Sugárzik belőlem a nyugtalanság meg a borús hangulat, és ezt Ville is észreveszi. Több dolog is rágja az agyamat, de ami a leginkább emészt, az az elcseszett szitu, ami kialakult Allen és köztem. Egyszerűen kikészít. És még csak el sem köszöntem tőle. Jóval többet érdemelt volna egy kibaszott levélnél.
Normális helyzetben, rögtön Ville nyakába ugrottam volna örömömben, mihelyst meglátom, meg még csók is dukál az ember férjének, de mindez elmaradt. Itt zúgolódok magamban némi szalmakrumpli meg hambi fölött, és Ville átlát rajtam.
Azt hiszem ő is ismer már engem annyira, amennyire én őt. Nem igen tudom bepalizni, pedig örömmel dobtam volna a témát. Jókorát sóhajtok.
Merőn nézek a szemeibe a túloldalról, miközben az asztalon támaszkodik és közelebb hajol.
„ Akarod tudni mit mondott...?”
Néhány másodpercnyi csend ül közénk, de aztán megered a nyelvem. Ügyelve a hangerőre.
- Nem tudom… Akarom?….. – persze, hogy akarom, de félek, hátha balhé volt - Tudod Ville, piszkosul rühellem, hogy összefutottatok, ugyanis nekem ez rohadt kínos. Nem akartam, hogy találkozzatok, mert nem akartam egyikőtöket sem ilyen hülye helyzetbe hozni. – magyarázom. Szinte kitör belőlem.

És Ville elhallgattat. Méghozzá azonnal. Meg kell hagyni ügyes módját választotta, mert első ízben attól fogtam be, hogy meglepődtem a mozdulattól, amint finoman a számra tapassza a mutatóujját.
Jó, oké, értem, túl sokat dumálok. Szerintem jobban díjazza, ha eszem, mert akkor legalább csendben vagyok.
Meg ez a „Shhhh”-süzés. Teljesen megilletődök. Mikor viselkedett így utoljára? Most valahogy… olyan kedves, gyengéd, és szemlátomást nagyon el akarja mondani mi történt. De vajon miért?
Sikeresen kivívja a figyelmemet. Csak egy aprót bólintok, jelezve, hogy megértettem. Igaza van, már megtörtént, nincs mit tenni, ezen túl kell lépnem.
- Jól van, jól van... – sóhajtok megadva magam, miután elvonja a mutatóujját a számról.
- Halljuk... Mit mondott Allen? – hát tényleg piszok kíváncsi vagyok, miről dumcsizgathattak ezek ketten. Egy sikátorban. Ha nem velem történik, el se hinném, hogy ilyesmi létezhet.

Ville belekezd. Annyira más most. Látványosan megfontoltabb. És még nyugodt is. Máskor már rég kiakadt, tombolt és pusztított volna.
Csendesen hallgatom, miközben a tekintetem összefonódik az övével.
„Azt mondta hogy egy fasz vagyok.”
Ezen szinte elmosolyodom. Nem csak azért mert titokban egyet értek a kijelentéssel, hanem mert tudom, hogy Allen sosem venne efféle szavakat a szájára. Egy pillanatra mégis elképzelem a jelenetet, ahogy ez megtörténik a sikátorban.
Továbbra sem szólok, hagyom Ville hadd mondja el ami kikívánkozik belőle, bár… félek attól mit fogok hallani.
„És azt is mondta, hogy szeret…”
Nagyot dobban a szívem. Talán még nyelek is egyet. Nem mintha nem ismerném Allen érzéseit, most mégis meglepnek ezek a szavak. Fura pont Villetől visszahallani őket.
Ez az a pillanat, amikor nem tudom van-e bármilyen öntudatlan külső jele, de eláraszt a forróság. Nehéz szavakba önteni mit is érzek. Annyi minden cikázik és kavarog bennem.
„Azt mondta ha nem vigyázok Rád... nem figyelek oda mit teszek, egy pillanat alatt ottlesz. Újra.”
Tetőtől talpig átjár, ahogy végigsüvít rajtam a tömény meglepődés és boldogság. Amennyire féltem szembesülni az eseményekkel, most annyira nem bánom, hogy Ville elmondja ezeket. Allen szavai annyi mindent jelentenek számomra. Elsőként megnyugvást hoznak. Mintha hegynyi nyomás alól szabadulnék fel. Emlékszem arra a beszélgetésre, amikor Allen azt mondta, nem akarja, hogy eltűnjek az életéből. Ugyanígy én sem akarom őt elveszíteni. És most már tudom, hogy soha nem fogom.
Lassan ráébredek a felismerésre is; hogy Allen mit tett és miért tette. Szándékosan ijesztett rá Villere, mert azt szeretné, hogy boldog legyek – egy másik férfival. Nem sok embert ismerek, aki képes lenne ugyanerre. Allen tudja mi a valódi szeretet. Pokoli nehéz lehetett… mégis megtette.
Nem akartam a szeme elé kerülni, de képtelen vagyok úgy magam mögött hagyni New Yorkot, hogy nem láttam és nem köszönök el tőle.
Közben sem lankad a figyelmem, hallgatom Ville mondandóját. Neki fogalma sincs, mi mindent felkavarnak bennem.
„Soha többé nem hagyom hogy szenvedj. Mert abba én is belepusztulok.” - mondja, mire lesüti a tekintetét.
Bal kezem lassan átcsúszik hozzá az asztalon. Az ujjaim gyengéden ráfűződnek a kezére, ahogy megfogom.
Talán felpillant vissza rám, hogy a szemeibe nézhessek.
Ha nincs más, ami kikívánkozna belőle, akkor én is mondanék valamit.
- Amikor megismertelek és elkezdtünk együtt lógni, minden olyan laza és egyszerű volt. Nem voltak elvárások se kötöttségek. Minden egyes pillanatban tudtam… tisztában voltam vele, hogy bármikor lepattinthatsz, és nem is volt ezzel semmi bajom… De aztán, ahogy telt az idő és a dolgok kezdtek elmélyülni köztünk, egyre többre kezdtem vágyni. Szerelemre; társra; egy izgalmas de biztos pontot jelentő kapcsolatra... Azért mondtam igent neked, mert Tőled szeretném ezeket megkapni. Veled akarom az életet mindenestül megtapasztalni… Épp úgy félek, mint te. Egy csomó mindentől rettegek. Az élet szar tud lenni néha, biztos pofára esünk párszor, de te és én külön-külön is tűzállók vagyunk. Hát még együtt… Bízom abban, ami kettőnk közt van. Szeretem azt, ami kettőnk közt van… – néhány másodpercre elhallgatok, de a tekintetemet nem veszem le a szemeiről. - Ville. Akarlak. Kellesz nekem. Mindenestül. – nem tudom másképp mondani mennyire szeretem, és mennyire vele akarok lenni. Nincs más vágyam. Csak ez.

Egyszerűen nem jövök rá Ville miért mesélte el ami történt, főleg azt, amiket Allen mondott neki. Minden esetre meglepett vele és a béketűrésével.
Nem beszélek hangosan, sőt. Csak Ville hall. A szomszéd asztalnál amúgysem ül senki. Szerencsére.
Elmosolyodom, ahogy Ville a kézfejemre hajtja az arcát. Hüvelykujjammal megcirógatom a bőrét.
„Szerintem mielőbb tűnjünk el innen…”
Bólogatni kezdek.
- Egyetértek. – vágom rá. Nem kell kérvényt benyújtani. Én is szeretnék felszívódni, elbújni az emberek szeme elől és meghittebb körülmények között kettesben lenni Villel.
Szabad kezemmel felmarom a poharas kávémat, és felállok az asztaltól, ha Ville is indulóra veszi a figurát.
Ha fogja a kezem, akkor kézen fogva távozunk az étteremből és lépünk ki az utcára.
A szívószálat a számba veszem, és beleszippantok egy jókorát - egy olyan szürcsölőset - a tejszínes kapucsínómba. Még langyos.

Kiesik a számból a szívószál, amikor Ville elém fordul, és megakadályoz abban, hogy tovább meneteljek az utcán. Egy pillanatra kiül az arcomra az értetlenség, és már terel is testtel nekem jőve az épület mellé.
Elvigyorodva adom meg magam az akaratának, mire a hideg falnak puffan a hátam. Mindig az az átkozott fal...
Teljes testével nekem dől és fölém magasodik, én pedig vágyakozó pillantással tekintek fel a kapucnitól árnyékos szemeibe.
Érzem, ahogy a dobhártyámban kezd lüktetni a vér, és az arcom is kimelegszik attól, hogy magamon érzem őt. Te jó ég… Mennyire hiányzott ez az érzés. Hogy tudassa velem, az övé vagyok; hogy beterítsen a lényével.
„Még azt is akartam mondani, hogy POKOLI féltékeny voltam... Vagyok.” - búgja azon az eszelősen szexi hangján, aminek a hallatán a tinilányok tömegmészárlásába kezdenek a kegyeiért.
- Helyes... – dünnyögöm kurtán, nagyon halkan, de gonoszdi vigyorral az arcomon. Az izgalomtól szaporán verdes szívem.
Aztán folytatja is a mondókáját, én meg nagyot nyelek közben. A kávés poharat tartó kezem megremeg, pedig csak a tekintete siklik az ajkaimra. Észreveszem, hogy azokat nézi.
De aztán szenvedélyesen lecsap és a magáévá teszi a számat, én meg kiejtem a kezemből a papír poharat. Hallom, ahogy a tartalma a betonon toccsan. Nem érdekel. Azonnal lehunyom a szemem, és Ville nyaka köré kulcsolom a karjaimat. Teljesen hozzá simulok. A létező összes módon érezni akarom őt. Olyan mámoros tűzzel viszonozom az ajkai közeledését és a nyelve játékát, mintha ezer éve nem láttam volna, pedig csak reggel váltunk el egymástól.
Egyszerűen megőrülök érte.

Tudom, hogy akar. Tudom, hogy legszívesebben itt és most a magáévá tenne – a csókjai és a teste beszédesek. És én is ugyanezt akarom. Teljesen elveszi az eszemet és felajz, de tudom, hogy nem az utcán a kukák közé döntve akarom ezt csinálni.
Csak falom az ajkait és ízlelem a táncoló nyelvét. Az őrületig fokozza a vágyakozásomat, aztán lassan, kényszeredetten leválik a számról. Hangtalanul zihálok a teste és a fal közé szorulva.
Ahogy a fülemhez bújva suttog, forró lehelete megcirógatja a nyakamon a bőrt. Beleremegnek a lábaim az érzetbe.
- Nekem… te vagy a minden… Mindigis te voltál. – döngöm pihegve. Muszáj, hogy nyeljek egy nagyot.
„...Ha most követsz a hotelig..”
- Baszki... – nyögöm halkan, ahogy az orrhegyével megcsiklandozza a fülcimpámat, majd finoman megharapja az érzékeny porcikát. Szerintem pontosan tisztában van vele milyen óriási hatással van rám az, amit művel. Kegyetlenül felizgat, az ágyékom is fellüktet.
- A pokolba is utánad mennék... – súgom a füle mellett, de talán már épp a szemeimbe néz.

Nem kell kétszer mondani nekem se, de mielőtt kereket oldanánk a kávézó mellől, Ville még egy pillanatra marasztal egy újabb szerelmes csók erejéig.
Kipirult, mosolygó arccal lépek utána, amint kézen fog és elhúz a faltól. Alig egy perccel később már le is apacsol egy taxit. Bedobja magát hátra, és én is besiklok mellé.
- A Pláza Hotelhoz legyen szíves. – mondom oda a sofőrnek, aki részint hátrafordulva várja a címet.
Alig hagyja el a számat az információ, Ville a nyakamba fúrja az arcát. Muszáj elvigyorodnom azon milyen türelmetlen. Egészen belevörösödök abba, amit működik. Csiklandoz az érintése, a lehelete a nyakamban és a hajamban.
A szívem a fülemben tamtamol.
Lesütöm a tekintetem, összeszorítom az ajkaimat és hangtalanul kuncogok, miközben próbálom elviselni azt a szégyentelenül kellemes merényletet, amit épp elkövet ellenem.
Egyszer vagy kétszer lopva a visszapillantóra tekintek, a taxisofőr nem e pillog hátrafelé, bár biztos nem mi vagyunk az első begerjedt pár, akiket fuvaroz.
Testtel kicsit Ville felé fordulok; épp csak annyira, hogy ne szakadjon vége annak, amit csinál; élvezem, ahogy bele bújik a nyakamba.
A távolabbi kezem ráfekszik a térdére, és megpihen ott egy darabig.
Ahogy megérzem egy újabb leheletét, amint a forróság végiggurul a bőrömön, és bekúszik a felsőm alá, hosszan, hangtalanul felsóhajtok.
Életem leghosszabb taxiútja lesz ez...
Ville biztosan érzékeli, hogy tetőtől talpig megborzongok. A tarkómon a pihék is égnek állnak. Őrülten csiklandoz, és nem egészen bírok magammal – alig észrevehetően fészkelődök a helyemen. Tíz lábujjal kapaszkodom odalent a cipőmben.
Ville térdén nyugvó kezem elindul lassan felfelé a lábán. Nem merészkedek oda fel az illetlen területre – hiszen egy taxi hátsó ülésén lapítunk –, de a farmernadrágja szövetén keresztül öt ujjal belemarkolok a combja belső felébe.

Ville a hajamat, a nyakamat szimatolja, és a lehelete végigsiklik a bőrömön. Amikor pedig beveti azt az érzéki, pimasz nyelvét… Egyenesen végem van. Szinte fuldoklom attól, hogy nem kaphatom meg itt és most. Kényszerít, hogy döntsem oldalra a fejem, én pedig készségesen engedelmeskedek és átadom magam neki...
Az ujjaim erősebben marnak a combjába. Legszívesebben felnyögnék, de inkább beharapom az alsó ajkamat, mielőtt hangja lenne az élvezetemnek.
Ha nem lenne itt a taxis, már rég letéptem volna Ville felsőjét és az ölében ülnék…
Egy fél pillanatra megfordul a fejemben, hogy ajánlok 100 dolcsit az indiai csókának, ha 5 percen belül a hotelhoz ér, de sanszosan többe fájna neki egy gyorshajtásos bünti vagy a karosszéria javítás.
Túl zaklatott vagyok. Ville pedig… túl szexi, vonzó és káprázatosan ösztönös. Egy igazi dög... Milyen disznóság már. Durván rá vagyok kattanva a saját férjemre.
Hatalmas tenyere a hasamra simul és megsimít, majd szép lassan befurakszik a felsőm alá. Megveszek attól, hogy közvetlenül a testemen érzem a kezét. Beleszédülök az érintésébe, ami egyszerre játékos és komoly.
Mámoros kábulatban vagyok. Biztosan elárul a reszketésem, az arcomat elöntő pír, az, ahogyan a levegőt veszem - kellemes borzongásomba elemi, kínzó vágy vegyül; akarom őt. De még mennyire…
Teljesen elakadt a szavam, mégis sikerül elhaló hangon kinyögnöm annyit, hogy...
- ...Ville...

Pokoli jó, amit a nyakammal és a testemmel művel, istentelenül élvezem ahogy kényeztet az ajkával és merészen egyre feljebb simogat azzal a hatalmas, forró tenyerével, de ha tovább gyötör, beleőrülök. Kell egy lélegzetnyi szünet. Csak annyi. Különben félő, még orgazmusom lesz.
Hangtalan, de hosszú levegőt veszek, ahogy eltávolodik a nyakamtól.
Halántékommal a fejének dőlök, a pilláim félig lehunyva. Muszáj megnedvesítenem a nyelvemmel a számat, tisztára kiszáradt.
Elvigyorodom, és nyelek egyet.
- Kicsinálsz... – zihálom csendesen.
Az utastérben a levegő szinte izzik.
A combján kapaszkodó kezem felvándorol a karján, a nyakára, majd simogatón megállapodik az arcán.
Szembe fordulok Villel, hogy közelről pillanthassak a szemeibe.
Az ujjaim hegyével olyan élvetegen és elkápráztatva cirógatom az arcát, mintha most először ismerkednék a bőre tapintásának érzetével.
A tekintetem Ville szájára téved. Hüvelykujjamat lassan végigsiklatom az alsó ajkán. Figyelem a mozdulatot. Számomra Ville a leggyönyörűbb férfi, és mindent akarok belőle.
A következő pillanatban odabújok hozzá, és buján megcsókolom. Minden ízemben sajgok érte, hogy megkóstolhassam őt.

„Tényleg.. (?)”
Szemét...
- Nem. – vágom rá mélyen búgó alton, szimplán gonoszan vigyorogva, de aztán hangtalanul elnevetem magam.
- Tényleg... – suttogom rá forró évődéssel a szájára a végszót néhány másodperccel később.
Kíméletlen vágytól csillogó szemekkel nézek fel rá, miközben felsőtestemmel egészen felé fordulok. Ahogy csak tudok, hozzá simulok, és most már mindkét tenyerem az arcán nyugszik, hogy gyengéd erőszakkal közelebb húzzam magamhoz. Akarom, kell, az enyém.
Meg akarom csókolni. Meg persze mást is tökre akarok vele csinálni, de most legnagyobb mérgemre igencsak korlátozva vagyunk.
Úgy tapadnak az ajkaim Ville szájára, mintha egész életemben erre a csókra vártam volna.
Valósággal falom… habzsolom Ville-t. Mintha csak azt üzenném, Ville Deadman Wallow… ezennel ennek a kicsi finnek a kizárólagos tulajdona vagy.
Ville ajkainak íze és a nyelve puhasága szédítőbb mindennél. A csókjáról szőtt legmerészebb fantáziák sem érhetnek a valóság nyomába. Ő az én drogom. Totál az eszemet veszi. Azt sem tudom merre jár a taxi. Ki a faszt érdekel...

Amikor megérzem Ville tenyerét felfedező vándorútra indulni a combomon, a derekamon, majd belemarkol a fenekembe, nyögnék egy jólesőt, de bennakad. Feszélyez az indiai muksó jelenléte. Legszívesebben kidobnám a saját kocsijából.
Kínomban finoman ráharapok Ville alsó ajkára, aztán elengedem. Közvetlenül a szája fölött veszek szomjazó sóhajhoz hasonló lélegzetet, hogy legyen bennem szusz szerény, úrikisasszonyhoz méltó hangot adni az élvezetemnek és az érzéseimnek.
- Mmm… Aztakurvadehiányoztál... – morgom halkan, miközben Ville szemeibe nézek. Sunyin cicázó vigyor kapaszkodik a képemre.
Istenemre mondom, nehezen tudom fékezni magam. Bezzeg a sofőr… Nem vagyok mérges rá, de meg fogom verni, ha nem haverkodik össze sürgősen a gázpedállal…
Jobbom ujjai belekapaszkodnak Ville állába, és újból nekiesek a szájának. Érzéki, és a vágyaim mértékét egyértelműen tükröző rohammal.
A nyelvem újra meg újra kéjesen végigszánt Ville finom nyelvén, majd magára hagyja. Az ajkaim is  elszakadnak a szájától. De csak azért, hogy a nyelvem hegyével végignyalhassam az arcélét. A forró, nedves, puha ki porcika felvonul a füléhez, hogy belenyalinthassak, és a fogaimmal gyengéden megharapdálhassam a fülcimpája alját.

Minden érzékemmel teljesen belegabalyodok Ville-be; a testéből áradó hőbe, az illatába, a szája ízébe, a bőre tapintásába…
Erre „Tényleg?”
Ilyen nincs...
- Mégegyténylegésválok... – dörmögöm halkan a fülébe egy ravasz mosoly kíséretében.
Ha erre megint benyög egy tényleget, én nem tudom mit csinálok vele. A sofőrt már kivégeztem. Többször is. Villenek sem kéne annyira biztosnak lennie magában.
Élvetegen csókolgatnám és simogatnám az arcát, de valamiért muszáj hülyeségeket benyögnie.
„Nem úgy volt hogy jónak kell lennünk..?”
Neeem, csak szórakozik velem.
Elhajolok tőle, hogy a közvetlen közelről a szemeibe nézhessek. Ő is engem stíröl.
- Ville… Fogd be. – búgom somolyogva.
Az ujjaim gyengéden pihennek az arcán.
Még egy utolsó röpke pillantást vetek a jégzöld lélektükreire és a szája ívére, aztán újra odafúrom magam hozzá, és mint aki képtelen betelni vele, puhán, mégis kiéhezve csókolom tovább.
Isten tudja mennyi idő telik el így, mert számomra megállt.
- Köhm. - köszörüli meg a torkát egyszer csak a taxis, aztán egész lelkes magyarázásba kezd.
- Megérkeztünk. Kiszállnak, vagy menjek még egy kört?... Nekem nem gond. A maguk órája ketyeg.
Azért erre a szövegre már megakadok és félbehagyom a romantikázást. Lassan válva le Villeről felpillantok. És „tényleg”. Majdnem a bejárat előtt parkolunk.
Még a végén megkedvelem ezt a taxist. Most már biztos, találkozott egy-két izgalmas párossal.
Nem sietek kiszállni. Helyette Ville szemeit vizslatom, miközben az arcomon cinkos mosoly sejlik fel. Mintha csak azt kérdezném tőle, Mi legyen? Még egy kör az érzéki kín körhintáján, vagy húzzunk szobára kiengedni a gőzt?