Minél hosszabbra nyúlik a csend, minél tovább érzem magamon a vizsgáló tekintetét, annál rosszabbul érzem magam. Nem kellett volna felhoznom. Nem kellett volna megmutatnom a nyomot. Akkor sem, ha tartoztam neki az őszinteségéért. Hallgatnom kellett volna.
Hol marad a megnyugvás? Hol késik a jó érzés, hogy kiadtam magamból a történtek egy részét?! Makacsul kitart a szégyen és az ég világon semmi nem váltja le. Sem most, sem később, amikor már a hangja elűzi a csendet.
Aprókat bólintok, szinte már kötelességtudóan. Minden mondat után megrezdülnek a tincseim a kis mozdulatra, de ezen kívül maradok nyugton. Nem engedem le a pólóm. Csak szorítom az anyagot. Még csak fel sem nézek! Nem igazán. A kezeit látom és azt, hogy nem jön közelebb, de mást nem.
Persze közben próbálok figyelni. A szavakra. Komolyan venni és... elhinni őket? Talán azt is. Próbálom, próbálom, próbálkozok... Próbálok majd ezekre is emlékezni a jövőben, amikor más hangosabb lesz.
De végül egy újabb bólintásra azért futja. Egy utolsóra, mielőtt elhangozna a kérdése, mielőtt leengedném a felsőm - többször is meghúzva az aljánál fogva, hogy biztos takarjon -, és fellesnék rá. Mindössze egy pillanatra. Éppen meglátom a szemeit és már vándorol is tovább a tekintetem. Nem megy.
De szerencsére ott a kutya. Járkálni kezd a lábam előtt. Nem érti, mi történik. Nem érti, miért nem megyünk.
Megsimogatom. Megvakargatom a füle tövét.
Azzal is nyerek pár másodpercet, hogy kiagyaljam, mit válaszoljak. Mert igenis bajban vagyok a felelettel. Nem vonhatok csak úgy vállat, nem igaz? Pedig szeretnék. Megvonni a vállam, amolyan "nem számít" módon. Talán el is lehet kapni az akaratlanul megkezdett mozdulatot, de végül nem viszem végig.
- Most már nem olyan rossz. Aznap meg... Akkor kaptam fájdalomcsillapítót. Tudod te is! Bántotta, hogy így alakult! És amúgy is... ez most tényleg nem volt szándékos. Majdnem elesett bennem.
Biztos vagyok benne, hogy így történt? Biztos vagyok benne, hogy... nem belém rúgott, mert a földön voltam?
Persze. Majdnem elesett. Ez nem volt szándékos. Ezért volt kedves velem után. Ezért kötötte be a kezem. Ezért intett magához és győződött meg róla, hogy beveszem a gyógyszer. Mert bántotta. És hogy jobb legyen.
Beszélj már értelmes ember módjára, Benjamin!
- Csak kicsit fáj - bököm ki egy pillanattal az előbbiek után, engedelmeskedve a fejemben megszólaló parancsoló hangnak. - Nem kell aggódnod. Nem kell dühösnek lenned... Láttam a kezed - húzom szomorú mosolyra a szám újra felé lesve. Ha ilyesmiről van szó, jó megfigyelő vagyok. Megtanultam hogyan legyek az.

A legkisebb mértékben sem zavar, hogy közelebb lép. Ahogy valójában... az ökölbe szorult keze sem hiszem, hogy ellenemre lett volna. Lehet dühös. Akkor is, ha megígérte, hogy nem lesz.
- Semmi baj - biztosítom szinte azonnal, ahogy félbemarad nála a mondat. Az lett volna a vége, nem? Bocsánatkérés. Mentegetőzés. Magyarázkodás.
Akármi is
Nem számít. Nincs baj. Lehet dühös. Lehet dühös Stevenre vagy akár rám is, ha akar. Bármire és bárkire. Azon úgysem változtat, hogy már fel-fellesek rá. Az irányába. Hol a szemem sarkából, hol a tincseim biztonságos takarásából, de nagyjából végignézem, amit a kezével művel. Egy részem még most is szeretne közelebb lenni hozzá. A másik azt mondja, nem kellene.
- Neked nem kell fájnia. Semminek. Annak meg főleg nem, ami velem történik - egész lassan ejtem ki a szavakat, biztosítva róla, hogy nem kell rosszul éreznie magát. Először csak szavakkal, de utána a kezéért nyújtom az enyém.
Csak egy apró csókot szeretnék nyomni az ujjaira.
Ennyit és egy fél lépést engedhetek annak az énemnek, amelyik szeretné közelebb tudni magához. Nem kap túl sokat, csak azt a pár másodpercet, utána már visszalépek hátra. Sőt, lassan, meggyőződve róla, hogy jön velem... jönnek velünk, indulok is tovább az eredeti cél irányába.
Nos, úgy tűnik, ha más nem, ez az egész és a mozgás elterelte a figyelmem a szégyenről, ami egy perccel ezelőtt még olyan lehengerlő volt. Azt viszont a lábam alatti fűnek köszönhetően sem tudom elereszteni, amit mondott. Hogy mindig is...
- Ilyen voltál...? Úgy értem... azt mondtad, nem könnyű nem úgy reagálni, mint mindig. Ilyen voltál régen? Dühös? Verekedtél? Megütöttél másokat, mert megtehetted? - olyan könnyen ejtem ki a szavakat, mintha csak azt kérdeném, milyen pirítóst szeret. Nem nagy dolog, ha így volt. Nem igaz? Engem nem bánt. A szavát adta!
Nem úgy, mint most, hogy nem lesz dühös. Az más volt, amikor azt ígérte, soha nem fog bántani.

Pisszenés nélkül hallgatom a szavait, miközben teszem egyik lábam a másik után. Tekintetem az előttem lévő, egyre lelkesebb kutyán. Legalábbis általában. Azért megvannak a lopott másodpercek, amikor felé lesek. Félig titokban. Mint ahogy első alkalommal tettem a kocsijában. Mintha nem szabadna.
Pedig őt nem dühítem... nem hergelem vele, ha ránézek. Nem igaz?
Mégis ott a bizonytalanság bennem és nem figyelem nyíltan. Csak a szavait követem. Mindent, ahogy fogalmaz és... és megszokott módon igyekszek visszatuszkolni a bennem megfogalmazódó kérdést a kis... botlását hallva.
Lehet, hogy hamar javítja magát, de attól bennem még felötlött a gondolat. Ki dönti el, hogy megérdemli-e valaki az ütést? Steven szerint nekem kijárt. Steven szerint nagyon sok mindent megérdemlek. Oliver szerint nem. Kinek van igaza?
- Talán magadra voltál dühös - jegyzem meg ahelyett, hogy a gondolataimnak adnék hangot. Ez biztonságosabb és nem akarom, hogy újra éles kanyart vegyenek a gondolataim. Maradni akarok. Beszélni hozzá. Figyelni a kutyákat, ahogy egyre lelkesednek.
- Nem hiszem, hogy régen kedveltelek volna. Vagy bíztam volna benned. Nem úgy, mint most - teszem még hozzá egy pillanatra megdörzsölve az arcom, ahogy felnézek rá. A szemeibe. félig a tincseim és a tenyerem takarásából.
...és halványan és talán... furán zavarban ugyan, de rámosolygok.
Aztán mielőtt ez is túl komoly lehetne... mielőtt egy egészen más irányba mint az előbb, de kanyarodnának a gondolataim, szó nélkül elrohanok tőle. Kutyával egyutt. Egészen a futtató kerítéséig - nem mintha pár méternél messzebb lennénk már. De attól még onnan kiabálom neki vissza felé a kérdésem.
Nem túl hangosan, de... magamhoz képest hangosan. Ahhoz képest hangosan, mint amire nevelve lettem.
- Régen is kertészkedtél és fura fiúkat szedtél fel... és el a munkaadóidtól?

Én kedvelem.
Mindenki más helyett is. Az más kérdés, hogy tudom, közel sem lehetek elég jó. Se neki se úgy általánosságban. De próbálkozok. Amikor pedig sikerül megnevettetnem, egy pillanatra mindennél jobban érzem magam. Persze, hogy az én szám is egy, az eddiginél sokkal őszintébb és szélesebb mosolyra húzódik!
Oké, amikor már mindezt közelről láthatná és egy másodpercre összeakad a tekintetünk, már lehajtom a fejem, de attól még a kifejezés az arcomról nem tűnik el, csak egy féloldalas mosollyá szelídül. Azt hiszem, ezek után még az sem igazán zavar, hogy nem kapok választ. Az is egyfajta felelet, nem?
Szóval csak bólintok a kis megjegyzésre, ahogy nyitja a kaput - miért nem nyitottam én ki?! Szabad! - és a kutya után lépek én is be. Nem eresztem a pórázt egy pillanatig még akkor sem, amikor jön a nyüszítés.
Oké, oké... - motyogom magamban megkésve, ahogy leguggolok, hogy szabadon engedjem. Mintha ágyúból lőtték volna ki!
Mosolyogva nézek a kutya után, de aztán megkapom a választ a korábbi kérdésemre. Ekkor már talpon vagyok és... valahogy most nem nehéz ránézni. Talán a nem-igazán-komoly él miatt.
- Én lennék a jobb ízlés? Átgondoltad te ezt? - kérdezek vissza reflexből, de aztán már meg is rázom a fejem. Hogy jelezzem, meg sem szólaltam. Vagy talán azért, hogy ne vegyen komolyan. Vagy esetleg, hogy... ne csússzon ki...
Nem számít.
Inkább elhallgatok és elszórakoztatom magam, ahogy végignézem a kis jelenetet. Azt, ahogy a kutyája közelebb jön a nevére, majd visszafut pár métert. Majd újra... és újra. Ezúttal nem hajtom le a fejem, nem rejtem a mosolyom.
- Nálad van a kutyakeksz... - lépek Oliver mellé, szinte a füle mellett suttogva a szavakat. Ha okosan játszik, lehet, könnyebb dolga lesz.
Utána majd... utána mehetünk, ahova szeretné. Úgyis vele tartok.

Nincs bátorságom közölni vele, hogy nem vagyok én jobb senkinél. Nem ismer. Nem tudja, miket tettem. De még ha ezek a gondolatok ott is bújnak az agyam egy sarkában, elnyomja őket a jó érzés, hogy nevet és mosolyog... mire pedig talántalántalán ott lenne a lehetőség, hogy közöljem, már túl jól szórakozok a kis játékán, amit leművelnek a kutyával.
Vagy inkább a kutya vele.
Szinte át sem gondolom, amikor közelebb lépek hozzá és a füle mellett dobom be a kis javaslatom.
Egy részem felfogja a szavaim... vagy a közelségem keltette reakciót, de tudatosan képtelen vagyok bárhova elhelyezni. Így csak visszalépek kettőt, lényegében az eredeti helyemre állva és onnan nézem végig a nagy üzlet megkötését.
Na jó, valójában nem azt. Olivert nézem. Csak és kizárólag őt. Azt, ahogy a keze a farzsebébe csúszik. Ahogy leguggol. Ahogy egyezkedik. Ahogy emeli a karját, nyújtja a kezét... és megfeszülnek az izmok a mozdulatban...
Én... nem is tudom...
De nagyot nyelek. Majd mintha hibáztam... megütöttek volna úgy hasít valami képzelt fájdalom végig a gerincem mentén. Azonnal elkapom róla a tekintetem, megdörzsölöm az arcom és mire  a kezem lecsúszik a nyakláncra, hogy párszor megcsavarjam az ujjam körül, már a környéket lesem.
Így szinte azonnal bólintani tudok, ahogy elhangzik a fél-kérdés.
- Mehetünk. Minden rendben.
Oké, nem ezt kérdezte. Nem egészen. De ez is felelet, nem igaz? Szóval... igen.
Szóval.
Egyik lábam a másik után, szinte már maguktól indulnak meg. Akár ő megy elől, akár mellettem... utánam. Lépkedek.
- Akarsz mesélni? Hogy... milyen fiúkat szedtél fel régen? Mihez kell felérnem...? - próbálom én elviccelni, mosolyogni hozzá. Éppen csak a karjához érni, miután rálestem, de fejben azért befejezem az utolsó kérdésem.
...ha már most a tiéd vagyok?
Valahol szeretném kimondani. Egyszerre lenne helytelen és talán jó érzés. Elhozott Steventől. Amíg vissza nem kerülök. Amíg a nagybátyám vagy Steven rám nem talál, addig most az övé vagyok. És ez... ebben... semmi rémisztő nincs.

Nem ismétlem el a szavaim, túlzottan elmerülök a saját fejemben, de azért felé lesek. Újra. Már megint csak pillanatokra, de figyelek. Mosolygok, amikor ő is, hogy biztos meggyőző legyek. És valahol azért is, mert szeretem látni a mosolyt az arcán. Szeretem, ahogy a póráz a nyakában lóg és láthatóan jól szórakozik.
De attól még szükségem rá, hogy adjon valami támpontot. Hogy megmondja, mit csináljak, hogy felérjek a ki tudja, mennyi és milyen fiúkhoz.
De semmit nem kapok. Semmi olyat, ami segíthet.
Pedig ott ülök mellette, a jobb oldalán, egész közel, csak a tekintem mered előre a futkározó kutyákra és úgy eleve a semmibe. A lábaim előre nyújtva, sapka a fejemről a pórázzal együtt a földön. Mindkét kezem mellettem, a távolabbi, szinte titokban újfent egy fűcsomót keres, hogy lefoglaljam magam... de nem sokáig van rá szükség. Ahogy a szavait követően a keze az enyémért nyúl, már félbe is marad minden mozzanat.
- Oké - bökök ki ekkor ennyit, nem feltétlen a szemeit keresve, de felé nézve. Majd le a kezeinkre.
Először csak egy ujjam mozdul úgy, mintha az övével játszadoznék. Mintha ki akarnám tapasztalni, mit lehet és mit nem. Végül eljutok addig, hogy továbbra is kettőnk közé nézve óvatosan simít végig a kézfején az ujjam.
Ekkor villan be, hogy milyen érzés volt a keze a hajamban. Még otthon. Stevennél. A szobámban. Nem tiszta az emlék, nem tiszta az érzés, de halványan ott dereng és...
- Neked hiszek. Másnak nem - jelentem ki végül, lényegében őt biztosítva róla.
Közben pedig emelem a kezem, ráfogva az övére is, hogy húzzam magammal. Na nem őt magát, csak a kezét, karját. Majd kis mocorgás után teljes természetességgel helyezkedek el a hátamon, fejemet az ölébe hajtva, a szemem becsukva. És ekkor... csakis ekkor hagyom, hogy csináljon a kezével, amit akar.
Csak érjen hozzám és legyen... jó érzés. Mint akkor este volt.

Voltam az utóbbi években ilyen őrült közel ahhoz, hogy jól érezzem magam? A nyugalom, ami szétárad a testemben, amikor ő is elnyúl a földön és a kezem a hajam simogatja... úgy érzem, mindennél többet ér.
Talán ilyen volt a szüleimnek is. Ilyesmit érezhettek, mikor még gyerekként figyeltem őket táncolni és egymáshoz bújni. Talán... Oliverrel ez a mi különös, közös táncunk. Mezítláb lenni, csukott szemmel feküdni a földön, miközben az ujjai a hajamban járnak.
Meg sem rezzenek, amikor egy idő múlva a csendet megtörve beszélni kezd. Hallgatom a szavait, de bennem semmi nem változik. Nem igazán. Amíg a keze kedvesen, gyengéden simítja a hajam, én pont olyan nyugodtan veszem a levegőt, mint eddig. Amíg így ér hozzám, jól vagyok.
- Gyors és egyszerű? Megkaptál bárkit, akit kinéztél magadnak? - kérdezek vissza mosolyogva. Fura elképzelni, hogy bárki nemet mondott volna neki.
- Elég volt? Akkor és ott. Elég volt neked ennyi? Beérted azzal, hogy... egy kis időre bárkit a tiéd lehetett?
Minél inkább kezd kirajzolódni előttem a régi Oliver, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem kedveltem volna. Túl sok lett volna nekem. De amikor a régi Oliver volt... talán én még nagyon gyerek voltam. Még lehet, hogy Dereket sem ismertem, amikor ő már egyik fiút szedte fel és dobta el.
Mennyivel idősebb nálam?

Lehengerlő. Most is az vagy... - felelem neki, de csak gondolatban, miközben majdnem... de csak majdnem elnevetem magam. Azon, ahogy ő is nevet és mozog a mellkasa és, hogy milyen vicces érzés így rajta feküdni. De valami visszatart és csak a mosoly marad.
Jó érzés.
Jól érzem magam.
Talán túl jól is.
Nem kellene?
De aztán komolyodik a hangulat. Talán nem is feltétlen a hangulat, csak a keze simítása hiányzik máris. De nem kapom vissza. Ő felül én pedig gondolatban ugyan, de azért próbálok kapaszkodni az előző érzésekbe.
- Most már nem kell...? - kezdek bele, tényleg képesnek érzem magam könnyedén befejezni a mondatot, csakhogy a világ kizökkent ebből az egészből.
Mint már annyiszor.
Nem otthon vagyok. Leeresztettem a nagy védelmet. Azt, hogy minden pillanatban készen álljak. Így csak arra vagyok képes, hogy levegőt se vegyek, ahogy egy morgós vakkantás kíséretében két nagy mancs először a sérült oldalamon, majd a mellkasomon landol.
Játszani kell. Értem én. Pontosabban egy részem érti a mancsokból és arcomba lógó nyelvből, hogy ez a támadás és morgós-ugatás most játék. Főleg, hogy rögtön utána már ott a magasabb, kissé vonyítós verzió is a kisebb kutyától és... én csak... fekszek összeszorított szemekkel.

Nem akarom!
Csak ennyi jár az eszemben. Szinte látni vélem a szavakat a csukott szemeim előtt. Minden mással egyetemben. Fel akarok ülni és elérni, hogy semmi egyéb ne történjen!
Steven, kérlek...!
Egy pillanatra ökölbe szorulnak a kezeim és próbálok mindent kizárni. Az egész nem tart tovább pár másodpernél. Biztos vagyok benne. Számolom a szívdobogásaimmal. Aztán beszűrődik valami.
Nevetés.
Egészen másfajta, mint amit ismerek. Majd elérnek a szavak is.
Szüksége van rám.
...és én kinyitom a szemeimet. Semmi olyat nem látok magam fölött, mint amit elképzeltem az előbb. Semmi olyat, amit... ismerek. Ez pedig valami kifacsart módon jót jelent. Majd amikor felnézek... mármint tényleg fel! Felé. Oliver felé, hogy arról is meggyőződjek, velem van, érkezik a fülemhez egy nagy kutyanyelv.
- Oké... oké... értettem - mondom még ha csak egy halvány mosollyal is és a kezeim maguktól indulnak meg, hogy miközben felülök, letoljam a mellkasomról a mancsokat.
Nem túl gyors mozdulat és elég óvatos is, de nincs gond.
Most már nincs.
- Szóval... - mit is mondott? Melyik szavakat hallottam? - ...szükséged van rám? - hogy a kutyának intézem a szavaim vagy sem, azon nem pontosítok.

Egyik lábam magam alá húzva, a másik kinyújtva, ahogy félig felé fordulva figyelem őt a kutyával. A mozdulatot és a vakargatásra válaszul érkező elégedett vakkantást. Mintha csak ennyire lett volna szükségem ahhoz, hogyha nem is teljesen eltűnjön, de az agyam hátsó szegletébe meneküljön az előbbi rossz érzés.
Nézni a jelenetet, majd mire feltűnik a kisebb kutya figyelme, már én magam nyújtom felé a kezem, hogy jöjjön csak nyugodtan még közelebb. Hadd simogassam meg. Sokkal kellemesebb úgy, ha nem vagyok letámadva.
No de... hogy is volt ez? Kinek van kire szüksége és... ilyesmi?
- Téged választalak. Csak végül vigyél haza magaddal... - szinte akaratlanul bukik ki a félmondat, de annál őszintébb mosollyal. Oké, valahol szégyenlősen. De ha már kint van, miért ne játszanék rá? Addig is tisztul a fejem és talán újra teljesen jól fogom érezni magam.
Szóval... Félig a kutyák között, ültömben, de közelebb hajolok.
- Engem vigyél haza Oliver. Jó? - és megcsókolom. Félig. Csak a szája sarkába. Aztán el is húzódok. Nem fogom tehetetlenül várni a választ, mint valami ítéletet. Ugye? Ez nem arról szól. Szóval el tőle és talpra és ha nem állít meg, akkor mezítláb kezdek futni. El. Biztatva a kutyákat, hogy kövessenek.
Ez most nem olyan menekülés és kergetés, mint otthon.
Ez most jó lesz.
Ez most játék.

Bevallom, először elég fura érzés futni. Csak játékból futni, rohanni, miközben kétszer négy tappancs kapcsol teljes sebességbe mögöttem. Majd mellettem. És előttem, vissza-vissza fordulva felém.
Nektek könnyű dolgotok van! - kiáltom feléjük fejben, félretéve a gondolatot, hogy miért olyan fura pusztán a szabadság érzése miatt futni, nem azért, mert menekülni próbálok az elkerülhetetlen elől.
Vajon ennek is rossz vége lesz?
Épp csak átvillan a fejemben a gondolat és el is tűnik. Mintha a futással magam mögött hagytam volna. Valamikor félúton eljutunk addig, hogy egyik kutya előttem, a másik mellettem - ki is kerget kit? - és én már az utolsó porcikám is beleadva rohanok. A hatalmas mosoly az arcomon, akkor is, amikor egy pillanatra megállok, hogy Oliverre nézzek.
Csak meggyőződök róla, hogy még ott van.
Aztán irány tovább. És tovább. És még egy kicsit, akkor is, amikor érzem, hogy lassan elfogy a levegőm és az oldalamon is fájni kezd a sérülés. De valójában még ez sem zavar. Az egyetlen, ami megállít, amikor az egyik kanyarnál nagy port kavarva kicsúszik alólam a lábam. Akkorát esek, hogy öröm nézni, a kutyák pedig azonnal rajtam vannak. Van ott hangzavar a győzelemittas ugatás miatt és alig látszok - és talán látszik - ki a mancsok kavalkádjából.
De vigyorgok. Nem érdekel, hogy most épp minden fáj. Nem úgy fáj, mint általában. Úgy fáj... hogy ez most jó. Van ennek értelme?

Teljes ostrom alatt vagyok, hát nem látja?!
Ő mégis csak nevet és nevet, és még a szavait is ez kíséri. Annyira szeretném megmondani neki, hogy milyen viselkedés már ez... de közben én is irtó jól szórakozok. Az egész érzés valahol a teljes ismeretlenség és újdonság erejével hat. Mintha sosem történt volna hasonló, és mégis teljes természetességgel jön.
Jól érzem magam, miközben a kapott szavak visszhangoznak a fejemben.
Lehengerlő.
Az vagy, Oliver.
De most csak részben tesz hozzá ő maga a vigyoromhoz. Megállás nélkül ostromolnak a mancsok és két nedves orr és és és én nem bírom tovább.
- Jól van, jól van...! Elég lesz! - próbálom én leállítani őket a magam módján, eltolni a fejüket, ami inkább bátorításnak jó, mintsem ellenkezésnek. Annyit érek el, hogy az egyikük - fogalmam sincs, melyik - orr eljut addig, hogy feltolja a pólóm és a hasamnál szaglászik, mire... kibukik belőlem valamiféle nevetés.
Csiklandoznak azok a kutyabajszok.
- Nyertetek! ...feladom! Nem... halljátok?! - préselek ki újabb szavakat, amikor is a nevetést egy pillanat alatt visszafojtva a fejem fölé emelve a kezeim kifekszek a földön.
Tényleg megadtam magam a tappancsoknak. Fekszek ott kifulladva, mozdulatlanul... ha nem számítjuk a hevesen emelkedő és süllyedő mellkasom. A fejem Oliver felé fordulva és csak éppen mozdítom az ujjam.
- Segíts! - jókedv van a hangomban, semmi más. Bár abban azért nem vagyok biztos, hogy a hangom ténylegesen elér hozzá. De ha más nem, a számról le lehet olvasni az apró szót.

Ahogy a közeledtére szétszélednek a kutyák, majdnem elnevetem magam. Megint. De csak majdnem! Ösztönösen nyomom el, ahogy utat törne magának és csak mosolygok. Egyenesen rá, a szemeibe. Most könnyen megy, még a pólót sem igazítottam meg és egészen addig, amíg nem nyúl felém a keze, nem moccanok.
Utána viszont azonnal. Először tökéletesen beérem azzal, hogy összeérnek az ujjaink. Sőt, meg is mozgatom őket, mintha az övéivel játszadoznék. Aztán már megint rászólok magamra, hogy elég lesz. Valamiért. És rendesen megfogom a kezét, rámarkolva, de egyáltalán nem erősen szorítva. Hagyom, hogy talpra segítsen.
Csak ekkor igazítom meg a pólót.
Majd még egyszer, biztos, ami biztos alapon megrángatom az alját, de a kezet... az ő kezét... azt nem eresztem. Sőt, adja magát a helyzet, úgyhogy végül nekidöntöm a mellkasának a fejem. A magam módján - ezúttal nem elrejtőzve az egész világ elől, nem védelmet vagy vigaszt keresve - hozzábújok. Csak amíg ténylegesen kifújom magam. Az már egy ajándékkal ér fel, hogy közben beszívhatom őt magát. Az illatát.
Fogjuk rá, hogy valahol megrészegíti ez az egész és ezért bököm ki szűrő nélkül a fejemben járó szavakat.
- Piszkosul fáj az oldalam Oliver... - kibököm... mondom... valójában inkább motyogom, valahogy még mindig mosollyal az arcomon. A fejemben mindez sokkal inkább "fáj a sérült oldalam a futástól", mintsem a "fáj az oldalam, ahol Steven...".
Ez pedig jó. Nem?
- ...és szomjas vagyok - na ez már fontosabb, akkor is, ha elhadarom. Nem akarom, hogy fennakadjon az előbbin. Nem akarom, hogy ne mosolyogjon tovább.