Türelmesen várok, amikor egyedül maradok és közben próbálok egyszerre mindenfelé nézni és semerre, mintha attól senki nem láthatna meg. Majd amikor újra mellettem van, pont olyan szívesen nyújtom felé a kezem és csak Sallynél eresztem el. Tudom, hol a helyem és még ha egy szusszanásnyi időre vonakodok is, végül meghúzom a kilincset és beszállok.
Nem szakad a nyakamba semmi rossz. Tényleg semmi nem történik, amiért hozzáértem a kilincshez. Minden a legnagyobb rendben. Az orrom alatt el is mosolyodok a tényen és ahogy elhelyezkedek az ülésen - éppen csak egy kicsit lecsúszva, hogy annyira ne legyek feltűnő -, már kapom is le a sapkát és teszem a műszerfal tetejére.
Csakhogy még utána sem megyünk sehova. Már éppen megkérdezném, mi baj van, amikor magától beszélni kezd. Kihasználom az időt, hogy az előbbitől még kicsit nedves hajam próbálja vissza lesimítani, de aztán csak válaszolok. Vagyis kérdezek.
- Biztos vagy benne, hogy... oké lesz minden?
Valahol én is tudom, hogy se Stevennek, se az embereinek semmi keresnivalója elit éttermeken kívül máshol, de... tőle kell hallanom, mielőtt rábólintanék.
- Ha igen... ha megígéred, hogy minden rendben lesz... akkor mehetünk - teszem hozzá egy halvány mosollyal, miután átfuttattam a gondolatot. Nem hiszem, hogy sokan lesznek bent. Ha mégis... akkor sem lesz baj. Nem ismerhet senki. Az meg, hogy emberek vesznek körül... oké lesz. A könyvesboltban is voltak, mégsem volt soha baj.

Egy árva szót sem szólok többet, de legalább egy halvány mosoly kíséretében bólintok. Rendben leszek. Bízok benne. Igaz, hogy ezt nem mondom ki, de próbálom jelezni, azzal, hogy amikor tolatáshoz az ülés tetejére kerül a karja, egy egészen kicsit feljebb ülve, nekidöntöm a fejem. Na jó, inkább a hajam az, ami így hozzáér, de én megelégszem ennyivel. Ez most a bújásom. Az oldalra biccentett fejem.
Utána viszont hagyom vezetni, nagyrészt az utat figyelve. Félig-meddig tudatosan, sötétített üvegű kocsikat keresek, de nem igazán jön szembe - és mögöttünk - egy sem. Úgyhogy mire elérünk az út végére, ahol ténylegesen dönteni kell, már önként szólalok meg.
- Étkezde - biccentek aprót felé nézve, most már egy magabiztosabb mosollyal.
Ezek után pedig már marad is rajta a tekintetem és beszélni kezdek. Egyszerűbb elterelni a figyelmem az emlékekkel és... talán így ő sem érzi úgy, hogy beszélnie kell, hogy ne legyek ideges.
- Utoljára úgy... három... talán négy éve voltam étteremben. Nagy, csillogó étteremben, ahol még a kocsit is külön szolgálat veszi kezelésbe és parkolja le. Anyával sokszor jártunk hasonló helyekre. Nyitottam neki az ajtókat, húztam ki a székét, beelőzve a pincért... mindent, ahogy kell. Egész jó voltam benne. Az egészben jó voltam. Az illemben. A zongorázásban. A táncban. Az... úriember dologban, ahogy apa hívta.
Egy hosszúra nyúlt másodperc erejéig belefeledkezek a saját fejembe. Oliver felé nézek, de nem igazán őt látom. Most gondolhatok a szüleimre, mégsem igazán akarok tovább. Végül megdörzsölöm az arcom és egy sóhaj kíséretében folytatom.
- Ezért örültem, amikor másodjára találkoztunk és azt mondtad, táncolsz. Vagyis, hogy a gyűléseken van valaki, aki néha elkap egy táncra... - itt már csak megvonom a vállam.
Fogalmam sincs, mit akartam ebből kihozni, de jól esett mondani. A végére tényleg csak jó érzés lett beszélni és nem az utat meg a kocsikat lesni, mintha valamiféle elkerülhetetlenre várnék, ami talán pár perc múlva következik be, ha odaérünk. Vagy talán egy óra múlva. Vagy ki tudja...

Könnyedén beszéltem és a legkisebb erőfeszítés nélkül meggyőztem magam arról, hogy ez egy vidám téma lesz. De hiába az arcomon lévő mosoly és hiába az övé, amikor összeakad a tekintetünk és visszakérdez, hezitálok. Nem úgy, mint aki nem akar beszélni, sokkal inkább, csak kellett pár másodperc.
- Meghaltak. Mármint... ezt tudod... - kezdek beszélni, közben alig véve tudomást arról, mit teszek, helyezkedek. Felhúzom a lábaim az ülésre, megakasztva a cipőm talpját az ülés szélén.
Bocsánat, Sally!
- Apa felakasztotta magát. Anya meg beteg volt. Rák. Szóval... volt vele még majdnem egy évem utána. Mármint... apa után. Aztán jött a nagybátyám - egy pillanatra megakadok. - Steven. És most te - próbálok valamiféle könnyedséget hozni a végére, de levegőt is csak alig veszek, miközben a mellkasomhoz húzott lábaimon vizsgálok egy láthatatlan foltot.
Egy részem mindennél jobban el akarja mondani azt is, hogy Steven nem a nagybátyám. De egy másik meg úgy van vele, hogy nem kellene, nem szabad és amúgy sem lenne értelme. Ezért is fogalmazok úgy, ahogy. Ha megüti a fülét, hát tudni fogja. Ha nem... akkor megyünk tovább. A ténnyel, hogy most itt van nekem ő.
A szüleimet ezermilliárd könny sem hozta vissza. Most sem fogja semmi.

Teljesen lefoglal a lábaim és a nadrág vizsgálata. A sajnálatára is csak bólintok, valahol engedve a régről maradt szokásoknak, oldalra sem pillantva. De legalább kimondtam! Beszéltem. Még azt is elmondtam... félig-meddig ott volt, hogy Steven nem a nagybátyám. Következő alkalommal talán már elég erős leszek ahhoz, hogy teljesen nyíltan közöljem, egyetlen mondatban.
Most viszont csak sodródok tovább a kérdéseivel. Úgy tűnik, a saját szavaim elfogytak valahol ott, ahol a vidám téma-lufi kipukkant.
- Nem igazán... járt ilyesmin az eszem. Utána meg Steven mellett... nem lehetett, tudod? Mellette nem sokat lehet csinálni, hacsak nem ő akarja - beszélek magam elé, de egy pillanatig elfog a kétely.
Kellett volna, hogy lépjek? Mikor? Mikor anyát eltemettük? Mikor elmondta, hogy nem lesz velem már túl sokáig? Lett volna esélyem, csak elszalasztottam? Egy időre a kezem a számhoz kerül, ösztönszerűen harapnám és tépmém a körmeim melletti bőrt, de megállítom magam, ahogy felrémlik, utoljára mit kaptam érte.
- Apa elég nagy adósságot hagyott. Steven szerint semmim nincs és... én sem igazán hiszem, hogy maradt bármi - folytatom. Így legalább egyszerűbb távol tartani az ujjam és csak dobolni párat a térdemen.
Először ráérősen, majd két nagyobbat koppantani és odaszorítani az egész kezem. Merthogy elhangzik a kérdés, amire nincs tiltva, hogy válaszoljak és én mégis... Nagyot nyelek, a kezeim futnak egy kört a térdeimen, mielőtt rászorítanék.
- Változik bármi... ha válaszolok? - nézek rá, csak és kizárólag akkor, amikor már biztos vagyok benne, hogy ő újra az utat figyeli. Nem is tudom, pontosan, mitől tartok. Talán, hogyha közben figyel nehezebb beszélni? De... nem. Most inkább attól, hogy nem fog neki tetszeni, amit hall és... És akkor mi lesz?
Merthogy biztos vagyok benne, hogy nem fog neki tetszeni a válasz és ezen nem segít, ahogy felvezettem és, hogy vonakodok.

- Segítesz bemosni neki egy akkorát, hogy hetekig nem heveri ki? Ezúttal ő lesz, aki az első napokban csak nyöszörög a fájdalomtól? - kérdezek vissza, húzva az időt, de valahol mosolyogva az elképzelésen.
Egyszer már eljutottam eddig. Gondolatban. Amikor azon az estén megengedtem neki, hogy helyettem is laposra verje Stevent, ha úgy adódik. Akkor és ott szívesen megnéztem volna. De bármennyire is tetszik a gondolat, csak arra jó, hogy elterelje a figyelmem és egy bocsánatkérő simítás után Sally ülésén, leeresszem a lábaim.
Éppen annyira sikerül felengedni, hogy válaszoljak neki.
- Jövőre már húsz leszek.
Még mindig a fejemben visszhangzik, hogyan is szólt a kérdése. Mennyi vagyok most. De valamivel jobban hangzik, hogy húsz leszek, mintha kimondom a tizenkilencet, nem? Talán kevésbé... rémiszti meg, még ha a tények, tények is maradnak. Lehet, hogy sok dolog kimaradt az utóbbi éveimből, de arról Steven mindig gondoskodott, hogy az ünnepek - főleg a karácsony és a születésnapom - mindig emlékezetes legyen.

Fáj a csend. Fáj, hogy nem néz rám. És egy kicsit újra fáj levegőt is venni. Mégis kényszerítem magam, hogy lélegezzek. Csak át akarom vészelni. Ennyi az eredeti terv. Átvészelni.
De aztán megszólal és valamiért minden még rosszabbá válik. Mint mikor Stevennek felelek helytelenül, de hagyja, hogy magamtól jöjjek rá. Csak ez most pocsékabb érzés. Otthon volt rá esélyem, hogy elmúlik, bármi következik, itt viszont...
- A nagykorúsítással nem lesz gond... de minden mással igen? - préselem ki magamból a szavakat, miközben a kezem megtalálja az ülés és az ajtó melletti apró rést. Jól esik rajta dobolni. Jól esik hallani a tompa, majd valamivel élesebb, kissé gyorsuló hangot, amit az ujjam generál. Textil... fém... textil... fém.
- Veled és velem. Így nem fogsz többet megcsókolni. Így nem fogsz semmit csinálni velem - halk vagyok, mégis hallom, ahogy végigvisszhangzik bennem a saját mondatom. Hadarva. Nem túlzottan, de... igenis megint hadarok, hogy minél hamarabb utat törjön belőlem minden. Majdnem minden.
Úgy... hogyha nem akar tőlem semmit... esély sincs rá, hogyha belelát az üzleti részbe, megérjek neki egy centet is. Pedig az működhet. Ha megvesz. Ha átvesz Steventől! Ha többet fizet! Ha fizet, hogy az övé legyek, azzal minden megoldódna...
- Azt hiszem... rosszul leszek... - veszek nagy levegőt, majd még annál is nagyobbat nyelek.

Hallom. Értem. Felfogom! Oké, harminckettő, és?! Engem nem zavar. Egyáltalán nem, de még arra is képtelen vagyok, hogy legalább vállat vonjak és ezzel jelezzek, mint valami sértett gyerek. Egyszerűen nem nézek rá és hallgatok. Pedig lenne mit mondanom.
Nem érdekel, mennyi idős... mennyivel idősebb, mint én. Az érdekel, hogy jó érzés volt, amikor hozzám ért vagy megcsókolt vagy csak úgy ölelt... Az helyes volt! Annak kellett lennie! Amit Steven művel, az nem az. Az nem helyes. Mert fáj. Mert félek. Azzal, amit Oliver... azzal nincs semmi baj.
Hiába ismételgeti, hogy semmi nem fog változni, tudom, hogy ez nem igaz. Ígérhet most már akármit, innentől nem számít. Ha nem ér hozzám, ha nem akar semmit, csak segíteni, akkor egy centet sem érhetek meg neki és akkor... és most... mindennél élesebben látom magam előtt a pillanatot, amikor visszakerülök és azt, mit fog velem tenni Steven.
...és mi fog történni Oliverrel?
Egyre rosszabbul érzem magam és amint feltűnően elfogynak a szavai, csapom is ki az ajtót. Erővel, lendülettel, nem figyelve semmire. Lényegében kiesek a kocsiból és alig két botladozó lépést megtéve utat engedek a reggeli pizzaszeletnek, víznek... Mintha sosem akarna megszűnni a kényszer, pedig már csak színtiszta epe jön fel a torkomon. Nem maradt semmi a gyomromban.
Valószínűleg elég szerencsétlen látványt nyújthatok, ahogy a saját reggelim föl hajolok, félig összegörnyedve. Nem akarom, hogy így lásson. Nem akarom, hogy most mellettem legyen. Nem akarom, hogy hozzám érjen.
Nem akarok semmit, csak beszélni, amint képes leszek rá és azt, hogy... hogy vége legyen.

Pocsékul vagyok és ezen mintha csak még inkább rontana, amikor hallom a hangját. Nem akarom, hogy lásson. Nem akarom, hogy a korom mellett ez is közénk álljon és még kevésbé akarjon tőlem bármit.
De nem igazán van erőm válaszolni, és amúgy is, mit mondanék? Szóval csak próbálom összeszedni magam és miután nagyjából sikerül... miután még a szám is megtöröltem a kézfejemmel... miután úgy érzem, képes vagyok levegőt venni és ránézni... akkor fordulok felé.
- Miért hoztál ki, Oliver? - olyan csendesen ejtem ki az első szavakat, mintha nem lennék benne biztos, mi történik, amiért beszélek.
De közben meg szétfeszítenek a korábbi gondolatok és mintha egy csap lett volna megnyitva, úgy bukik ki a folytatás.
- ...ha nem akarsz semmit? Az, hogy segítesz, nem ér semmit. Vagyis úgy nem érek semmit! Egy árva centet sem! Neked! Fizetnél azért, hogy segíthess? Mert csak... ennyi kell, tudod? - itt valahol akad el a hangom, pedig van ott, ahonnan ezek jöttek. Van még, amit mondanék és ki is fog bukni belőlem.
A könnyekkel együtt. Merthogy kiabálva folytatom, miközben a rohadt könnyek megállíthatatlanul folynak végig az arcomon.
- Csak meg kell venned! Utána nyugtunk lehet! Csak mindent akarnod kell tőlem! Hogy megérje! És kifizetni Stevent. Kárpótolni mindenért. Aztán kifizetni a nagybátyám is. Mindenkit! És utána... senkit nem érdekelne többet, hol vagyok... vagy mit csinálok! Csak ennyit...! Fizetni... értem... ahogy... más is... tette.
Minél inkább elfogyni készülnek a szavak, annál jobban sírok, míg végül gyerekes, levegő után kapkodó zokogássá válik az egész. De nem baj. Nincs más, ami kikívánkozva. Nincs más, amit képes lennék szavakba önteni. Nem mintha számítana, így is a nyakába öntöttem mindent és már megint megint itt tartunk. Kimondtam, amitől szét akart robbanni a fejem és most... képzeletben széttárhatnám a karjaimat: kezdjen az egésszel, amit akar.

Zokogok és közben az jár a fejemben, mi mindent mondtam... kiabáltam. Nem rá, de neki. Mindent, aminek képes voltam hangot adni és még most, a beálló csendben is az utórengés visszhangzik a fejemben. Már felrobbant egy kisebb bomba, de még nem ült le az általa felkavart por.
Pedig a szavaim már kint vannak és a gondolataim sem változnak.
Csak fizessen mindenkinek. Kárpótolja Stevent. Fizessen a nagybátyámnak. Vegyen meg. Aztán tegyen velem, amit akar. Csak... legyen lehetőségem elég jónak lenni. Hagyja, hogy legyen esélyem és bizonyíthassam, elég jó vagyok és megérem a pénzt, amit rám költ.
Talán kimondhatnám még ezt is, de esélyem sincs, miközben a sírás mellett levegőért küzdök.
Később meg már ellene. Az ölelése ellen. A kezembe töröltem a szám és amúgy is biztos érezni rajtam, a közelségemen, hogy rosszul lettem és... csak el akarom tolni magamtól. Ütni a mellkasát, az ökölbe szorult, remegő kezemmel.
Én magam is kontrollálhatatlanul remegek.
De tényleg próbálok szabadulni! Csakhogy elég hamar feladom. Nincs hozzá elég erőm. Ehhez sincs elég erőm. Talán sosem volt. De igen... feladom. Nem bújok az ölelésbe, most nincs benne semmi igazán jól eső vagy megnyugtató, de hagyom, hogy tartson, mint valami babát.
Ezt akarja tenni? Ennyit akar tenni mindazzal, amit elmondtam? Ölelni? Búcsúzásnak?

x

Tudatosan adom fel a küzdelmet, és ezt néhanapján Steven is értékelni szokta. A különbség az, hogy mikor róla van szó, a fájdalmat nem bírom tovább elviselni és inkább megadom magam. Most viszont nincs semmi fájdalom. Olyan, amit már megszoktam, nincs. Még a csendes nyöszörgésem is elmarad, pedig érzem, hogy ott lenne a torkomban.
Mégis csendben maradok. A könnyek elfogytak, a levegővétel valamivel könnyebb, de közel sem érzem magam jól. Csak... létezek. Tompán. Itt, a karjaiban, mintha fogva tartana a közelségével. Amíg csendben van, amíg tart... ölel, amennyire a csillapodó remegésemtől eltekintve nyugton vagyok.
Aztán jönnek a szavak és mintha nem is akarnám hallani, az arcom a mellkasába fúrom. Erőből és erősebben, mint muszáj lenne, de a fülem nem takarom, a kezeim csak ott vannak, valahol kettőnk közé szorítva.
Hallom, amit mond és a mellkasába lélegzek. Félig-meddig tudat alatt próbálom megtalálni azt a boldog pillanatot, amikor a futtatóban még csak a homlokom ért hozzá és minden túl kellemes volt.
De a nyugalom és jókedv helyett most csak újra felkavarodnak a gondolataim. Nem lehet...? Nincs joga...? De megtették! Mindezt megtették és még többet is! Nem úgy működik a világ, ahogy ő most állítja.

Meg sem rezzenek a szavaira. Pedig talán kellene. Kellene, mert... ez most nem úgy hangzik, mintha csak eljátszanánk a gondolattal. Nem úgy, mint mikor arról beszéltünk, hogy behúz egyet Stevennek. Nem úgy, mintha egy könyvről lenne szó, amit bármikor becsukhatok, ha túl veszélyes utakra kanyarodna a történet.
Ezt most ő ígéri nekem... esküszik nekem és én...
- ...oké - motyogok tompán ennyit a mellkasába. Nagyon kevés és halovány az ő szavainak súlyához képest, mégis csak ennyire vagyok képes.
Még csak át sem tudom rendesen gondolni, mi mindent jelentenek a szavai. Hogy mennyit akar kockáztatni... értem. Miközben fogalma sincs, mivel áll szemben, de majd segítek neki. Segítek azzal, hogy nem leszek teher. Hogy válaszolok, ha kérdez. Hogy jó leszek. Neki jó és jó fiú.
Amolyan megpecsételésképp a néma ígéretemnek felemelem az egyik kezem és a fejem el nem véve a mellkasától, vakon próbálom megsimogatni az arcát. Ezzel is valahol elérve, hogy az előbbi érzés, miszerint épp börtön volt a karja, újra inkább biztonságot adjon.

Az érintése egy pillanatig mindennél jobban esik. Aztán eszembe jut, amit a kocsiban mondott. Az egész, ami miatt itt kötöttünk ki és amiért annyi mindent elmondtam... a fejéhez vágtam.
Nem hiszi, hogy ez helyes lenne.
Mert tizenkilenc vagyok.
De az, hogy a kezem az arcára simul, az még helyes? Az, hogy az övé az enyémre csúszik, helyes? Az, hogy mire esküszik értem... az helyes? Mindez belefér? Persze erőm nincs megkérdezni, de a fejemben az összes elhangzik és szinte válaszként érkezik a ő hangja.
Bólintanom kellene, mehetünk tovább, menni fog, képes vagyok rá... de a fejem mozdulatlan, csak a hüvelykujjam moccan az arcán egy apró simításra, egy kis körre, hogy jelezzem, hallom. Figyelek. És mire folytatja, már alig észrevehetően, de nagy levegőt véve elhúzódok tőle. Sőt, a kezem is elveszem és magam mellé eresztem.
Tudom, hogy most kellene bocsánatot kérnem, elmondanom, hogy mennyire sajnálom. Az igazságot, amit mondtam. Az újabb kiborulásom. És azt is, hogy úgy tűnik, miattam kukázva lett az étkezdés terv. Még azt is, hogy annyi vagyok, amennyi!
De csak állok előtte lehajtott fejjel, kettőnk közé nézve, hol az arcom, hol a szemeim dörzsölve. Végül az ujjam újra rátalál a nyakláncomra. A szinte megnyugtató szorításra, miután addig csavarom, amíg tudom.
- Oké. A szoba. Oké... oké - utálom, mennyire erőtlennek hangzok, de legalább beszélek.
Azt már nem teszem hozzá, hogy semmi étvágyam és úgy érzem, egy falat sem menne le a torkomon. De a lényeg, hogyha nincs más, elindulok. Vissza Sally irányába. Egy lépés, majd megállok. Még egy és ha van lehetőségem a karjába kapaszkodok. Nem karolom, hanem markolom az alkarját. Végül lényegében bemászok a kocsiba. Nem akarok ülni, nem akarok kinézni, csak összegubózva - lábbal a vezetőfelőli oldal irányába - fekszek végig az ülésen, a lehető legkisebb helyet foglalva.
Érjünk oda. Egyen. Forró fürdő. Utána majd kérdezhet, ha akar. Addigra képes leszek úgy viselkedni, ahogy kell.

Pislogok magam elé, de nem igazán látok semmit és amikor csak eszembe jut, mit mondtam, mindig egy kicsit nehezebbé válik a légzés. De megbirkózok vele. Azzal is, hogy a kintről beszűrő zajok egyszerre túl tompák és túl hangosak, ahogy az úthibák és jobban rázzák a kocsit, mint szokták.
De nincs pánik, nincs rosszullét, csak a légzésem, amikor lepörögnek az elhangzottak és... és az érintés a cipőmnél. Alig érzem, de ad valamiféle stabilitást. Bárcsak fordítva feküdtem volna és a hajamban járna a keze ahelyett, hogy a cipőt érinti! De nem voltam rá képes és talán az már helytelen lett volna.
Egészen elvisznek a gondolataim és a tény, hogy megálltunk, akkor tudatosul bennem, amikor beszélni kezd. Egy pillanatra ránézek, megrándul a szám széle, ahogy megpróbálok rámosolyogni, de nem igazán sikerül. Pedig értékelem, hogy szól. Hogy nem kérdezi, vele akarok-e tartani.
Nem akarok.
- Itt leszek - nem ezt kérdezte, de így is válasz kapott, nem? Menjen nyugodtan, én itt leszek. Megleszek. Nem megyek sehova. Nincs igazán hova.
...és amint egyedül marad, újra a nyakláncomnál van a kezem. Bármennyi időbe is telik, mire visszaér, addig lefoglalom magam vele. A kezem és a gondolataim is, amik kezdenek tisztulni. Legalább egy kicsit. Merthogy bármit is mondtam, Oliver még mindig kedves velem. Odafigyel. Nem néz rám úgy, mint egy használt tárgyra. Ráadásul azt mondta... nagyon sok dolgot mondott.
Végül valamikor felülök. Az ujjam továbbra is a nyakláncba akasztva, de már ülök és azt lesem, ami odakint van, a tekintetem pedig keres. Keresi őt, hogyha meglátom, magamtól szállhassak ki - mert megtehetem, ugye - és annyival is hamarabb leszünk bent.