-Tudod te, hogy ki vagyok én?-sziszegem élesen a fogaim között.
-Hát persze....királynőm.-szinte az arcomba csapódik a a szobám ajtaja. Ha kidugnám előre a nyelvemet, akkor meg tudnám érinteni a hideg fémfelületet. Hirtelen kezdek el üvölteni és a tenyeremmel csapkodni a fehérre festett ajtót. Nem tudom megmondani, hogy meddig bírom. Talán csak egy-két percig.. talán órákon keresztül, de csak verem az ajtót, néha belerúgok, néha a homlokom csapom neki egészen addig, amíg minden végtagomon fel nem horzsolódik valahol a bőröm. Aztán elcsendesedek. Leülök a matracom elé, az ajtóval szembe és csak bámulok a kilincsre. Mintha csak arra számítanék, hogy majd magától kitárul előttem és én kisétálok majd a fehérre meszelt falak közül. De nem. Nem történik semmi. Csend telepszik rám, ami nyomasztó, részegítő fátyolként lepi el az elmémet. Talán ki kellene nyírnom magamat. Haláli befejezése lenne ennek a targikomédiának, amit az életemnek nevezhetek. HAHAHA. Elzsibbad a fenekem, úgyhogy elkezdek szépen billegni az egyik oldalról a másikra. Mint az óra  mutatója. Mindig megállok egy pillanatra mielőtt tovább mozdulnék.

-La.
-la.
-La.
-la.
-LA.
-la.
-LA.-szemeim nem eresztik a kilincset. Talán csak a reggelre várok, hogy megint egy elátkozott emberi arc jelenjen meg a szemeim előtt és úgyra gyűlölhessek mindent és mindenkit, aki csak lélegzik. Óvatosan érintem meg a mutatóujjammal a szám szélét. Finoman kaparom le ajkaimról az alvadt vért. Elharaphattam, amikor az ajtóval harcoltam.
Ekkor hallom meg a zajt. MI EZ?.... KI EZ?
Azonnal felállok és hangtalan léptekkel közelítem meg az ajtót. Fülemet rátapasztom és hallgatózok. Léptek? Közelednek? Távolodnak? MI EZ?.
Hátrálok egy lépést. Várok.

Fülemet a falra tapasztom meg mernék rá esküdni, hogy még mindig hallom a szomszédomat. Evangeline kedves lány, csak sokat sír a verés miatt, azt mondta volt egy kutyája, amit a saját kezével fojtott meg mielőtt behozták, mert azt mondták nem jöhet vele ide. Aranyos, hogy gondoskodott róla. UGYE? Csendben ülök és hirtelen nevetek fel. Eszembe jutott. Eszembe jutott valami. Evangeline 2 hete meghalt. Felakasztotta magát. Döbbenetes mi? Micsoda őrültségek történhetnek egy ilyen cukormázas diliházban. Üresség járja át a lelkemet, amikor rádöbbenek mennyire egyedül vagyok. Sok pácienst 'áthelyeznek', sokaknak véget ér a kezelés, mások átkerülnek a többszemélyes szobákba. És itt vagyok ÉN. Én itt vagyok, voltam, és leszek. Ez olyan ténynek tűnik, amit nem tudom hogyan dolgozhatnék fel. Sehogy. Előszeded, összegyűröd, kidobod. Valamivel etetni kell a falánk kis démonokat, amik belülről cincálják az utolsó agytekervényeimet, mielőtt az egész egy csodálatos rózsaszín löttyé válna, ami egyszer majd kifolyik a fülemen rózsaszínre festve az egész világot.

Hirtelen pattanok fel, és teszek két lépést az ajtóm felé. Nem tudom, hogy a megrozsdásodott fogaskerekek nyikorognak a fejemben vagy valaki tényleg az ajtónál tesz-vesz, játszik, matat. Várok türelmesen és csendesen. Halk beszélgetést és férfihangokat hallok átszűrődni. Az egyik a másikat sietteti. Úgy érzem valami izgalmas készül átszakítani az ajtómat. Talán most kijutok? Értem jöttek? Áthelyeznek? HAHAHAHA Mekkora móka lesz ez már?
Ujjaimmal gyorsan szántom végig a hajamat, mintha csak fésülödnék, hogy csinos legyek a halálom előtt, aztán várok. Kattan a zár. Lassan nyílik az ajtó, nekem pedig gyorsul egyet a szívverésem. Két maszkos alak áll előttem, mint a vadászó macskák.
-Értem jöttetek?-csillannak fel a szemeim. Talán tényleg ez lehet a szerencsenapom.

Ki akarok innen menni. Ezerféle hangú belső monológ sikít egyszerre az agytekervényeim maradékában, hogy itt az idő. Gondolkozom. Olyan könnyű lenne őket félresodorni az útból. Az ajtó pedig nyitva, nem állíthatna meg senki. Okoztam már 8 napon túl gyógyuló sérülést néhány ápolónak a két puszta kezemmel. Ez sem lenne más. Vicceltem. Más lenne. Képes lennék akár a két kezemmel eltörni bárkinek a nyakát. Belefáradtam. Néhány hete pedig elhúzták előttem a mézesmadzagot és ez vicces. Miért? Mert ma este ki fogok sétálni ebből az épületből. Akár élve akár holtan.
Feszült szempárak keresik a lelki békémet. Méregetnek. Vizsgálnak, én pedig hátrálok egy lépést. A paranoia alattomos jószág. Először csak a lábujjadon érzed majd lassan végigtekereg a lábaidon nekifeszülve a hideg bőrnek egészen addig, amíg a torkodban nem érzed. Mintha megakadt volna valami. Mintha megmérgeznének.
Oda-vissza. Oda-vissza. Váltogatom a szemkontaktust a két férfi között és megint hátrálok néhány lépést. Feszült csend uralkodik el mindenkin a szobámban és valamiért úgy érzem, mintha tőlem várnák a megoldást. Mint amikor még kicsi voltam és a nevelőktől iskolába kellett járni és a tanárnő felszólított, de semmire sem emlékeztem.

Hirtelen huppanok le a matracomra és a fal felé fordulva összegömbölyödök. Várok. Csendben, türelmesen, akár egy jó kislány. Jöjjön aminek jönnie kell. Mindig benéznek hozzám. Minden este. Mert szeretnek. Mert nem akarnak elveszíteni. MIÉRT??
Gyorsan nyílik a retesz. Én pedig mozdulatlanul fekszem. Egyenletes légzés. Önnyugtató testtartás. Pontosan tudom, hogy mit néznek rajtam ilyenkor. Keresnek öngyilkosságra utaló jeleket, nyugtalanságot, erősödő skizofrén viselkedést. Ma éppen egyiket sem produkálom, így a retesz vissza is zárul, és a léptek tovább is vonulnak. Lassan ülök fel törökülésbe.
-És most?-nézek végig a két idegenen.

Szinte fülsüketítő, ahogyan a zár kattan mégsem hangosabb egy légynél. Nem tudom pontosan, hogy így tervezték-e de valami azt súgja, hogy nem. Biztosan nem. Akkor ez mókás lesz... én legalábbis sokáig fogok nevetni, ha ők ketten is fehér ruhát kapnak, meg egy saját puha falú szobát és lesz két új szomszédom... lehet, hogy csak bemutatkozni jöttek. Kedvelem őket. Egyenlőre én is. De az én szobámban nem maradhatnak... sokan lennénk hárman egy ilyen pici helyen. Egyébként sem szerettem soha osztozkodni és nem most fogom elkezdeni.
-Bulit?-csillannak fel íriszeim. Szeretem a bulikat. Hát ha minden elbaszásnak buli a vége, akkor ez nem is olyan rossz hír eddig. Csak akkor azt nem értem, hogy ők ketten miért nem örülnek úgy, mint én.
Körbenéznek a szobámban, de nincsen abban semmi a matracomon kívül. Nem kaphattam semmilyen más bútort. Néhány éve már az ágykeretet sem merték bent hagyni a szobámban. Az ablakon rács van... az sem megoldás. Próbáltam már. Ismerem ennek a szobának minden szegletét és ez a szoba... nem fog segíteni. Semmiben. De a bulihoz jó... nem kell nagyon elpakolni semmit.
Hirtelen közelít hozzám a férfi. Az amelyik többet beszél... amelyik dominánsabb a másiknál.
Hirtelen guggol le elém és egy rövid pillanatra meglepődök a közelségétől. Csendesen hallgatom, de élesen villan a szemem, amikor a másik közbe szól. Bunkó. Nyírd ki. Szükségünk van rájuk. Nem... nincs... csak a fegyvereikre..
Végighallgatom mindkettőjüket. Majd a másikra emelem a tekintetemet. Nem arra, aki előttem guggol. Lassan állok fel. Tekintetem jóval sötétebb a korábbinál.

-Vigyázz... mert ha ez nem segít... akkor itt fogtok megrohadni... ezzel együtt..-közelebb lépek hozzá.-Vagy mondok jobbat... te itt maradsz... ez a hibbant meg szépen eltöri a válladat... elveszi a fegyveredet és egyedül távozik. Innen.
Irányt váltok... az ajtó felé. Könnyedén dőlök neki az ajtónak de csak közvetlenül azután, hogy két nagyot rávertem ököllel. Már az elsőnél éreztem, hogy bütykeimnél felszakad a bőröm... megint.. Még az előző sebek sem gyógyultak be.
-Geraaaard. Gerard!-kiabálok. A léptek közelednek. Jön vissza. Nem akarja, hogy felverjem az egész folyosót. Gyorsan nyílik a retesz.
-Mit akarsz Josie?
-Unatkozom... bejöhetnél egy kicsit játszani...
-Nem lehet kicsikém... várnak a többiek is..
-Akkor elmondhatok egy titkot? Két férfi van idebent.. az egyik hibbantnak hívott...
-Hát ez igen komoly udvariatlanság.
-Szerintem is... bejönnél rendet rakni? Így nem fogok tudni aludni...
-Josie nem érek rá a játékokra.
-Kééérlek.
-Körbenézek, kapsz egy tablettát, amitől tudsz majd aludni. De tudod mi a szabály. Vissza a falhoz. Kezeket a falra.
Elhátrálok és teszem a dolgomat. Hátat fordítok neki és a két tenyeremet felrakom a fehér fala. Várok.

Megbánt. Mérhetetlenül megbánt, de én nem izgulok. Ilyenkor nem nekem kell izgulnom. Bőségesen elegendő ha ő félti a saját testi épségét. Tudom hogyan kell megijeszteni az embereket. Tudom hogyan kell fájdalmat és enyhe, közepes, hosszú idő után, vagy éppen maradandó sérülést okozni. De most csak ijesztek. Engedem, hogy olyat lásson amit még valószínüleg életében soha. Egy nőt, akitől félnie kell. Alig láthatóan mar rá a fegyverre, de közben tartja velem a szemkontaktust. Okos fiú, de abba nem gondol bele, hogy az elmúlt 10 évemet én ilyen játékokkal töltöttem. Én tudom mikor fogok a földön kikötni. Ő nem.
Dühöm végül nem rajta csattan. Hanem az ajtón. Az öklömön keresztül vezetem át a hideg fémbe a kitörni készülő agressziót. Játék. Legyen játék. Azt mindenki szereti, de csak én fogok nevetni a végén. Mi fogunk. Az biztos. HaHaHa.
Az őr visszajön. Miért megy ez mindig ennyire könnyen. Annyi csont tört már el a kezeim között. Annyi ápolót kellett már kimenteni tőlem súlyos sérülésekkel, de ezek szerint még mindig nincs egy bazinagy piros felirat az ajtómon, hogy Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel.
Egyenesen egyik megmentőm szemébe nézek amikor ellépek az ajtótól. Hátat fordítok, kezeim felsimulnak a falra és egészen egyszerűen várok. Nekem innentől végülis nincsen más dolgom. Csak várni.

Azt pedig már igencsak ügyesen tudok. Kivárom a hangos puffanást, amikor a hatalmas test földet ér. Valahol egy kicsit sajnálom. Ilyenkor mindig az a szuri jön, amitől az ember legalább 24 órát mély álomban tölt. Vagy talán egy picikét többet. Dózistól függ. Kár érte.
Megvan a hang.
Ekkor megfordulok és a hatalmas test már a földön fekszik. Aludj csak.
Indulás? De még össze se pakoltam.
Gyorsan fut körbe a tekintetem a falak között. Félnék? Félek elmenni innen. Mégis ösztönösen mozdítanak előre a lábaim. Óvatosan lépkedek el az őr mellett ki a folyosóra. A folyosón megtorpanok. 'Hátul van a kocsi'. Miért... merre van az elől? Innen egészen pontosan 2 helyre tudom a járást. Az egyik a dokihoz vezet. A másik pedig a fürdőrészlegre.
Amint elbizonytalanodok már irányít is. Már annyi éve vagyok itt. Mégis akadnak még olyan folyosók amiket még sosem láthattam. Lépteim sietőssé válnak. Nem emlékszem mikor jártam odakint utoljára. Talán 2 vagy 3 éve a szülinapomkor. Mindegy. Alig várom már a kinti levegő illatát.

Meg kell szólalnia. Rám kell szólnia különben a lábaim nem mozdulnának meg egyetlen lépést sem előre. Minden vészhelyzeti rendszer kikapcsol a szervezetemben és csak a létfentartásra koncentrálok. Egyik láb a másik után. Bal aztán a jobb. Kilégzés, belégzés.
Tartom velük a lépést, pedig a fejem kezd kótyagosodni egy kicsit. Nem hiába emelték a duplájára mostanában a gyógyszeradagomat. Szerintük nem volt elég a szervezetem még a zárt körülményekhez sem. Ezért meg kell erősödnie. Így lett nagy sárga és óvális fehér és pici piros és keserű rózsaszín bogyó is. Meg néha valami új, ami szerintük akár jót is tehetne nekem. Akár. Bár a legtöbb esetben habzó szájjal, remegő végtagokkal és óriási pupillákkal végeztem. Akár segíthetett is volna. Csak nem nekem.
Hirtelen akadok fel a kezén, de azonnal visszahátrálok néhány lépést, hogy megszűntessem az érintkezést. Alig láthatóan grimaszolok egyet, pedig igazából ténylegesen én merültem el gondolataim bugyraiban, miközben ők engem éppen megmentenek. Türelmesen várok.Legalábbis abban a néhány másodpercben, amíg sikerül döntésre jutniuk. Majd balra indulunk a számomra ismeretlen felé.
Meg sem próbálok halkabban sétálni, minek is, hiszen én nem macskának születtem, hogy nesztelen léptekkel tudjak osonni a sötétben.

Aztán jön a keze. Megint, de most hiába figyelek nem tudom elkerülni, hogy hozzám érjen. Fölken a falra mintha csak vajból lennék de zsigerből lököm is el magamtól a kezét annak ellenére, hogy nem mozdulok el a faltól.
-Dolores nővér! Jelentést!-utasító hang a kis készülékből, amit az oldalukra szoktak fűzni.
-Csend és nyugalom.-már megy is a válasz, én pedig már lépek is el faltól. Vátlok. Tudom ki ez. Hogyne tudnánk, hiszen hányszor tekerte már hátra a karunkat és tépte hátra a nyakunkat és tuszkolta le a gyógyszert a torkunkon. Ha nem cselekszenek időben és nem érnek utol, akkor egészen egyszerűen kilépünk a fehérruhással egyvonalba. A háta mögé.
-Johanna Abigail Dolores.-szólítom meg. Őt nem fogjuk hátba támadni. Ő sem tette soha. Erős alkatú nő, de túl sok félelem költözött már a szívébe az itt töltött idő alatt.
-Emlékszik arra a napra, amikor azt mondtuk, hogy maga egyszer ki fogja törni a nyakát? Ez az a nap... aranyom.-Nem mozdulok még felé, de ő sem. Ilyen messziről is látom, hogy mekkorát nyel mielőtt megszólalna. Keresi a hangját. A szép tiszta, hangzatú dallamokat, amivel megnyugtathat.
-Ki vagy most aranyom?-aggódó tyúkanyó bőrbe bújik a szemem láttára.
-Josephine Wilhelmina McAllister. És az, akinek sosem mondhatod ki a nevét. És a kislány, akinek azt ígérted, hogy szeretni fogod. A nagylány, akinek azt ígérted, hogy ápolni fogod. De nem vagyok... az aranyod....-nem a vészjelzőre vetődik hanem rám. Pontosan tudja, hogy az, hogy megszólalnak a szirénák még nem jelentik azt, hogy ő életben is marad. Ő pedig a harcot választja és ezt értékelem. Nehéz teste ágyugolyóként terít a földre és a fejem hangosan koppan vissza a hideg kőről. Váltok. Ha csak a saját hangom van a fejemben egy kicsit könnyebb. Combból tolom le magamról és amint fölé kerekedtem két kezem azonnal a torka köré csavarodik.
Megmentőimnek még van idejük közbe avatkozni.... de nem tudom megteszik-e.

Mindenki forró üvegszilánkokon sétál körülöttem. Én érzem egyedül itt otthon magam és valljuk be. Én már láttam tőlük a legrosszabbat, de ha most lebukunk, a kis titkos csapatunkkal, akkor nem feltétlen nekem kell a legjobban aggódnom a következmények miatt. Mit tehetnének még velem.
Ösztönösen cselekszem, mert felmerül bennem egy olyan gondolat, hogy erre már soha máskor nem is lenne lehetőségem. Ha kilépek majd az ajtón mindent magam mögött kell majd hagynom.
Aztán ott találom magunkat. Lent a földön. A toka az ujjaim között feszül. Levegőért kűzd, de már kezdi elhagyni az ereje. Mosolyba fanyarodik az arcom, amikor egyszercsak eltűnik a kép előlem. Minden. A testem pedig ernyedten adja meg magát a gravitáció csábító erejének.
Csak képek villannak be.
Fejjel lefelé. Aztán megint a hideg kövön. Tompán visszhangzó hangok a koponyám peremei között. Mi a szar történt? Nem tudom. Képtelen vagyok összerakni a mozaikos szilánktengert a szemeim előtt. Nem... áll.. össze... a.... kép. Húzz bele... szarabb dolgokból is összeraktad már magad.. Nem megy. Újra a levegőben érzem magamat.

Hosszú percek telhetnek el. Vagy éppen órák. Őszintén szólva fogalmam sincs. Sötét árnyalatokra vált a hangyafoci a fejemben, amikor először pislogni bírok.
-Cseszd meg..-először csak ennyi hangyja el a számat miközben felhúzom az ülésre a lábaimat és kis gombolyaggá csomagolom magamat, mintha ez meg tudna védeni a tomboló fejfájástól és a hidegtől. Pánikszerűen elkezdem hintáztatni a testemet, hogy minden a helyére kerülhessen. Legalábbis megközelítőleg. Ilyenkor szoktak jót tenni az émelygés elleni pirulák. Azok voltak a kedvenceim.
Lassan felemelem a fejemet a térdem mögül és csak ekkor tudatosul bennem, hogy tényleg kint vagyok. Hátranézek és már csak a távolban látom az intézet fényeit.
-Tényleg kint vagyok?-teljes szétesés a fejemben.

Bűzölgő kámforos kétely szivárog a bőrük legapróbb pórusaiból is. Lassan tisztul a félhomályos mennyország a szemeim előtt, ami hirtelen komoly fájdalmakkal jár.
Lassan rajzolódnak ki pupilláim előtt a világ sötétségbe burkolózó sziluettjei, melyek ördögi táncba simulnak az ég csillagos bájával. Vigyorba torzul az arcom. Hirtelen mozdulat. Ekkor érzem meg a félelem igazi szagát. Drága ártatlan kis madárkák. Fogalmuk sem volt arról, hogy miféle kalitkát nyitnak fel, hogy én szárnyra kelhessek. Számít? Nem igazán. Miért nem? Mert már kint vagyok és az erőviszonyok a sors kegyetlenül groteszk fintoraként az én irányámban halmozódnak fel. Két férfi ellen? Engem nem fognak sem szociális, sem erkölcsi, sem megállapodásbéli kötöttségek. Én amit akarok azt elveszem. Akkor amikor akarom, és ott ahol én akarom.
-Ti féltek tőlem..-vigyorom az arcomra fagy. Ecc. A szemeim cikázó hullócsillagként vándorolnak a két férfi között. Pecc. Szegény... szegény mit sem sejtő lelkek. Nehéz lenne megállapítani, hogy melyikőjük fél jobban. Kimehetsz. Sértetlenül kell leszállítaniuk. De a csomag túlságosan eleven...

Következő szavainak van egy visszataszító csengése, ami megkarcolja a hallásom. Ez most fenyegetés volna? Holnapután bejöhetsz. Figyelme a másikra terelődik. Megmentőt játszik. De az összes ilyen. A göcsörtös dallamok már nem tévesztenek meg engem, mint korábban. Cérnára, cinegére. Még egyszer kipillantok az ablakon, hogy szemügyre vehessem a várost. Lankad a figyelmük. Ugorj cica az egérre.
...
...
...
FUSS.
Amint a keze eltűnik az autó hátuljában guggolásból lököm keresztül magam a hátsó ülésen. Így neki csapódva beszorítom őt a sarokba. Bal kezem közben a sofőröm torkát a könyökhajlatba szorítja. Arra pillantok, amelyik gyakorlatilag alattam ül.
-Ha megmozdulsz eltöröm a nyakát.-könnyedén válok meg ezektől a szavaktól.
-Húzódj félre, madárka. És kezdj el csiripelni, hogy kinek jutott eszébe, hogy kiásson engem a pöcegödörből.-édes ártatlan kis lányka, ami a titkok kusza hálójának áldozata lett... de talán mégis jobban képben vagyok, mint a körülöttem lévők. Ezt az egyet.. talán soha senki nem fogja tudni eldönteni.

Már nincs messze a világvége. Káosz, zűrzavar és pusztulás. Már nem emlékszem, hogy milyen a normális emberek között élni. Van még olyan? Ki a normális? Ki döntheti ezt el? A pokol kapuja már réges rég kinyílt és a benne lévő szenny és mocsok már az utcákra ömlött. Láttam egy angyalt. A fehérbőrűt? Igen, azt. Édes imákkal kecsegtetett, melyben a tűz fertőtlenít. Bűnös és ártatlan együtt hal majd... hogy aztán majd minden újra kezdődhessen. Hátha ezúttal nem csesződik el minden.
Nem leszek szolga. Legyél az úr. Nem válok rabbá, hiszen éppen csak magam mögött hagytam a börtönöm. Máris dirigál. Utasít. Nyüstísen!
Gyors vagyok. Gyorsabb, mint ők. Hiába vannak résen... Látják, hogy az ajtó zárul, de egy másik ki is nyílik. Láttál már nagymacskát vadászni. Kitágul a pupillám. És mozdul a testem. Minden izmom alabástrom bőrömnek feszül, a szívverésem felgyorsul.. a lélegzetem a mozdulat alatt leáll. Most van jobb dolga a szervezetemnek.

Nincs mitől félni. Nincs mitől félni. Nincs félnivaló. Nekem. Nekünk. De ők... hát az már egy másik mese. Karom a torka köré csavarodik miközben bebiztosítom magam a másikon. A kocsi lassul. Zöttyen néhányat majd megáll. Végre.
Rámnyúlna, de a keze elakad a levegőben. A társa élete a kezemben van. Nem feltétlen kell ma este mindenkinek megdöglenie. Legalábbis a saját meglátásom szerint.
Öld meg. Nem még nem. Nem jött el az ideje. Megadom a lehetőséget számukra, hogy a hasznomra legyenek még egy rövid időre.
-CS..cs.cs..cs.cssss.
-Nem kell félni. Nevil. Kezdj el beszélni. És akkor elengedem őt.-biccentek egyet a sofőr felé.
-A helyedben nagyon gyorsan kezdenék el beszélni... mert ha elájul, akkor kettesben maradsz velem.-Szemeim már egyedül Nevil arcát kémlelik. Nem vagyok híve az erőszaknak. HAhaHAha. De a fájdalom sokkal hamarabb célravezet, mint az ékes szavak. Engem sem kérleltek, amikor nem akartam enni. A harmadik nap ledugtak egy csövet a gyomromba és úgy töltötték meg a szükséges tápértékekkel.  Hamar megtalnultam bizonyos hatásokra engedelmeskedni.

Izzad a kezem alatt. Mind a kettő. Rég érezhettem magamat ennyire nyerő helyzetben. Én várok... fiúkák én ráérek. Óóóó... de még mennyire. Éveket vártam erre.
Az egyik csak hörög, nyöszörög szenved kűzd. Pedig még nem is szorítottam meg a torkocskáját... Csak fogom... mielőtt bármiféle huncutság akár csak felmerülhetne a fejében. Ki az az átkozott idióta aki elvállal egy melót... egy diliházban... és még csak azt sem tudja, hogy ki az istennek dolgozik. Nincs Isten. Nekem nincs. Ölj...
Elgondolkozom. Kihoztak. Innentől már haszontalanok. Mégis ott van az a vékonyka hangocska... ami a kiváncsiság nyelvén ciripel. Kinek hiányozhattam ennyi év után? A picsába is...

Lassan enged a szorításom. Pánik tükröződik a szemében. Vége. Én befejeztem.
-Ha nem pattogsz akkor innentől én is jó kislány leszek.... -akármit válaszol tovább lazítom a szorításomat. És ha senki sem tesz mást, akkor visszaülök a helyemre. Én megkaptam amit akartam. Ha a szart is kiszorítom belőle akkor sem tudnak több információt adni nekem. Lássuk... ki lehet a megrendelőm...

Legyen. Béküljünk. Miért ne? Kellhetnek még a barátok. Ezek nem a barátaid Josie. Figyeld meg. Te csak túl gyanakvó vagy... honnan tudhatnád. Eddig mindenki bántott nem igaz? De az igaz. De ők lehet, hogy mások. Sírás lesz ebből Josie. De ne félj... én vigyázok rád. Mert te én vagy. Én pedig te. Te én vagy. Én pedig te. Mindig együtt. örökké.
Enged a szorításom.
A hajassal kibékülök. Ő nem ficereg. De a másik haragszik. Megbántottam. Ajjajjj... HA ha HA
Az lesz csak igazán vicces csattanó, de valaki nem ússza meg élve.... de vajon ki lesz az. Akit mi megölünk. Jogos. Itt az idő, hogy eldöntse mindenki... ki játszik velem egy csapatban?
A hajas fordul, de nem miattam aggódik, így az én figyelmem is Nevil barátomra fixálódik.

-Ugye jóban leszünk... Nevil?-kérdezem felhúzva a szemöldökeimet és az arcom vigyorba torzul.
Meglepődök. Hogy a francba ne lepődnék meg? Ölj meg mindenkit és lépj le a picsába.
A keze lendül. Gyorsan. Túl gyorsan. Nincs időm védekezni, csak minimálisan elhajolni.
Cseng a fülem. Vagy a fejem. Elhomályosodik előttem a kép az adrenalintól.
Meg kell csapkodnom a halántékomat, hogy valamit visszanyerjek a látásomból.
ÉN jövök.
Olyan, mint egy vágás. Mintha csak egy film lenne. Egyszer ez... egyszer az.
Ez már voltam. Most bemutatkozik AZ is.
KOPP KOPP.
Ki az?
BUMM. Az öklöm a könyöghajlatában. Ideget kell ütni, hogy az ujjait se találja meg.
Hirtelen rúgom el magam a helyemről de ezúttal nem Nevilre. Az ajtó nyílik mögöttem. Én bájosan kiesek a kocsiból legurulva az útról végig a lejtőn és megállok egy homokbuckában. Elharaptam a nyelvemet. Vért köpök a homokba miközben nevetek egyet. Aztán jöhet a futás... amennyire csak a lábaim bírják.