Ville reakcióját látva kurtán felhorkantok az elfojtott röhögéstől.
Ilyen gyorsan se láttam még kiiramodni egy taxiból. Engem is zsigerből kitaszajt. Igen jó hangulatban és főleg sebesen siklok ki a hátsó ülésről. Nekem is nagyon szexelhetnékem van már vele. Nincs olyan porcikám, ami ne kívánná. Ha még egy kört taxizunk, valószínűleg megerőszakolom ott hátul, úgyhogy jobb is, hogy a távozás mellett döntött a további cicázás helyett.
Odakint, ahogy átkarolja a nyakamat és elkap, vigyorgó számat éri a csókja. Szenvedélyes, mohó viszonzást kap – egészen kivagyok már érte, érezheti rajtam.
Miközben hátrahagyjuk a taxit és megindulunk, hogy benyargaljunk a hotel lobbijába, jobbommal átölelem a derekát és szorosan az oldalához bújok. A ruháján keresztül is perzselő hő sugárzik a testéből. Úúúh… Szét fogom szedni ezt a pasit...
Hosszú és iparkodó léptekkel vágunk át a szálloda hatalmas előterén. Áhh, nem feltűnő ez a nagy sietség… Viszont ha most valaki megpróbálna feltartani, azt tuti megfejelem hogy seggre ül.
Minden másodperccel csak nő bennem a szexuális feszültség. Itt még csak meg sem csókolhatom, nem simogathatom, és nem érezhetem magamon annak a férfinak az érintését, akiért ölni tudnék. Bahh, ez maga a földi pokol. Kurvannyátmindenkinek...
Nagyon megörülök, amikor a kanyar után meglátom a liftet.
Ahogy odaérünk, kettőnk közül lehet, hogy Ville a gyorsabb, és már nyomja is a hívógombot. Hát... engem is nyomogathatna már... elölről-hátulról mindenféle pózokban. Hehehe.
Türelmetlenségtől idegesen topogok a liftajtó előtt amíg várunk. Odalent a két lábam között már minden lüktet, ami csak lüktethet.
Még mindig Ville oldalához simulva ölelem Őt. Hatalmasat sóhajtok. A vágyakozás megnyilvánulása ez. Egészen kimelegszem a ránk váró heves szeretkezés gondolatától. A fantáziám már odafönt jár a szobában... Az ágyon, a szőnyegen, a fotelban, a kanapén, a zuhanyzóban, a fürdő padlóján... - szóval épp nem unatkozunk, megvan a program hajnalig. Az én fejemben legalábbis.
Egyelőre rajtunk kívül egy lélek sem várja a liftet. Ha van Isten, elintézi, hogy kettesben lehessünk, amíg felérünk az emeletünkre, mert iszonyatosan ki vagyok éhezve Ville-re, és minden pillanatot meg akarok ragadni, hogy kaphassak még a csókjaiból és az érintéséből.
Ide-oda jár a szemem – remélem egyetlen ember se jön. Kurvára ne akarjon senki ezzel a lifttel utazni...

Belemosolygok a kedveskedő manőverbe, ahogy Ville közelebb von magához és megcirógatja az orromat az orrával. Elönti az arcomat a kislányos pír, és a szívrmet is megdobogtatja. Talán nem is tudja mennyire szeretem, hogy ilyen is tud lenni a vadsága mellett.
Azokra a futó másodpercekre, míg gyengéd puszit hint a számra, lehunyom a pilláimat, majd ismét a szemébe nézek. Boldogságtól sugárzó mosollyal az arcomon.
Már meg is jött a lift, én pedig Vele tartok, ahogy csendesen beterel.
Épp neki vetem a hátam a falnak, amikor Villeből előbújik az igazi Ville és a tettek mezejére lép: pimaszul megálljt int a lifthez siető nyugdíjas párnak. Azok látványosan meghökkennek, talán még meg is botránkoznak a felismerés következtében, de engem most az egyszer hidegen hagy az udvariasság. Nem érdekel, ez ma az ÉN, illetve a MI különleges nemvalentín valentín napunk.
Ville mutatóujjas performamcéja széles vigyort húz a képemre, és amíg nem záródik ránk a liftajtó, csak a padlót fixírozom. Csak utána tör ki belólem az őszinte kuncogás.
- Imádom, amikor ilyen vagy... - búgom szerelmesrn a szemébe, most, hogy már szembe fordult velem.
Két kezem Ville derekára fekszik, megkapaszkodom benne, és ha magától nem lép közelebb, bár ezt kétlem, akkor gyengéd erővel magamhoz húzom, hogy a testem az övéhez simulhasson. Egyszerűen muszáj éreznem magamon.
Röpke pillantást vetek magas alakjának válla fölött a mennyezetre a sarokban, majd a tekintetem fúródik is vissza az övébe.
- Mögötted egy kamera... - suttogom halkan, de cinkos vigyorral.
- Pont eltakarsz... - lehelem, és izzó smaragdként ragyogó, sóvár pillantásom a szájára vándorol a szemeiről.
Ezt a felfelé tartó rövid utat is kimaxolhatnánk.

Aszongya „Milyen!?”
- Aaahhh… Teésahülyekérdésid... – csak halk, szemforgatós sóhajként engedem el.
Ville nekiprésel testtel a lift falának. Egy vérbeli bűnpártolóval van dolga, és ezt nem csak a készségességem, de az arcomon feltűnő cinkos mosoly is alátámasztja.
Ville a kamera problémájára csak ennyit mond:
„Mmmm.. akkor mégizgalmasabb..”
- Tükröket nem kérsz? – incselkedem vele, mire röviden elnevetem magam a gondolatra, csak mert elképzelem, milyen lenne tükörben látni amit működünk. Hátnemistudom…
Mielőtt mozdulni tudnék, Ville erősebben nyom a fém felületnek, én pedig egyszerre érzem a forróságot és a hideget. Olyan felkavaróan csókol meg, hogy beleszédülök.
Jól emlékszem mit mondott a kávézó melletti beugróban. Akkoris a falon kötöttem ki... Na nem mintha panaszkodnék.
Ville aztán tényleg tudja, hogyan kell csókolni! Mélyen… Valami megmagyarázhatatlan módon használja az ajkát. Azonnal felhevülök. Megint… Ma vagy századszorra a közelében, a fogságában.
Mennyei, ami velem történik.
Bele sem merek gondolni mi mindenre képes használni Ville a nyelvét. De… Az a helyzet, hogy akaratlanul is átcikázik az elmémen pár emlék és fantáziakép. És méginkbább fokozza az izgalmamat.
- Ilyen, amikor hálálkodsz? – döngicsélem bele a csókba, rá a szájára, abban a röpke pillanatban, amikor alkalmam van levegőt venni. - ...Több faszságot kéne csinálnod... – jelzem, hogy rohadtul bejön amikor és ahogyan törleszt.
A légzésem szaggatott és zaklatott. Nyomban vissza is tapadok a szájára, mohón, mire ő keményen végigsimít a combomon, és magára húzza. Bal karom a vállára fut, hogy megkapaszkodjam a nyakában.
Két egymást vonzó mágnesként simulunk össze, mire összenyomódik az ágyékunk. Az incidens, és az érzet, amivel jár, halk sóhajt csal ki belőlem.
Hirtelen meg is feledkezem arról, hol vagyunk. Az idő is megszűnik.
Szabad kezem megindul. Lesimít Ville pulóveres felsőtestén, le a hasán, az alhasán át… egészen le.
Lassú, finom mozdulattal becsúsztatom kettőnk közé, amikor is a farmernadrágja anyagán keresztül megérzem a kézfejemen a férfiasságát. A keménységét.
Újfent elakad a lélegzetem, ahogy tudatosul bennem: Ville vágyik rám.
A kezem megfordul odalent, hogy az ujjvégeimmel és a tenyeremmel érinthessem ott, ahol a nadrágja dudorodik. Nem markolok meg semmit, csupán lehelet könnyed, gyengéd simogatással illetem a szöveten át a legnemesebb porcikáját, miközben szerelmes éhezőként habzsolom a csókjait.

„Nyugi... lesz még..”
Azt nem kétlem... Legfeljebb majd nem győz a hülyeségei miatt „hálálkodni”. Ezt mifelénk már csak így fogjuk hívni.
Ville pimasz szavaira a válaszom mindössze egy néma vigyor. Nem adnék több lovat alá e téren. Eleve nem a legegyszerűbb eset.
Ville egyszerre csókolt szerelmesen és azzal a nyughatatlan vadsággal, ami mindig is benne lakott, nekem meg teljesen elvette az eszem, csak alig egy szikrányit hagyott.
Semmire sem vágyom jobban, minthogy lecibáljam a fejéből azt az istenverte kapucnit, csakhogy beletúrhassak az ujjaimmal göndör hajába a tarkóján, de most nem tehetem. Nem akarom leleplezni itt a fényben.
Ahogy belemar a combomba, újabb vágytól fűtött, boldog sóhaj kúszik a csókunkba. A lábamat a combjára kulcsolom, egészen belekapaszkodom. Vele akarok lenni – ebben a pillanatban, és nem csak most, hanem életem végéig.
Ahogy a kezem odalent kalandozgat, és Ville mélyen döngő baritonja belenyög a számba, beleremegek. Számomra az ő hangja a legédesebb zene a füleimnek.
Ville morranásától milliárdfelé szalad bennem az élvezet előszelének pulzálása, ami a lábam közötti titkos kis pontban koncentrálódik.
Villenek feszítem magam, miközben remegő tenyerem erősebben dörzsöl rá a farmernadrág rejtekében feszülő keménységre. Teljesen felizgat, ahogy ott dudorodik az ujjaim alatt. Egyszerűen megőrülök, amiért nem érhetek hozzá, nem csókolhatom meg, nem vehetem a számba és nem érezhetem magamban…
Nem… Itt és most nem akarom kigombolni a nadrágját és belenyúlni... Pedig de megtenném!!! Megérem visszatartani az ujjaimat attól, hogy önállósítsák magukat.
Annyira epekedik minden porcikám Villere, hogy a sírás kerülget a sajgó vágyakozástól.
A padlón támasztó lábam megremeg.
Zihálva válok le Ville szájáról. Muszáj nyelnem, de már hajolok is oda a nyakához, hogy odafúrjam az arcomat és megduzzadt ajkaimmal csókolgatni kezdjem; a nyelvem apró nyalintásokkal kóstolgatják, néhol pedig cseppet bele is harapok.
A lift hirtelen megáll. Elsőre azt hiszem, hogy én gyengültem el, és ezért a pillanatnyi fura, ingatag érzet, de a monoton halk zúgás is elhal körülöttünk, és váratlan sötétség borul ránk.
A szemeimet kinyitom, és élvezettől csendes pihegéssel kukkantok fel. Teljes sötét van, csak egy halvány vészfény világít a gombok mellett. A mennyezet távolabbi sarkába rögzített kamera piros lámpája sem ég.
Az első gondolatom, hogy fasza, van Isten. A második, hogy basszameg, remélem nem órákig kell itt dekkolnunk.
Akárhogy is… Villanásnyi idő alatt hányom-vetem meg a dolgokat. Élek a kínálkozó lehetőséggel.
Lassan magára hagyom Ville férfiasságát, és óvatosan kihúzom kettőnk közül a kezem. Most már két kézzel kapok Ville fejéhez, hogy letépjem róla a nyomorult kapucnit. Tíz újjal túrok a hajába a tarkóján. Még a tincseinek tapintása is izgató. Imádom a haját...
A vaksötétben csak Ville szemeinek csillogása villan meg. Gondolkodás nélkül újfent odahajolok hozzá, hogy elraboljam az ajkait és a nyelvét. Telhetetlenül.
Ki nem szarja le, ha áramszünet van.

A sötétben Ville nem látja, de a hangomon hallhatja, hogy elvigyorodom.
- No lááám… – búgom halkan, sóhajszerűen, rá a szájára - A nagy Deadman Pokolszolga Wallow betojt egy kis áramkihagyástól... Ejnye... – heherészem.
Az ujjaim már fésülnek is bele a hajába.
„Lehet... összedőlt a világ.. ?”
- Sajna nem hiszem... hogy ekkora szerencsénk van… - dünnyögöm két célt találó, erőteljes csókváltás között. De hümm... Egy világ, amiben Grid nem létezik? WHOAAA!!! Még ez a gondolat is begerjeszt.
A nyakát karolva és a száján csüngve vigyorodom el újfent. Halkan, szakadozva beszélek.
- Ha mégis… Egy kis világvégi pettingnél nincs jobb...
Nyelek egyet, és a nyelvemmel megnedvesítem az ajkaimat. A szívem szüntelenül vad dobolással lüktet a mellkasomban, hogy azt a torkomban és a fülemben érzem.
Tudom, hogy bármikor visszajöhet az áram, és vele együtt a világítás meg a kamera is, de annyira szeretném kihasználni ezt a pillanatot. Arról már nem is beszélve, hogy totál megőrülök azért, hogy valamilyen módon érezhessem a legintimebb porcikáját. Akárcsak egy érintés erejéig… ha már nem borulhatok elé az orális kényeztetés oltárán áldozni és nem szeretkezhetek vele.
Csak ketten vagyunk. Bezárva egy sötét, fülledt cellába. Egészen meghitt és izgalmas egyszerre a helyzet.
- Ville... – zihálom - ...szeretnélek megérinteni… ott lent… Szabad? - Igenigen, rohadtul bekívánkozom a nemlétező gatyádba.
Tudom, ritka hülye kérdés az ilyen, pláne a feleségétől, akivel már párszor hülyére dugták egymást, de tudnom kell, hogy bírja-e még a gyűrődést, és nem durran el. Nem akarom kínos helyzetbe hozni egy gyanúsan foltos nadrággal.

♪ ♫ ♡ ZENE ♡ ♫ ♪

A csókolózást nem lehet vele megunni, a szenvedély isteneként használja az ajkait, közben pedig elengedi a combom, mire az lassan lecsúszik az övén, végül a lábam ismét biztos talajt ér.
„Nekem úgy tűnt… mintha érintettél volna.” - leheli a számra, én meg megszédülök, ahogy hirtelen elönti az agyamat a vér, majd ki is engedek. Tudom, hogy csak szívat. Önkéntelenül is elvigyorodom. Csak játszik. Én pedig imádom, amikor ilyen mocsok.
A kezét ekkor végigfuttatja a karomon, ahogy a kézfejemet keresi a sötétben.
Beleborzongok…
Azt hiszem, meglep amit lép, a bensőmben összerándulnak az izmaim. Magabiztos fellépésétől gyorsabban kezd száguldani a vér az ereimben. A kezem is remeg. Biztosan észleli, miközben rányomja az egyre csak meredezni igyekvő szerszámára.
Mélyeket lélegzem. Hagyom, hogy vezessen. Mint… régen.
„A Tiéd vagyok...”
A hangja, ahogy belesúg a fülembe, sima, mint a selyem, mégis komoly és határozott. Felizgat vele. Pláne, hogy a fülemen és a nyakamon érzem a leheletét, miután odahajolt a vállam fölé.
Nyelnem kell. Megint érzem a szövet alatt a férfiasságát.
Ha Ville elengedi a kezem, mindössze egyszer simítok végig a keménységén. Felfelé. Az ujjaim először csak belekapaszkodnak a farmerja szegélyébe, majd lassú mozdulatokkal nekiállnak kioldani az övét, ahogy már a másik kezem is csatlakozott a munkálathoz.
Egyáltalán nem kapkodok, holott irgalmatlan türelmetlenség tombol bennem és az utána való epekedés is kikészít. Mégis sikerül uralkodnom magamon. Szeretnék gyengéd és kedves lenni hozzá.
Az övét igazából csak meglazítom, nem nyitom szét teljesen. Aztán kipattintom a nadrág gombját. De a sliccén a cipzárt már nem húzom le… mert mi van, ha közben visszajön az áram? Csak egy kis elővigyázatos óvatosság.
Ha Ville továbbra is ott tornyosul fölöttem, miközben a lift fémfalán támaszkodik engem közrezárva két karjával, csupán leheletnyit kell előrenyomnom a testem, hogy hozzásimulhassak. Mintha hozzábújnék.
A homlokomat a mellkasának döntöm. Az ajkaim résnyire nyílnak az izgalom súlya alatt, miközben a bal kezem a csípőjére fekszik, de a jobbomat becsúsztatom a nadrágjába.
Ville csupasz alhasa tűzforró. Öt ujjam és a tenyerem végigsimít rajta. Aztán másodpercekkel később és centikkel lejjebb, az ujjvégeimmel megtapintom az ágyéka puha tövét.
Egek... Lehunyom a szemeimet és az arcomat egészen Ville mellkasába fúrom. Hatalmas sóhaj szabadul a tüdőmből, Ville is érezheti magán a perzselő levegőt a pulóverén keresztül.
Meztelen, nyers bőrének tapintása rohamot indít bennem.
A legvadabb állatias vágy és a leggyengédebb érzelem találkozása ez a pillanat; felhevült és gyönyörű. Ilyen a tökéletesség egyetlen sötét liftfülkébe palackozva.
Csak mi létezünk a magunk kis zárt, szerelmes világában, feldúlva egymást, mégis engesztelően és csillapítóan hatva a másikra.
A kezem egyre lejjebb nyomul a gatyájában. A szerszáma teljes hosszát érzem már a markom alatt. Kedvesen érintem.
Az arcom lázban ég. Zihálok. Simogatni kezdem ott lent. Lassan jár a kezem, közben is Ville felsőtestébe temetkezem.
Legszívesebben lecsúsznék háttal a falnak, hogy előtte térdepeljek, mialatt Ő előrenyújtott karokkal támaszkodik a liftnek, és engem néz a sötétben.
Elképzelem, hogy a számba veszem a férfiasságát és így elégítem ki. Az ajkaimmal körbeölelem, majd a nyelvemmel szelíden körbe-körbe cirógatom az érzékeny, bársonypuha testrészt.
Addig szopogatnám, amíg a számba nem élvez… Jézusom…
Belevörösödök a gondolatba. Teljesen megőrülök Villért.
A fantáziavilágból visszatérek a valóságunkba. És csak arra figyelek, milyen mennyei érzés odalent a lágyéka tapintása. Forró, puha, lüktető, sima…
Úgy érzem magam, mintha újból az a szégyenlős, tapasztalatlan és zavarba jött lány lennék, aki életében először érinti meg Villet.
Talán nem tudja, de szeretem ezeket az ártatlan pillanatokat is vele, amikor felfedezhetem a testét, és egyúttal gyengéden becézgethetem.
A gond csak az, hogy sajgón lüktet a déli tájékom, és már a bugyim is teljesen átnedvesedett.

Ville felnyög, én pedig beleremegek, és még inkább elönt a forróság. Szeretem ezeket a hangokat előcsalogatni belőle, érezni a testének a reakcióit.
Érzem, hogy minden ízében megfeszül. Élvezetes szórakozni vele, ugyanakkor csodálom az igyekezetét, amivel visszafogja magát.
„Kicsinálsz…” - sóhajtja.
Csendesen belemosolygom a mellkasába. Mondanám, hogy kölcsön kinyír visszajár, de valójában csak szeretem kényeztetni, simogatni, felfedezni a testét.
- Legalább tudod, nekem milyen a közeledben... – döngöm halkan.
Fürdőzök abban az érzetben, ahogy a fejemre nehezedik az arca, és a lélegzete a hajamban szánkázik.
Örülök, hogy jelzi, nem sokára pattan a cérna. Értek én a szóból, és nem is akarnék neki kellemetlenséget. Itt a liftben nem, de odafönt a szobában boldogan kivégezném; addig szeretgetném és becézgetném, amíg el nem árasztja a kielégülés az ujjaim között.
Nem akarom pattanásig gyötörni, ezért magára hagyom a férfiasságát és lassan kihúzom a kezem a nadrágjából. Az ujjaim gondoskodva visszazárják a gombot, majd az övet is gondosan visszacsatolják és eligazgatják, ha Ville hagyja. Nem kell ezzel bíbelődnie.
Semmi egyebet nem csinálok, csupán a mellkasának dőlve hallgatom a szívverését. Két tenyerem a csípőjére siklik, majd elnyugszik ott.
Fülledt sötétség és kellemes csend ölel körül minket.

Hosszú levegővételekkel igyekszem lecsitítani a testem. Minden egyes újabb lélegzettel egyre nyugodtabbá válok, és érzem, ahogy a bennem eddig tomboló forró hő is alábbhagy.
Ville testében is érzékelem az enyhülést; a porcikáiból fokozatosan kiveszik a merevség, a feszültség, és nehéz zihálása is megnyugszik.
A karjaiba zárva magához ölel, én pedig boldogan bújok hozzá és olvadok bele az ölelésbe. Csodásak ezek a pillanatok. Minden annyira tökéletes. Egy újabb csodás emlék, amit bezsebelek az élettől.
„Ez közel volt… Kurva közel.” – suttogja, mire nyomban széles mosolyra gördül a szám és az álla alatt felfelé fordítom az arcomat, mintha látnék bármit is a sötétben.
– Imádom azt az úriembert, aki lettél. – bazsalygom. Hallhatja a hangomon, hogy valódi elismerésnek szánom a szavaimat.
– Totál elolvadok tőle. – súgom néma vigyorgással a képemen.
Erre felzúg körülöttünk a lift, és a következő pillanatban fény árasztja el a kabint. Kell néhány másodperc, mire a szemem hozzászokik a sötétség után.
Meglódul velünk a lift, és elindulunk felfelé.
Tudom, hogy Ville simán nekem eshetett és leteperhetett volna, semmit sem törődve semmivel, és régen talán így is tett volna, mint bármelyik lánnyal, de nem tette. Pedig tudom, hogy szeret és kíván, pont mint ahogy én őt. Hatalmasat változott. Egészen más ember lett, és ezt nem tudom nem észre venni; nem értékelni.
Most, a világosságban már a szemébe tudok nézni, amennyibe lepillant rám.
Csodálattal teli, szerelmes tekintettel és boldogságtól sugárzó mosollyal csüngök rajta, miközben két kézzel kapaszkodom a derekában.
– Nagyon sokat változtál... – hagyja el akaratlanul is a számat, majd beáll néhány másodpercnyi csend.
Felsóhajtok.
– …..Szeretném, ha tudnál valamit... Lenyűgöz a kitartásod... Ennyire még soha nem akart senki... És ez nagyon tetszik. – vallom be csendesen.

Ville megfogja mind a két kezem, én pedig értem a gesztust. Hagyom, hogy a markába zárja őket, miközben elemelkedem a mellkasától. Erre a leheletnyi távolságra a lenyugváshoz van szüksége.
Követem a tekintetemmel, amint apró csókot présel a kézfejemre, és a szemeibe mosolyodom, ahogy színt vall.  Bele is pirulok. El sem tudja képzelni, milyen boldoggá tesznek a szavai. Tudom, hogy halálosan komolyan gondolja.
Aztán pici, de annál édesebb csókot kapok a számra. Fülig görbül a mosoly a fejemen. Hümmm... Hogy bármit megtenne értem? Hááát...
- Dettóóó... – súgom halkan az ajkaira.
Azt akarom, hogy Ville boldog legyen; hogy megkapja mindazt a szeretet és szerelmet amit megérdemel. És szeretném mindezt én megadni neki.
Alig áll meg a felvonó, a csengő felzeng, és már nyílik is ketté a liftajtó.
Ville ujjai az ujjaim közé fűződnek, aztán kilépek vele az előttünk nyújtózó folyosóra.
Amennyire sürgős volt ideérni a taxival, most annyira nem rohanunk, de tartom Villel a lépést.
Ha ő nem szól, én sem töröm meg a kettőnk közti csendet, csak lépkedek mellette a szobánk felé.
Odaérve azonnal előkapom a dzsekim zsebéből a kulcskártyát, és már nyitom is az ajtót, hogy mielőbb eltűnhessünk a folyosóról.
Megérkezve a biztonságot és meghittséget jelentő falak közé, a kezem kiszökik Ville markából, de csak hogy ledobjam a vállamról kistáskámat és a fekete bőrdzsekimet, majd lerúgjam magamról a cipőmet is.
- Óóótejóég... – sóhajtok egy hatalmasat a mennyezet felé fordulva aztán, és pár röpke mozdulattal megmasszírozom a nyakamat. De jó itt… Végre egy kis nyugalom.
Ha Ville a közelben, vagy a szoba bármely pontján tartózkodik, odaslattyogok hozzá.
Megállok előtte, felpillantok az arcára, a szemeibe, és most én nyúlok a két kézéért. Ujjaim kedvesen zárulnak az ujjai köré.
- Egész nap csak erre a percre vártam. Hogy veled lehessek. – döngöm szelíden mosolyogva.
Ahogy kimondom a szavakat, kellemes, melengető bizsergés fut át rajtam.
- ...Örülök, hogy eljöttél New Yorkba.

Ahogy Ville teljesen közel lép hozzám, és félresimítja a hajamat az arcomból, csiklandoz az érzés; végigcikázik a gerincemen, Érzelmesen elmosolyodom, csillogó tekintetem pedig képtelen vagyok levenni róla.
És beszélni kezd. Hát… nem Ville az egyetlen, aki nem gondolta volna ezeket a dolgokat. Abban az időszakban, amikor nem volt jelen az életemben, teljesen abban a hitben voltam, hogy soha többet nem látom és kettőnknek örökre vége. De Ő mást gondolt. Aminek én meg nagyon-nagyon örülök.
Esküszöm, ahogy itt állok előtte, egyszerűen csak elolvadok a mosolyától, attól, ahogyan rám néz.
Ville valójában elképesztően érzékeny, sebezhető ugyanakkor érzelmes és gyengéd. Az apró, kedves kézcsókokat, lefogadom senki nem nézné ki belőle. De én látom Őt. Igazán látom, hogy kicsoda; micsoda gyönyörű lélek.
Ezek a pillanatok, amikor végre beszél és az őszinte kitárulkozásai, épp olyan értékesek és épp olyan csodálatosak számomra, akárcsak a szeretkezéseink.
Egy pillanatra elhallgat, én pedig várok, nem akarnám félbeszakítani. Az az érzésem, hogy még szeretne mondani valamit. Abból gondolom, hogy lesüti a tekintetét, de nem sokkal később ismét a szemeimbe néz.
„Beszéltem Griddel...”
Hát nem ez az, amire számítottam. A gyomrom egyből összerándul a menedzserúr neve hallatán, a mondat egésze meg főleg felér egy jól célzott gyomrossal. Ville elmondta neki... Te jó ég... Szóval Grid tudja, hogy összeházasodtunk??? Nem is tudom, hogy ez így mit jelent ránk, vagy úgy amblokk mindenre nézve. Egyetlen pillanatra lefagyok. Az agyam lüktetni kezd, tudom, hogy pánikolnom kéne, belegondolnom a legszarabb forgatókönyvekbe – amiket ráadásul Grid vezényel –, de valahogy mégsem tódulnak a fejembe a rémképek. Visszatartom őket, nem akarok rettegni. Nem vagyok hajlandó engedni a gondolatnak, hogy Grid irányítja az életemet; hogy kitoloncoltat és elszakít Villetől.
Hatalmasat sóhajtok. Titokban én is tartok tőle, hogy Ville félelmeinek nagyonis valós alapja van. Bele sem merek gondolni, hogyan fog az kinézni, ha Grid szétkap minket. A legrosszabbra, a legszemetebb lépésre számítok tőle. Elég csak abból kiindulnom, hogyan használta Villet, és engem is hogyan hajított oda sétáló húsdarabként Hindsnek. Grid egy igazi szemétláda. Egy szörnyeteg.
- Gyere... – szorítanak erősebben Ville kezére az ujjaim, és ha hagyja, odahúzom az ágyhoz.
Feltérdepelek rá, beljebb araszolok, majd megpaskolom a paplant, jelezve, hogy tegye le magát.
Ha Ville leül, mögé telepszem, és a lábaim közé zárom. Mellkassal a hátának dőlök, miközben a kezeim előrebújnak két karja alatt, és hátulról átölelem a felsőtestét.
- Sokkal többre vagy érdemes, mint hiszed. – búgom halkan a füle mellett, és a vállára teszem az államat.
- Ami Gridet illeti… - Hát jah… Vele álom az élet, bébi. - Ezek szerint felkerested? Azután, hogy átrendezted a képét??? És elmondtad neki, hogy összeházasodtunk?... Azért azt a fejet megnéztem volna... - Úristen!!! Egy pillanatra elkerekednek a szemeim, ahogy ezt végigpörgetem, de aztán ismét megtalálom a hangomat. Józanul kell gondolkodnunk.
- Figyelj... Jelenleg nagyon jól megy a banda szekere, talán… TALÁN nem akar ebbe beleszarni, és csak ijeszteget, akármit is mondott. Esetleg le kéne vele ülni beszélni. Nem nyalni, csak értelmes emberek módjára rendezni a nézeteltéréseket. Hátha menne. – fordul a tekintetem Ville arcára.
Sajna előbb vagy utóbb mindenképp ütköznöm kell Griddel, nem úszom meg. Szeretném tudni, hogy most akkor végül is kibasz-e vagy sem a bandából, mert fél lábbal már ki vagyok téve.
A tudat, hogy bárkinek képes ártani, csak azért, hogy ő megkapja amit akar, azért mégis csak rettegéssel tölt el, ahogy lassacskán lesüllyed ez bennem és kezdem felfogni a dolog súlyát. Túl sok forog kockán, aminek az értéke nem mérhető pénzben. Nem akarom elveszíteni Villet. Akkor inkább meghalok.
- Vagy kinyírjuk, elássuk, és irány Mexikó. – fűzöm hozzá belesúgva Ville fülébe. Lehet, hogy csendesen elvigyorodom, de átjár a belső remegés.

Ville tovább beszél, és közben egészen befeszül, érzem rajta, ahogy ölelem.
Emlékszem erre a történetre. Pár napja, igazából az esküvőnk estéjén mesélte, kinn a sivatagban.
Figyelmesen hallgatom Villet, de már közben is zakatolni kezd az agyam. Erre oldalra fordul az ölemben. A karjaim engednek, és szabaddá teszik a mozdulatot.
Szívfacsaró az a rémület, ami a szemeiben tükröződik. Az igazat szólva én is félek Gridtől, és attól, hogy elszakít Villetől. De ez nem csak rajta múlik. Amíg élek, harcolni fogok azért, hogy azzal a férfival lehessek, akié a szívem, a lelkem és a testem.
- Jaj te... – sóhajtom, és egyik kezem a halántékához emelkedik, hogy az ujjaim gyengéd cirógatásokkal illessék néhány tekergőző hajtincsét.
- Dehogy mész a sittre. Grid az első, aki nem hagyná. Akkor kiből fog élni? Felépített egy szép kis birodalmat a Slaves of Hell-re. Rád. Rengeteg munkájába és pénzébe került, nem fogja csak úgy lerombolni. – ennek az ellenkezőjét egyszerűen képtelen vagyok elképzelni.
Hatalmas lélegzetet veszek.
- Azt mondtad, hogy a lány él. Egyedül az a kérdés, hogy tett-e akkoriban a csaj vagy valaki feljelentést ellened Helsinkiben? Mert ha nem, akkor Grid kitörölheti a seggét a felvétellel. Főleg, hogy jó régen történt. Helsinkiben. Te meg itt vagy Amerikában. Ha Grid kiteregeti a szennyest, legfeljebb annyit ér el, hogy lejárat a világ előtt és közutálat tárgyává tesz. De ezzel ő is jócskán rábaszik. Szóóóval... nem biztos, hogy ez megéri neki... - nagyot sóhajtok, nem tudom hogyan nyugtassam meg Villet. - Ville, figyelj... Gondold csak végig... Ha Grid megszellőzteti a felvételt, a nagy műgonddal felépített világa kártyavárként fog összedőlni. És nem csak téged ás el, hanem a bandát is. Arról már nem is beszélve, hogy saját magával is jól kikúrna, mert őt is elővennék és meghurcolnák. Tudja ő ezt nagyon jól. – persze mindez nem jelenti, hogy nem fog valami módon jó keményen alánk vágni. Csakazértis, hogy megmutassa ki a főnök. Ha nem a felvétellel, akkor majd mással.
Megértem Ville aggodalmait, elvégre Grid egy rafinált dög sok pénzzel és kapcsolatokkal.

Feltűnik Ville tekintetében és az arcán valami. Rám néz ugyan, de mintha nem engem látna. Gyanakvón méregetem, miközben nem igen szólal meg. A következő pillanatban csak azt látom, hogy előrebukik az ölembe. Azonnal köré zárom a karjaimat.
Mint villámhárítón az elektromosság, úgy száguld végig rajtam a rémület. Azt sem tudom mi a fene van. Elájult? Leesett a cukra? Agyvérzést kapott? Elvonások? Most miapicsavan?
Csak tartom a karjaimban.
Érzem a mellkasomon a lélegzetét… Ami valamelyest megnyugtat. Ez mindenképp jó jel; nem dobta itt el nekem a kanalat. Hát az be is baszna.
Azért még így is megáll bennem az ütő, és elragad a kétségbeesés, hogy ilyenkor mi a fasz van?
- Ville... – szólongatom halkan. Reménykedem benne, hogy reagál valamit.
Komolyan mondom, kész mázli, hogy ez nem a nászutunk.
- Ville… Lécci... mondj valamit... – kérlelem csendesen, de idegesen.
Azt felesleges megkérdeznem tőle, hogy jól van-e, mert kurvára látszik, hogy nincs. De aztán gondolok egyet, ahogy őt nézem.
- Jól van... Tudod mit? Az sem baj ha nem mondasz semmit... - suttogom lágy hangon a füléhez hajolva. Amíg lélegzik, "nincs" gond...
Miközben tartom az egyik karomban, a másik kezemmel gyengéden megérintem a fejét, és vigsztalóan megsimogatom a haját. Az ujjaim lesiklanak a tarkójára és komótosan megfésülgetik az ott pöndörödő fürtöket.

Ville lassan felemelkedik, én pedig megkönnyebbülök. A szemeit, az arcát nézem, mintha bármit is ki tudnék onnan olvasni.
Nagyokat lélegzik, ebből tudom, hogy valami tényleg igazán frusztrálhatja. Kivárom, míg összeszedi magát és mond valamit.
Nincs miért bocsánatot kérnie, mégis megteszi, én pedig szelíden rámosolyodom.
Amikor majdnem elveszített? Nem egészen értem, úúúúgyhogy Ville válláért nyúlok.
- Gyere ide... – döngöm halkan, és visszahúzom az ölembe. Közben is úgy igazodom az ágyon, hogy kényelmesen az oldalára tudjon heveredni, és a fejét a combomra hajthassa, ha szeretné.
Ha így tesz, és az ölembe dől, tíz ujjammal nekiállok határtalan gyengédséggel, kedvesen simogatni, cirógatni és fésülgetni az üstökét.
- Mire gondolsz pontosan?… – nézek le az arcára - Allenre?... Köztünk már vége. Elhiheted… – ennél a résznél lágyan elmosolyodom. Allen miatt csöppet sem kell aggódnia. Én meghoztam egy határozott döntést, Allen pedig elengedett.
- Vagy Grid aggaszt? Tőle tartasz ennyire? – tudakolom, miközben továbbra is Ville puha, tekergőző hajával babrálok.