Nem ad választ... de a kérdésem sem volt komoly, szóval nem baj. Beszéltem, hogy levegőhöz jussak. Beszéltem, hogy ne történjen az, ami reggel és továbbra is élvezni tudjam. Az érintést. A csókja ízét a számban. Azt, ahogy kilesve a tincseim alól éppen résnyire nyitott szemeim mögül látom, hogy mosolyog.
Rám? Nem biztos. Talán csak a világra. Mégis jó érzéssel tölt el.
- Te meg füst ízű - vágok vissza azonnal, halkan elnevetve magam.
Mintha csak a kijelentésem akarnám bizonyítani, újabb, apró csókokat lopok. Éppen csak odahajolva, megcsókolva. Elhúzódva, hümmögve kicsit, mintha ízlelgetném. Majd visszamegyek még egyre... és egy utolsó ráadásra, ami már nem is igazán csók. Sokkal inkább a fogaim hegyével, óvatosan elhúzom az alsó ajkát. Csak játszok, majd elégedetten ül ki az arcomra egy széles mosoly.
- Igen. Határozottan az vagy. Dohányfüst - egészítem ki, de hallani a hangomon, hogy a legkevésbé sem zavar.
Ahogy az sem, hogy továbbra is a földön ül, én meg a térdein... na jó, most már közelebb a combjához, kicsit lejjebb csúszhattam. Mondanám, hogy azért, mert a tenyerem a nyakához kellett és most is ott pihen valahol... de sokkal inkább az a helyzet, hogy túlzottan beleremegtem a csókokba és a lábam nem tudott olyan stabilan és annyira távol tartani.

Nem lesz ezzel baj...
- ...akkor jó... - motyogom, egy, a szám sarkában bujkáló mosollyal és persze, hogy a tekintetem újra letéved az ajkaira. De nem akarok túl messzire menni. Kellett a lélegzetvételnyi idő és a kis játék is. De most már...
...elég lesz Benjamin.
A fejem döntöm oldalra, próbálok belesimulni a tenyerében, amennyire csak lehetséges. Talán tudat alatt azt is próbálom elérni, hogy a fülemhez érjen. Csak egy kicsit... Tartson úgy, mint a motelban tette. Érintsen úgy a keze, ahogy akkor futott fel az arcomra...
Egy pillanatra be is csukom a szemeim, mosolyogva. De utána hagyom, hogy fogva tartson a tekintete és szép lassan válaszolok is.
- Azt mondtad, meg fogsz védeni... Kint tartod Stevent... és a nagybátyám is. És akkor a tiéd vagyok... Csak a tiéd... Akkor semmi nem áll közénk. Rajtad fogok lógni... vagy a hátadon, ha dolgozol... és csókolni a nyakad... - alig hallhatóan, de a reggeli kuncogáshoz hasonló hang szökik ki.
Én is tudom, hogy ezt így nem éppen tehetném meg és amúgy is... hogy tudna úgy dolgozni? Ha szó szerint rajta lógok? Ha a nyakát csókolom? De tetszik az elképzelés.
- Szóval semmi nem fér el majd ott... itt... - bökök a mellkasára és még ha kifacsart helyzetben is, de végül hozzábújok, most már egészen az ölébe csúszva. - ...hogy közénk álljon.
Nem olyan komoly ígéret, mint amiket ő szokott tenni nekem... de azért jól hangzik, nem?

Nem is tudom, miféle katasztrófát képzeltem, hogy kiprovokálok azzal, ha hagyom magam az ölébe csúszni. De semmi nem történik, talán csak a szívem ver egy kicsit hevesebben. De az nem biztos, hogy a helyzettől. Merthogy az... kényelmes és teljesen természetesnek érződik.
A fejem tökéletes passzol a nyakához. Pont úgy, ahogy a keze a tarkómra és a hajamba. Mosolygok és közben próbálom nem kihasználni a helyzetet, nem mozdulni és nem csókolni a nyakába. Csak hagyni, hogy tartson a karja, a keze... és azt is egészen készségesen, amikor kicsit elhúzza a fejem.
Nem a hajam markolja. Nem annál fogva ránt...
Így pedig jó. Nagyon is jó. Mosolygok. Sőt, az első pár lopott csókot még próbálom is játékosan elnyújtani, de aztán feladom. Úgy lesz, ahogy szeretné, semmi játszadozás. Csak komolyan... és édesen... és füstízűen.
- Elhiszem, Oliver... Elhiszem... - motyogom már csukott szemekkel, amikor végül összeér a homlokunk.
- Ebbe beletartozik az is, hogy büntetlenül megehetem a két fánkom? Ha még nem mászott bele valami bogár... mert azt hiszem, ledobtam a földre... - teszem hozzá, ahogy éppen csak annyira húzódok el, hogy az orra hegyére nyomjak csókot. De nem mászok ki az öléből. Nem, amíg nem bólint rá.
Nem azért, mert engedélyre várnék... ezúttal tényleg nem... csak annyira azért nem akaródzik kimászni onnan.

Még egy boldog mosoly erejéig és amíg segít kimászni az öléből, rá figyelek, de utána láthatóan hamar a fánkokra terelődik a figyelmem. Pontosabban a földre ejtett papírzacskóra. Mégsem kapom fel, csak odasétálok és leguggolok mellé. Megvizsgálom erről meg arról is, éppen csak megmozgatva, hogy lássam, van-e rajta valami vadállat.
Ha valami nem változott gyerekkorom óta... még mindig félek a pókoktól és társaiktól. Stevennél a kertben mintha még bogarak sem nagyon lettek volna. Tudták, hogy nem jó dolog azt a falat és kerítést kijátszani. De itt kint bármi lehet, szóval fő az óvatosság.
Csak két ujjal, óvatosan fogom meg végül a zacskó tetejét. Pók nincs, de két kis hangya nagyon kapaszkodik az aljába. Egy pillanatra elgondolkozok, jó lenne csak lesöpörni őket, de... nem a magasból. Szépen visszateszem a földre és éppen-nem-érve-hozzájuk levezetem mind a kettőt.
- Megvagyunk - emelem fel diadalittasan a saját adagom, éppen csak Oliver felé lesve a vállam fölött, felelve a kérdésére.
Aztán már nyitom is ki a zacskó száját, gyorsan belelesve, hogy megállapítsam, ez bizony az én választott kettőm. Látom abból, ahogy az egyikből kissé kifolyt az akkor még friss puding.
Nagyot kell nyelnem, mert szinte azonnal összefolyik a nyál a számban. Hiába, még hozzá sem értem, de már most esküdni mernék, hogy érzem a végletekig édes ízt...
Viszont egy kis időt még kibírok. Előtte gyors belecsípek az egyikbe... és tényleg csak egy csipetet oda teszek, ahova a két hangyát tereltem. Ennyi nekik is jár.
Csak ezek után állok talpra és fordulok Oliver felé. Az első lépésnél pedig, amit meg is teszek az irányába, már a számban az első falat lekváros. A másodiknál teli szájjal vigyorgok. A harmadiknál, amikor mellé érek, az orrom hegyét csiklandozza a tripla adag porcukor.
De ha rajtam múlik, csak kényelmesen nekidőlök Oliver mellkasának, ezúttal háttal és nyomom magamba a fánkot, amíg kitart. A tekintetem valahol a távolban, de valójában csak két dolog van a tudatomban. Az édes reggeli... és a csókok.

Megrémiszt? A keze, úgy értem. Az, hogy érzem az ujjait. A felsőn keresztül a bőrömön... és félig a nadrágom korcáján.
Nem. Nem hiszem. Fura érzés, egy pillanatig nehezebben megy le a falat, de... valójában nem zavar. A zacskót tartó kezem egyetlen ujjal még meg is simítja a kézfejét. Nem kéri, nem kérdezi, de jelezni akarom, hogy oké.
Ez teszi helyessé. Akkor is, ha az ő gondolatai már nem járnak ilyesmin.
Persze az enyém is elég hamar tovább siklik a második fánkra, majd arra, hogy valójában már mindkettőt eltüntettem és csak az üres zacskóba nyúltam. ...és mindenekfölött arra, hogy vajon mit keres a fülem mellett...
Éppcsak oldalra biccentem a fejem, félig a mellkasának döntve. Kényelmesen. A kezem az övére fog - nem szorítva -, az összefont ujjaira, amolyan biztonsági pontnak nevezve ki őket. Egy pillanatra én is beleélem magam a lefestett képbe. Könnyedén. Tudom, hogy Mexikóról beszél. Megint. Mint akkor a kocsiban is tette. De most a fülem mellett szól és érzem, ahogy az ott lévő kis szőrszálakat cirógatja a lehelete.
- Ühüm... azt hiszem, jó lenne - válaszolom becsukott szemmel, nem is feltétlen a tengert képzelve el, csak kettőnket. A körítés, a "hol", nem számít.
De végül a kezem rászorít az övére, amint rájövök, hogy tudat alatt ugyan, de legszívesebben újra a nyakláncért nyúltam volna.
- De még mindig nincsenek papírjaim. Tudod... szökött kutya... nyakörvvel...
Nem korcs. Most fel sem merül a szó a fejemben. De szökött. Ezt nem vitathatja.
- Ha... úgy alakul... Ha úgy érzed, nem tudnál megvédeni... Csak csempéssz át a határon. Oké?

Kész lennék meglépni vele. Most, a karjaival körülöttem és a leheletének emlékével a fülemben... egész biztos vagyok benne. Ha azt mondaná, megoldja, tőle elfogadnám az új papírokat. Vele tartanék. Át a határon. Akárhova és bárhova.
Egy ponton túl már biztos mosolyogva.
- Oké. Vészmegoldásnak - bólintok egész nagyot.
Könnyen beszélek. Még most is. Mert távoli az egész és semmivel nem több, mint egy lehetséges fordulat egy könyvben. Nem valódi. Nem érzem annak.
Az orrom elé lógatott zacskót az újabb adag fánkkal annál inkább. De csak megrázom a fejem.
- Az mind a tiéd már - biztosítom végül és egy kicsit kibontakozok az ölelésből. Éppcsak annyira, hogy meg tudjak fordulni és ránézni és a nyaka köré fonni a karjaim. Lényegében kissé a nyakában lógva.
- Inkább... vehetnék későbbre még párat? Otthonra - vetem fel egy apró mosollyal figyelve a szemeit.
- Ha nem szívesen mennél vissza... szerintem... nekem is menni fog...

Ha azt kívánom... Még mindig különös hallani és tudni, hogy tényleg bármiről is legyen szó, megvalósulhat.
- Én azért... egy kicsit lehet félek tőle... - ismerem el és egyetlen másodpercre az álla alá biccen a fejem. Ez lehet, hogy nem ment a szemeibe nézve. Akkor sem, ha most már tudom, szerinte nem baj, hogy így érzek.
Ha őszinte akarok lenni, azt is be kellene vallanom, hogy nemcsak az eladótól... vagyis nem tőle kimondottan, de minden mástól is félek kicsit. Amikor ő nincs ott mellettem. De majd lesz másképp. Menni fog. Csak még nagyon új, ami körülöttem történik.
De addig is... igen, szeretném, ha ő menne és hozna pár fánkot későbbre. Bármilyet és bármennyit. Rá bízom. Az egyetlen, amit nem engedhetek, hogy csók nélkül induljon. Nem olyan lopott, apró csók ez, amit kap tőlem, miközben a karjaim továbbra is a nyaka körül kapaszkodnak, hanem egy kicsit lábujjhegyre is állok, egészen hozzásimulva és úgy csókolom.
- Lendületnek... - magyarázom, de aztán eleresztem.
Azt már nem teszem hozzá, hogy megvárom itt valahol, Sally környékén, de ha esetleg visszanéz, láthatja, hogy a tenyerem a sofőroldal felőli kilincsnél. Majdnem kapaszkodva. Nem azért, mert be akarok szállni. Főleg nem, erre az oldalra. Azt az egy leckét még kevésnek érzem... Csak kölcsönösen tartjuk egymást Sallyvel nyugton és biztonságban. Így nincs az, hogy bármelyikünk is egyedül maradt volna.

Oh a hangja, amikor megszólal a csók után! Nem tudom, miért fut tőle végig a jóleső bizsergés a gerincem mentén, de így történik. Persze, hogy ezek után büszkén mosolygok rá!
Még jóval utána is marad a mosoly, csak csatlakozik hozzá egy megjátszott, rosszalló fejrázás, ahogy látom, hátrálni kezd.
- Ühüm. Ugyanazt - próbálok úgy válaszolni, hogy halljon, de mégis csendes maradni. Próbálok nem körülnézni, hogy ki más figyelmét vonjuk magunkra.
De aztán eszembe jut még valami és már túl távol van ahhoz, hogy másképp feleljek.
- Duplázd meg! - kiáltom utána. Ez már tényleg kiáltás, és utána ösztönből szorítom össze a szám, még a fogaim is koccannak.
De hé, megint nem történt semmi baj, amiért hangos voltam! Azt leszámítva, hogy amit mondtam... Valójában fogalmam sincs, mikor fogok én ennyit megenni, de jó érzés, hogy ha úgy alakul, megtehetem majd.

Talán van bennem egy kis félsz. Csak egy egészen apró árnyék. Hogy amikor majd megfordul, nem látok majd mosolyt az arcán, de még csak rám sem néz.
Talán bátrabbnak kellett volna lennem és egyedül odamenni. Tudtam volna addig ismételgetni magamban, hogy mit kérek... amíg már azzal sem zökkenthetne ki, ha közbekérdez.
De...
- Nem lesz baj, igaz? - kérdezem Sallyt, kezem a sofőroldali kilincsnél. Sőt, még meg is kopogtatom párszor, mintha ezzel felhívhatnám magamra a figyelmét.
Na nem mintha az enyém ne kalandozna ezer felé. Itt az aggodalom, hogy mi van, ha a nő eltünteti Oliver mosolyát? Mi van akkor, ha bárki hozzám lép, amíg nem ér vissza? És... mi van, ha az egészen egyáltalán nem agyalok, mert leköt, hogy csillogó szemekkel figyeljem Olivert? A haját... a hátát... mindent rajta.
Amint eddig jutok gondolatban, már valójában mindent kiűzött a fejemből a látvány és az, hogy büntetlenül figyelhettem. Mire észhez térek és elkapom róla a tekintetem... már fordul és a mozdulatnak hála újra őt lesem. Fellélegezni is alig volt időm.
És ott a hatalmas mosolya.
És ott a fánkos zacskó... ami most igazából feleannyira se piszkálja a fantáziám, mint az előbb.
A lábaim megindulnak felé, nem futva, de azért sietősen. A kezem simítja Sallyt, biztos pontként, végig, a furgon platójának az oldalán is. Majd ahogy elfogy a fém, megállok. Ott a vége annak, hogy Oliver elé rohanok.
Nem kérdezem meg, hogy minden rendben van-e. Csak mosolygok rá. Mert ő is mosolyog. Ennyi ok, úgy tűnik, nekem elég.

Egyre csak szélesedik a mosoly az arcomon, egészen addig, amíg már szinte fájni kezd. Mégis mostanra egész természetessé vált. Maga a mosolygás. És a tény is, hogy van okom rá. Hogy ne lenne, amikor látom a végtelen jókedvet és a mosolyát és azt, amilyen szemekkel néz rám...!
Egy pillanatra azért lesütöm a tekintetem, talán kicsit... zavaromban... de megint nem tart sokáig. Jobb is így, mert kerül a kezembe a zacskó. Azzal együtt pedig fordulok utána és most már Sallyről is lekerül a kezem.
Igaz, egy szót sem szólok, csak Oliver közelében maradok és mosolygok, mint akinek egy értelmes gondolata sincs... De aztán feltűnik az az utolsó mondat és kiránt ebből a fura állapotból.
A kezem egy kicsit még a fánkokkal teli zacskót is megszorítja, amit valamiért eszembe sem jutott eddig letenni. Lehet, hogy már leszögeztem magamban, hogy innen egyenesen hozzá vezet az út?
- Lehet, hogy még ma sem viszel... megyünk haza? - egy pillanat botlás pont ott, a mondat közepén, de alig hangzott el az utolsó betűje, máris éreztem, hogy nem odavaló. Nem az a jó szó. Nem elvárt szinten, hanem... nem igaz.
Nem visszavisz a városban, vagy haza magával, hanem hazamegyünk. Vagyis pont, hogy nem. Talán. Nem tudom.
- Nem kell... majd dolgozni menned? - teszem hozzá, most már mindenfelé nézve, csak rá nem.
Kivételesen nem azért, amiért máskor kerültem a szemeit. Most azért, mert... próbálom visszafogni a mosolyt, rejteni a reménykedő csillogást. Ha úgy van... aludhatnánk Sally ülésein vagy hátul a platón... és ha mégis betévedünk a városban... talán elvihetne...

Tudom, hogy rá kellene néznem. De továbbra is mindenfelé kutat a tekintetem, csak az ő irányába nem téved véletlen sem. A szám széle meg-megrándul és párszor be is harapom, hogy nem mosolyogjak.
Amíg nem válaszol.
Amíg nem mondja ki, hogy... maradhatunk az úton. Ketten. Vagyis hárman.
Minél tovább sorolja a lehetőségeket, annál inkább lehetetlenné válik, hogy komoly maradjak. Mire pedig elhangzik a kérdése, már ott a hatalmas, boldog mosoly. Egyenes felé. Rá. Neki.
- Nem voltam nyaralni, mióta apa meghalt. Vagyis utoljára már azelőtt egy... talán két évvel - kezdek bele és talán meglepő módon most nincs különösebb szomorúság a hangomban. Sem apát emlegetve, sem a nyaralás hiányát.
Persze a városban meg környékén sokat jártam, még apa után is. Más valaki kocsijában. De azt sosem neveztük nyaralásnak és mielőtt túl késő lett volna, mindig ágyban voltam. Otthon. Néha nem-otthon.
- Vagyis... - egy pillanatra megköszörülöm a torkom, szabad kezemmel a hajamba túrok, kicsit még inkább összeborzolva, végül a tincsek között is hagyva.
Valószínűleg kicsit fura látvány nyújtok a nagy zacskóval, félig a mellkasomnak döntve és a kezemmel a hajamba, de a mosoly az arcomon egy pillanatig sem hazudik.
- ...oké. Az jó lenne. Nagyon... szeretném - kissé nehezen jönnek a szavak, magam sem értem, miért. Talán, mert túl idegenül csengenek. Legalábbis úgy, hogy őszintén jönnek, magamtól, nem azért, mert Steven a számba adta azt, amit hallani akar.

Majdhogynem pislogni is elfelejtek, úgy lesem minden mozdulatát. Fogalmam sincs, mit művel... de a mozdulatok... A karja, ami kilátszik a póló ujjának takarásából. Meg úgy... szóval minden. Egyre nehezebb rajta kívül bármi másra figyelnem. Nem azért... nem csak azért, mert ő a biztonságos pont a világomban, hanem... mert jól esik nézni.
Mint reggel, amíg aludt.
Mint az előbb, amíg fánkot vett.
Mint... szóval... tetszik. Ő. Nekem.
Valahol már nem csak a nyaralás és kocsikázás gondolata miatt mosolygok. De a hajamban lévő kezemben és magában a mozdulatban kezd dominálni, hogy zavarban vagyok. A saját megállapításomtól.
Mire képes lennék újra uralkodni magamon, a tenyerem kicsit átizzadja a fánkos zacskó alját, a másik meg a pólóm alját szorítja. De a mosoly marad. Csak... nem is tudom... Most épp semmit nem tudok.
Végül a saját gondolataimnak köszönhetően és annak, hogy közel hajol hozzám... hogy a lehelete... a tekintete... nemcsak, hogy hatalmasat nyelek, de biztos vagyok benne, hogy még a fülem tövéig is vörösödök.
Nem merem megcsókolni. Most túl kockázatosnak érződik. Szóval hagyom, hogy a nyakamon landoljon az az óvatos kis csók és valamiféle régi késztetésnek engedve , válaszul megcsapom a mellkasát a kézfejemmel. Csak játékosan. Még mindig teljesen zavarban az egésztől.
Azzal pedig mozdulok is, fordulva egy felet a saját tengelyem körül. El tőle. A csókjától. A tekintetétől. Mindenétől.
- Menjünk! Működik Sally rádiója? Keresek valami jó zenét! Azt mondtad, választhatok. Addig te megiszod a maradék kávéd. Én meg keresek helyet a fánkoknak. Csak előbb a zene! - hadarok. Ezerrel. Csak most nem rossz értelemben. De attól még... basszus, tényleg meglépek előle. Menekülök.
Megkerülöm Sallyt, a hosszabb utat választva, hátul a plató felőlit és hamarosan már nagy lendülettel csapom magam mögött a kocsiajtót. Bent pedig egyszerre próbálok biztos helyet találni a zacskónak és piszkálni a rádiót és... csak lélegezni és tompítani az épp futóversenyt dobogó szívverésem.