Jót mondtam, eszébe juttattam a kekszeket. Olyan elégedett mosoly ül ki az arcomra, hogy még elrejteni is elfelejtem egy pillanatra. De aztán persze letörlöm onnan, legalábbis visszafogok belőle le-lehajtva a fejem másodpercekre, szinte már kifogásként nézve a kutyára. De aztán jön a folytatás, a kérdés és hagyom, hogy az eredetileg csak az irányába átfutó tekintetem elkapja.
És tűröm.
És azért sem hajtom le a fejem.
És nem olyan nehéz.
El tudnék veszni abban a kék óceánban. De aztán lehet visszacsapna az egész és belefulladnék. Szóval végül nem is maradok túl sokáig. Ott a tökéletes kibúvó, hogy fél lépést közelebb menjek - szinte hang nélkül, csak csúsztatva a lábam - és a zacskóba nyúljak, így már okkal azt figyelhetem kettőnk között.
- Túl jószívű vagy... de így vagy jó. Így vagy jó... nekem - bököm ki a szavakat kicsit ugyan megakadva, de ennyi baj legyen. Végül még bólintok is egyet a végére. Igen, ezt akartam mondani.
Nem mintha számítana. Azt hiszem. A lényeg úgyis az, hogy közben egy kisebb marokkal szedek a kekszből. Nem tudom, hogy mennyit sikerül, nincs cél, de mivel úgyis törött, gondolom nem annyira számít. Attól persze még nyitom az ujjaim és végül a tenyeremen számolgatom. Két egész és öt törött darab.
Láthatóan viszont van valaki, akinek nem számít, hogy törött és sérült kekszek, mert már ott az óvatos, kérlelő orr, ami bökdösi a tenyerem.
- Jól van, jól van... - mondom a kutyának, újra elmosolyodva, de aztán még egyszer felpillantok Oliverre.
- Ez a szabadnapjuk, hadd egyenek finomat. És sokat. Így lesz mire emlékezniük végül - jegyzem meg és az egyik ép kekszet két ujjam közé fogom, míg a többit újra a tenyerembe rejtem.
Meglepő óvatossággal tűnik el a kutya felé nyújtott darab, még úgy is, hogy a keksszel együtt a fél ujjam is a szájába kerül. Mintha véletlen sem akarna harapni, de nem bízna magában, hogyha foggal venné el, nem csinálna bajt.
Vagy csak bebeszélem magamnak, hogy ez történt és ez járt közben a fejében.

Tudom, persze, a kutyáról beszélgetünk, semmi másról. Biztonságos terep. De közben meg... azért fogalmaz óvatosan, mert mindketten tudjuk, hogy nem erről van szó. Valójában nem a kutyáról, hanem rólam. Mégsem mondhatom ki, ami jönne. Hogy ez a kutya, a nyaklánc-nyakörvvel a nem fog beszélni. Nem teheti. Ez a kutya... nem fog helyrejönni. Sérült. Akkor is az marad, ha most épp van, aki szereti... vagy azt hiszi, szereti. Mert nem ismeri. Mert nem látta a hozzá tartozó kis táblát az adatokkal.
Úgyhogy nagy levegő... és jófiú módjára mindent visszanyelek. Megint. Azt is, hogy fogalmam sincs, tudok-e szeretni. Úgy szeretni. De közben legalább előhalászok a tenyeremből még egy falat kekszet, engedve az öklöm folyamatosan ostromló kérlelő nyelvnek, hogy mégmégmégmég. Ezúttal a mosoly viszont elmarad, amíg eltűnik a keksz az ujjaim közül.
- Nem fogadhatom... nem fogadom őt örökbe. A kocsiban csak játszottam a gondolattal. És veled. Húztam az agyad - teljesen komoly a hangom, rezzenéstelenül hangzik el minden szó és végül talpra is állok. Mintha egy pillanatig sem érdekelt volna valójába a kutya.
- Amúgy is, túl nagy a lakásodhoz. Steven meg utál minden állatot. De majd meglátogatjuk itt. Ha el tudsz ide hozni, mindig meglátogatjuk. Úgy jó lesz. Meg akkor már megnézzük a te új barátod is - szinte hadarom az egészet, miközben a pórázt markolok és a másik kezemben valószínűleg még kisebb darabokra töröm az öklömbe rejtett kekszeket.

Ott van előttem, mire észbe kapnák. Ott vannak a karjai körülöttem. De valójában nem érzem, csak tudom. Úgy állok, mintha muszáj lenne tűrnöm, ami körülöttem és velem történik. Meg sem moccanok - még csak nem is remegek! - de a jóleső érzés sem jön. Sehol a magabiztos tudat, hogy így biztonságban vagyok.
Miért kell mindennek rosszabbnak lennie idekint? Miért kell elrontanom... miért nem megy hiba nélkül... miért vagyok ilyen... miért nem tudok csak egyszerűen viselkedni?!
Összeszorítom a szemem, a kezem továbbra is ökölben és várok. Próbálom csitítani a fejem, próbálok...
A rohadt életbe! Lélegezz, Benjamin, mielőtt elájulsz nekem! Lélegezz!
Úgy szívom be a levegőt, mintha tényleg a fülem mellett hangzott volna el Steven parancsa. Mindössze a kiengedés kicsit döcögősebb, de végül meglesz a ritmus és nincs gond. Egy idő után már nem is kell a parancs. Csak figyelem a zacskó csörgését és a jóízű ropogtatást,
ahogy a kekszek megadják magukat. Az egész, mint valami kapocs a jelenhez. Ahogy éjszaka a kocsik ajtaja és az ugatás volt.
Végül az is tudatosul bennem, hogy szólnom kellene. Eltolni magamtól és szólni, hogy ne hagyja elfogyni az összes kekszet. Az ő kutyájának is kell! De mikor megszólalok, suttogva, de már nem hadarva, mégis másféle szavak jönnek.
- Utálom ezt... - motyogom, ahogy végre megkapaszkodok Oliverben. Ezúttal csak a felsője aljában, nem úgy igazán belé, a mellkasába, ahogy eddig. De azért így sem fogja félreérteni, ugye? Nem fogja úgy gondolni, őt utálom az öleléssel?
- Vissza akarok menni... azt akarom, hogy vége legyen... Megsétáltatjuk a kutyákat és utána... Utána vigyél haza.

Valahogy egyszerre iszonyat jó érzés és őrült rémisztő, amikor kimondom a szavakat ahelyett, hogy visszanyelném őket. Szeretném, ha most az egyszer... csak egyetlenegyszer úgy történne minden, ahogy... akarom. Sétáltassuk meg a kutyákat és vigyen haza. Ígérje meg, hogy hazavisz!
De nem.
Jön a komoly "Benjamin", mire még a felsője alját is eleresztem, teljesen megadva magam. Ha így hív, akkor muszáj engedelmeskednem. Szóval így teszek. Szorítson, öleljen, nem mocorgok, de nekem nem megy, hogy bármi ahhoz hasonlót tegyek. Igaz, a fejem nekidöntöm a mellkasának. Nem bújva, csak... leeresztve kettőnk között. Az egyetlen győzelmem talán annyi, hogy most nem sírok.
...mert küzdök? Most is? Küzdjek? Azt kellene tennem? Mást sem csináltam az elmúlt években! Küzdöttem, hogy... igazából nem is tudom, miért. De azt csináltam. Most viszont csak rosszabb lett. Itt, kint, minden rosszabb. Mi értelme annak a pár jó pillanatnak, amikor utána úgyis kiborulok? Amikor utána mindent elrontok? Sokkal-sokkal rosszabb itt... rosszabb, mint Stevennel...
Amint ez az utolsó gondolatfoszlány átfut az agyamon, nagyot kell nyelnem. Visszanyelni talán még a pizzát is, amit reggel megettem. Komolyan inkább Stevennel lennék? Ennyire... ennyire... elbaszott vagyok?!
Benjamin, Benjaminbenjaminbenjamin... valahogy egyszerre keveredik Steven és Oliver hangja. Egészen másképp mondják és mégis... hat.
- Oké. Maradunk. Maradok - bökök ki ennyit, mert ezt kell, de nagyjából összeszedem magam. Nagy levegő újra és újra, míg képes vagyok eltolni magamtól. Aztán lépek is el tőle anélkül, hogy ránéznék.
Maradunk itt. Maradunk kint. Maradok.
A lényeg, hogy most kibújjak, ha kell... megszökjek a közeléből és el tudjam venni a kutya elől a kekszet. Azt, ami maradt belőle. Ha már valószínűleg valahol félúton összetapostam, ami az én kezembe volt, egy keveset a zacskóból mentsek meg.

Kutyakeksz. Ennyi. Ennyi pörög a gondolataim között. Nem akarom hagyni, hogy bármi más kitöltse az agyam és véletlen sem nézek másfelé. Csak a kutyára, akkor is, amikor már előtte guggolok és elveszem előle a zacskót. Van még a földön pár darab, amit elropogtathat. Ami lefoglalja. Míg én csak guggolok ott, szorítva a zacskó száját, ezúttal meg sem próbálva előrenyúlni, hogy simogassam.
Talán... várok. Várom, hogy... érkezzen az ütés. Azt hiszem. Az legalább kitisztítaná a fejem és aztán a fájdalomnak hála, lekapcsolna. Szép lassan minden idegszálam pattanásig feszül, ahogy figyelem az apró zajokat a hátam mögül, de nincs az a pénz, hogy odaforduljak. Akkor sem, amikor a léptek távolodnak, ahelyett, hogy közelednének. Akkor sem, amikor hallom a fura légzést. Akkor sem, amikor... megszólal.
Pedig kellene. Rá kellene vágnom, ösztönből, hogy nincs baj. Nem haragszom.
Mégsem vagyok képes sem kiejteni a szavakat, sem mozdulni. Még arra sem, hogy a vállam fölött legalább nagyjából az irányába nézzek. Pedig van valami... tudom... más a hangja és... valami nincs rendben.
De akkor sem megy. Csak szorítom a kezemben a kekszes zacskó száját azzal a kevés maradékkal és még egy kicsit jobban összehúzom magam. Bámulok magam elé, még a kutyát sem figyelve, ahogy próbál noszogatni, hogy adjak még neki, látja ő, hogy van a zacskóban.
Az egészből végül a folytatás rángat ki. Értem teszi. Akkor is, ha nem hiszem el. Mindent értem tesz ő is. Nem szándékosan bánt, nem azért, mert úgy tartja kedve, csak én érem el ezt nála... nála is? Vagyis nem... ő nem bántott... egy ujjal sem... semmivel...
Nem haragszok, Oliver - mondom ki fejben és már hallom is a régről ismert választ, aminek érkeznie kell a szavaimra.
Bizonyítsd be, Benjamin. Lássam, érezzem, hogy nem haragszol.
Úgyhogy erőt veszek magamon. Talpra állok, majd fél lépés oldalra. Nem menekülök, csak valahova a ketrec zárjához akasztom a fejemről a sapkát. Most útban lenne. Majd a zsebembe gyömöszölöm a zacskót és miután kicsit felborzolom a hajam... jöhet a nagy lépés Oliver felé. Majd még egy. Lehajtott fejjel, csak a lábait nézem, de ennek ellenére is elég bátran lépkedek.
- Hagyd, hogy... beszéljek, oké? Kérlek - engedélykérés, kérlelés, nem is tudom. De a reakciót megvárom, mielőtt az utolsó kis lépést is megtenném, hogy közel álljak hozzá, de ne érjek hozzá. Mint egy kiskatona, aki közel lett parancsolva, de közben megtiltották neki, hogy túl közel legyen.
- Nem haragszok. Nem bántottál vagy ilyesmi. Nem fáj... semmi. Semmi nem fáj - nagyot nyelek, éppen csak az összeborzolt tincsek takarásából sandítva fel rá egy pillanatra. Tudom, hogy szereti, ha látja a szemeimet, szóval... így oké lesz.
Tényleg nem haragszok rá. El kell hinnie. Ez az igazság. Nem haragszok.
- Csak kiborultam. Egy kicsit. De nem akartam elrontani mindent. Nem akartam, hogy... rosszul érezd magad - csak mondom és mondom egész halkan beszélve. Végül is, mintha ez lenne az ok, amiért közelebb megyek hozzá. Hogy biztos hallja a szavam. Nem az, amit közben teszek. Hogy nyúlok a kezeiért. Céllal. Nem azért, hogy szorongassam, mint már tettem párszor, még ha csak pillanatokra is.
- Szóval... tényleg nem haragszok. Nem haragszok. Nincs baj. Oké? -  hagyom, hogy dőljenek a szavak. Mintha az, hogy beszélek, azt is jelentené, hogy nem szakíthat félbe. Se szóval, se tettel.
- Nem haragszok. Nem tettél... semmi rosszat - mondom tovább, ismételgetem az eddigieket különböző módon és formában. És becsukom a szemem, ahogy mindent igyekszek egy másodperc alatt úgy alakítani, ahogy diktálják a tanult ösztönök. Bal kezét húzom a csípőmre - vigyázva, hogy ne az oldalamhoz érjen, ahol fáj. Ha esetleg megszorítaná... ne fájjon. Jobb kezét a másik oldalamra, éppen csak becsúsztatva az ujjait a magától felcsúszó éppen-csak-kicsit-rövid póló alá. És közben csókolok a nyakába. Egyelten csók, ahogy továbbra is csukott szemmel várom az ítéletet.
- Nem haragszok.

Egyetlen csók a nyakába. Ennyi a terv. Annyinak elégnek kell lennie, hogy a kezei útnak induljanak. Én pedig nyugton fogok maradni. Ő majd tudja, mit akar. Csak csukva kell tartanom a szemeimet, kizárni mindent. Hogy hol vagyunk. Hogy láthatnak.
Ő tudja.
Tudnia kell.
Tudnia kell, mit akar és hogyan.
Alig jutnak el a szavai a tudatomig, de abból értek, amikor a bőrömről eltűnik a keze. A sajátommal együtt, amit magával húz. Ha ezek után is erőltetném, amit elkezdtem, minden csak rosszabb lenne.
Tudnia kell, mit akar.
Újra és újra emlékeztetem magam erre és hagyom, hogy tegyen mindent és bármit. Így azt is hagyom, hogy felemelje a fejem és megkésve ugyan, de a szemeim is kinyitom. Majd szinte azonnal, kihasználva a helyzetet, hogy az egyik kezem szabad, még egy kicsit borzolok a hajamon, hogy félig-meddig el tudjak bújni a tincsek között. Így is láthatja a szemeim, csak... nem tökéletesen.
- Elhiszed, hogy nem haragszok? - kérdezek vissza, annak ellenére is, hogy éppen most mondta el. Valahol kikényszerítem magamból. Inkább ezt, mintsem azt kérdezzem, biztos-e...
Biztos vagy benne, hogy nem kell...? Hogy nem kell semmit tennem?
Folyamatosan ez jár a fejemben, főleg, amikor már nem ér hozzám és magamra maradok. A fejem újra lefelé és próbálok... gondolkozni. Rendszerezni a káoszt, tényszerűen, mint ahogy a sérüléseimet szoktam sorba venni egy-egy verés után.
Haragszik rám? Nem... nem hiszem. Ahhoz túl... gyengéd volt az előbb. Haragszok rá? Dehogy! Jól vagyok? Leszek. Igen. És...
- Rendben vagy? - pillantok fel rá, az ő szavait használva. Így szokta kérdezni, nem igaz? Nem feltétlen "jól", de legalább "rendben". Rendben van? És rendben... vagyunk?

Éppen csak felpillantok, amikor elhangzik a válasza. Mintha titokban lesném meg és amúgy nem szabadna ránéznem. De legalább elkapom a mosolyát. Rendben van. Ezúttal így még kényszer sincs, hogy visszakérdezzek; Biztos? Csak aprót bólintok, nyugtázva a választ és valahol talán felelve az övére is.
- Ühüm. Rendben.
Vagyok? Leszek. Hamarosan. Tényleg.
- Megmentettem valamennyi kekszet a te kutyádnak is - jelentem ki végül, ahogy nagy levegőt véve a zsebembe nyúlok, hogy előhúzzam a zacskót. Szerencsétlen kekszek már nem először vannak összenyomva.
De az ízén nem változtat, ha törött és most úgyis az a lényeg, hogy visszatérjünk a normális kerékvágásba. Hogy ne beszéljünk arról, ami történt. Hogy ne említse, mit műveltem és főleg, hogy miért.
- Töröttek, de biztos finom. Tudtok barátkozni, amíg én... amíg mi esetleg előre megyünk...? Megkeressük azt a kitaposott utat...? - félig kérdés, félig kijelentés. Engedélykérés is, talán. Mehetünk előre? Nem baj, ha magára hagyjuk? Addig tényleg összeszedem magam, mire utánunk jönnek.
Nem szökök haza - ígérem még, némán, csak magamban. Magamnak.

Egyetlen pislogásnyi idő. Ennyit késlekedek, amikor tudom, hogy felé kellene nyújtanom a kekszet. No nem azért, mert magamnak akarnám, csak az a pillanat... szóval valahogy szükségem volt rá, mert... nem tudom. Csak kellett. De ezek után legalább nem úgy nyújtom felé, mintha arra készülnék, hogy bármikor elrántsam a kezem a közeléből, ha véletlen hozzám érne az ujja vagy bármi. Még ott egy apró mosoly is az arcomon, talán valahol az övét viszonozva. Őszintén.
Talán az a rendben vagyok-leszek nem is késlekedik olyan sokat. Mindenesetre az a félig kérdés kicsúszik, még úgy is, hogy amilyen óvatos választ kapok rá, egy kicsit elbizonytalanít. Tényleg ezt szeretném? Előre menni és még ha a kutya társaságában is, de mégis egyedül lenni? Azt hiszem, igen. Ezt szeretném. Időt, egyedül, hogy tényleg összekapjam magam és képes legyek viselkedni.
Itt lesz... velem lesz... amikor szükségem lesz rá.
- Oké. Az... jó lesz. Köszönöm - bólintok aprót, mosolyogva, majd az agyam diktálja is a következő lépést. Most kell a nyakába csókolnom. Újra. Hálából. Minden, amit megköszönök, azt tényleg meg is kell hálálni.
Már majdnem kibököm a szavakat, egyenesen nekiszegezve a kérdést, hogy kell-e, de... visszanyelem. Az előbb mondta, hogy semmit nem kell tennem. Az erre is vonatkozik? Érvényesnek kell lennie ide is... De ha inkább rendesen megcsókolnám? Nem feltétlen hálából, hanem... mert azt akarom. Azt akarom? Azt hiszem...? Egy kicsit a hajamba túrok, még inkább borzolva a már így is kusza tincseket, de ez sem ad elég erőt.
- Ott leszel, amikor szükségem lesz rád - ismétlem el végül, magamnak bólintva és csók helyett egyszerűen rámosolygok. A szemeibe. Még ha nem is tart tovább egy másodpercnél, akkor is megtettem és nem kellett emelnie a fejem hozzá.
- Barátkozzatok nyugodtan. Megvárunk titeket az ösvény elejénél. A fűben valahol - egészítem még ki az előbbieket, majd még egy bólintás saját magamnak és... indulás. Sapka újra fel, a szemembe nyomva, póráz a kezemben és ha az utolsó utáni pillanatban nem szól utánam, akkor tényleg megyek. Megyünk.
Egyik lépés a másik után, miközben a poros földet bámulom a lábaim előtt. De ahogy távolodunk a ketrecektől, a többi kutya okozta hangzavartól... az emberektől, akik nincsenek is ott, de a fejemben úgy léteznek, mintha bármikor felbukkanhatnának... egyre gyakrabban pillantok fel, tényleg keresve az utat, amiről Oliver beszélt.
- Biztos, hogy nem megyünk be oda! - beszélek magamnak, a kutyának, ahogy elkezd egy kissé lepukkant farmház irányába húzni. Gondolom a telephez tartozik. Szerszámok meg ilyesmi.
- ...vagy egy sorozatgyilkos áldozatai, savval teli hordókban! - mondom ki a gondolataim folytatását, de csak suttogva. Nem kell zajongani.
- Láttál már te horrorfilmet? Én nem szeretem őket, de mindig így kezdődnek. A kíváncsiság... meg a rövidebb út... meg ilyenek - csak beszélek és azon kapom magam, hogy megálltunk a kutya pedig úgy néz rám, mintha értené, mit magyarázok.
- Lehet, hogy te bátor vagy, de én egyáltalán nem! - jelentem ki, lezárva a témát, ahogy egy pillanatra megsimogatom a fejét.
Aztán irány tovább, megcélozva a zöldebb területet a távolban. Amikor a legszélén megállok, a kutya ugatni kezd mellettem. Nem dühösen, sokkal inkább izgatottan, miközben a farka a lábamon kopog ütemesen. Gondolom tudja, mi következik.
- Mindjárt... - motyogom, és azon kapom magam, hogy bármennyit is hezitálok éppen, várom, hogy a fűre léphessünk. Nem a kitaposott ösvény számít, hanem mellette a fű. Akkor is, ha nem lesz olyan puha, mint Steven kertjében... a lábam alatt akarom érezni.
Kis hezitálást követően a póráz végét rácsavarom a csuklómra, majd félkézzel leügyeskedem az edzőcipőt és a zokni is a lábamról. Utóbbit apró gombócba gyűrve belegyömöszölöm a cipőbe és szépen egymás mellé állítva leteszem őket az ösvény kezdetéhez.
- Így már jobb lesz. Mint otthon, ugye? - apró bólintás, egy pillantás és rálépek az... annyira azért nem puha, de nem is kellemetlenül szúrós fűre.
- Majdnem úgy - javítom ki magam és megteszem az első pár lépést, vigyázva, hogy a vadvirágokat ne tapossam le.
Nem sietünk. Mindent csak ráérősen, annak ellenére is, hogy a kutya orra úgy tapad a földhöz, mintha vadászna. Kérés nélkül megyek utána, néha a saját fejemben merülve el, néha hozzá beszélve. Mindent és bármit mondok, ami eszembe jut. Emlékeket. Főleg jó emlékeket Steven kertjéből... amikor rossz következne, akkor inkább elhallgatok.
Persze nem megyünk messzire, maradunk látótávolságban és ha elég időnk marad, végül le is ülök a földre.
Nem baj, ha koszos lesz a ruhám - emlékeztetem magam fejben és hiába húzom fel először a térdeim a mellkasomhoz, végül kinyújtott lábbal maradok. Hagyom, hogy a kutya a mancskát a combomra tegye és csak... létezek.
Szabadon.
Szabadon?
Azt hiszem.
Igen.

Jó érzés kicsit semmire nem gondolni. Nem agyalni, nem félni, csak létezni, miközben a nagy mancs a combomon pihen. Mintha a kettőnk között és körülöttünk beálló csendben végre lenne esélyem lélegezni. Úgy igazán... lélegezni. Minden egyes levegővétellel egy kicsit leadok a bennem lappangó állandó szorongásból. Végül eljutok addig, hogy amikor körbejár a tekintetem, nem tartok attól, hogy bármelyik fa vagy bokor takarásából előbújhat valaki, hogy elrángasson innen.
Mire Oliver megjelenik, ösztönből mosolygok fel rá, hát még akkor, amikor jön a megjegyzése a fűre és ezzel egyidőben meglátom a csupasz lábait.
Nem szólok egy árva szót sem, csak megmozgatom a saját lábujjaim úgy ültömben. Persze a némaságom ellenére egy pillanatig így is elkalandoznak a gondolataim. Miattam csinálta? Nem lett volna muszáj. Annyira nem kellemes a fű. Csak nekem volt rá szükségem, hogy kicsit úgy érezzem, mintha a kertben lennék. Vagy magáért? Amúgy is megtette volna? Így csinálta régen, amikor itt önkénteskedett?
Mielőtt viszont túlzottan belegabalyodnék újra a saját fejembe, eltereli a figyelmem a két kutya. A játékos üdvözlésük. Alig tudatosul bennem a tény, hogy most már nem egyedül ülök a fűben. Nem mintha zavarna. A legkisebb késztetés sincs bennem, hogy messzebb kerüljek tőle. Így jó.
Így is jó.
Mellette ülni, figyelni a két kutyát, miközben éppen csak annyira fogom a póráz végét, hogyha futás lenne a vége, meg tudjam akadályozni. Közben pedig... hallgatom a szavakat és mosolygok. Hol magam elé, hol félig rá a szemembe húzott sapka takarásából.
- Jó érzés így... Nem szoktál ilyesmit csinálni? Mikor voltál utoljára kint mezítláb? - szólalok meg végül, mikor úgy érzem, megtehetem és kérdezhetek. Mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem lankad a mosolyom. Persze nem is ránézek közben, a kezem a tőle távolabbi oldalamon a füvön. Simogatom, borzolom az apró vadvirágokkal együtt.
- Én otthon... Stevennél... minden nap ezt csináltam. Amikor lehetett. Jó volt mezítláb mászkálni a fűben, olvasni, kikapcsolni.

Szeretném azt hinni, hogy van egy kis részem abban, hogy most mezítláb van és talán jól érzi magát. Hogy talán eszébe juttattam, ha évekkel ezelőtt csinált ilyet, élvezte. De megmaradok a magamban találgatásoknál, nem kérdezek rá, csak egy hálás pillantást vetek rá a sapka alól, amikor egy másik, puhább fűre terelődik a szó.
- Köszönöm - motyogok ennyit egy mosollyal, még ha hivatalosan nem is értem tette.
De azért... köszönöm neki. Hogy küzdött a fűért. Hogy beletette a munkát, még ha ő sosem érezte a talpa alatt, milyen puha és kellemes és megnyugtató... és számomra mennyire a szabadságot árasztotta magából minden egészséges, zöld szál.
Mennyire más az otthoni fű és az itteni. Érzem a tenyerem alatt is, minden egyes simításnál, ahogy ellenállnak a kapott iránynak és szinte majdnem belerokkannak, ahelyett, hogy oda és vissza hajolnának...
De aztán kapnak egy kis nyugtot, miután elhangzik a kérdést. Megáll a kezem a levegőben, de ezen kívül nincs jele semmiféle feszültségnek.
Hiányzik? - csendesen visszhangzik a fejemben a kérdése, egyik faltól a másikig, mint valami pingpong labda. Először még így is majdnem visszakérdezek, szinte ösztönből.
A kertben a fű vagy Steven?
Szóra is nyitom a szám, hogy talán megtegyem, de aztán összekoccannak a fogaim, ahogy hamar be is csukom. Fogalmam sincs, hogy valójában lenne-e különbség a válaszomban, bármelyikre érti, de maradjunk a fűnél és... bólintok egy aprót. Majd még egyet, amit úgy fél tucat, kisebb biccentés is követ még.
Hiányzik. És ez baj, nem igaz? Nem szabadna, hogy hiányozzon onnan semmi. Mégis így van.
Végül nagy levegőt veszek és újabb szó nélkül talpra állok, hogy innen nézzek rá. Talán most nincs széles mosoly az arcomon, mint ami az előbb volt, de egy halványabb verziója azért ott virít. Na jó, inkább csak pislákol.
De ahhoz elég, hogy intsek a fejemmel a fák irányába. Menjünk tovább. Menjünk beljebb. Végül is, nem azért hoztuk ki a kutyákat, hogy itt üljünk velük, nem igaz? Közben is tud tovább kérdezni. Ha szeretne.

Kell egy másodperc, mire megindulok, hiába én akartam most annyira tovább menni. Nem is tudom, miért hezitálok. Az biztos, hogy nem a cipő miatt. Meg sem fordul a fejembe, hogy visszamenjek érte. De aztán nagy lendülettel követem az első pár lépést mögötte téve meg... ösztön, azt hiszem. Utána viszont emlékeztetem magam, hogy ezt nem szereti. Szóval két nagyobb lépés és mellette vagyok egy újabb mosollyal sandítva felé. Amolyan néma "itt vagyok" kijelentésként.
Nem mintha végig teljesen mellette maradnék, amikor a kutya oldalra húz, megyek utána. Nem messzire, mindig csak egy-két lépés valamelyik érdekesebb fa vagy bokor irányába egy gyors szaglás erejéig, aztán irány vissza. De amikor beszélni kezd, mellette vagyok és maradok, ahogy kell. Figyelek. Még ha eleinte nem is nézek rá. A lábam alatti talajt nézem, mintha még mindig nem akarnám letaposni az apró virágokat.
De egy idő után, amikor meghallom a mosolyt a hangjában, amikor a jó részéről beszél, csak engedek a késztetésnek és őt lesem. Végül akkor sem kapom el a tekintetem, amikor ő is felém néz. Viszont nem állok meg. Egy pillanatra sem. Annyi mindent mondanék. Kérdeznék.
Megkérdezném... hogy érzi? Megérte az az időszak? Ma már egyáltalán nem hiányzik neki? Akkor és ott elhitte bárkinek, hogy jó neki az elvonón bezárva? Hogy próbálják leszoktatni?
De az összeset megtartom magamnak. Minden egyes kérdést, ami ki akarna bukni, visszanyomok, miközben a szabad kezemmel a mutatóujjam körül a nyakláncomon tekerek egyet a jóleső szorításig. Alig figyelek a kutyára, aki egyre izgatottabban próbál előre jutni, újra meg újra keresztülsétál előttem. Néz rám, mintha nem értené, miért nem sietek, mikor szerinte kellene.
De nem figyelek. A kérdéseket nyomom vissza, a nyakláncom piszkálom. Nem idegesen, csak... mert jól esik.
Ha neki nem igazán hagyom, hogy kérdezzem... ha nem tud kérdezni, mert összeomlok... akkor nekem mi jogom lenne őt faggatni, nem igaz? Azt hiszem, az ég világon semmi. Semmi jogom kérdezni. Ahogy máshoz sem igazán van, mégis ezek után valahogy én jövök. Nem? Így illene.
- Megígéred, hogy nem leszel dühös? - teszek fel végül egy kérdést, még ha nem is azt, amik eddig a fejemben pörögtek. - ...és megígéred, hogy titok marad?
Nem szabadna erre kérnem. Nem kérhetem, hogy még a szponzora előtt is titkolózzon. Talán ezért nem emelem ki külön, pedig szeretném. Szeretném még hozzátenni, hogy neki se mondja el. De az már... túlzás lenne. Nincs jogom hozzá. Nincs és kész. Így ott a kikapu. Ki lehet magyarázni, hogyha neki elmondaná... esetleg. Csak maradjon titok. Mert annak kell lennie.

Azt hiszem, jobb lett volna, ha tovább haladunk. Ha közben kevésbé kell jelen lennem. De azért megállok. Késve. A hátam mutatva neki egy kicsit, mire veszek egy nagy levegőt és fordulok.
- Nem olyan nagy dolog... - mondom végül, magyarázkodva, hogy ne számítson semmi komolyra.
- Tudom, hogy tudod... Tudod, hogy Steven... néha... elég sokszor... megver - irtó nehezen beszélek, minden egyes szó egy hatalmas hiba. Titok, amiért bajba kerülhetek, ha napvilágra kerül.
De tartozok neki az őszinteséggel, még akkor is, ha nem jön a nagy megkönnyebbülés, miután utat engedek nekik. Pedig annak kellene következnie, nem? Minden könyvben ez van. Ha beszélsz, utána könnyebb. Ha nem egyedül vagy a fejedben a történtekkel.
De akkor miért nincs bennem a legkisebb jó érzés sem?
- Dühös volt. Azt hiszem... nem kapott meg valami munkát. Valami fontos munkát, amire iszonyat sokat készült... Én meg eltörtem egy poharat. Túl hangos voltam. És csak még nagyobb káoszt csináltam, amikor próbáltam összeszedni - emelem fel magam elé a tenyerem, hogy lássa a vágásokat, ahol a szilánkok a bőrbe fúródtak.
Már régen nem vérzik, még Oliver lakásán leszedtem róla a kötést. Nem volt rá szükség, de azért látni a vékony, fehér vonalakat, amiknek még idővel gyógyulniuk kell.
- Aztán... elestem. Szaladtam fel. Elcsúsztam. Kiterültem a földön. Ő meg... - nagyot nyelek, de nem igazán tudom kimondani. Így is süt a szégyen a hangomból, hát még, ha tovább beszélnék. A torkomban ott a hatalmas gombóc, ami a szégyennek hála így is sírással fenyeget.
Talán nem is tudnék már semmit kimondani.
Szóval... szóval eltüntetve előle a tenyerem, egy pillanatra a kezem magam mellé eresztve, végül magasra húzom a pólót a jobb oldalamon, hogy nézze meg nyugodtan. Hogy lássa azt, amit még valójában én sem néztem meg. Steven lábának, cipőjének a nyomát. A mostanra valószínűleg már igazán tarka, elég nagy, különös foltot.