a feltételezésen. De ez is egy borzalmasan légbőlkapott gondolat lenne, és a halántékom gyűrve elég messze vagyok magától a derűtől is, nemhogy a kimutatásától. Így inkább hanyagolom.
- Kihagyom az alkalmazkodást. Nincs rá szükségem... - nem, a világon nem is létezik ilyesmi. Megalkuvás vagy kényszerhelyzet. Megalkuvó nem vagyok, a másik meg... Mindig előfordulnak szar napok. Ez egy tetszetős ars poetica, pusztán a társadalom furán reagál rá. Főleg ha én prezentálom.

A hirtelen kényelmes elhelyezkedés, következtetni enged egy ellazultabb jelenlétre. Ami váratlan.. de mindenképpen kapóra jön már a második alkalmon. Ki gondolta volna hogy a belátás.. vagy éppen a megadás, hirtelen vendég lesz és végül közös malomra hajtja a vizet...
Én, semmiképpen sem.
A szavak viszont árulkodnak.

- Nem fáradt még bele az örökös küzdelembe..? - a semmiből jövőn kérdezek, mert egyszerűen érdekel, és egyszerűen mert ez az első meglátás.
Aztán mégiscsak finomítok.

- Kényelmetlen lehet folyton egyedül a világ ellen... - csak mellékletként jegyzem meg, egy percig sem támadó jelleggel - Nemaz? - pillantok aztán mégiscsak vissza a szemeibe.

Akárhogy is, de ha a mai nap csak egy véletlen beszélgetésről szól, akkor úgylesz. Elfogadom. Már az is előrehaladásnak tűnik hogy nem vétóz meg minden gondolatot.
És már ez maga különös fejlemény.

- Igen, roppant kellemetlen... De maga még mindig el van veszve. - az emberek és az értetlensegük... Halk sóhajjal pillantok felé, aztán a plafonnak kezdek beszélni vissza biggyesztve a napszemüvegem, mert a retinám tiltakozik a fény ellen.
Nem tartozok magyarázattal, ugyanakkor úgy érzem, meg fog fájdulni a fejem, ha ez a reggelem - így délután öt fele - az értetlenség jegyében kezdődik.
- Igazodok a light colához, a lelki nyűgökhöz, az ihlet hiányhoz, a feng-sui tanácsadáshoz. Idomulok a csúszáshoz, csillagálláshoz, a hisztihez, az ego-játékokhoz, mikor valamelyik csillag csemetém bepörög, és gps módjára kétnaponta újratervez... - sorolom, mint valami száraz monológot.
- Tudja mi az a tabu? Az valami olyan dolog, amit ha valaki nem tart tiszteletben, akkor kitaposom a belét. - szótagolom lassan és kimérten. Agresszió? Inkább jogos önvédelemként definiálnám.
- ...Ha pedig ezt nem tudom megtenni, akkor a sajátom cincálom ki. - pontosítok rámutatva valahol a szőnyeg irányába a kész tényekre, egy olyan csukló mozdulattal, hogy félő, egy ilyennél elhagyom a kézfejem.
- Kurva nagy tévedésben van, mikor azt látja, hogy a hurokba lépett róka lerágja a saját lábát, és erre a csili diplomájával kijelenti, hogy a maga életét nehezíti és önmagát... "Inzultálja." Bár abba nem téved, hogy rohadt szar egyedül vergődni az ilyen idióta prekoncepciókkal szemben. Elvégre csak egy kibaszott róka, és nem akar elemezni, csak túlélni. - vonok vállat közönyösen, és túrom hátra rutinból a tincseim, mert sehogy sem jó. Csiklandoz, útba van... Francba...
- Olyan vagyok, mint egy luxusprosti. Szopok, nyalok, idomulok, egyszerre vagyok észrevétlen árnyék, és instant sziklaszilárd bodyguard, mikor mire van szükség. Kevés a tabum, és gond nélkül nyelek. De mikor van, akkor nagyon van. Há nem fantasztikus, hogy nekem is vannak határaim! A kibaszott nyulak, azok pedig mit ad' Isten, pont az etikusan, morálisan... Vagy valami ilyesmi... De a meghúzott vonal mögött vannak. Lenyűgöző, mi? Az élő ikon, akinek emberi esendőségei vannak... El ne árulja senkinek, ront az adoniszi imázsomon... - ironizálok heroikisan gesztikulálva.

És jönnek a magyarázatok... Talán pont ez volt a cél. Hogy beszéljen.. Hogy kifejtsen, magyarázzon, hogy újabb és újabb darabot tárjon fel abból ami ő maga.
Hogy máshogy bontasz ki egy nyitó nélküli konzervet??
Nemmindig jó módszer ha megrugdosod...
De néha beválhat!

- Nos.. akárhogy is.. - rendezem meg csak véletlenszerűen az ölemben a papírjaimat - akármekkora istenségnek is tartja magát, akkor is csak ember.. - mosolydulok el - Csak úgy mint bármelyikünk. És ezen nem változtathat. - újabb beeszközölt szünet - Ugyanúgy nehéz felülemelkednie az életen mint bárki másnak, de én azt látom hogy útközben.. - rövid szünet  - Nem boldog. - és megint  - Bármennyire is próbálja ezt elhitetni magával vagy pótolni a különböző szerekkel, nem érzem azt magában amit az az egy szó tükröz: elégedettség.
Vétózzon meg ha tévedek.

Csak beszélgetünk. Mint egy csendesebb jazz klubban egy pohár ízletes, gyöngyöző fehérbor mellett, és teregetjük az élet dolgait.
Még ha a mostani egy merőben más szituáció is.
Muszáj néha felrúgni a kereteket!

Nem boldog.
Micsoda konklúziók! Ha nem mondja, hülyén halok meg... Lassan kiengedem a bent tartott levegőt, és próbálok nem hányni.
Elég nehéz ilyen filozófikus magaslatokba emelkedni, mikor az ember fülébe dorombol a macskajaj. Bőven menne most mélységekről, posványról, a méltatlanságról, vagy ilyen szarokról diskurálni...
De a magaslatok szedítőek, és biztos, hogy hányni fogok.
- Elégedett vagyok. - közlöm egyszerűen. Ez pedig a valóság. Sokkal előrébb járok, mint évekkel ez előtt.
Miért ne lenne okom az elégedettségre? Valóban nem ok az örömre, de az eredmény vitathatatlan.
- A boldogság sosem volt... - keresem a megfelelő kifejezést. Cél? Lehetőség? Alternatíva? Nem, valahogy egyik sem a megfelelő. Már csak azért sem mert nehéz definiálni, mi is volt, vagy nem volt az infrastruktúramban.
Ráadásul a múlt bőven egyike azoknak a felesleges információs feketelyukaknak, amikbe felesleges bekukkantani. Ami oda egyszer bekerült, az elemeire hullott és értelmét vesztette.
- A boldogság nem tartozott a hobby-jaim közé. Sosem motivált. - mosolyodok el szerényen.

'Elégedett vagyok'

A szavai számított ellenkezések, mégis megért egy próbát.
Nem szólalok meg, pláne mert a következők az ő térfele.
Talán elgondolkozik, talán csak zsigerien válaszol, de ami a biztos..: nyíltan.
És ez már eggyel több mint amire a mai nappal számítottam.
Továbbra is.

"A boldogság sosem volt... "

És megakad. Nem akadályozom, nem kényszerítem.

" A boldogság nem tartozott a hobby-jaim közé. Sosem motivált."

Csak rövid időt engedek.

- Akkor mi az ami motiválja? - hagyok lélegzetet - Mi az amire azt tudná mondani hogy minden egyes nappal előrébb viszi. Vagy akár csak előre.. - ismételt rövid szünet - Amiért minden egyes nap úgy érzi érdemes felkelnie.

És várok. Hogy meddig? Ameddig csak meg nem szólal. Érdemesnek találom erre akár több időt is áldozni. Hogy gondolkodjék.
Vagy akár csak elcsapni egy hirtelen jövő szófordulattal.
Kíváncsian várom melyik következik.

Egy ideig csendesen merengek. Részint, mert a lüktető halántékom megkönnyebbülten veszi a beálló csendet, részint mert egyszerű a válaszom. Az egyszerű válaszokat pedig az ilyen emberek lefogadom, hogy nem szeretik... Mutatok némi empátiá, hogy halogatom a kiborítást. De legtöbbször beleszaladnak a pofonba.
Végül néhány perc után feltolom a napszemüveget a homlokom közepére, és méltóztatok oldalra pillantani, már csak azért is, mert remekül szoktam szórakozni az emberek reakcióin, és Nevillét a világért sem hagynám ki.
- Nos, mindent összevetve, ha meg kéne fogalmaznom abból a sokmindenből, ami motiválhatna minden reggelembe, azt az egyetlen egyet, ami elég lehet arra is, hogy a létezesem nehéz percein átlendítsen... Ami értelmet ad a napomnak, célt az életemnek, reményt a nehézségekben... Akkor okvetlenül azt nevezném meg... Hogy... Semmi. - vonok vállat.
- Nézze bogaram, felkelek, mert valakinek ezt is meg kell csinálni. Nem érzem úgy, hogy lenne okom felkelni, de már a maga intim tornáját végigülni is teljes tortúra. Ha csak nem vagyok annyira aznapos, mint ma, rohadtul nem tudok egy helybe megülni. Ez nem szeretem kérdése... Nem stílusom. Frusztrál a tétlenség. Nem azért csinálom, mert motivál, hanem mert jobb, mint a semmi. ...Egyébként pedig múltkor is ide jutottunk.
- teszem hozzá egy fáradt sóhajjal. Nem szeretem ha valami sokat ismétli magát. Az unalmas.

Csend van. Néma, mégse sürgetek.
Aztán mégiscsak előmozdul valami.
Valami olyan, amire számítottam.
Mégis eltöprengek röviden a válaszon.

- És mégis ittvan.. - felelem rezzenéstelen arccal, kivárva alig néhány következő pillanatot. - Úgy értem, hogy akár feküdhetne a Hudson fenekén is... - rövid szünet - vagy valamelyik temetőben, mégis valami hajtja előre. - újabb szünet - És én nem hiszem hogy csak az, hogy az a kevésbé rossz. - ha egyáltalán engem néz, nem eresztem a szemeit. Ha nem, csupán felé tekintek, de érdekel minden reakció. Bármi is az.
És még ha a válaszok nem is véletlenül többértelműek.

Utálom minden percét, hogy valahol igaza van a férfinak, és egyenesen irritál az a semlegesség amivel farkas-szemezünk egymással.
Teátrális emberekhez vagyok szokva, nem ahhoz, hogy a falnak beszéljek. Okos falnak. Az okos falak pedig óvatosságra intenek.
Ki tudja milyen szörny van mögötte...
Elszakítom a tekintetem, maradok a plafon mustranál.
- Vakszerencse? - kérdezem, semmint mondom, és el is húzom a számat rá egy kissé.
Ha nem szól, beáll némi csend, mielőtt újra méltóztatnám folytatni az amúgy nem létező mondandóm.
- Szerintem humanista vagyok, és lelkiismeretesen nem akarom itthagyni ezeket az evolúciós zsákutcákat. Kötelességtudat... - lövök vaktába egy újabb szót minden nemű meggyőződés nélkül, mert nincs is kedvem gondolkozni ezen a témán.
Még a végén valami undorító eredménnyel járna, amit nekem kéne megint felsikálni...
Még mit nem!

Elmosolyodom. Nem vidáman, inkább felismert cinkossággal.

- Ugyan.. Ön nem az a fajta ember aki hinne a szerencsében.. - de nem várok erre választ. Mindketten tisztában vagyunk a tényekkel.
Mégis jön vagy sem, folytatja tovább, én meg újabb percekig várakozom.
Nemegészen.. percekig.

- És mit szólna ha én azt mondanám: Küzdőszellem?? - kérdezem. Nem állítok, tapasztalok. És főként felteszek, a valós.. valóságokat csakis a páciensek tudhatják. Felismerhetik...
Már aki hajlandó, és szán rá elég időt.
De főként figyelmességet..

Szinte elengedem a fülem mellett a férfi szavait, de az utolsó szó diszkréten, ellenben nem túl gyöngéden nyakon vág...
- Küzdősze.... - elharapom mielőtt kimondanám. A szemöldököm egyszerre rosszallón, és mélyen gondolkozva ugrik össze, csak hogy megküzdjek a hányingerrel, a bolygóállással, godzillával, az ufo invázióval, miközben lassan felkönyöklök.
Túlzasokba azért nem esek, de eltökélten fordulok a dilidokim irányába, és hosszú percig áthatóan fürkészem a tekintetét.
- Maga most megpróbál benyalni? - nézek a szemébe teljes értetlenséggel.
Értetlen vagyok, mert az ilyet mélyebben, és nedvesebben szoktam meg, aztán legyintve visszahanyatlok, mint, aki elhessegeti a gondolatot. ...Annak a termését, de még a csíráját is.
- Szüzanyám, még jó hogy van küzdőszellem... Már megbocsásson, de a művésziparhoz kell, kötelező, és semmi esetre sem lehetőség ez a készség! De a teljesítmény kényszer - legyen az a reggeli kávémért küzdés, vagy a határidő megtartás leverése -, azért pár ablakkal odébb van, mint az a heroikus életcél, amin maga most pörög, nem gondolja? Eddig motivációról zagyvált, nem a túlélési ösztön legalapvetőbb pilléréről, ami ahhoz kell, hogy az ember ne pusztuljon bele az első kudarcaiba... - kezdem elveszteni a fonalat. Ezt azonban jelenleg nem tudom semmilyen szer számlájára írni.

És figyelem. Azt is ahogy megakad... És azt is ahogy lassítva mégiscsak a szemeimbe néz.
Muszáj ellenállnom egy feltörni akaró mosolynak.
Ám akkor újabb forduló, és visszaesve az előrelépésben újabb kitaláció következik.
Vagy mégsem??

Elég időt hagyva válaszolok.

- Tudja az emberek többsége hogy éli túl? - nem kifejezett kérdésnek címzem - Van aki valamiÉRT küzd, és van olyan is aki valami ELLEN! - rövid a kitartó szünet - Miért érzem azt hogy maga a folyamatos ellenállásban találja meg azt a pluszt.. ami életben tartja? - és megint egy beiktatandó - Mi ellen küzd folyamatosan? - és lélekszakadva...

Ez a nap sem lesz már jobb... Azaz eshetőség, hogy ignoráljam a férfit, elég messzi. Ahhoz egy kicsivel jobb idegrendszeri állapotok kellenének. Sajnos engem sem kerül el a sanyarú tény, hogy egy másnapos, érzékeny ember hatványozottan kényesebb jóformán minden ingerre.
Így a stílszerű levegőnek nézés nem opció.
Megfeszül az állkapcsom, de más jele talán nincs is annak, hogy újfent kényes témához érkeztünk. Az igazat megvallva, minden korty levegővel és a háborgó gyomrommal megküzdve nem is törekszek arra, hogy idill színjátékot prezentáljak. Nincs is rá szükség.
Sokszor a kész tényeknél aljasabb hazugság a világon nincs.
Hiába lenne a nyelvem hegyén, a nagyon is kiokító és valóban egyenes válasz, aki hosszú ideje védi a falait, az gyerekjátékként kezeli a harmadgyenge kopogtatásokat.... Nem hazugság, még csak nem is terelés, inkább ez a valóság az igazi tények egy szelete. Egy idő után nincs válaszvonal, csak féligazságok, és tiszta megcáfolhatatlan ok-okozat.
Teljes könnyedséggel, ugyanakkor őszinte távolságtartással jön a válaszom.
- Egyke és nem kívánt gyerek voltam, egy világsztárral a családban. Vagy mondjuk úgy annak árnyékában. Szerintem felírhatja a jegyzeteibe, hogy... - cöccentek egyet a nyelvemmel kínosan elmosolyodva, mielőtt folytatnám.
- Elismerésért hajtás, megfelelési kényszer és... Legyen mondjuk valami komplexus az utolsó. Magas léc, valag elvárás, örüljön, hogy a sztahanovizmusom mellett csak drogfüggő vagyok. Lehettem volna pedofil is, hogy a rátermettségem félkész taknyosokon taposva bizonyítsam. - írok le egy karmesteri mozdulatot a mutatóujjammal a levegőbe.
- Küzdök én a saját szarjaim mellett még a sajtó ellen is... És nem... Mielőtt megkérdezné, tudom, hogy celebként esélyem sincs arra, hogy valamelyik kritikusom megadja azt az elismerést, amiért évek óta kepesztek. Ez benne a zseniális... Hogy bárki aki motivált volna, már rég nincs a közelben a feloldozással. - teszem hozzá diszkrét kárörömmel.

Elhümmögök. Csak alig hallhatóan és szinte észrevétlenül.
Számos kritikus pont jelent meg az előbbiekben, mégis egy dolog az amire a leginkább kíváncsi vagyok.
És alig pár pillanattal később ezt szóvá is teszem.

- Vagyis úgy gondolja hogy az egész világ az ellensége? - rövid szünetet hagyok, miközben a szemeibe nézek - Talán ártott magának?? - és ismét - Talán akarattal... - nemhiába nyomom meg a szót - kényszerítette magát olyan helyzetbe amit a legkevésbé sem kíván? - a legfontosabb ismérvek. Miért.. küzd.. folyamatosan... Az első szavak kerülnek a jegyzetbe, a mai nap folyamán, mégis sokmindenről árulkodnak.
Talán előrevetítenek egy a későbbiekben követni kívánt utat.
Vagy csak egyszerű mellékzöngéi az esetnek.

Ez majd a későbbiekben kiderül.

Elmélázok a férfi szavain. Így van kedvem, és a gyomromnak is így tetszik. Nem akaródzik válaszolni úgy igazán.
De ha valamivel, hát azzal sosem lehet vádolni, hogy figyelmen kívül hagynék egy kérdést. Legfeljebb a válasz minősége, vagy tématartása miatt három hétig cikkezik a  bulvár... Nem én tehetek róla, ha nincs elég szofisztikált szókincse a nagy érdemű publikumnak megérteni a monandóm.
- Hm... - összegzem mindenek előtt.
"Akarattal... " illetve "kényszerít", illetőleg más ilyen otromba kifejezések, amiket a fejemben csikorduló fogaskerekeken kívül egyébként nem mutatok. Sőt, másnap ide, vagy oda, szinte kisimulnak a vonásaim, ahogy felkapaszkodik a pókerarcom. Van nekem is, de a paparazziknak, befektetőknek, és nem a zöld posztós asztalnak tartogatom itt Vegas szívében... Meg úgy fest a dilidokiknak.
Feltűnik az intenzív szemezős inzultus. Félig állom, félig leszarom, egy nagyon kicsi részem pedig érdeklődve mélyed a férfi tekintetébe.
- Így is hívhatja. - egy elegáns és igazán diszkrét kitérő... Frontálisan ugyan, de nem a konfliktuskerülésemről vagyok híres.
- Ne dramatizálja amúgy túl... Ez... Alakult, én pedig kihozom belőle, amit tudok. Arról már nem én tehetek, ha közben rámhívják a zsarukat. - legyintek fellengzősen.

"Kikerülés.." Újabb szó kerül a jegyzetbe, és a tény eddig is jellemző volt bár, most mégis valami nem tetszik nekem. Valami változás.. Habár nemegészen tudom megmondani mi az.
Még.

- Talán azért, mert közben árt másoknak. - biccentek - Miközben kihozza azt amit tud. - csak a szavait ismétlem. - Ez maga szerint rendben van? Mindenki más is csak áldozat? Akárcsak maga... - lényegében nem direkt módon kérdezek, nevezzük csak inkább... tapogatózásnak, egy félig-ismeretlen terepen, mégis valahol muszáj elindulni.
Azután majd meglátjuk merre is halad tovább ez a történet....

Idegesít a toll sercegése a papíron.
Valamifajta zavaró kis kavirnyászás ez, amit nehéz figyelmen kívül hagynom, és kiégetnék a világomból.
Egy nyúzott sóhajjal adok ennek hangot. Azzal a fajtával, ami fájdalmasan szakad ki az ember tüdejéből.
- Nem ártok másoknak. Ha frontálisan karambolozok, maga szerint... Mások kocsijába nincs fék? Ne is próbáljon bűntudatot kelteni bennem ilyen szánalmas módon. Norbert, ahhoz hogy valaki fájdalmasan felkenődjön a cipőtalpamra, kell ő is. - vállat vonnék, de akkor biztosan fordulna egyet a gyomrom. Így inkább csak legyintek.
Aztán egy hosszú percig elmerengek. Ujjaim a telefonom babrálják, ami csodák csodája, nem csipog, kattog és zizeg jelenleg őrült módjára.
Üdítő változatosság... Mit nem ér ha az ember kihangosító mellett hány reggel...
- Szerintem rendben van. Az áldozat, aki hagyja magát. Ne személyeskedjen. Én egyaltalán nem gondolom magam áldozatnak semmiben. - nyomom meg masszívan az utolsó szót. Már-már egészen agresszívan, de semmi eserte sem tudatosan.

- Nos.. eszemben sincs bűntudatot kelteni, egyszerűen csak arról értekezünk, miért tűnik sorsszerűnek, hogy a papírok szerint.. - és itt kezdek lapozgatásokba a kisebb kötegben - Önt határozottan visszaesőnek minősítik. - pillantok fel rá. De csak egy rövid percre.

- Ez nem lehet véletlen.. - talán a szemeibe, ha kitart, ha nem, akkor csak úgy az irányába nézve szemlélem.

Azután mégis változik.. Vagy a vélemény, vagy egyszerűen csak továbbgyűrűzött a történet, én pedig hagyom, hadd körvonalazódjon. Vagy pusztán öltsön formát kedvére.

A választ követve elhümmögök. Talán gondolkodom, talán csak sikerült rátapintani valamiféle lényegre, és kell néhány pillanat amíg kibővítem.

- Tudja én mit gondolok? - hozzáfűzés helyett kérdezek - Azt gondolom, hogy bárki lehet áldozat, bárki keveredhet olyan helyzetbe amit nem tud, vagy épp képtelen irányítani, és bármelyikünk eshet olyan csapdába, amit rajta kívül álló okok gerjesztenek. Ezért mi lennénk a felelősek?? - érdekel a véleménye. Komolyan. Ami viszont annál inkább érdekel, az a benne rejlő feszültségköteg.
Még mindig azt érzem ellenkezik..

"Miért!???"

Kerül fel egy újabb szó a papírra...

A mai nap legönkéntelebb gesztusa - a reggeli róka óta - arra a szóra tör elő. Az a szó az, amire felkunkorodik a szám széle egy kósza pillanatra.
Visszaeső...
Csak az tud visszaesni, aki magasabbra jut, mint a korlátai... Pech, hogy ezt sokan nem látják.
Aztán lassan összeugrik a szemöldököm, ujjaim egyre lassabban dobolnak a telefon oldalán, majd egy véletlenszerű mozdulattal megállnak, végül anélkül, hogy egy pillantást vetnék a kijelzőre, visszacsúsztatom a zsebembe. Tekintetem inkább a férfi vonásain futtatom, semmint a pillantásába mélyednék.
- Nézze, balesetek mindenkivel előfordulnak... Velem rendszerint hétvégente. - kezdem óvatos távolságtartással.
- A baleset egy szituáció. Az áldozat viszont egy választott attitűd. Tudja, mit húzott le a sajtó a randink apropójából? Azt, hogy "a hatóság megsérült a dulakodásba". - fricskázok gúnyos félmosollyal macskakörmözve egyet a levegőbe - Had súgjak meg valamit... - intem közelebb kicsit oldalra támaszkodva. No, nem esek túlzásba, annyit nem ér a bizalmasság intim mímelése, hogy megfájduljon a fejem újra.
- A nyomorék kertitörpét senki nem tartja áldozatnak, pedig a hatóságok majdnem ripityára törték. Velem ellentétben... De a törpe volt abban az estémben az egyetlen normális figura. Egy percig nem viszonyult úgy az egészhez, mintha elszenvedné, hogy kicibálom a gyepből, és jobb, ha tudja, akkor is vigyorgott, mikor leadtam a rendelésem a pultnál. Pedig eskü, ő volt a legnagyobb szarba... Nekem csak a kocsim ment szarrá, a kiérkező zsaruknak a testi épsége, de ő elvesztette vagy egy marék agyagfigura haverját, a gyepét, kiszakították a természetes élőhelyéről, túszul ejtették, mittudom' én... Az eseményekért nem vagyunk felelősek. De a hozzá állásunkért igen. - morranok kelletlen.
- Úgyhogy vésse az eszébe... Nekem nem stílusom prédát alakítani. - zárom le karba font kezekkel.

Nagyot sóhajtok. Először is mert a mellébeszélést mesteri fokra fejlesztett úriember továbbra sem állt el a korábbiakban szokásává vált ellenkezéstől, másrészt...
..másrészt igazán érdekes történet kezd itt körvonalazódni.
Valami zavar engem...
De még fogalmam nincs róla mi az.
Így...

Újabb elnyomott sóhaj, és megint a papírjaimba firkálok.

*túlzóan erőltetett öntudat*

- Nézze.. Mr. Christiansen.. - csak rövid a rá hagyott szünet - Van fogalma arról miért követi el azokat a dolgokat amiket elkövet? - hagyom nyitottan a kérdést. Aztán mégis kiegészítek. - Unalomból.. kihívásból.. csak azért mert megteheti, vagy tudna nekem mondani BÁRMILYEN - nyomom meg - valódi indokot amit igaznak érez??

És MOST hagyom magára az adott kérdéskörben. Döntenie kell. Válaszolni. Vagy akár újabb hosszú vázlatokba bocsátkozni, ami alátámasztja a kikerülő manővert.
Bármelyik is, bízom benne hogy előrehaladást érhetünk el.
Valamerre biztosan.

A homlokom ráncolom... Teszem ezt hosszan és elmélyülten.
- Fogalmam sincs. - vonok vállat - Így működök, nincs időm ilyen mélyfilozófikus blablába merülni ezzel kapcsolatban. Meg... Baromira nem lesz akkor se semmi, ha megteszem. Tudni fogom mit miért, de nem hiszem, hogy az okok eltántorítanának attól, hogy ráigyak a drogokra. Higgye el, az ügyvédem évek óta próbál rávenni, sokkal nagyobb az előnye, mint magának... Szerintem csak lusta dolgozni. - teszem hozzá mellékesen.
- Komolyan mondom, ha tömegpusztító fegyvereket készítenék, akkor adnának egy plecsnit, mint igazi honfi, aki védi a hazáját, de ha szimplán csapok egy görbe estét, le akarnak sittelni. Mondja már meg nekem, hol itt a ráció! - hajtogatom be a fél karom a fejem alá, és ez a kis mozdulat elég ahhoz, hogy beleszédüljek...
Fenébe... Há nem most fogok felpattanni és lelépni...
Még...
- Miért? Magánál mi az értelme a dolgoknak? - passzolom le a labdát, minden fajta motiváció nélkül.
Egyszerűen az unalom az, ami tükröződik ebbe, mint a nyílt érdeklődés. Az ugyanis elmarad.
Főképp azért, mert tudom, erre az emberek jó része milyen heroikus válaszokat képes adni..