Hogy lehet ilyen jó és kényelmes? Még úgy is, hogy most nincs baj... az érintése mégis biztonságosabbá teszi a világot. Az én világom.
Innentől már könnyen beszélek. A kezével a tarkómon, az illatával az orromban, teljes őszinteséggel. Fáj. Kicsit úgy mondom ki, mintha nem lenne benne semmi szégyen. De közben szomjas is vagyok.
Amikor pedig a nagy szavaim után csak a vízről beszél, egy pillanat alatt tér vissza a nagyobb mosoly az arcomra. Próbálok is hamar bólintani, de már az első mozdulatnál érzem, hogy ez így nem az igazi. Szóval váltás.
Közelebb lépek. A fejem helyett egész testtel simulok hozzá, de így fel tudok rá nézni anélkül, hogy le kellene mondani a kezéről a tarkómon. Vagy a másikat elengednem. Valamiért azt most fontosnak érzem, hogy továbbra is fogjam - szorongassam? Talán egy egészen kicsit, ragaszkodóan.
- Ühüm - bökök ki végül ennyit. Most nézhet a szemeimbe. Most... még mindig jól vagyok. Nem árnyékol be a tény, hogy kimondtam, fáj valami.
Főleg azért nem, mert az agyam egy nagyobb részét lefoglalja a föld és por illat... amit az előbb olyan tisztán éreztem rajta.

Vajon csillognak a szemeim?
Komolyan átfut a gondolat a fejemen, ahogy figyelem, le sem véve róla a tekintetem. Persze attól indulhatunk... csak ahhoz nekem is mozdulnom kellene. Valahol szinte tökéletes indokként jön, hogy ő még kérni szeretne valamit én meg...
- Bármit - vágom rá suttogva, szinte ígéretként. Bármit kérhet. Megteszem neki. Csak maradjon a mosolya, a keze, a közelsége. Nézzen rám így és tényleg mindent megteszek.
Csak az általam elképzelt mindenbe és bármibe nem tartozik bele olyasmi, amit végül feldob. Amint megértem, mit is szeretne pontosan, a mosolyommal együtt eresztenek le a vállaim is. Majd kezd el dobolni az egyik ujjam a kezén.
Nem akarom, hogy megnézze. Vagyis... nem akarom, hogy rájöjjön, mégsem kötött olyan jó üzletet. Talán inkább ezért vonakodok. De végül is, látta már, nem igaz? Az... sem volt kész katasztrófa. Nem lett túl dühös. Nem kiabált. Nem küldött vissza. És én sem sírtam el magam szégyenemben.
- Oké... - jön végül ennyi. Csakhogy nem mozdulok, a kezét is neki kell elhúznia. Nekem szükségem van még egy kis időre, éppen csak annyira, hogy pár másodpercre félrenézzek róla, amíg pislogok párat. Végül vissza... felé. Nem rá, de felé. Így könnyen elkapom, ahogy letérdel előttem.
Ezt nekem kell csinálnom... - villan át a tudatomon, de azonnal elűzöm.
Inkább figyelek a légzésemre és arra, hogy még ha meg is akasztom minden belégzésnél a levegőt, ne tartsam túl sokáig. Mire a harmadik adagot préselem ki a tüdőmből, már a póló alját markolom és egy kicsit feljebb emelem.
- El... elmúlik majd - nem kérdés, nem érdeklődés, nem megnyugtatást várok. Tudom, hogy így lesz. Sokkal inkább őt biztosítom arról, hogy nyoma sem lesz, ha zavarná. El fog tűnni, ha kivárja.
De addig is... ha türelmes volt, késve ugyan, de a maradékot is felfedem az oldalamból majdnem a nyakamig húzva a felsőt. Így már rendesen megnézhet magának.

Én... csak szorongatom a póló alját és hagyom, hogy vizsgáljon a tekintete. A görcs ott van a gyomromban, de a mindent elsöprő szégyen nem érkezik meg. Semmi olyat nem tesz vagy mond, ami áttolna azon a határvonalon, ami fölött éppen egyensúlyozok.
Próbálok egyensúlyozni?
Nem. Megy ez. Most úgy érzem, tényleg megy. Még a tekintetem is rajta, amikor éppen felpillant és engedélyt kér. Ezúttal hezitálás nélkül bólintok és ha nem kapkod, lehet el tudja kapni a rándulást a szám sarkában, ami egy biztató mosoly akart lenni.
Mégis, ahogy az ujjai hozzámérnek, valami viaskodni kezd bennem. Egy részem élvezné az óvatos mozdulatokat, de a másik pánikolna és menekülne. Valahol a kettő között sikerül végül kikötnöm az ég felé emelt fejjel és egy kis időre becsukott szemekkel.
- Volt már eltörve... eleinte... vagy valami olyasmi. Ez most... nem olyan. Nem kell aggódnod... - beszélek, még mindig az érintésére és a légzésemre figyelve. Biztos vagyok benne, hogy minden alkalommal, amikor odafigyelve fújom ki a levegőt, lényegében kipréselve a tüdőmből, tisztán kivehetők a bordáim.
Túl keveset eszel Benjamin, túl vékony vagy, aggódok érted...
- Történtek... rosszabb dolgok is, Oliver. Ez... semmiség. Higgy nekem. Steven vigyázott rám... orvost intézett volna... - hogy lenne folytatás vagy sem, én magam sem tudom. Talán itt fogytak el a szavak, talán csak bennakadt a levegő, ahogy az ujja megnyomott egy érzékenyebb pontot valahol az egyik alsó bordámnál.
De semmi komoly. Csak érzékenyebb ott. Nem úgy fáj. Nem fáj. Nem fáj, ha levegőt veszek. Csak a futástól és földön hempergéstől van. Semmi komoly. Hiszen meg sem moccantam!
Nem szabad.
Nem szabad?

Türelmes vagyok. Várok. Egészen addig szorongatom a póló szélét és tartom felhúzva, hogy láthasson, amíg talpra nem áll. Már előre tartok attól, hogy ezek után beüt a csend vagy a kérdések hada, de... nos, ami történik, arra nem számítok. Pislogok rá egyetlen szó nélkül, amikor felhúzza a saját felsőjét és magyarázni kezd. A tekintetem is késve csúszik le a sebhelyre.
Az enyém elmúlik.
Az övé nem.
Én szégyellem.
Ő könnyedén felvállalja.
Értem?
- Én is... köszönöm - mondom ki végül lassan mosolyra húzva a szám, de közben már feltör egy gondolat a fejemben.
Szerinte... én sem vagyok most józan? Ezért semmiség a sérülés. Ezért nem nagy dolog, hogy Steven bármit tett. Pedig tényleg nem nagy dolog! Minden máshoz képest nem is igazán számít.
- Csak hogy ne aggódj - ismétlem utána most már komolyan, egy bólintással kísérve, amit még egy követ az engedélyféleségre, hogy mehetünk.
Persze ettől függetlenül én nem mozdulok és az ellenkező irányba intek. Ha széthagyom a könyveimet, Steven elveszi...
- Sapka. Póráz - szólalok meg végül. - Elszaladok értük, jó? - és csak ha rábólint, akkor indulok meg. Nem szaladva, csak sétálva egy kicsit beleveszve a saját gondolataimba. Még egy kicsit húzom is az időt, amíg a világnak... na jó, csak Olivernek... háttal állva a sapka alá gyömöszölöm a hajam és utolsó mozzanatként a szemembe húzom, hogy takarjon, ahogy kell.
Aztán jöhet a póráz és irány vissza. Majd ráadjuk együtt a kutyákra, ha már újra mellette vagyok.

Oké. Megvagyok. Jöhet a póráz és mehetünk.
Ahogy megállok Oliver mellett, már nyújtom is az egyiket felé, de helyette a kezét kapom a hátamra. Ezúttal nincs mosoly, nincs "én helyettük is kedvellek" vagy bármi egyéb.
- De a kisebb a tiéd...!  - kezdek bele szinte lendületből magamhoz képest túl hangosan is, de szerencsére elhallgattatom magam. Soha nem éri meg visszabeszélni vagy makacskodni.
- Oké - lényegében ezzel javítom magam. Miért ne menne? Csak fel kell csatolni a pórázokat és ennyi. Majd visszavinnünk őket a ketrecbe. Ennek nem szabadna nehéznek lennie. Főleg úgy, hogy mindkét kutya megrohamoz, mintha attól félnének, hogy magukra hagyjuk őket.
Persze nyugton már nem maradnak, csak elfutnak mellettem és vissza. Mint az előbb, amikor még kergetőztünk.
- Majd máskor is futhattok - magyarázom nekik, ahogy fogom magam és valahol Oliver mellett leülök a földre. A lábaim magam alá húzva, de a hátam egyenes. Másképp jobban érzem az oldalam.
A kisebb kutya szinte azonnal megtorpan és éles kanyart véve megcélozza a lábujjaim, hogy levadássza valamelyiket. Halványan elmosolyodok, de nem az igazi. A lényeg úgyis az, hogy miközben kattan a karabiner, már a fülét vakargatom. Bocsánatkérésként.
Majd úgy nyújtom felfelé a póráz végét, hogy oda sem nézek. Fogja csak, én addig megpróbálom a másik tappancsra is visszacsatolni. Nincs ezzel semmi gond. Haza kell menniük, nekem inni és utána... meglátjuk, merre megy tovább a világ.

Teszem, ami a dolgom. Amire megkért. Igen, ez így jobban hangzik és ez a megfogalmazás talán egy kicsit könnyebbé teszi az egészet. Főleg, hogy végül a nagyobb kutya is közelebb sétál és rákerül a póráz. Éppen csak annyira húzom még az időt, hogy megöleljem a nyakánál fogva. Ha már ekkorára nőtt, könnyű így és... igen, mehetünk.
Odasétálok a kapuhoz kissé elmélyülve a saját fejemben és a szemembe húzott sapka takarásába rejtőzök. De megyek előre. Nem túl messzire. Sőt, az első két nagyobb lépés után már meg is állok, hogy meggyőződjek róla, követ és nem maradok egyedül.
- Minden rendben, Oliver - adok végül hangot a fejemben kavargó gondolatok egyikének. Inkább ez, minthogy megőrjítsem magam azzal, hogy ahogy mi visszazárjuk a kutyákat, egyszer nekem is vissza kell mennem a nagy kapu mögé. Ha még visszafogad Steven.
De addig is... addig is jól leszek, amíg Oliver is mosolyog majd.

Onnantól, hogy meggyőződtem róla, nem maradok magamra már csak a saját lábaim elé nézek. Egyik a másik után, ezúttal nem kerülgetve az esetleges apró virágokat, mint idefelé jövet. Csak lépkedek, amíg a szemem sarkából meg nem látom az ösvény elején otthagyott cipőket.
Mintha minden visszafelé pörögne. Póráz fel, cipő fel, ketrec zár, kocsiba be, vissza hozzá és végül vissza haza.
A kelleténél egy kicsit erősebben szorítok rá a póráz végére, mintha kapaszkodnék bele, de mielőtt túl feltűnő lenne, már hajolok a cipőmért. Először nem akarom felvenni, az valahogy a tényleges végét jelentené a szabadságnak, de aztán csak addig ügyeskedek, hogy felhúzzam. Csak a zoknit csúsztatom a zsebembe. Így félig van vége a szabadságnak. Rajtam a cipő, de nincs zokni. Így rendben van.
- Oliver? - szólalok meg végül. Tudom, hogy valami változott. És nem tetszik.
- Nincs baj - csak ennyit tudok mondani, újra, más köntösben és felé nyújtom a szabad kezem, hogy fogja meg nyugodtan.
- Iszok. Te visszaviszed a kutyákat... és hazamegyek veled. Aztán hozzád bújok és magadhoz ölelsz. Oké?
Talán ez a baj. Talán nem voltam elég önálló, amikor mondta. Megkért! Hogy tegyem rá a kutyákra a pórázt. De most azt vagyok! Most kész forgatókönyvet vetek fel azzal kapcsolatban, hogy mi hogyan legyen.

Tudom, hogy valami nincs rendben. Annak ellenére is, hogy mindketten azt ismételgetjük, nincs baj. De vajon lenne jogom rákérdezni, mi bántja? Van az ég világon bármihez jogom vele?
Fogalmam sincs. De legalább a felé nyújtott kezem megfogja, ezt jó jelnek veszem.
És magához húz. Én pedig készségesen simulok a karjaiba, az ölelésébe, a mellkasába fúrva a fejem. Nekem nincs bajom, mégis úgy bújok, mintha ő vigasztalna engem.
Nincs baj. Jobb leszek - ígérem neki magamban, ahogy összeszorítom a szemem és újra beszívom az illatát. Próbálom felidézni a mosolyát. A nevetését. Máris hiányzik.
- Kérlek, Oliver... csókolj meg... - beszélek a mellkasába. Kérlelem. Tudom, hogy kell jobbá tenni valakinek a napját. Tudom, mit vár el Steven, amikor rossz napja van. De az most itt nem lehetséges és... egyszerűen az ölelés sem azt sugallja, hogy bármi többet tegyek.
De egy csókból nem lehet baj. Talán segít elűzni, bármi is jár a fejében.
Egy pillanattal később a szabad kezem megindul. Felfelé, végig a mellkasán, míg a tenyerem az arcára csúszik. Valahol ezzel egyidőben húzódok el tőle, hogy a kezem követhesse a tekintetem. És mosolygok, miközben az arcát vizsgálom. Mosolygok és úgy nézek rá... mintha ő lenne az egész világom.
Nem olyan nehéz, hiszen most... tényleg így van. Ő az egész világom.
Csókolj meg! Utána vigyél haza. Vigyél haza magadhoz. És mondd el, mit tegyek, hogy újra mosolyogj... - kérlelem magamban. Talán egyszer ki is fogom mondani. Ha ez nem elég. Ha nem érzem eltűnni a komor hangulatot... majd beszélek.

Én is félek attól, hogy mi lesz, amikor vissza kell mennem. Sok mindentől félek. De azt hiszem, attól nem lesz semmi jobb, ha most nem próbálkozok nála... Lehet, hogy önző vagyok, rossz fiú, de a mosolyára szeretnék emlékezni, ha már nem lesz mellettem.
Most viszont még nézhetem. Figyelhetem, mintha tőle forogna a világ... és ahogy megváltozik a tekintete a kérlelésem után, már majdnem emlékeztetni kezd arra, aki percekkel ezelőtt volt.
Jól van. Jó irány. Jól csinálom. És jó érzés. Amikor pedig jön a mosoly, amit ki akartam harcolni, már vágok is vissza a szavaira.
- Mit? Hogy kérlek? Hogy Oliver? Vagy, hogy csókolj meg? - próbálok játszani vele, csak visszafogottan, de közben figyelek.
Észben fogom tartani, bármelyiket is szereti hallani tőlem. Tudnom kell, hogy később is mosolyra tudjam bírni, ha szükség van rá.

- Kérlek. Oliver. Csókolj meg - ismétlem el az összeset kötelességtudóan, éppen csak egy levegővételre elegendő időt hagyva egy-egy mondat között.
Ő pedig megteszi. Megcsókol. A kezem az első másodpercekben marad az arcán, de mielőtt a késztetés utat törne magának, hogy a tarkójáig eljussak... hogy közelebb húzzam magamhoz... félig-meddig tudat alatt magamra szólok és csak lábujjhegyre állva próbálom kiélvezni a pillanatot, miközben a kezeim pórázzal együtt a csuklómnál fogom össze a hátam mögött.
Nem szorítom, csak fogom, miközben hozzásimulok és kiélvezem a ajkai édes érintését. Amikor pedig úgy dönt, hogy elég, egy árva szót sem szólok. Hagyom, hogy a nyakamnál pihentesse a fejét. Hogy olyan közel legyen, amennyire akar én pedig megengedem magamnak, hogy legalább a karjára csússzon a kezem. Nem simogatom, csak... ott tartom.
Végül elhangzik tőle a köszönet és... nem igazán tudom, mit feleljek rá. Ez csak természetes? Semmiség? Jobb? Én is szerettem volna? Vagy egyszerűen mondjam; többel tartozok én neked, mint pár csók...?
Utóbbit mégsem érzem igaznak. Nem érzem úgy, hogy az egész kötelesség lenne. Minél többször történik meg, annál inkább részegít meg engem is. Amikor pedig ilyen óvatos... alig rémlik fel az alkalom, amikor a lakásán az egyik ilyennél eltolt magától.
- Vigyél haza, Oliver... - szólalok meg ki tudja, mennyi idő után. Ez most egészen másképp hangzik, mint a korábbi, mikor teljesen kiborultam. Ráadásul most a haza... azt jelenti: hozzád.
Vigyen haza.

Jobb. Sokkal jobban lett. Még ha csak maga körül is nézelődik, egyszerűen... más a tartása. Könnyedebb. Nincs baj. Ez a mondat, most igaznak is hangzik, pedig csak a fejemben hangzik el. Sőt, végre én is leeresztek annyira, hogy egy... két... három... pillanatra beharapva az alsó szám, kiélvezzem az ott maradt édes ízt...
- Ühüm - mondok ennyit, még mindig lefoglalva magam az előbbivel, majd végre úgy igazán rátéved a tekintetem és... nem tehetek róla, kibuknak a szavak. Talán nem kellene, de miközben megfogom a felém nyújtott kezet, beszélek.
- Biztos még mindig józan vagy, Oliver? Mert nem egészen úgy nézel ki - és vigyorgok. Teljesen őszintén, nyíltan, felé. Rá. Neki. És piszkosul elégedett vagyok magammal.
- Inni, kutyák és haza - sorolom, minden pontnál koppintva egyet a kezén.
Most, ebben a percben nem zavar, hogy vissza kell vinnünk a kutyákat és a kennelbe zárni. Most ez nem azt jelenti, hogy nekem is vissza kell mennem. Most csak Oliverhez kell hazamennem. Az pedig jó lesz.
Egyik lépés a másik után, részemről teljes csendben, de egy apró mosollyal, amikor csak rá vagy az összefont ujjainkra pillantok. Egészen addig marad is ez, amíg meglátom a csapot.
- Kérlek - szólalok meg, ahogy megállva felé nyújtom a pórázt, hogy akkor én... mennék inni.
Egy részem persze reménykedik, hogy a többit elintézi egyedül és mégsem én leszek, aki becsukja a rácsokat, de talán most az is menni fog. Ha muszáj.
Csak előtte szeretnék inni.

Egy perc erejéig pontosan úgy érzem magam, mint a mezőn, amikor a kutyákkal futottam. Szinte már boldognak. Ezért csúsznak ki a szavak. Ezért nem moccanok, csak vigyorgok, amikor azt mondja, gonosz vagyok. Szóval nem volt túl sok? Szabadott ilyet mondanom. Ezért lopja azt a csókot, amitől egy kicsit mintha én is megszédülnék. A hirtelensége miatt és azért, mert büszkeséggel tölt el, hogy nem agyalt. Csak megtette, mert akarta.
És én élveztem.
Később is marad a viszonylagos jókedvem, még ha valamivel komolyabbra is váltok. Mikor a pórázt felé nyújtom már egészen elhalványul a mosoly is és miután átveszi és int a kennelek felé én csak megrázom a fejem.
- Megtennéd, hogy te... viszed őket vissza? - azért is kikényszerítem magamból a mondatot.
Szavak, Benjamin!
Amikor pedig megindul már fordulok is el és megnyitom a kerticsapot. Megváltásként érkezik a hűvös víz és miután ittam, azzal foglalatoskodok, hogy megpróbáljam úgy beállítana a hajam, ahogy ő tette, mikor elindultunk a lakásáról.
Haj. Sapka. És még a kezemről rázom a vizet, amikor a tekintetem máris keresi. Szinte megkönnyebbülten mosolygok felé - nem tűnt el! -, főleg ahogy kiszúrom a pórázokat a nyakában. Nem futva, de azért igyekezve indulok hozzá, egy véletlen pillantást sem lesve a kennelek irányába.
Nem kérdezem meg újra, hogy akkor mehetünk-e haza, csak újra a kezéért nyúlok. Oké, ebből már lehet megszokás lett.