- Nincs semmi! - szinte kiáltom, akaratlanul is, zavarban, ahogy ő nevet és tényleg menekülök tőle, a közeléből és kicsit saját magamtól is.
Szükségem volt rá, hogy megkerüljem Sallyt és a hosszabb úton szálljak be. Ahogy arra is, hogy végig jártassam a szám. Még az ülésen sem tudok teljesen nyugton maradni. Egyszerre keresem a saját helyem, a zacskó helyét és már a gombokkal játszok. Közben véletlen sem nézek oldalra, egy pillantást sem vetek Oliverre és még arról sem nagyon akarok tudomást venni, ha esetleg figyelne.
Kell egy kis idő, amíg már elmúlik vagy legalábbis a háttérbe húzódik a bivalyerős érzés és képes vagyok rendesen cselekedni. Gondolkodni. Ekkor kerül az ajtó és közém a fánkos zacskó, biztonságba és ekkor húzódok egy kicsit közelebb, az ülés közepe felé, hogy kényelmesen és megfelelően apró mozdulatokkal tudjam állítani a frekvencia gombot. Egészen elcsavarom 91.5-ig és végül elégedetten dőlök hátra. Akkor is, ha éppen két zene közötti beszélgetés van.
- Most már mehetünk - és ezzel végre felé is lesek, rámosolyogva.
Most kezd csak beérni, hogy elég furán viselkedtem az előbbiekben vele. De közben az is, hogy jól szórakozott, szóval... azt hiszem, hiába léptem meg, talán többet is leszűrhetett, mint szerettem volna. Vagy annál is többet, mint amire én rájöttem...
- Csak vezess és próbálj úgy tenni, mintha nem lettem volna az előbb teljesen zavarban, oké? - mondom végül, vállalva, ami történt, ahogy összefonom a karjaim a mellkasom előtt. De én is vigyorgok. Magamon. Az egész helyzeten. Csak az orrom alá, újra szigorúan előre nézve.
Őrültet, hogy mennyire imádom az új világom...

Az első percekben még a saját fejembe zárkózok, várva... nem is tudom, mire. Talán csak jól esik kicsit bezárkózni úgy, hogy közben kikapcsol az agyam... nem úgy, mintha vészhelyzet lenne... csak pihen. Bámulok kifelé és hagyom, hogy a zene megtöltse meg minden porcikám.
Mennyire hiányzott!
Mennyire hiányzott a világomból a zene. Nem számít, hogy milyen vagy honnan szólt volna... még magamnak is régen énekeltem már. Talán éppen ezért esik most olyan jól. Hallani egy dallamot, ritmust, a hangszereket a dalszöveg mögött.
Ezúttal nem idegesség miatt kezd dobolni az ujjam a combjomon. Egyetlen ujj, lassan, követve a dalt. Talán még egy-egy pillanatban azt is el lehet kapni, hogy hiába nem ismerem a zenét, a refrént már dúdolom az orrom alatt. Csak egészen halkan, továbbra is takarékra kapcsolat aggyal, mintha egyedül lennék.
Nem csoda, hogy valahol szinte meglep, amikor nekem szegeződik a kérdés. Legszívesebben rávágnám, hogy nem tudom. Nem most volt, hogy utoljára azon gondolkodtam, merre mennék vagy mit csinálnék, ha lehetne. Azt hiszem, a fejemben már nem is igazán létezett semmi a falakon túl.
- Bármit választhatok? Akkor is, ha fogalmam sincs, hol lehet olyat? - kérdezek vissza végül, hosszú másodperceket késve a felelettel. Nem olyan könnyű a nulláról kitalálni dolgokat... bármit és akármit... amit szeretnék.
Majd ezek után is, még egy kicsit húzva az időt kényelmesen, mint ahogy a korábbi megállónk előtt is tettem, csak oldalra biccentem a fejem, hogy a karjához érjek. És ott is maradjak.
Pislogok pár laposat, mosolyogva, teljes nyugalomban. Aztán csak kibököm, mire jutottam, legyen az bármilyen fura is.
- Emlékszel azokra a fülkékre, amik minden tinifilmben benne vannak? Amikor valami iskolai bál zajlik... van fülke. Fényképezkedni. Az én iskolámban sosem volt, nem tudtam kipróbálni. Szeretném... veled... Bebújni egy ilyen fülkébe... pár fényképre.

A Titanicot? Egy pillanatra újra kizökken a saját fejemből, de aztán már vigyorgok.
- Nem vagyok túl jó búvár. Szóval azt majd máskor - jön könnyedén. Nagyon könnyedén. Még ezek után tudatosul bennem, hogy tényleg lehet máskor.
Lehet.
Lesz.
Máskor és következő. Vele.
És ez megint olyan gondolat, amire mosolyognom kell.
Ahogy arra is, amit végül kimondok, hogy talán jó lenne kipróbálni. Vele. Nem feltétlen azért, hogy készüljön fénykép, amit a kezemben tarthatok, inkább azért, hogy... bohóckodhassunk odabent. Ezt csinálják az emberek az ilyen fülkékben, nem? Nevetnek. A másik ölébe ülnek. Csókolóznak. És mindezt megörökíti a gép.
Talán kicsit bele is veszek az elképzelésbe, még a válaszát is csak tudat alatt figyelve. Arra kapok észbe, amikor mocorogni kezd. Azonnal elhúzódok tőle, hogy szabadon csinálhassa, bármit is akar és kissé értetlenül figyelem, ami történik.
Egészen addig némán is ülök, amíg a tenyeremben nem landol a telefon.
- Oh. Oké - bólintok aprót.
Még mindig kicsit idegen ez a mobil dolog. Vagyis nem az, de közben mégis. Olyan szinten tiltott dolog volt a telefonhasználat, hogy még most is bennem van a félsz. Nem hiába nem nézek vagy nyitok meg semmit, csak azt, ami kapcsolódik a kereséshez. A... bizgentyű az fotófülke. Mondjuk államhatáron belül jó lenne...
- Nem volt jó ötlet - szólalok meg végül, le is zárva a telefon kijelzőjét olyan hamar, mintha csak időhöz lett volna kötve a használata. - Ha nem akarunk visszafordulni és bemenni Vegasba... mind elég messze van - egész csendes a hangom. Nem szomorú, csak... csendes. Nem volt jó ötlet.
Az egyik LA-ben a másik St Georgeban. Két különböző irány és amúgy is, a rövidebb is két óra út lenne.
- Válassz inkább te valamit. Mit csinálnál velem szívesen? - vetem oda a kérdés, alig figyelve arra, mit beszélek. A mobilt forgatom körbe-körbe, valahol próbálva elérni, hogy ne hajítsam messzire, ha valamiért megszólalna.

Próbálom nem mutatni, de kicsit lelombozott a dolog. Túl messze van és amúgy is... hülyeség volt. Úgyhogy beszélek tovább, csak odavetve a szavakat, még a rádiót is alig hallva. Válasszon ő valamit, amit szívesen csinálna. Nekem az is jó lesz. Sőt, több, mint jó. Annyi a lényeg, hogy vele lehessek.
Csakhogy nem hagyja annyiban és... az én arcomra akaratlanul is újra kiül a mosoly. Már megint maga a tény miatt, hogy még mindig... az lesz, amit én akarok.
Sosem fogom megszokni az érzést.
- Oké - mondom végül, újra rendesen fogva a kezembe a telefont és belevetem magam a kutatásba.
Ez már tovább tart. A sima keresés nem nagyon ad olyan eredményt, ami tetszik. Mind messzi vagy valami nagyváros közepén van. Szóval hirdetéseket böngészek, míg szembejön a megfelelő szórólap.
- Ez lesz az! - szólalok meg hirtelen és közben alig észrevéve magam, izgatottan mocorgok ültömben, ahogy a részleteket böngészem.
- A 95-ös mentén... Indian Springs mellett van valami vándorpark. Még két napig. Azt hiszem. Nem tudom, milyen nap van ma... - ami valahol nevetséges, de tényleg fogalmam sincs és hirtelen a telefonján sem találom.
Mióta nem teszik kezdőképre a gyártók az óra alá a dátumot is?
- Hé ez Dean Martin! - váltok azonnal, választ sem várva még az előbbiekre, csak hadarva. Még mindig a telefont szorongatva a kezemben.
1964... nyár... valamikor... - törnek fel a játék emlékei, de persze ezt a részt megtartom magamnak. Csak a dalszöveget nem. Kérdés és engedélykérés nélkül nélkül csavarom egy kicsit fel a hangerőt és vezetés ide vagy oda, bebújok Oliver karja alá. Talán csak annyit hallani, hogy amikor már nem láthatja az arcom, motyogok az orrom alatt.
De az bizony a dalszöveg. Csendes éneklés.

Szerda. Szerda van. Oké.
Igazából nem is tudom, miért lényeges. A szórólap ellenőrzéseként jól jön, de ezt leszámítva... Elég régen követtem utoljára a napokat. Inkább Steven beosztásához tartottam magam. Annyit kellett tudnom, hogy dolgozik-e vagy sem... és hogy számíthatok-e egy hosszú útra, valami ünnep közeledtével.
De a szerda... az ott is általában egy biztonságos nap volt. Itt meg most egyenesen jó!
Könnyedén eresztek le újra, félig a telefont ölelve magamhoz és bújva a karja alá. Az a karja alá, aminek a párja ott pihent Sally tetején nem olyan régen és... szóval igen. Tetszett. Az, ahogy az izmain megfeszült egy kicsit a póló ujja és a tudat, hogy az a kar engem ölel és tart...
A zenének hála viszont most nem hoz zavarba a gondolat. Csak hagyom, hogy magával sodorjon és a szinte néma motyogásból tényleges, de csendes éneklés lesz, egészen a dal végéig. No meg az elhangzó kis megjegyzésig.
- Anyával csak ilyeneket hallgattunk. Ezekre a zenékre tanultam táncolni. Volt egy rakat bakelit lemezünk. Egy egész... nagyon-nagyon hosszú polc, tele velük. Meg egy lejátszó a nappaliban, és egy az emeleten az én szobámban, pár kedvenccel, amit elcsórtam lentről... - egy pillanatra elhallgatok, de aztán csak folytatom egy gondolat erejéig.
- Volt egy kis játékunk. Versenyeztünk, hogy ki tudja pontosabban a hozzájuk tartozó dátumot. Azt, amikor először kiadták az adott dalt. Általában anya nyert, de én sem voltam olyan rossz - vonok vállat, ami így furán veszi ki magát, tekintve, hogy még mindig a karja alatt bújok. De nem számít.
Akkor meg főleg nem, amikor rákezd és... nem túl kellemesen, de szinte kiabálja a dalszöveget. Először nevetek az egész előadáson, nem őt nevetve ki, csak... adja magát a jókedv. De aztán elhúzódok tőle. Nem messzire, csak ki a karja alól, hogy teljesen felé fordulva, felhúzzam a lábam az ülésre, magam alá és becsatlakozzak.
Sokkal csendesebben, mint ő, de ugyanúgy beleélve magam.
- Boldognak érzem magam, Oliver. El nem tudod képzelni, milyen régen volt... és most milyen jó érzés. Boldognak lenni - kiabálom végül túl az egész előadását. És csak mosolygok. És csak figyelem. Csak... gyönyörködök benne.
Ezúttal semmit nem szégyellve.

Ebben a percben tényleg boldognak érzem magam. Nem "talán, nem "szinte", és nem is "majdnem", hanem tényleg. Boldognak és pont. Mint egy, évek óta nem látott ismerőst köszöntöm és hagyom, hogy átjárja minden porcikám. Közben pedig olyan szintű bátorsággal figyelem őt a volán mögött... ahogy énekel... vele énekelve... amiről nem is tudtam, hogy bennem lehet.
Végül túlkiabálva az egész előadást, ki is mondom, amit érzek. Szinte megrészegít az egész, talán ezért is van, hogy most egy pillanatig sem rémiszt meg, hogy úgy tűnik, megállunk. Még csak ki sem lesek, hogy merre járunk. Nem érdekel. Csak őt figyelem, csillogó szemekkel, majd mikor már két keze az arcomra simul... leplezetlenül hagyom lejjebb kúszni a tekintetem. Azokra az édes ajkakra.
Mert most ez jön, igaz? Meg fog csókolni.
Valószínűleg tudat alatt már hamarabb tisztában voltam vele, hogy ez következik. De most, megállapítva egy örökkévalóságnak tűnik kivárni azt a tizedmásodpercet, amíg tényleg megtörténik.
De megéri. Türelmesen lenni. Jófiúnak. Viselkedni. Mert olyan érzés, mintha először csókolna. Mintha először csókolnám vissza. Mintha először engedném, hogy az ösztöneim vezéreljenek és hajolnék előrébb, némán kérlelve: még! Eszedbe se jusson befejezni!
Már nem hallom a rádiót. Nem hallom, hogy zene szól vagy valaki beszél. Az sem hiszem, hogy feltűnne, ha egy szomorú hangú hírolvasó egy világrengető katasztrófa hírét közölné éppen. Csak Oliver van. A csókja. A közelsége. Az érintése. Az illata.
És a saját, őrült szívverésem, ami a vérem száguldásra készteti.

Némán, egyetlen szó nélkül kérlelem, hogy még. Annak ellenére is, hogy közben van bennem valami, egy utolsó csepp józan ész, ami nem hagyja, hogy akár csak egy ujjal hozzáérjek. A kezeim végig a felhúzott lábamon, a körmeim egy idő után a saját bőrömbe vájnak, de akkor sem nyúlok érte.
Elég az ő értintése. Elég, hogy az ő keze fel-le csúszik és minden alkalommal, amikor a fülemhez ér, újult erővel szabadít meg a maradék józan eszemtől. Nem mintha önmagában a csókja nem lenne elég. A nyelve, aminek kérlelni sem kell az enyémet, hogy csatlakozzon hozzá. Mindent akarok, ami ő. Mindent akarok belőle... tőle...
Valahol itt van egy pont, amikor fogadni mernék, hogy a saját, apró kis nyögésem hallom. Mit is művelek?! Egy pillanat alatt szakadok el az ajkaitól, először elhúzva a fejem, majd kettőnk közé hajtva, ültömben még kicsit össze is gubózva. A hajam a mellkasához ér, a szemeim csukva, a szám beharapva, egészen addig szorítja a fogam, amíg szinte már érezni vélek egy fémes csepp vért a nyelvemen.
Segít tisztán gondolkodni. Segít, hogy tudjam, bármilyen lehetetlennek is tűnik, beszélnem kell, mert...
- Nincs baj... nincs baj... csak túl jó... túl jó volt - magyarázom szinte azonnal, még levegőért küzdve.
Minden szavam igaz. Tényleg nincs baj és az egyetlen, amiért véget vetettem neki az az, hogy féltem. Féltem attól, hogy túl jó lett, hogy túlzottan élvezni kezdtem és a végén itt ülök majd előtte, a fürdőszobában érzett szégyennel.

Élveztem! A francba is... tényleg élveztem! Túl jó érzés volt beleveszni a csókba, hagyni, hogy szavak helyett, egészen más módon beszéljen az egymásba gabalyodott nyelvünk. Csak elővigyázatosságból szakítottam félbe és most... itt az eredménye, ahogy megcsapnak a szavai.
Nem volt bajom. Tényleg! Én csak... nem akartam kockáztatni. Most pedig magyarázkodhatok.
Egy részem azért kiált, hogy csókoljak a nyakába. Vessem bele magam a karjaiba, úgyis körém fonja őket, ha odabújok és akkor minden meg lesz oldva. De a másik meg... az, amelyik az előbb még csókolta, azelőtt pedig vele énekelt, egyszerűen a szemeibe akar nézni. Válaszolni. Kimondani, amit tudok, tisztán és érthetően.
- Nincs baj, Oliver. Tényleg nincs - kezdek bele, szándékosan kikerülve a kérdését, de legalább felegyenesedek és még a szemeibe is tudok nézni. Sőt, az ujjaim arcán, csak kettő cirógatja a borostájánál.
Csak az időt próbálom húzni. A mozdulattal és azzal, hogy az előbb már kicsit túl erősen harapott számba újra beleváj a fogam.
- Csak nem akartam túlzásokba esni. Túl sokat... akarni. Nem akartam... tudod... - most jönne a lényeg, és én képtelen vagyok kimondani. Nem tudom kimondani a szégyen szót, de már mást sem.
Csak lepillantok a saját ölembe és vissza fel rá, a szemeibe. Majd mellette el. Érti már? A lényeget? Hogy nem akartam megvárni, amíg a testem máshogy is reagál a csókra?
- Szóval csak ezt nem akartam, oké? Ezért mondtam, hogy... túl jó is volt. Kezdtem túlzottan élvezni - teszem hozzá, elismerve, ami megtörtént volna, ha nem vetek neki véget.

Kimondja helyettem, amit én nem tudtam és tőle valahogy... nem hangzik nagy dolognak. Sőt, szinte már gyerekes ostobaság. Butaság. A saját testemtől félni. Főleg, amikor tudom... tényleg tudom, hogy nem bántana. Nem lenne semmi megalázó vagy szégyellnivaló benne, ha hagynám, hogy a testem reagáljon... Vagyis ha hagytam volna...
De azon már nem tudok változtatni. Csak felelni.
- Ühüm. Azt hiszem. Vagyis igen. ...reggel is ez volt - apró, igazán rövid kis mondatok, de legalább beszélek, és magyarázok. A mostanit. A korábbit. Még a tekintetem sem rejtve.
Nem akarok elrejtőzni előle. Még ha nem is mondom el az okaimat, attól még... még nem akarok. Ahogy élvezni sem akartam túlzottan, de... Volt értelme akár egyetlen egyszer ezt mondanom vagy akár kiabálnom... hogy nem akarom?
Ő most mégis arról győzköd, hogy nem hagyná, bármi történjen. Semmi olyan, amit nem akarok. Egyszerre hihetetlen és... mégis tudom, hogy így igaz. Eddig is gyengéd volt. Figyelt minden rezzenésemre. Persze, hogy bízok és megbízok benne! Idővel aprót bólintok is, de nem szólok újra. Nem igazán tudom, most hogyan tovább. Vagyis tudom, minek kellene jönnie, valamiféle bocsánatkérésnek, de addig késlekedek, hogy végül ő folytatja.
- Kérdések nélkül? - ismétlem utána kissé bizonytalanul. - Nem kell semmit megmagyaráznom vagy elmondanom, mi történt és miért?
Még alig ejtem ki az utolsó szót, az agyam már lehetséges szavakat hajít elém. Egyiket a másik után. Először egy "rossz szavak" listán elindulva. A nagybátyám neve. Steven. A rönkház. Az tó. Az erdő. Nadrágszíj...? Bármelyik elég idegenül hangzik egy olyan helyzetben, hogy kizökkentse mindkettőnket. De végül átfutom a "jó szavak" listát is. Musicalek, zenék, sárkányok és hősök nevei.
- Beetlejuice? - dobom be végül ezt. - ...és minden alkalommal kimondom, ha félni kezdek vagy megijedek vagy csak kell egy kis levegő. Nem azért, mert valamit rosszul csinálnál. Most sem tettél semmi rosszat - szinte zökkenőmentesen váltok át a kezdeti témáról arra, hogy meggyőzzem, nem történt semmi baj. Mindent jól csinált. Nem hibázott. Én vagyok túl sérült.

...és ha mégis szégyellem? Ha lehet, hogy még több is van bennem, mint szégyen? Mi van, ha... undorodok a saját testemtől és attól, ahogy reagál, ha engedem és hagyom?
Igazán szépen hangzik, amit elmond, de nem tudom összerakni azzal, amit érzek. Ha ennyire természetes és jó dolog, akkor hogy tudott ennyire átfordulni bennem? Hogy tudta Steven elérni, hogy ennyire... rossz legyen?
Nem mintha mindezekből bármit kimondanék. Csak újabb kérdéseket szülne, amire képtelen lennék válaszolni. Amúgy is lefoglal, hogy ne süssem le újra és újra a tekintetem. Hagyjam, hogy fogva tartsa... és még ha egy-egy pillanatra el is nézek, úgyis visszatérek.
Úgy tűnik, mindig visszatérek hozzá.
Sőt, hamarosan már beszélek és egész felvillanyoz a lehetőség, hogyha kimondom azt az egy szót... nem kell kérdésekre válaszolnom. Kimondom a végtelen erővel rendelkező varázsszót és máris kapok rá elég időt, hogy levegőt vegyek, összeszedjem magam. És akkor ő sem fogja azt hinni, hogy valami rosszat csinált? Remélem.
Végül is, most is mosolyog, mire az én arcomra is felkúszik egy halvány verzió. Még a felém nyújtott kezet is szinte késés nélkül fogom meg, majd hamar változtatok is. Kézfogás helyett összefűzöm az ujjainkat és félig feltérdelve az ülésen közelebb hajolok hozzá. A nyakába rejtem a fejem, pár, apró csók erejéig.
Csak kicsúszik a saját bocsánatkérésem... tettekkel... amiért rá hoztam a frászt az előbb és miattam félresiklott a hangulat. És a csókok.
- Szóval... szerinted odaérünk a parkba a következő két napban? - motyogok továbbra is a bőrébe. Emlékeztetve vele magamat is, hogy mióta vele vagyok, azt hiszem, egyszer sem sikerült úgy elérnünk a célt, hogy legalább egyszer ne álltunk volna le valamelyik út szélén.
Miattam vagy miatta, az most azt hiszem, nem számít.

Az utolsó csepp bűntudat is elviselhetővé zsugorodik, miután megejtem a saját bocsánatkérésem. A csókokat a nyakába. Sajnálom, hogy elrontottam a hangulatot. De most már minden rendben. Velem is és a szavaimra adott válaszából kiindulva vele is.
- Akkor ne csináljam, igaz? - kérdezem, a bőrébe motyogva. Suttogva. Már nem is csókolva, csak éppen hozzáérve és úgy mozdítva a fejem, hogy az alsó ajkam beleakadjon a bőrébe.
Csinálom, amit elkezdtem, de közben még nem vagyok benne biztos, hogy meddig akarok elmenni. Hogy melyik lesz az a pont, amikor már nem édes bocsánatkérés, amit művelek, hanem egy bizonyos határ, amit átlépve.... hozzá kellene érnem.
De... Megtenném? Érte? Persze! Képes lennék rá. Csókolnám, ahol kérné és hagynám, hogy egészen más dolga legyen a számnak... De, hogy akarnám-e? Nem hiszem. Még nem. Még most... utálnám minden pillanatát és utána... nem tudom, mi változna meg.
Vajon képes lennék újra a szemeibe nézni? Hozzá bújni? Biztonságban érezném magam a karjaiban? Képes lennék feladni azt, ami most van közöttünk, azért, hogy biztosan helyrehozzam az előbbit? Elveszíteni az együtt énelést? A nevetést? A mosolyt? Az esélyt, hogy csak gyönyörködhessek benne?
Képes lennék mindent és bármit eldobni magamtól, hogy itt és most megadjam, amit a teste követel, ha elég ideig húzom az agyát? Ki akarom provokálni, ahogy Stevennél is tettem, mikor párszor jogos volt a verés?
- Mondjuk abbahagyjam... most...? - teszem hozzá az előbbihez. Csendesen. Tényleg megállva egy hosszú sóhaj erejéig, míg mozdulatlanul tartom a fejem, arcom a nyakába temetve.
Beetlejuice?

Minden eltelt másodperccel egyre hangosabban zsong a fejem, miközben próbálok dűlőre jutni saját magammal. Eldönteni, hogy mennyit vagyok hajlandó kockára tenni és ha kell, eldobni magamtól, hogy itt és most ő jól érezze magát.
Elégedett legyen.
Boldog.
Hogy bebizonyítsam neki... elég jó vagyok.
Kicsit úgy érzem, visszaléptem az első kockára. Nem helyes és helytelen van. Nem ő és én. Hanem az, amit ő akar... és amit én képes vagyok megadni neki. De ehhez kell az a kis lökés. Hogy kimondja, ne hagyjam abba, menjek tovább és tovább és tovább. Mondja meg, hogy mit akar! És akkor én megteszem.
Szinte már az első hangnál hallani vélem a parancsoló élű "Benjamin!"-t... de végül nem az lesz belőle, én mégis jófiú módjára engedelmeskedek. Abbahagyom. Elhúzódok. Nem várva meg az ütést... vagyis, nem. Nincs ütés. De attól még visszavonulok. Visszaülök a helyemre és még egy kicsit távolabb is, alig észrevehető mozdulatokkal. Még a lábam is marad felhúzva, ahogy ezelőtt. Még a hátam is viszonylag egyenes, csak a vállaim vannak egészen leeresztve, miközben egyik kezem az ölemben pihen és a másik a nyakláncot csavarja.
Alig észrevehetően remeg az ujjam.
De teszem, amit mond. Becsukom a szemem és kétszer is nekifutok, mire sikerül egy olyan nagy levegőt venni, amit bent is tudok tartani. Próbálom megválaszolni a kérdést és nem rávágni... perszesteven...
Végül egy harmadikat is csavarok az egyre szoruló nyakláncon, és a fejemben megfogalmazódik a határozott "nem". Nem! Nem akarom. Nem! Tényleg nem. Még nem. De kimondani még mindig nem vagyok képes. Így, nyíltan. Szóval csak alig láthatóan, egyetlenegyszer megrázom a fejem.

Némának érzem magam. Fizikailag képtelennek arra, hogy akár csak egyetlen hangot kiadjak. Legyen az szó vagy nyöszörgés. Nem megy. Pedig hallom a kérdést.
Rendben vagyok, rendben vagyok rendbenvagyokrendben - szeretném mondani, még mindig csukott szemekkel, de a levegővételnél tovább nem jutok. Pedig próbálkozok! Esküszöm, hogy mindent beleadok! De már félúton elakad az első hang. Újra és újra megpróbálom, de csak addig jutok, hogy sikerül levegőt venni... és egy nagyot nyelni.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mikor megint beszűrődik a hangja. Válaszul rá, még egy utolsót megpróbálok csavarni a láncon, ami már így is fojtogat. Amint tudatosul bennem, végre eleresztem. Kicsit úgy, mintha égetne.
És kinyitom a szemem.
És ránézek.
Szeretnék reménykedni benne, hogy tisztább a tekintetem, mint valaha, de... kétlem. Nem tiszta, hanem kicsit üres lehet. De legalább lassan és érthetően szólalok meg. Mert ezúttal már megy.
Talán a lánc volt a baj...
- Rendben vagyok. Minden rendben. Veled vagyok, nem igaz? - és elmosolyodok. Még mindig  kicsit tompán, de attól még őszintén.
- ...és te? Szeretnél... kiszállni? Levegőzni? Szeretnéd, hogy... veled menjek? - csak sorolom a kérdéseim. Nagyon lassan, de egész folyamatosan. Inkább én kérdezzek, minthogy ő tegye. Mert nem akarok beszélni. Elég volt, hogy hallgatnom kellett rá és elhúzódnom. Elég volt, hogy a fejem rázva feleljek.
Elég volt... belőlem.