A kezem a kilincsen, egy ujjam dobol, de ahogy meglátom közeledni, valami érthetetlen módon hezitálni kezdek és nem húzom meg azonnal és... és már újra nem egyedül vagyok a kocsiban. Érzem, hogy figyel, de nem tudok ránézni. Azonnal semmiképp. Kell pár másodperc. Kell a kérdése után beálló csend. De így legalább nem ösztönből vágom rá, amit hallani akar.
- Csak menjünk be - kerülöm ki a választ, de legalább ránézek. Éppen egy másodpercre, mintha véletlen lenne és... ott ragadok. Csak egy-egy pillanatra, mielőtt újra lesütném a tekintetem, de akkor is láthatja a szemeim minden bátrabb alkalommal.
- Rendben vagyunk - teszem hozzá végül. Nem azért, mert ezt akarja hallani, hanem azért, mert... rendben vagyunk. Úgy, ahogy ő értheti, tényleg rendben.
- Én csak... furán érzem magam. Azért, amit elmondtam. És tudom, hogy... - nagy levegő! Be és ki! Ahogy a levegőt, úgy a szavakat is szinte kikényszerítem.
- ...szeretnél kérdezni... de majd bent. Oké? Válaszolni fogok. Csak menjünk. Ha szabad - a végére ott a kérdő tekintet, amivel ránézek. De ránézek!
Szabad? Bemenni? Láthatnak vele? Láthatják egy... gyerekkel, ahogy besétál estére egy sebtében lefoglalt motelszobába?

Egy másodperc késéssel, de én is kiszállok és az eddigiekhez képest is óvatosan csukom magam mögött a kocsiajtót. Részben azért, hogy Sallytől bocsánatot kérjek, amiért az út mellett úgy bántam vele, ahogy... részben azért, hogy a lehető legkevesebb feltűnést keltsem.
Utána már csak meg kell indulom Oliver mögött, végig az ő lábait figyelve... a lábai nyomában.
Ha meg is fordul a fejemben, hogy mellette kellene mennem, akkor sem igazán jutok el a tényleges cselekvésig. Csak utána, nem lemaradva, de nem is túl közel. Nem számít, melyik szoba az, követem és közben csitítom a gondolataim.
Amin nem segít, hogy tudom, túlzottan úgy nézhetünk ki, mintha tényleg megvett, vagy legalább kibérelt volna a szobával együtt egy estére. Egy szerencsétlen fiút, aki lehajtott fejjel kullog utána.
Csakhogy hiába van ott a sötét gondolat, nem érzem magam kellemetlenül. Talán az általános tompaság miatt van. Talán azért, mert kivételes alkalmaktól eltekintve, amikor az egész világ elől menekülni akarok, megnyugtat a közelsége és biztonságban érzem magam vele.
És ez akkor sem változik, miután beléptem a szobába ő pedig csukja mögöttünk az ajtót.
Szóval, magányos férfi üzleti ügyben? Aprót bólintok, hogy jelezzem, hallom. Megértettem. Egyedül utazik, egyedül van, vagyis nekem nem kellene semmiféle feltűnést kelteni. Meghúzni magam és viselkedni. Azzal nem lesz gond. Igyekszek majd. Jó vagyok benne.
Talán ki is mondanám, ha nem jönne az a csepp folytatás, amire azonnal kikívánkoznak a szavak.
- ...mert nem lenne helyes, ha mellettem aludnál? - kérdezek vissza csendesen, de felé fordul és ráemelve a tekintetem.
Előző éjszaka is külön aludt a fotelban. Nem mellettem. Nem velem. Pedig akkor még nem tudta, hány éves vagyok.

Ahogy áll az ajtóban felrémlik bennem, mikor Steven tett hasonlót. Mikor elállta a menekülés útját. Eleinte. De hiába az emlék, nem rontja el a jelent. Nem lesz csapda a szobából, mert ahogy Oliver ott áll, sokkal inkább tűnik úgy, mintha a bizonytalan világot tartaná odakint, hogy ne férkőzhessen be.
És ez jó.
Ahogy az is, hogy amikor közelebb lép, eszemben sincs hátrálni. Pedig mennyi ilyen táncot jártam otthon! Steven felém, én hátra egyet, újabb tőle és egy másik tőlem... míg megtanultam, hogy jobb fegyelmezni magam és nyugton maradni. Tűrni, akármi következik.
De most nem azért maradok. Most nem küzdök magammal, csak egyszerűen figyelek. Rá, de főképp még most is a lábaira.
- Ühüm. Ez így oké. Ez így... rendben van - bólintok hosszú másodpercekkel késve, miután nagyot nyeltem még egy halvány mosolyt is sikerül az arcomra festeni.
Hála? Talán. Hiszen most sikerült a "nem helyestől" elkanyarítania a gondolataim a "még nem" felé és ez... tényleg jó.
- Amíg nem szólok... addig nem alszol velem - teszem még hozzá, lényegében csak ízlelgetve a szavakat. A jelentésüket. Hogy mekkora erőt adnak a kezembe. Amíg nem szólok. Amíg nem akarom. Amíg én magam úgy nem döntök!
Az egész valahogy halványít a tompaságon, ami a rosszullétem óta átjárt és egy kicsit jobban érzem magam tőle. Ettől függetlenül még nem mozdulok, nem indulok meg szó nélkül a fürdőszoba irányába. Csak várok, hogy... most szeretne kérdezni vagy... kapok még egy kis időt előtte.
Nem mintha én magam tudnám, melyik lenne a jobb. Túlesni rajta és utána kitisztítani a fejem. Vagy húzni az időt, remélve, hogy percek vagy fél óra múlva könnyebb lesz.

- Azt mondom... hogy... nem vagyok éhes. De azért... a többi jól hangzik - az egész kicsit úgy jön ki, mint mikor Steven gyakoroltatta velem, mire mit feleljek. Átgondolva, hogy mi helyes és mi nem. Lassan, de tisztán ejtve ki a szavakat.
Csak ezek most a saját gondolataim. A saját... szabad gondolataim? Van ennek értelme?
- Nem lesz baj - teszem végül hozzá a lényeget, pár kisebb bólintással, mintha ettől még inkább tényként lehetne venni a kimondottakat. Nem lesz baj, biztos nem lesz baj és egészen biztos, hogy nem lesz semmi baj.
- Mehetek? - kérdezek azért rá, jól nevelt fiú módjára és csak ha megkapom az engedélyt, akkor fordítok neki hátat.
Nem várom meg, hogy ő menjen ki, nem várom meg, hogy eldőljön, gyanakodva figyeli-e minden mozdulatom vagy sem. Csak megyek, mert hívogat a forró zuhany gondolata.
Mindig... az utóbbi években mindig ez volt a vége, ha valami olyasmi történt. Most is jót fog tenni. A zuhany valamiféle olyan biztonságos zóna, amit még a fülemig húzott takaró sem volt képes megadni. Olyan valami... ami után mindig könnyebb. Most is ebben bízok.
Persze még a fürdőszobaajtót sem csukom be magam után, csak egy kis rést hagyva behajtom - az én házamban nincsenek csukott ajtók, Benjamin! - és utána kezdek vetkőzni. Egész lassan, minden mozdulatnál arra készülve, hogy fájni fog. Pedig nem fog. Nem fájhat úgy. De még az óvatosság ellenére is percek múlva a zuhany alatt állok. Olyan forró vizet engedek magamra, hogy érzem, amint végigégeti a bőröm, de... segít. Megnyugtat, hogy addig nézhetem a talpam mellett elfolyó tiszta és egyáltalán nem véres, nem rózsaszín vizet, amíg a gőz és pára el nem takarja előlem.
...és elmosolyodok.
Hosszú perceket állok a vízsugár alatt és még párat, amíg csak felemelt fejjel, kinyitott szájjal hagyom, hogy a rosszullét ízétől is megszabadítson. A hajam a homlokomra és a tarkómra tapad, de... jól esik. Annyira jól, hogy mindezek után újabb perceket pazarlok el arra, hogy csak leüljek. Le a zuhanytálca aljában, megtámasztva a hátam, felhúzva a lábaim és csak létezzek, nem agyalva azon, hogy végeznem kellett volna-e már.
Egy kisebb örökkévalóságot töltök bent, ha lehetőségem van rá. És csak folyatom magamra a vizet.

Eljön az a pont, amikor úgy érzem, mindent lemosott rólam a víz és a lefolyón át tovatűnt a tompasággal együtt. Csak ekkor állok talpra és szedem össze magam. Még arra is képes vagyok, hogy kilépve a zuhanyfülkéből, belenézzek a kissé torz tükörbe. Felemelem a kezem, azon keresztül vizsgálom meg a tenyerem és az oldalamon lévő sérülést is. Így én vagyok, de mégsem.
Kénytelen vagyok megállapítani, hogy nem olyan csúnya. Ahhoz képest, amihez hozzászoktam már... nem olyan csúnya.
Bólintok egyet a saját tükörképemnek, majd jobb híján visszaveszem a levetett ruháim. Legalábbis ez a terv és amíg csak a saját tudatom mondja, hogy ez így nem jó, addig öltözök. Csakhogy végül Steven is megszólal a fejemben... leszid, amiért összekoszoltam magam és még a zuhany után is az kerül a kezembe, miközben ő hozott nekem valami igazán szépet, amiben látni szeretne...
...és inkább a rajtam lévő alsóra már csak a nadrágot veszem. Félmegoldás. Ha úgy vesszük, felöltöztem... de közben még kissé kényelmetlenül érzem magam. A fejem csendes, ezzel megbékélt és én is képes leszek rá. Szóval csak utoljára megvizsgálom a fűfoltos, poros pólót az apró folttal, ami lehet még a rosszullétemből került rá és félredobom.
Egy gyors borzolás a nedves, amúgy is teljesen össze-vissza álló tincseken, de most jó lesz így. Nem Stevennek öltözök. Nem Steven öltöztet. Majd megszárad a hajam és ha akkor is kusza lesz... hát az lesz!
Még egy utolsó utáni pillantás a tükörbe, még egy bólintás magamnak és szép csendben nyitom ki a fürdőszoba ajtaját. Egyik kezem a karomon, félig ölelve magam és ha még mindig üres a szoba, hát megyek tovább.
Nem is igazán gondolkodok, csak egy órát keresek... és el kell ismernem, fogalmam sincs, mennyi idő telt el. Hirtelen még a napban sem vagyok. De odakint már nem tűz a nap és egy pillanatra érzem a növekvő görcsöt a gyomromban.
Mi van, ha nem jön vissza? Mi van, ha itt hagyott? Ha túl sok volt neki, amit elmondtam? Mi van, ha úgy döntött, mégsem kell ez neki?!
A zsongó kérdéseim rábírnak, hogy mozduljak, még tovább és a tekintetem kiszúrja a kulcsot. Kulcsokat. Sally kulcsát! Szóval... visszajön! Nem hagyná itt Sallyt. Egy kicsit feleresztek, de attól még a maradék két lépést is megteszem és irtó óvatosan, mintha tilosban járnék, nyitom a bejárati ajtót, hogy kidugjam rajta a fejem.
Egyszerre nyugszom meg egy pillanat alatt, ahogy meglátom és... és valami fura okból kifolyólag elmosolyodok. Olyan... őszintén.
- Mentolos? - könnyedén csúszik ki a kérdés, ahogy a tekintetem megakad a szájában füstölő szálon. Felrémlik a jól ismert illat, egy másik élettel és más valakinek a csókjával...
Különös módon, most nem tesz szomorúvá.

- Nem akartalak megijeszteni - mondom szinte azonnal, magyarázkodva, de fura módon a mosolyom marad.
Az emléknek hála és annak, hogy valami érthetetlen okból kifolyólag egy pillanatra sem tett szomorúvá. Ahogy azt sem, hogyha Oliver dohányzik, miért nem vettem észre... miért nem éreztem eddig rajta. Egyik ölelése vagy csókja alkalmával sem. Csak a nedves föld illata áradt belőle, de füst... soha.
- Nem tudtam, hogy szoktál... - jegyzem meg, továbbra is félig odabent, az ajtó mögött bujkálva.
Bár honnan is tudhattam volna? Steven ki nem állhatja, szerintem az egész birtokon szabály, hogy behozni sem lehet. A falakon kívül pedig... nem sok oldalát láttam még. Most is csak a megjegyzés jött ahelyett, hogy nyíltan megkérdeztem volna.
Ő viszont gond nélkül teszi, én pedig legszívesebben felelnék is. Nem tudom. Kérek? Csakhogy a szálat felém nyújtja és valami különös idegpálya felvillanyozódik a fejemben. Az ő cigije. Az, amelyiket az ujjai között fogott. Az, amelyiket a szájába vette és érintette az ajkaival és...
Nem hiszem, hogy bele akarok szívni, mégis másképp döntök és körbelesek. Egy lelket sem látok kint, senkit, aki figyelhetne és kérdéseket tehetne fel. Senkit, aki furcsállhatna bármit.
Úgyhogy miután biztonságosnak ítélem kilépni, már mozdulok is, részben behúzva magam mögött az ajtót. Aztán máris egyik kezem a hónom alatt, ugyanúgy takarva magam, amennyire tőlem telik, de a másik kezem... A másik a felajánlott szálért nyúl és próbálom felidézni, hogyan is kell ezt. Nagyon sokszor láttam, ahogy Derek elszív egy-egy szálat, de... nem igazán emlékszem a tényleges hogyanra.
Szóval lényegében belekapaszkodok a szálba és három ujjal is ráfogok, szorítom. Hüvelyk lent, mutató és középső fent, a másik kettőt meg csak próbálom úgy tartani, hogy ne legyen útban. Mondanám, hogy próbálom leplezni, sosem csináltam, de valószínűleg nevetségesen átlátszó lenne.
Eszembe jut apa, hogy milyen dühös lenne.
Eszembe jut anya, hogy mennyire csalódott lenne.
És Derek is, amikor egyszer, miután egy csók kíséretében átfújta a füstöt a számba, azt mondta, ne szokjak rá, mert undorító szokás.
De a sor végére újra itt a tény, hogy hol is volt az előbb még a szál és ez minden mást félresöpör. Épphogy a számba teszem és alig-alig megszívom... majd azonnal fújom is ki. Egyetlen, kis adag füst lebeg el az orrom előtt, de legalább nem kezdek köhögni tőle! A fejemben pedig csak az jár, hogy ez már majdnem egy csók...

Nem fogok rászokni. Nem fogok dohányozni. Csak... most jól esik. Nem maga a szál, a mozdulat vagy a füst, hanem a tudat. Hogy ez az övé és most egy kicsit az enyém is lett. Még egyszer eszembe sincs beleszívni, de tartom az ujjaim között. Ha úgy nézzük, elpazarolva, hiszen magától is végigéghet a szál, ha elég sokáig nálam van.
De még egy kicsit kapaszkodok bele és csak akkor nyújtom vissza, amikor előkerül a póló.
- Köszönöm - festek az arcomra egy halvány, hálás mosolyt. - A cigid is... és a tiszta ruhát - egészítem ki és ha elvette a szálat, már bontom is a pólót, a zacskóját csak a rövidnadrág zsebébe gyűrve.
- Nem akartam... a koszosat visszavenni. Vagyis nem olyan koszos, de... megszokás, azt hiszem - magyarázom és magyarázkodok, bár nem kérdezi. Legszívesebben azt is hozzátenném, hogy nem tényleges megszokás, inkább... tanult elővigyázatosság... vagy ilyesmi.
De nem lenne értelme, nem igaz?
Inkább törődök azzal, hogy felkapjam a pólót és pillanatok múlva már a tenyerem az anyagot simogatja. Nem azért, mert annyira puha lenne, sokkal inkább azért, hogy biztosan takarjon.
...és takar! Kényelmesen nagy, nem olyan rövid, mint az előző volt. Nem tűnök el teljesen benne, de majdnem és ez valahol igazán jó. Amolyan plusz biztonságértet ad.
Innen már könnyedén ülök le mellé a felkínált helyre. Majd azonnal helyezkedek kicsit, hogy ne legyek hozzá túl közel, de közben meg...
- Ez így... helyes? - kérdezek rá, ahogy kissé talán kényelmetlen távolságból, de a karjának döntöm a fejem. Nedves tincsek ide vagy oda, majd megszárad.
De hozzá akarok érni. Kell a tudat, hogy itt van velem.

Azt mondta, addig nem alszik velem, amíg nem érzem kényelmesnek. Az teszi majd helyessé...? Talán. De most én akarom legalább a fejem nekidönteni a karjának. Most én akarok kicsit hozzábújni. Ez így helyes? Helyessé teszi, hogy én szeretném?
Ki is mondom, érdeklődök, de nem éppen azt a választ kapom, amiben reménykedek és egy pillanatig meg vagyok róla győződve, azért húzza el a karját, hogy véget vessen az egésznek. De...
Érzem, ahogy a szívem olyan mélyen, hatalmasat dobban, ahogy kiderül, nem magamra hagy... nem elutasít... hanem átölel. Ahogy a keze jólesően simul a hátamra. Az egészet bátorításnak veszem és pár másodperc nyugalom múlva merek mozdulni is, hogy közelebb húzódjak hozzá. Igazán nekidőlve, hagyva, hogy öleljen.
- Miattam? - kérdezek vissza csendesen. Miattam is van? - ...és bánod? Megbántál bármit... amikor nem azt tetted, ami helyes?
Szavak ide vagy oda, két kezem az ölemben, ujjaim összefonva, nem érek velük hozzá... de minden más módon igen. A kusza tincseim, a fejem, az arcom, a lábaim, ahogy előre nyújtva összeér az övével és csak kiélvezem a viszonylagos nyugalmat. Az egész jobb, mint otthon volt, az udvaron. Az is kellemes tudott lenni, de ott szinte soha nem engedtem le igazán. Nem minden védelmet. Most viszont igen.
Ha rajtam múlik, hosszú percekig ülök így, mozdulatlanul. A tekintetem a távolban, de sokkal inkább figyelek az érzésre, magam mellé, a közelségére, mint a látványra. Pedig szép, csak... valahogy előbbit sokkal inkább szeretném elraktározni, mint egy naplementét.
Akkor is, ha valahol titkon remélem, nem utoljára van részem benne.

Aprót bólintok, de nem felelek és nem is nézek rá, miközben a szavai visszhangoznak a fejemben. Szóval semmit nem bánt meg. Újra elmosolyodok és egy kicsit még inkább odafúrom a fejem. Hagyom, hogy átjárjon a nyugalom és bármeddig is tart, mire lebukik a nap a horizonton, én csendben kivárom.
Mert ha a szürkületben szólalok meg újra, úgy könnyebb lesz. Minél sötétebb van, annál inkább tud titok maradni minden, még ha ketten is tudjuk majd ezek után.
- Oli...? - most először szólítom így, pedig tisztán emlékszem, hogy az üzenetet pár napja így írta alá.
Még mindig jobban szeretem csak úgy elsuttogni; Oliver. De ez most így jött.
- Kérdezhetsz, ha szeretnél - mondom, de azért nagyot nyelek. - Válaszolni fogok - ígérem kicsivel utána. Biztos vagyok benne, hogy képes leszek beszélni. Így, hogy ölel... menni fog. Elmondom, amit tudni szeretne, csak kérdezzen.

Megfogadtam, magamban, titokban, hogy segíteni fogok neki. Azzal, hogy amikor kérdez, válaszolok. De mi van ilyenkor? Hogyha nem kérdez? Nagyot nyelek, de nem ez még nem oldja meg. Nem old meg semmit.
Bár én sem vagyok benne biztos, hogy annyira meg akarom-e oldani. Viszont, ha nem teszem, akkor... megszegem a néma ígéretem? Tudok beszélni anélkül, hogy kérdezne? Egy kicsit mocorgok a karja alatt, de aztán maradok többé-kevésbé ugyanúgy, hozzábújva.
Csak az agyam jár. Sorra veszem az egész napot, egyik pont a másik után, mint mikor esténként, otthon kerestem a sérüléseimet és vizsgáltam mi, mennyire fáj. Végül egyetlen részlet van, ami megakad a gondolataim között.
- Akkor kérdezek én. Oké? - szólalok meg végül, bár már előre látom, hogy nem fog az annyira könnyedén menni, mint ahogy most próbálom előadni.
De tényleg próbálkozok! Erős akarok lenni, hogy segíthessek neki. Megígértem!
- Sok könyvet olvastam. Van egy fickó... Jófiú, de sokszor elborul az agya. Amikor valaki rosszfiút megvert... azok utána mindenféle papírokkal, ügyvéddel meg leletekkel jöttek ellene, hogy keresztbe tegyenek neki - egy pillanatra elhallgatok, de utána kibököm a lényeget.
- El fogsz vinni orvoshoz? Amiért megsérültem?
Amiért megsérültem. Nem azért, mert Steven megütött. Rúgott. Hanem amiért én hibáztam és megsérültem. Most már valahol az én fülem is kezdi sérteni a saját megfogalmazásom. De ez jön természetesen és nincs értelme kijavítanom magam. Azt hiszem.

Viszonylag egyszerű volt könyvekkel példálózni. Úgy beszélni a lehetőségről, hogy kitalált karakterekkel megtörtént és ez is egy út egy párhuzamos világban. Csakhogy most... Oliver szavait hallva az egész valóságosabb lett. Nem egy történet, ahol az író két mondattal megváltoztathatja a dolgok kimenetelét.
Itt nekem kellene mindent végigcsinálnom. Nem egyedül, de... valahol mégis. Talán jól mondja. Talán tényleg összetörnék. Egy pillanat alatt. Amint az orvos megkérdezné, mi más történt még. Mert megkérdezné, nem? Valószínűleg. Aztán újabb meg újabb vizsgálatok jönnének egy tucat másik kérdéssel és mindenki megtudna mindent.
Egy szempillantás alatt tűnik el a nagy elhatározás a bátorságommal együtt és csak valamiféle keserű szájíz marad.
Jobb ez így. Hogy úgy döntött, feladja az orvos dolgot. Az pedig még jobb, hogy hozzátette azt a kis befejezést. Az nekem is segít inkább a csókra, az ajkai ízére gondolni, mint... bármi másra.
- Szóval... - szólalok meg kissé késve, miután egy kicsit még jobban a karjaiba fúrtam magam és a kezem is már félig-meddig a lábához ér. Csak kettőnk között.
- ...ez a fegyverem? Ha megcsókollak, el tudom terelni a figyelmed? Bármiről?
Egyelőre nincs sok jókedv a hangomban, de közben mégis túl nagy hévvel kapaszkodok az elhangzott fél mondatába. A menekülésembe.

Ő? Gyenge? Akkor én mi vagyok? Szabadnak lenni? Hogy szabadnak? Fejben vagy... ténylegesen? Utóbbi... az a szabadság... nem hiszem, hogy tudom, milyen. Nem hiszem, hogy emlékszek rá. A szabadság nálam kimerül egy nyugodt napban a kertben. Az szabadság! Úgy olvasni, hogy tudom, biztosan egyedül leszek... biztosan nem jön haza Steven, csak este.
De mire ezt közölhetném, máris tovább haladt és úgy érzem, elveszek a millió dologban.
Lassíts! Kérlek...
Alig van lehetőségem átpörgetni a fejemben, ami elhangzik és jön a következő, mégis minden szava befészkeli magát egy-egy frissen ásott odúba. Későbbre. Ahogy a tényleges válasz is későbbre tolódik. Csak ülök mellette, az ujjam az ő lába szélén dobol, éppen csak hozzáérve, egy egészen lassú ütemet.
- Végigcsináltad a sajátod. ...akkor pontosan tudod, hogy mondani könnyebb - jegyzem meg, de fejben szinte kiabálok.
Egészen mást, mint amit képes vagyok kimondani. Szerinted mit csináltam az elmúlt években? A Poklot jártam! És most még tovább kellene?
- De próbálkozok, oké? - nyelek végül nagyot, elűzve az előbbi gondolatot.
- Azért mondtam, hogy kérdezhetsz. Azt akarom, hogy egyszer majd ne fájjon... De megcsókolni téged sokkal könnyebb, mint arról beszélni, hogyha hangoskodok vagy láb alatt vagyok, Steven dühös lesz. Arról, hogyha kinyitom a kocsi ajtaját vagy becsukom a szobámét, megver. Ha nem eszek. Ha összekoszolom a ruhám. Ha túl engedelmes vagyok vagy ha egyáltalán nem... Hogy a nagybátyám... az igazi, nem Steven... rám mosolyog, és közli, legyek neki irtó hálás, amiért jó helyet intézett nekem.
Még csak nem is pislogok, úgy nézek előre, ahogy az ujjam egy sokkalta gyorsabb ütemre vált. De legalább nem sírok. Nem borulok ki. Mert közben arra gondolok, amivel kezdtem...
- Megcsókolni téged sokkal könnyebb...
És így sokkal könnyebb volt mesélni. Még ha nem is kérdezett.