Érzem, ahogy a vízsugarak megszabadítják a bőrömet a homoktól és az izzadtságtól. Jól esik a víz érintése, és a fáradtság is csábít a maradásra, de nem akarok a zuhany alatt sokat időzni. Csak pár perc az egész.
A fürdőből már fekete bugyiban és egy fekete XXL-es Metallica pólóban csattogok ki. Kétszer beleférek, de hálóingnek tökéletes. Combközépig eltakar.
A nappaliba érve körbenézek. Ville után kutatnak a szemeim, vajon hol lehet. Aztán megpillantom magas alakját az erkélyen. Kimasírozok hozzá. Mezítláb lépek ki az erkély kövére, és állok meg mögötte. Ha nem fordul meg, hátulról hozzásimulok, és köré fonom a karjaimat a karjai alatt, hogy átöleljem. Az arcomat a hátának döntöm.
- Szia... – suttogom mosolyogva bele az éjszakába. - Isten hozott itthon... Bocs… Konfettit most épp nem tudok szórni, de majd bepótolom. – dünnyögöm és elvigyorodom az orrom alatt.
Őrület, mennyire hiányzott. Pedig megfogadtam annak idején mérgemben, hogy nem fog érdekelni. Kész voltam átlépni egy olyan életbe, amiben ő nincs. Azt hiszem, a szívem mélyén mindig is hiányzott volna.

„Nekem elég ha Te itt vagy...”
Nem látja, de a szavai mosolyt csalnak az arcomra.
Ahogy érzékelem a mozdulatot, hogy megfordulna a karjaim között, engedek neki. Elemelem a fejemet a hátáról és a karjaim lazítanak a szorításon. De csak míg szembe fordul velem.
Mindig megmosolyogtat a felismerés, hogy mennyivel magasabb nálam. Majdnem vigyorogva pislogok fel rá, miközben két tenyerem a derekán pihen.
Annyira kellemes, megnyugtató és biztonságérzetet adó, ahogy végtelen óvatossággal magához ölel. Régen ezzel ismeretlen, vad tüzeket szított bennem, most viszont kábító békével áraszt el. Mintha minden a helyén lenne.
- Egy csók az ágyért? Nekem jó üzletnek tűnik. – magyarázom boldog ívbe gördülő ajkakkal, miközben a szemeit fixírozom. De csak egy darabig. Az arcomat ráhajtom a mellkasára.
- Nyugi, meg fogod kapni a jó éjt puszidat. – dünnyögöm a testének simulva.
Egek… normális esetben tuti rágerjednék, de most még ehhez is fáradt vagyok. Ennyire fáradt vagyok.
„Mikor kell kelned..??”
Én sem veszem észre, ahogy ringani kezd. Csak automatikusan felveszem azt a lassú és lágy mozgást. Egészen andalító. Ha nem vigyáz, még itt kint elaltat.
- Reggel 5-kor. 6-ra oda kell érnem a villába, hogy legyen időm még összecsomagolni, mielőtt kimennénk a reptérre. - tudatosan ügyelek arra, hogy ne ejtsem ki Allen nevét a számon. Ismerem annyira Villet, hogy tudjam, egy ilyen apróság is rá milyen hatással van. Nem akarom, hogy felhúzza magát, vagy hogy feleslegesen utálja Allent. Mindketten szörnyen fontosak nekem.
Felsóhajtok. Eszembe jut, hogy Allennel megint lesz egy komoly, és nem épp vidám beszélgetésünk. Már előre utálom magam azért, amiért elcseszem a napját.
- Ahogy tudlak, felhívlak. Oké? De előtte rád írok SMS-ben, hogy számíts rá. Nehogy rosszkor zavarjalak. - magyarázom.

„Akarod hogy elvigyelek??”
Ahogy a mellkasába temetem az arcomat, széles mosollyal sóhajtok fel. De jó is lenne!
Jól esik, hogy gondol rá, a szavai melegséggel öntenek el. Elképzelem, hogy ő visz a villához; egyfelől nagyon meghitt. Másrészt viszont… Nem tudom, neki ez hogy esne. Tudom, hogy nem kedveli Allent. Biztos tök szar lenne neki látni, ahogy besétálok Allen házába. A harmadik pedig… Beugrik, hogy nálunk Regie kocsija. Valami nem tiszta itt. Kezd összeállni a kép, hogy talán nem kéne az autónak nálunk lennie. Kényelmes lenne használni reggel, de okos döntésnek már nem mondanám.
- Szuper lenne... – búgom halkan Ville karjai közt. Egészen elringat. - De inkább juttasd vissza valahogy Regienek a kocsit. Lécci… Lééécci... Legalább ebből ne legyen már gebasz... – elég volt a felesleges problémákból. Bármit megadnék egy nyugodt időszakért.
- Okééé... – suttogom ezt arra, hogy bármikor hívhatom. Lehunyom a pilláimat, és hagyom, hogy továbbringasson. Érzem, ahogy egy kedves csók landol a fejem búbján. Mosolyt rajzol az arcomra.
Még egy kicsit szeretnék így maradni. Kettesben. Ahogy magához ölel. Persze, még lusta is vagyok a tetejében, hogy elinduljak és elvonszoljam magam az ágyig.
Egy darabig hallgatok, de aztán mégis kikívánkozik belőlem valami. Elvigyorodom.
- Mondtam én, hogy kell egy saját verda. – dünnyögöm.

„Most boldog vagy..??”
- Az hát. – bukik ki belőlem a kurta nevetés.
Lassan elhajolok tőle, amint megfogja a két karomat, és gyengéden eltol magától. Felpillantok a szemeibe.
„Minden meg fog változni... Én is meg fogok változni... Idővel..”
Ha Ville hagyja, és leoldódnak az ujjai a felkaromról, a kezeim felfutnak az arcára, és két tenyerembe zárom azt, miközben cinkos mosolyt küldök felé.
- Ugye tudod, hogy abba a zakkant fickóba zúgtam bele, akit megismertem? Azt a verzióját is imádom, aki most vagy. Úgyhogy csak csínján azzal a megváltozással. Nem kell túl tolni. Még a végén halálra fogom unni magam melletted. – magyarázom vigyorogva.
A lényeg, hogy végtelenül értékelem az igyekezetét, de nem akarom, hogy erőltesse. A változások amúgy is megtörténnek maguktól. Észre sem fogja venni. Ahogy én is csak akkor érzékelem magamon, amikor visszatekintek a múltamra. Ez már csak ilyen.
Lábujjhegyre magasodom, és a szájára préselek egy csókot. Nem csak egy röpkét. Hanem egy igazi, hosszú, szerelmes csókot. Elnyújtott másodpercekig csüngök az ajkain és kóstolgatom azokat. Aztán közben rájövök, hogy basszus… Ahhoz is dög fáradt vagyok, hogy ráizguljak, pedig oda vagyok érte meg vissza. Ha már nem akarom helyben megmászni Villet, az már tényleg a vég.
Ha enged, lassan leválok az ajkáról.
- Jössz velem aludni, vagy még maradnál inkább? – tudakolom halkan. Én már tényleg nem bírom cérnával tovább.
Miattam azonban nem kell eldobnia a cigarettáját. Már ha még nem égett le. De egy újra is rágyújthat. Illetve… Otthon van. Az egész lakás az övé, bármelyik zugát birtokba veheti. Bármit kezdhet benne, amihez csak kedve van.

Röviden felnevetek.
- Ne viccelj. Te maga vagy a megtestesült extravagancia. - sanszos, hogy Ville képtelen lesz valaha is unalmassá válni. És ez nem panasz. Szeretem, hogy ilyen... hirtelen es lökött. Ez az ő védjegye. Persze szüksége van valakire, aki ott van neki hátvednek, vagy épp fekvőrendőrnek.
Muszáj éreznem a száját az enyémen, akármilyen fáradt is vagyok. Így most már jól fogok aludni. Azt akarom, hogy a csókja legyen az utolsó emlék, amivel ágyba bújok.
És hogy még maradna? Megértem. Hosszú es izgalmakkal teli volt a mai nap. Na meg piszok kimerítő.
Egyetlen gondolat erejéig sem merül fel bennem, hogy Ville megpattanna az éj leple alatt.
- Jól van. - mondom halkan, miközben Ville szemeibe nézek. Tenyereim lesiklanak az arcáról. Le, az egyik kezére. Óvatosan, gyengéden a tiz ujjam közé veszem, majd a számhoz emelem a kezét, hogy a tenyerébe csókolhassak.
- Majd jössz. - döngöm fel a szemeibe, kedvesen mosolyogva.
Lassú, rövid léptekkel kezdek távolodni tőle, mignem a keze kicsúszik az ujjaim közül.
Visszasétálok a lakásba, de még mielőtt eltűnnék a hálószobában, az ajtóból még visszapillantok Villere, és cimzek neki egy búcsúmosolyt, ha épp rámnéz. Aztán bemegyek, az ajtót nem csukom be magam után, résnyire nyitva hagyom. Gondolok Villere. Odacsattogok az ágy melle, felmászok rá, és befoglalom az egyik oldalát. Elnyulok a paplanon, de még összeszedem az erőm utolsó morzsáit, hogy beállitsam a mobilomon az ebresztőt és rendeljek online reggelre egy taxit.
A telefonom halkan koppan mellettem az éjjeliszekrényen. Az oldalamra gördülök, össuehúzom magam csecsemőpózba, és lehunyom a szemem.

Nagyon halk neszezések… Aztán enyhén ringani kezd alattam a matrac. Valahol mélyen, nagyon mélyen tudat alatt érzékelem, amikor Ville mellém fekszik. Mintha megcirógatná az arcomat. Önkéntelen mosolyra görbül a szám, talán még fel is sóhajtok halkan. Végül teljesen elragad az ólomsúlyú álom. Totál kiüt.
***
Túl hamar csendül fel a mobilomon az ébresztő. A zene kellemes, de az ébredés pillanata annál kelletlenebb, még rohadtul tudnék aludni. Hagyom, hadd zenéljen a ketyere. A hasamon fekszem, és  meg sem mozdulok. Pedig tudom, hogy kéne. Valami kegyetlen nehéz erőt venni magamon és felülni, majd elindulni készülődni.
Végül mégis sikerül felnyitnom a pilláimat, és kitapogatni az éjjeli szekrényen a mobilt, csakhogy elhallgattassam.
Az arcomat visszafordítom Ville felé. Jól megnézem, hunyorgok ezerrel a hajnali félhomályban, hogy lássam, tényleg ő az mellettem.
És tényleg ő az… Muszáj elvigyorodnom. Aztán azon kezdek morfondírozni, hogy még hagyom aludni – ha alszik –, és csak az után ébresztem fel, hogy összeszedelőzködtem.
Hadd pihenjen... – ezzel a gondolattal kúszom le nagyon lassan az ágyról. Settenkedve, lábujjhegyen surranok a szekrényhez, és a lehető legkisebb, legcsendesebb mozdulatokkal nyitom ki az ajtaját, hogy kitapogassam a ruháimat, amit ma magamra kapok.
Nesztelenül hagyom el a hálót, és fordulok be a fürdőszobába. Ahhoz képest, hogy milyen kótyagos vagyok, elég hamar felrántom az aznapi gúnyát, és még egy hangyányi sminkre is futja; fekete szemceruza és csókolom.
Ha Ville még szunyál, visszamászok mellé az ágyba. Enyhe illatfelhő leng körül; japán cseresznyevirág.
- Ville… – suttogom halkan, miközben mellette hasalok. - Lassan indulnom kell... – lehelem a szavakat óvatosan, és ujjvégeimmel megérintem a halántékát, hogy megcirógassam. Félresimítom az arcába ereszkedő kósza, göndör fürtöket.
Ha nem ébredne fel, tovább szövegelek. Mindenképp el szeretnék tőle búcsúzni indulás előtt.

Már épp azon agyalok, mivel ébresszem fel, mi az, amitől mindjárt kipattannának a szemei. Elvigyorodom. Épp bedobnám a Villeee… A feleséged van itt. kártyát, de már ébredezik. Mázli. Máskülönben tuti infarktust kap. Lefogadom, annyira friss neki az élmény, hogy fel sem fogta mit művelt tegnap. Elrángatott egy kurvára rózsaszín kápolnába. Ő volt, nem én.
Köszön, és mozdul. Ahogy oldalra fordul, és megérinti a a fejem, nem látja, de az arcomon széles mosoly trónol. Azzal hajolok oda hozzá, hogy kedves, gyengéd csókkal ébresszem.
- Szia... – lehelem rá az ajkaira az után, hogy milliméterekre válok tőle.
Ahogy kinyitja a szemeit, a tekintetünk találkozik a homályban. A szemébe mosolygom, aztán elhúzódom tőle, épp csak annyira, hogy felülhessen, miközben dohog.
Ha lenne időnk, istenesen elhálnám vele a nászéjszakát, de most erről le kell tennem.
- Még van pár percünk. Majd hív a taxis, ha itt van az épület előtt. – magyarázom az ágyon ücsörögve, miközben a balomra támaszkodom. - Figyelj csak… A konyhapulton, a sarokban... – Csak óvatosan az infókkal, csajszi. Túl sok lesz az így őfelségének hajnalban, közvetlenül ébredés után. - Hagytam pénzt a mézesbödönben. Ha szükséged lenne valamire… Ugyanis tök üres a frigó. – oké, oké, tudom, Villet kábé ez izgatja a legkevésbé. De akkor is. A férjemet csak nem hagyom ellátmány nélkül rögtön a házasságunk első napján!

Biztosra veszem, hogy hallotta, amit mondtam. Úgy rémlik, már máskor is volt ilyen. Hát jól van. Ha bármi gebasz van, vagy ha valamit nem tud, gondolom úgyis rám csörög. Nagyfiú, jól meglesz. Eddig is megvolt.
- Ne várass meg sokáig. – dünnyögöm vigyorogva.
És mondá az Úr: „nemsokáig cincoghatsz.”
- Valóban? – bazsalygom, miközben felém nyúl, hogy megcsókoljon.
Közelebb hajlok hozzá, sőt, feltérdelek, és ahogy a szánk összetapad, négykézláb odakúszok hozzá, hogy befészkeljem magam az ölébe, ha hagyja.
Szembe ülök vele, a lábaim a dereka köré fonódnak, míg a karjaim a nyaka köré. Csak csókolni akarom, amíg tehetem. Kár, hogy nincs túl sok időnk; akár még más is beleférne. De majd minden be lesz pótolva.

Ahogy Ville ajkai a nyakamon kalandoznak, önkéntelenül félrehajtom a fejemet, hogy még inkább hozzám férjen. Kellemes, vágyakozó sóhajt csal elő belőlem.
- A francba... – dohogom.
Teljesen rásimulok a felsőtestére, a saját pólóm szövetén keresztül is érzem a bőréből áradó hőt.
Ha tudok, felé fordulok és a szemeibe nézek.
- Remélem késni fog a taxis... – döngöm mély, baljóslatú altomon, és a következő pillanatban mohón rákapok a szájára. Az ajkaim kiéhezve harapják és marják, két tenyerem eközben az arcára vándorol.
Nem akarok úgy lelécelni NY-ba, hogy nem szeretkeztem vele.

Emelem a karjaimat, hogy mielőbb megszabadíthasson a felsőmtől. Nem érdekel, hogy most öltöztem fel. Szeretkezni akarok vele, isten tudja mikor látom legközelebb. Bánom, hogy csak perceink vannak...
És már csókol is tovább; ugyanazzal a vad hévvel, amivel én falom az ajkait.
Észre sem veszem közben, hogy navigál; a testem szófogadón engedelmeskedik neki. Lehúz az ágyról, talpra állok, és a nadrágomat már le is szedte rólam.
Zihálva kapkodom a levegőt, miközben ő kioldja és letolja a saját nadrágját. A következő, amit érzékelek, hogy ölbe kap, és háttal a hideg falnak taszít. Belenyögök a szájába.
A nyelvem a nyelvvel vív, két karommal a nyaka, míg a lábaim a dereka körül kapaszkodnak.
Elszakadok a szájától, és hangos, elégedett nyögésre késztet a csípőmozdulatával, amivel teljesen belém nyomja magát.
Szeretem azt a pusztító, sötét, önző szenvedélyt, amit rám zúdít, és amivel mindig leigáz. Sosem fogom elfelejteni neki, hogy ő az a férfi, aki mellett túlnőttem a gátlásaimon és a félelmeimen, aki mellett úgy tűntek el a pánikrohamaim, hogy észre sem vettem.
A bőröm lángol és máris verejtékben úszik. A szám türelmetlenül és kiéhezetten habzsolják az ajkait, de közben is néha el-elválok tőle, hogy levegőért kapjak, és belenyögjem a hajnalba az élvezetemet, miközben a magáévá tesz.

Bárcsak több időnk lenne. Bárcsak átszeretkezhetném vele a napot. Bárcsak ne kéne mennem…
Még itt van velem, de már most fáj a hiánya. Szerintem elment az eszem.
Minden egyes lökése mennyei élvezetet okoz, és képtelen vagyok nem hangot adni neki.
Szaporán lihegek az ölében, a karjai közt, és a tudat, amint belém hasít, hogy ő hozzám tartozik, ő a férjem, én pedig az asszonya vagyok, még inkább felajz.
Az arcomat a mennyezet felé fordítom és hangos nyögéssel élvezek el, mialatt ő bennem jár.
A tenyereim izzadnak, a combjaim remegnek, őt szorítják. Muszáj megkapaszkodnom Villeben, Színes csillagok cikáznak a szeme előtt.
Ha velem együtt ér a csúcsra, és utána leengedi a lábaimat a padlóra, hatalmasat szusszanok.
- Baszki... – morranom zihálva, kimerülten, rekedten, de elégedetten, miközben két karom még mindig a vállán pihen.
Egészen kimelegedtem.
Fogalma sincs róla, mennyi mindent jelent nekem, ahogy talán azt sem tudja, hogy úgy ahogy van – kívül-belül –, lenyűgöz.

„Csak hogy emlékezz.. mit hagysz itt..”
Keserűn elvigyorodom.
- Hát ez nem segít. – döngöm a szemeibe.
Sóhajtok egyet. Az altestem kellemesen zsibbad Ville hevétől, és szerencse, hogy mögöttem a fal, előttem pedig ő, mert így van támasztékom, és rogyok össze az élvezet utáni elgyengüléstől.
Válaszolnék arra, hogy New Yorkban majd folytatjuk, de megelőz. Szerintem tudja, hogy úgy tudja leghamarabb betapasztani a számat, ha megcsókol. Néha úgy érzem, kimondottan ezt a célt szolgálja a manőver.
Muszáj elvigyorodnom a gondolatra, miközben az ajkai az enyémeket kényeztetik.
- ...Ezzzt... én is így gondoltam. – duruzsolom, miután szabadon engedi a számat, ami jólesőn bizsereg a csókjától.
Még maradnék, így, a karjai közt, a közelében. De megcsörren a mobilom.
- Bakker… Itt a taxi. – anélkül is tudom, hogy rápillantanék az éjjeliszekrényen heverő telefon kijelzőjére.
Ha Ville enged, oldalra dőlök és felveszem a telefont. Valóban a taxis az; közli, hogy itt van az épület bejárat előtt. Megköszönöm neki, majd hozzáfűzöm, hogy 5 perc, és lent vagyok. Bontom a vonalat, és hatalmas, kérlelő szemekkel kezdem ostromolni Villet.
- Lekísérsz? – tudakolom - Persze nem így. – fűzöm hozzá gyorsan, heherészve.