Óóó… Ha tudnám, hogy Ville bukásként éli meg a közbenjárásomat, azonnal felvilágosítanám, hogy egyáltalán nem az; elvégre mi egy csapat vagyunk és összejátszunk – amikor Ő nem tud mit mondani, beszélek én, és amikor én halok ki, Ő lép a tettek mezejére. Kiegészítjük egymást.
Egyszercsak elkapja a kezeimet, és visszább ránt az elemvénytől, hogy némileg kettesben legyünk az illetéktelen fülek előtt.
Tudom, hogy Ő is épp annyira vágyik rám, mint én őrá, de egyértelműen frusztrálja a hely, a fickó, az egész mindenség, ami itt veszi körül. Na meg... Kár tagadni, engem sem villanyoz fel túlzottan, mert jócskán hiányérzetet ébreszt bennem. Nem érdekelnek a több ezer dolláros csillivilli, puccos esküvők, de ez a szervezetlenség, rohanás… és a körülmények… Baromi nehezen vagyok képes lélekben felzárkózni és átélni a „naaaagy” eseményt. Egyáltalán nem hibáztatom Villet, egyszerűen imádom azért, hogy felmerült benne a házasság ötlete és vette a bátorságot nőül kérni.
Ahogy én érzem a zaklatottságát, úgy Ő is megsejti az én viszolygásomat.
És akkor közbeszól a kisember… Félbe is szakítja az első megszülető gondolatomat.
„Nos... most lesz esküvő?? Nem lesz?”
- Maga aztán türelmetlen a javából. – jegyzem meg felé fordulva. Nem mosolygok, ennek ellenére a hangom nagyon békés és kedves. - Adna pár percet? Kérem... – és ezzel a pillantásom visszatér Ville arcára, a szemeire. Őszinte szeretnék vele lenni.
Finoman megrázom a fejem, aztán halkan, szelíden beszélni kezdek.
- Én is akarom; mindennél jobban szeretnék a feleséged lenni. De azt.. nem akarom, hogy egy vadidegen ember legyen a tanúnk, és nem akarom úgy végigállni a ceremóniát, hogy közben csak az jár a fejemben, hogy mindjárt kiütöm a papot a szemüvege mögül… Egyedül arra akarok gondolni közben, hogy milyen boldog vagyok, amiért a tiéd leszek… Szeretnék… Szeretnék igazi menyasszony lenni, olyan, aki végigizgulja a nagy napot, hogy elég szép lesz-e neked, miközben a barátnői hülyére sminkelik… Szeretnék fehér ruhában odasétálni hozzád az oltár elé és fogadalmat tenni… Szeretném, ha ott lennének velünk a barátaink; a banda, Ravin, Mick és az unokanővérem… Szeretném, ha az az este egyszerű, meghitt de különleges lenne, csak kettőnkről szólna, és örömmel emlékeznénk rá… De csak ha Te is szeretnéd. – néhány másodpercre elhallgatok, a lélektükreit vizslatom, majd folytatom.
- De ha már itt vagyunk... ne legyen hiába ez a felhajtás. Csináljuk meg az adminisztrációt; reggel szeretnék már Mrs. Wallowként ébredni. Elvégre ezért jöttünk. Nem? – mosolyodom Villere, és rászorítok a kezére. - New York után pedig, ha benne vagy, és csakis akkor… megtarthatnánk a mi valódi nagy napunkat. Nem kell eget verő felhajtás. Csak egy kicsit adjuk meg a módját. Magunk miatt. Annyi megjár nekünk... És igazad van... Őt itt... - célzok a törpére - legszívesebben én is megfejelném. - egészen lehalkítom a hangomat, tuti, hogy csak Ville hallja a legvégét.

...És akkor Ville átveszi az irányítást. Amit csöppet se bánok. Én túl szerény vagyok az effélékhez, bezzeg Ő! Jóóó határozottan odabasz a lovak közé, hogy csak nézek, mint gyújtogató a vizes szalmára.
Tanakodva pislogok rá felfelé, egészen rátapad a két szemem. Próbálom kitalálni, kihez készülök épp feleségül menni – Gridhez??? Hinnye!!!
Hát nem mondom, felizgatott. Már nem Grid, hanem Ville határozott fellépése. Ez megint csak valami új tőle. Annak ellenére, hogy tudom, hol szedte magára ezt a stílust, tetszik! Méghozzá annyira tetszik, hogy itt helyben meg tudnám mászni. De a belső tüzes indíttatás csupán egy sunyi vigyorban vetül ki a képemre.
Jaja, Ő lesz az én férjem! – mondom a saját fejemben, méghozzá rohadt elégedett hangon.
A ceremóniamester is úgy leblokkol első pillanatra, kábé, mint én. Szerintem ő leragadt az 5000 dollárnál.
- Egy zseni vagy!... – sutyorgom oda Villenek veszettül vigyorogva, miközben a kezem a kezében pihen.
A kisfickóhoz fordulok, arra az esetre, ha még gondolkodna.
- Én a maga helyében elfogadnám az ajánlatot. – döngöm, és pimaszul a szemébe kacsintok.
- Ó, hogyne! Hogyne! - lelkesül fel az ábrázata – Öröm a leendő férjével üzletet kötni! - és Villere néz – A dokumentumokat vegye elintézettnek, Mr. Wallow, és máris hozom, amit kért... Amit csak óhajtanak! - ezzel lelép az emelvényről és eltűnik balra egy rózsaszínnel lefüggönyözött boltív alatt.
- Fúúú… Ezért olyan nászéjszakát kapsz... – búgom Ville szemeibe ravasz mosolygással, ahogy ott álldogálunk kéz a kézben az oltár állványa előtt.
Nem várat meg minket a pasas, alig két perc alatt már elő is kerül egy fekete bársonnyal bélelt gyűrűtartó tálcával és egy hófehér virágcsokorral. Az édes illat nyomban megcsapja az orromat.
- Aaah!!! Gyöngyvirág!!! A kedvencem!!! – lelkendezem, a széles vigyor ketté vágja egyből az arcomat. Épp hogy csak nem tapsikolok meg ugrándozok kitörő örömömben, mint egy kislány, pedig kedvem lenne.
Látom az eskető ábrázatán is, hogy jól esik neki a reakcióm. Főleg azok után, hogy meg akartam fejelni.
- Hölgyem, ez a magácskáé. - nyújtja át egy óvatos kézmozdulattal a csokrot, én pedig sugárzó vigyorral és egy kedves köszönömmel megtoldva átveszem tőle.
Aztán Villere pillantok határtalan boldogságtól ragyogó szemekkel.
- Köszönöm…! – suttogom, majd a csokrot az orromhoz emelem, és egy mély lélegzettel beleszippantok a gyöngyvirágok közé.
- Nos, itt vannak a karikagyűrűk. - int a kezével a tálca fölött, mire nekem meg is akad a szemem valamin.
- Nééézd! – topografálok mutatóujjal szolidan az egyik karikagyűrűpárra - Ők olyan cukiiik! – persze ha Villenek más az elképzelése, nem zárkózom el semmi elől. Fontos, hogy neki is tetsszen, ha már egy életen át viselnie kell.

Amikor Ville néma szájjal közli, hogy „behajtja” a nászéjszakát, ravaszdin összehúzom a szemeimet és cinkosan rávigyorodom, mintha csak azt felelném, hogy Helyes, már alig várom. A libidómat ez a giccsparáde se tudja lenullázni.
Kézbe veszem a csokrot, és amikor Ville odanyúl, kíváncsian követi a tekintetem a kezét, vajon mit csinál. Amikor kihúz egy szálat a gyöngyvirágok közül, és puha érintéssel betűzi a fülem fölé a hajamba, egészen elvörösödöm a gesztustól.
Meglepetten pislogok rá; az ilyesmit megint csak nem néztem volna ki belőle. Még a végén kiderül, hogy az őrült énje romantikus lelket takar.
Csak nézek a szemeibe, a fejem búbjáig merülve a gyengéd érzelmekbe, és csak arra gondolok; te jó ég, mennyire szeretem!
Egy pironkodó, de hálás mosollyal fordulok el tőle a gyűrűk felé.
Arra a sokatmondó „Hm.”-re kibukik belőlem egy halk, röpke kacaj. Aztán végül is kiderül, hogy neki sokkal jobb érzéke van a szépre, mint nekem; és az Ő választása valóban sokkal inkább hozzánk illőbb.
"De Te ehhez jobban értesz.."
Halkan elnevetem magam.
- A jelek szerint mégsem... - döngöm heherészve. Aztaaa! De jó szemed van!
- Ezeket mintha tényleg csak nekünk hagyták volna itt. – már nem is érdekelnek azok a gyűrűk, amik elsőre elvakítottak a csillogásukkal.
- Tökéletesek! – mosolyodom lelkesen Villere. Már látom is magam előtt, hogy milyen jól áll az a fekete karika az ujján. Rockerhez méltó darab.
- Legyenek ők. – bazsalygom, miközben visszafordulok a tálca felé, hogy még legeltessem rajtuk a tekintetemet pár másodpercig.
Sosem akarnám, hogy olyan gyűrűt kelljen hordania, amitől viszketést kap. Hogy szívecske? Meg pink? Villen??? Hahaha!... Nem is értem mit gondoltam. Annyira már nekem sem tetszenek.
A gyűrűpárról ismét Villere pillantok, és hatalmas lélegzetet veszek.
- Hát akkor… Én készen állok. Ha Te is. – búgom, és az ujjaim finom erővel rászorítanak a kezére, ha még fogja a kezemet.

Életem szerelme, Ville itt áll velem szemben, fogja a kezeimet, és épp örök hűséget készül fogadni. Lehetnék még ennél is boldogabb? Mintha a hetedik mennyországban lennék.
A szemeit nézem elmélyülten, érzelmesen. Meghat a zöld lélektükreiben csillámló néma boldogság és rajongás. Az enyémekben sem ég más.
A ceremóniamester szavaira gyorsabb ütemben kezd verdesni a szívem, és elönt a forróság. Muszáj nagy levegőt vennem, nehogy elszédüljek, és összeessek a nagy izgalom súlya alatt.
- Kijelented-e Menyasszony, October Soininen, hogy az itt jelenlévő vőlegényeddel, Ville Wallow-al házasságot kötsz!??
Ragyogó arccal pislogok fel Villere, tekintem szilárdan az övébe kapaszkodik.
- Igen! – A leghatározottabban igen! Az ajkaim szélesen mosolyognak, a hangom a végletekig határozott.
Nem látom magam kívülről, de elképzelem milyen felnőttnek látszódhatom most. Új életet kezdek… Csak azt ne felejtsem el, hogy Ville egy egészen másik univerzumból való, és minden rendben lesz. Ha Ő képes arra, hogy hozzám kösse magát, akkor én is képes vagyok arra, hogy egy életen át vigyázzak rá, gondoskodjak róla és olyan társa legyek, amilyet megérdemel.
Fogalmam sincs, mit tartogat a közös jövőnk, de már nagyon várom, hogy elkezdődjön.
A kisfickó folytatja, most Villere vándorol a tekintete.
- És te vőlegény, Ville Wallow, kijelented-e, hogy az itt jelenlévő menyasszonnyal, October Soininennel, házasságot kötsz?
Már azért megérdemli az 5000 dollárt, hogy ki tudta mondani a nevemet; a legtöbb amerikainak beletörik a nyelve.
Érzem, hogy Ville tenyere izzad a markomban. Bíztatón rászorítanak az ujjaim a kezére, jelezve, hogy nincs miért aggódnia. Még ha némán is, de ünnepélyesen fogadom, hogy könnyű dolga lesz velem: sosem fogom leküldeni kenyérért a közértbe, nem állítom sarokba, ha nem mosogat el maga után, és ha pornót akar nézni, ámen.
A pasas vár Ville megerősítésére.
Ehm… Ville, most Te jössz... – lágyan elvigyorodom, és fejjel az oltár felé biccentek.
Na? Mi lesz? Csak nem meggondoltad közben?

„IGEN!”
Egyetlen szó, én mégis beleremegek. Kimondta. Itt helyben hivatalosan kijelentette. Tényleg engem akar… Egy életre.
A világ legszerencsésebb nője vagyok; elvégre tudom, micsoda gesztus ez Villetől, egy olyan férfitól, mint Ő. Tisztában vagyok vele, Ő nem házasodik csak úgy, egykönnyen, nem mond le a függetlenségéről, a szabadságáról, holmi nőkért. Most mégis hajlandó hozzám kötni magát; engem választott. Különlegesnek érzem magam ettől.
Könnyek gyűlnek a szemeim sarkába. Most úgy megcsókolnám, de tudom, annak az ideje még nem jött el. Ki fogom bírni az esketés végéig.
Ville kitartóan szorongatja a kezemet, mosolyog, és ugyanaz a mélységes szerelem süt a tekintetéből, mint az enyémből.
Közben a fickó folytatja, az eszem pedig nem jut tovább annál, hogy „October Soininen Wallow”.
October Soininen Wallow... Istenem! De gyönyörűen hangzik!
Boldogan és büszkén fogom viselni a nevét ettől a perctől kezdve.
Csak mosolygom Villere, teljesen elmerülve a lélektükreiben. Ha képes lennék szavakba ölteni, mennyire szeretem, megtenném, de sajnos a létező szavak az érzelmeim nyomába sem érnek.
A ceremóniamester megköszörüli a torkát. Fene se tudja, mióta állunk így, egymás kezét szorongatva, némán, csak mosolyogva a másik szemeibe.
A fickó vár néhány másodpercet, aztán újra próbálkozik.
- Öhm… Mrs. Wallow… Megtenné, kérem, hogy aláírja?
Óóóó… Mrs. Wallow... Olyan varázslatosan cseng. Fejben még kóstolgatom a hangzását. Élvezettel.
Kell egy kis idő, mire észhez térek és kapcsolok. Halkan elnevetem magam.
- Hát persze. – felelem széles mosolygás közepette, de még mindig Ville gyönyörű zöld szemeiben kalandozik a tekintetem.
Ha Ville, vagyis… most már a férjem, enged, finoman kivonom a markából a kezemet; legalábbis próbálom. Nekem is nehezemre esik Őt elengednem, de most szükségem van a bal kezemre egy szignó erejéig.
Az eskető mutatóujja a megfelelő helyre bök a papíron, mire az ujjaim közé veszem az odakészített tollat, és a vonalra írom, szép, tisztán olvasható betűkkel: „October Soininen Wallow”.
Nagyon kell koncentrálnom, mert remeg az izgalomtól a kezem.
Te jó ég!!! Hihetetlen! Megtettem… Megtörtént. Férjhez mentem. Ráadásul nem is akárkihez… Ville Deadman Wallowhoz. Kezdek is kételkedni abban, hogy ez a valóság. Csak álmodom… De nem akarok felébredni ebből az álomból.
Leeresztem a tollat, és teszek egy lépést oldalvást, hogy Ville is odaférhessen az emelvényhez.

Zakatoló szívvel figyelem, ahogy Ville aláír. Annyira hihetetlen ez az egész… Nem is igazán merem elhinni a történéseket.
„Aztán jöhet a csók!”
Ó, ha tudná a kisfickó, mennyire örülök, amiért rövidre fogta az eskető szöveget!
Ville ujjai között pihen a kezem, ahogy felemeli kettőnk közé. Enyhén reszketnek az ujjaim.
Amikor Ville a gyűrűért nyúl, és ráhúzza a megfelelő ujjamra, alig kapok levegőt. Elképzelni sem tudtam soha, hogy ez ilyen felemelő érzés; ahogy a hideg fém felcsúszik a kezemre, és a bőrömre simulva örökre hozzáköt valakihez. Közel sem olyan érzetet ébreszt bennem, mint egy átlagos gyűrű, amit csak divatból visel az ember.
Lassan kigördülnek a szememből a boldogság könnyei. Férjnél vagyok, Mrs. Wallow vagyok. És kába az örömtől.
Az ezüstös karikáról felpillantok Villere. Rámosolyodom; süt a szememből a szerelem.
Most rajtam a sor. Az odakészített bársonypárnácskáról elveszem a fekete gyűrűt, és Ville ép kezét vonva magamhoz, annak gyűrűsujjára fűzöm rá.
Újabb lágy mosollyal tekintek vissza az arcára, amint végzek a mozdulattal.
Most fogom csak fel, hogy… van valakim. És ez a kapcsolat már nem csak az érzelmek szintjén létezik, hanem mindenki számára egyértelműen látható, világi nyoma is van.
- Mostantól férj és feleség vagytok… - kontráz rá az eskető - Na mi lesz? Megcsókolhatod a menyasszonyt.
Csak vigyorgom Ville-re, csillogó szemekkel, várom, hogy odahajoljon hozzám, és az ajkai is megpecsételjék ezt a különleges eseményt.

Alig vigyorodom el a fickó szavaira, Ville máris lendül és az ajkait a számra forrasztja. Úgy fest, Ő is épp annyira türelmetlen már, mint én.
A karjaim azonnal a nyaka köré futnak, közben a kezemben még mindig ott fehérlik a gyöngyvirág-csokor. A testem egészen hozzásimul.
Azt hiszem, ilyen szenvedélyes csókot sem mostanában látott a rögtönzött tanúnk, és az esketőnk. Szerintem belevörösödnek.
A szemeim be vannak hunyva, ahogy járnak az ajkaim Ville száján, de biztos vagyok benne, hogy a háttérben egész fotósorozat készül rólunk. A fene megette.
„Mrs... Wallow...” - búgja Ville csóktól megduzzadt ajkaimra, miután Isten tudja mikor elszakadunk egymástól, de a homloka az enyémnek dől.
„Hallottad milyen szépen szól..??”
- Valaki mintha most nagyon büszke lenne magára... – döngöm, és én is elvigyorodom. - De igazad van. Valóban nagyon szépen hangzik.
Villenek van is miért büszkélkednie; asszonyt csinált belőlem.
- Szeretlek... – suttogom.
A szemeim Ville zöld íriszeit csodálják, csendesen mosolygom a férjemre, még ellennék így egy jó darabig, örömmel fürdőznék a pillanat varázsában, de hallom, hogy a kisfickó megköszörüli a torkát. És a részletek…
„Hozzád.. mehet..??”
- Úgy érted… hozzánk? Az már a Te otthonod is. Ha szeretnéd… – magyarázom halkan. - Egy kulcs mindenképp jár. – bazsalygom még mindig mosolyogva. Akkor van a lakáson, maikor csak akar, de az sem zavar, ha továbbra is a stúdió fölött szeretne kérózni, jó ha ezt tudja. Nem akarok semmit ráerőltetni.
Ekkor eltávolodik tőlem, én pedig már nyúlok is a táskámba, hogy előhúzzak egy darab papírt és tollat a rejtekéből. Ilyesmi mindig van nálam. Mint a legnagyobb túlélőknél általában. Felfirkantom rá az esketőnek a címet.

October Soininen
Meyer Street 8. 1/A
Las Vegas
88901

Egyelőre a lánykori nevem használnám, nem kell, hogy bárkinek feltűnjön a változás. Maradjon még minden titokban.
Ezzel átnyújtom a ceremóniamesternek a cetlit.

„Akkor minden megvan?? Mehetünk?? Lelépnénk már.”
Hűűű de türelmetlen valaki! Oké, dettó, mint én. Csak vigyorgok, amikor Ville rám kacsint.
Én is amondó vagyok, hogy húzzunk már innen a pinyóba. Alig várom, hogy kettesben lehessek a férjemmel. Hát… Mire ezt a gondolatot és megnevezést megszokom…
Ahogy a fickó rábólint, hogy minden megvan, Ville már el is kapja a kezem. Egy röpke „Viszlát!”-ot még sikerül odaköszönnöm, és már suhanok is utána, a kijárat felé. Megérem Villel tartani az iramot, de igyekszem – a tűsarkút ennyiből utálom. Nem lehet benne futni, viszont fegyvernek tökéletes.
Kiérve a kápolna előtti szabad ég alá, Ville nyomban két tenyerébe zárja az arcomat. Halkan a szemeibe kuncogok.
„Istenem, de vártam már ezt..”
Válaszolnék, hogy „Én is!”, de nem hagy rá időt, nyomban a számra forrasztja az ajkait. Mohón viszonozom a csókját, a kezeim a derekára tapadnak. A virág még mindig nálam díszeleg. Azt nem hagyom. Imádom az illatát, és egyébként is, Villetől kaptam. Nagy becsben tartom.
Fene tudja, lehet, még mindig figyelnek minket bentről, vagy az út túloldaláról, de valahogy a körülöttem lévő világ kiesik, nem érdekel. Számomra csak Ville van; Ő jelenti nekem az egész univerzumot.
Annyira magával ragad és elbűvöl, hogy teljesen elveszítem az időérzékemet, lövésem sincs mióta álldogálhatunk ölelkezve, csókolózva a járda kellős közepén. Csak azt tudom, hogy képtelen vagyok betelni vele; a lényével, a közelségével, az érintésével, az ajkaival. Ha tehetném, megállítanám az időt. Nem akarom, hogy eljöjjön a reggel, nem akarok elválni tőle, fél pillanatra sem, nemhogy… napokra. Már ha valóban meglátogat New Yorkban. Bízom benne, hogy utánam jön; hogy nem hagyja magára az asszonykáját.
Ha elengedi a számat, az ajkaimat összemasszírozom, elzsibbadtak. Érzem a számban az ízét, és nagyon szeretem. Igyekszem ezt az emléket mindenestül jó alaposan magamba szívni. Hogy is mondta odabent? Az övé vagyok...
- Mihez lenne kedved?... Irány haza, vagy elmenjünk valahova? – tudakolom, aztán elvigyorodom, ahogy beugrik egy ötlet. - Esetleg… egy sztriptízbárba? Bármelyik csajt lefizetem neked. Akár többet is, ha szeretnéd. Elvégre jár a legénybúcsú... – döngöm cinkosan rámosolyogva a szájára. Rohadtul nem viccelek. Bármit megtennék neki, és érte.

„A feleségem vagy... A feleségem… Vágod ezt!!??”
Villel nevetek, amint levegőhöz hagy jutni.
- Te úristen…! Fel se fogom… És Te vágod, hogy a férjem vagy? A FÉRJEM??? – kacagok a karjai közt, és a vállának döntöm a homlokomat, hozzábújok.
A külvilág az összes járókelőjével nem tud érdekelni most.
Házas vagyok... – ezt a gondolatot azt hiszem még naggggyon sokáig nem fogom tudni megszokni. De nem mintha ne imádnám. Odavagyok érte; az új státuszomért, az érzésért, és nem utolsósorban… a férjemért. A legelképesztőbb férfit kaptam ajándékba az élettől!
Csak akkor pillantok ismét fel rá, amikor elhagyják a száját a következő szavak.
„Nekem nem kell másik csaj... Te kellesz! Egyedül a feleségemre van szükségem és senki másra!”
Fülig érő vigyor költözik az arcomra, és elönt a jóleső, bizsergető, szerelmes melegség.
- Óh… Akkor én most azonnal el is szégyellem magam, mert még mindig az a kép él bennem rólad, amikor egy szál kelj fel Jancsiban közlekedsz a konyhában, nyomodban egy szöszivel. – magyarázom heherészve.
A kezdetek… Jó ég! Mekkorát változtunk azóta…
A kezeim felemelkednek a derekáról, és a karjaim a nyaka köré kanyarodnak.
- Tudod… akkor és ott meg nem mondtam volna, hogy egy nap az a dilinyós péró báró lesz a mindenem. – kacagok fel megint. Hűűű baszki… Micsoda helyzetek voltak azok!
A szemeit fixírozom. Azokat a szép, csillogó, hidegzöld szemeit.
- Szóval nem kellenek sztrip csajok… Mert elég az asszony... – döngöm cinkos mosollyal az ajkamon, aztán lábujjhegyre magasodom, és egy apró puszit nyomok a szájára. - A végén még én leszek kénytelen táncolni az uraságnak. – ki tudja, még akár meg is lepném egy magánszámmal. Akkor is jár neki egy becsületes legénybúcsú. Én meg húzhatom a csíkot táncleckéket venni „Drágám, főzőtanfolyamra mentem!” fedőfelkiáltással.
És akkor a kérdés, hogy innen merre menjünk. Haza, vagy…???
- Tudod mit? Imádnám átszeretkezni veled az éjszakát, deee... vadásszunk inkább csillagokat. Utána is lesz időm álomba szeretgetnem téged. – búgom boldog mosolyommal az ajkaira.

„Nem is szeretem a szőkét...”
- Világos. A feketékre buksz. – dünnyögöm vigyorogva.
„Persze ha azt akarod, hogy mostantól gatyát vegyek, akkor szólnod kell!”
Felnevetek, és megrázom a fejem.
- Abban nyomatod, amiben csak akarod. – deee lehet, hogy ezt a kijelentést kissé elhamarkodtam. - Na várj… most esett le. – hatalmas szemeket meresztek rá. - Basssszki… Te most állandóan pucérkodni fogsz odahaza??? Naneeeeeeeee… Bármit, csak azt neeeee. Lécci… Imádom a természetes férfiszépségedet, de a 24 órás nudlizásra még nem vagyok felkészülve. – vihogom.
Mondjuk… ha nem vagyok épp otthon, az sem érdekel, ha a konyha közepén helikopterezik a micsodájával.
És akkor a magánszám… Ahha, valahogy sejtettem, hogy az majd bejövős lesz. Meglátjuk. Egy csomó táncstúdió van Vegasban, még a lakáshoz közel is akad. A Youtube-os házi megoldás nem játszik, mert most, hogy egy fedél alatt élünk majd, minden lépésemet látni fogja, és hülyére röhögi magát, ha nekiállok odahaza riszálódni.
Aztán pedig a nagy kérdés, hogy merre tovább…
Nem minden este van alkalmam Villel csillagokat lesni, úgyhogy természetesen ezt választom.
Nekem is nagyon jól esik így, a férjem karjai közt létezni, szívesen elidőznék az ölelésében reggelig. Ha tehetném, az időt is megállítanám, vagy elnyújtanám az éjszakát, hogy minél tovább tartson.
„Akkor valamelyikünknek kéne hívni egy taxit.. ”
Hááát… Ha ő nem nyúl a telefonért, akkor majd én.
Komisz vigyorgással, a szemeit fixírozva, csúsztatom a szabad kezem a zsebébe. O-óóó… Vajon mit találok ott? Legszívesebben inkább Őt venném kezelésbe, és nem a mobilját. De jóóó… Egy darabig még kibírom rosszalkodás nélkül – nem matatok feleslegesen odabent. Ezzel a gondolattal is csak magamat hergelem fel.
Ha nincs zár a telón, tárcsázom a taxit, 551-5151, és fingom nincs melyik utcában vagyunk, amikor a diszpécser azt kérdi, hová kérem a taxit, de körbenézek, és a pink reklámtábla majd kisüti a szemem. „Bellami eskető kápolna”. A vonal végén a csajszi biztosít arról, hogy néhány perc múlva ideér hozzánk a legközelebbi szabad taxijuk.
Megköszönöm, és ezzel visszacsúsztatom Ville zsebébe a ketyerét.
A másik karom eközben végig a nyaka körül pihen. Megszállottan szorongatom a csokrot is.
- Pár perc... – búgom halkan Ville szájára, miután visszafordulok hozzá. - Abba belefér egy s más... – kuncogom, és az ajkaimmal finoman ráharapok az alsó ajkára.

Látom Ville ábrázatán, abban, ahogy vigyorog, csípi, amint épp ott tapogatok a zsebében.
Óóó, igen, tudom én… ”Kicsit jobbra.” – mindig csak jobbra… Régi szép idők.
Ha tudná, hogy de megmatatnám! Viszont nem otthon vagyunk, itt az utcán fokozottan kell magam türtőztetnem. Pedig legszívesebben ráugranék.
És miután hívom a taxit...
„De tudnod kell hogy Neked kell fizetned, mert nálam egy árva vas se maradt.”
- Jól van... – vigyorgom gonoszdin a szemeibe - Majd ledolgozod „odahaza”… természetben. – magyarázom, és muszáj elnevetnem magam. Aztán folytatom, de már valamelyest komolyabb hangon, noha a jókedvem, a lelkesedésem még javában tombol, és a vigyorom sem múlik.
Két karommal a nyaka körül mélyen a szemeibe nézek.
- Jó ha tudod, hogy egész jól nősültél. A csaj nem csak okos, dögös, tehetséges, imádnivaló, és persze szerény... meg látens nimfomán, de még gazdag is. A hozománya kábé 2,5 milla, plusz egy csinos lakás Helsinkiben. Ennyiből azért elvegetálunk, nem? – kérdezem cinkos mosollyal az arcomon.
Fogalmam sincs Ville hogy áll anyagilag, nem is érdekel, de az biztos, hogy boldogan megosztom vele, amim van.
A telefont visszacsúsztatom a zsebébe, és még mindig erős bennem az indíttatás, hogy veszélyes, „férfias” helyeken nyúlkáljak. És mivel ez csak fokozódik, kénytelen vagyok kiélnem a vágyaimat egy gyengéd szájharapás formájában.
Nem úgy fest, mintha Ville panaszkodna érte...
„Ha ezt tovább műveled, lesznek itt csillagok, csak egész más viszonylatban..!”
Banditamosolyom továbbra is ott trónol a képemen.
- Bocsi, ez van… Teljesen rá vagyok kattanva a férjemre. – duruzsolom a szájára epekedéstől rekedtes hangon. - Ha nem az utcán lennénk, én most úgy neked esnék… Még a csillagok is lepotyognának szégyenükben az égről. - tudom, hogy nem rég szexeltünk, de bassza meg, képtelen vagyok betelni vele.

„Szóval nem biztos hogy jó ötlet hergelni.. a háborgó sárkányt..”
- Jól van naaa... – vigyorgok Ville szájára.
Szinte biztos vagyok benne, hogy őfelsége épp annyira nekem tudna esni, mint ahogy én neki. Ebben a pillanatban borzasztó vonzó opció a hazamenetel, ugyanakkor a szerelmes romantikázás a csillagos ég alatt is az. Senki nem mondta, hogy az egyiknek ki kell zárnia a másikat. Csillagászkodás után is el tudom látni a kedves férjuram baját… Ühmm… Vagy közben???
Nah, jó… Nyugalom…
Minden esetre kész mázli, hogy most az egyszer Villet is érdekli, hogy az utcán vagyunk. Nem szeretnék közszemérem sértő módon feltűnni valamelyik helyi szennylap címoldalán.
Amikor az ajkai hirtelen elmarják a számat, nyomban elönt a forróság, újult lendülettel.
Ville sem panaszkodhat, ő is épp eléggé próbára teszi az önuralmamat.
Behunyom a szemem és átadom magam a pillanatnyi élvezetnek. Annyira elmerülök ebben a röpke csókban, hogy észre sem veszem, amikor egy sárga taxi gördül mellénk. Csak a felcsattanó kurta dudaszóra térek észhez. Ijedtemben még össze is rezzenek Ville karjaiban. Basszus!
Zakatoló szívvel pillantok félre oldalvást Ville arcáról. A fekete taxisofőr fejszéles vigyorral bámul ránk a lehúzott szélvédő fölött.
- Nektek lesz a fuvar, gyerekek? - tudakolja.
Mit érzek a kocsiból kiszivárogni... Csak nem füvet???