Miért hezitáltam? Miért nem voltam képes egyszerűen megtenni, amit kell?! Akkor most nem tartanánk itt. Nem nézne rám így... nem fájna hallani a hangját... Még nem is a szavakat, nem azt, ahogy kimondja a nevem... csak a hangja...
Fáj tőle a mellkasom. Fáj. Pedig még csak a nevem ismételgeti.
Amikor pedig azt hinném, már nem lehet rosszabb, elhangzik a kérdés. Az, aminek soha nem szabadott volna. Amiről nem beszélünk. Amiről nem szabad! Amiről nem kell...
Valahonnan kívülről figyelem magam, teljesen érzéketlenül, ahogy apró, óvatos mozdulatokkal hátrébb és hátrébb csúszok az ülésen. Hátrálok, mintha félnék. Nem tőle, sokkal inkább a kérdéstől, amit feltett.
Próbálok a légzésemre koncentrálni. Számolni a másodperceket és bárhogy is... de kényszeríteni magam, hogy ne szaggatottan kapkodjak levegő után. Az nem tesz jót. Az nem segít. Ha Steven előtt képes voltam lenyugtatni magam... ha előtte tudtam lélegezni és válaszolni, amikor kérdezett, most... most nem lehetek olyan gyenge, hogy ne menjen!
Egy...
Belégzés... kilégzés...
a hátam eléri az ajtót.
Kettő...
Belégzés... kilégzés...
a fánkos zacskó halkan zörögve a földre borul.
Három...
Belégzés... kilégzés...
a lábaimat felhúzom a mellkasomhoz.
Négy... négy... négy! A fenébe is! Akadozva be! Remegve ki!
Az arcom a térdem mögé kerül, egészen kicsire húzom magam, miközben két karom öleli a lábaim. Most nem kell az ő karja. Az ő ölelése. Most nem akarom. Most nem érdemlem meg. Még csak azt sem engedem meg magamnak, hogy felpillantsak rá. Már megint nem. Most ne lásson. Most ne lássa a könnytől csillogó szemeim.
- Beetlejuice... Oliver... oké? Beetle... juice... kérlek... Beet... Beetlejuice... - ismételgetem egyre hangosabban, ha úgy van, a végtelenségig. Remegő, meg-megbicsakló hangon.
Nem történik semmi. Nem történt semmi. Minden rendben. Steven nem tesz semmit. Steven nem tett semmit. Semmi olyat, amiről érdemes lenne beszélni. Semmit, amit számítana. Semmi baj.
Semmi... sincs rendben velem.

Nem akarok... menekülni.
Nem akarom kinyitni az ajtót és elrohanni. Addig futni, amíg égni kezd a tüdőm és a lábaim feladják.
Nem akarok... szökni.
Nem akarok megszökni. Előle soha nem akarok.
Nem akarok... küzdeni.
Nem akarok küzdeni még a karjai ellen sem. Pedig most nem akarom őket. Nem akarom, hogy hozzám érjen, a közelemben legyen, öleljen.
Mégsem teszek semmit. A fejemben egyszerre keveredik, hogy úgysem lenne értelme - hiszen mikor volt? - azzal, hogy már túl sokszor esett jól az ölelése és most is felcsillanhat a reményt, hogy így lesz. Csak hagynom kell. Mi a legrosszabb, ami történhet? Ha olyan... csak némán tűrnöm kell, amíg magamra hagy.
Némán?
Nem, valójában nem. Már megint kívülről látom magam, pontosabban hallom. A szétcsúszott fiút... ahogy a saját üvöltésem és könyörgésem szoktam, amikor Steven lefog... Ugyan, már érthetetlenül... csendesen... rekedten... de még mindig motyogok. Az újonnan megválasztott varázsszót ismételgetem, attól félve, hogyha nem teszem, akkor kérdezni fog. Akkor újra nekem szegezi az előbbit és faggatni kezd. De ha megállás nélkül beszélek, akkor nem teheti. Megígérte! És mindig megtartja, amit ígér.
Nem bánt. Nem üt meg. Nem engedi, hogy visszakerüljek. Nem hagyja, hogy bármi rossz történjen velem. Nem kérdez, ha kimondom a varázsszót.
Csak én nem viselkedek úgy, ahogy egy jófiúnak kellene. Elárultam... valahogy elárultam... amit nem szabad. Amit nem akartam. Amiről nem akartam, hogy tudjon! És most... most félek attól, hogy mi lesz, mi változik és mindennél jobban attól, hogy más szemmel fog rám nézni.
Talán ezért nem tudok belekapaszkodni. Ezért nem hatnak nyugtatóan a karjai. Ezért nem érzem biztonságban magam, annak ellenére sem, hogy a feje az enyém tetején és teljesen beborít. A szél sem érhet hozzám.
Tényleg nem... de a kérdése igen. Úgy érzem, odaszorult közénk és minden szaggatott levegővételnél apró tűszúrásokkal bökdösi a bőröm. Amikor pedig azt hinném, ennél rosszabb már tényleg nem lehet... egyszerűen képtelenség! ...akkor a saját félelmem és kétségbeesésem falát áttöri a felismerés, hogy sír.
Ő is.
Velem sír.
Ez pedig mindennél jobban megrémiszt. Jobban megrémiszt, hogy tudja. Mert tudja... Mindennél rémisztőbb ez a tény, mint az... amit Steven tett. Az már természetes... ez viszont egyáltalán nem.
Az egész annyira új és idegen, hogy a könnyeim is megállítják és csak valami akaratlan, halk, de annál fájdalmasabb nyöszörgés marad. De már nem sírok. Már nem ismételgetem kétségbeesetten, hogy Beetlejuice.
Talán már nem tudok jobban szétesni.
Igaz, a fejem még mindig a mellkasomig felhúzott térdeim mögé rejtem, egyik karommal a lábaimon keresztül továbbra is átölelem magam. De a másik kezem, még ha vakon is, de a karjáért nyúl. Valahol a könyöke fölött talán sikerül is elkapni. Tényleg elkapni. Belemarni. Nem feltétlen fájdalmasan, csak erőből kapaszkodva, hagyva, hogy belemélyedjenek az ujjaim és ezzel egy utolsó nyöszörgés... nyüszítést hallatni.
- Sajnálom - jön percekkel később. A hangom rekedt, kicsit talán üres is. A félelem mellett én is annak érzem magam. De ezt a kis szót kipréseltem. Ez az egy számít.
Mert sajnálom. Sajnálom, hogy nem tudtam titokban tartani. Sajnálom, hogy bárhogy próbálkoztam... végül csak nem tudtam viselkedni és ezzel mindent eldobtam magamtól, ami az évek után újra jónak tűnt az életemben. Helyesnek.

Alig érzem a hajam simogató kezet. Alig érzem a saját erőm maradékát, amivel az ujjaim a karjába marnak. Mélyednek. Nem érzem és nem tudom kontrollálni. A bennem kongó ürességben elkeveredik a fájdalom, félelem, rémület... bizonytalanság... és bűntudat. És  mindent kitölt idebent.
Fogalmam sincs, végül az émelyítő érzések tömkelege mellé hogyan találnak utat hozzám a szavai. De így történik... és az egész hatására sírok még egy kicsit, ahogy a szavait megpecsételi az a puha csók a tincseim közé.
Helyetted is sírok Oliver. Hogy neked ne kelljen...
De előbb vagy utóbb elfogynak a könnyek. Vagy csak én fáradok el. A kezem is veszít az erejéből, de még ekkor sem eresztem. Talán most kellene közölnöm, hogy nem az ő hibája. Bármi is történt velem, arról nem tehet. Mentegetőznöm kellene és esküdöznöm, hogy nemcsak nem tudhatott róla, de soha nem kellett volna eljutnia a felismerésig. Én rendben voltam. Tudtam, hogyan éljek együtt a történtekkel. A fájdalommal.
Megnyugtatná, ha tudná?
De nem vagyok képes kimondani. Csak hallgatok. Csak levegőt veszek. Most már stabilan. Lassan. Egyenletesen. Csendesen.
Végül kibököm a helyzetben valószínűleg legnevetségesebb mondatot.
- Zsibbad a lábam.
Annyira egyszerű szavak. Annyira semmilyen. Hétköznapi. De ez tör utat magának.
Persze a kezem ezek után sem ereszti. Ahhoz képest, hogy hosszú percekkel ezelőtt nem akartam, hogy a közelemben legyen vagy hozzám érjen, most nem akarom elveszíteni az utolsó, fizikai kapcsot, ami hozzá köt. Így hát bárhol is, de tovább kapaszkodok, csak... mocorgok. Ha tudok.
Ha tudom, legalább az egyik lábam leteszem.
Ha tudom, a másik valamivel kevésbé görcsösen marad a mellkasomnál.
Még így is olyan a testtartásom, mintha arra készülnék, a fájdalom újra beüthet, akár a legváratlanabb pillanatban is. De mégis viszonylag egyenes háttal ülök, csak a vállaimból süt a megadás.
A lényeg viszont, hogy az arcom... a fejem láthatóvá válik, miközben a hajam, ami egész végig az arcomba lógott, most nedvesen, kisebb csomókba gubancolódva áll. A szemeim puffadtak és vörösek. De... keresem a mosolyom. Hogy legalább ezt neki tudjam adni. Egy halvány, szomorú mosolyt, ahogy csak alig-alig, de fellesek rá.
Közben pedig magamban könyörgök...
Kérlek... ne nézz rám másképp... ne undorodj tőlem... amikor felnézek... ne legyél valaki egészen más... jó?

Nem tűnik csalódottnak. Nem látom nyomát undornak.
Mindaz, amiért magamban könyörögtem, hogy ne legyen ott, amikor fellesek rá... nincs is. Csak a saját könnyeinek nyoma van az arcán. Legszívesebben odahajolnék és mindet lecsókolnám, de nem merem.
Ahogy már lassan a kezem is elereszti. Először a szorításból engednek az ujjaim, aztán tényleg és tényleg... Nem rossz értelemben, csak már nincs olyan görcsösen szükségem rá, hogy kapaszkodjak. Így hát hagyom is, hogy a kapocs, amire az előbb annyira vágytam, eltűnjön. Részben. Mert valójában még így is ott van.
A keze a hátamon. Majd az ujjai az arcomon, miközben azt mondja, nem lesz semmi baj? Sőt! Minden rendben lesz.
Igen?
Próbálom elhinni, igaznak érezni a szavait és talán néha sikerül is. Azokban a pillanatokban, amikor mindenféle árnyalt érzés nélkül hagyom, hogy jól essen egy-egy ujjának érintése az arcomon. Talán el is lehet kapni a mozdulatot, amikor alig észrevehetően ugyan, de tovább tart a pislogás után kinyitni a szemem.
Ilyenkor tényleg elhiszem. Minden... rendben lesz.
Amikor pedig közelebb hajol... és megkapom azt a mindennél óvatosabb csókot... egy pillanatig esküdni mernék, hogy nem fáj úgy. A szívem. Vagy a lelkem. Vagy mindkettő.
- Nem fogok összetörni... - biztosítom suttogva, de attól még nem kapok utána. Nincs semmi kapkodás. A legkisebb kísérlet sem, arra, hogy marasztaljam az ajkait.
- Ilyen nem... nem szokott... történni - teszem hozzá, ahogy nagy levegőt veszek. Nem akarok róla beszélni. Nem akarom továbbra sem kimondani, vagy tényként kezelni, mi is történt akkor és ott és tényleg és pontosan és... ilyesmi.

- O...oké... - jön kicsit akadozva, pedig csak három kis betűről van szó. Nem kellene gondot okozzon, mégis így van.
A karjai viszont körém fonódnak és bármennyire is itt lenne az újabb lehetőség... nem esek szét. Most egyszerűen csak jól esik, hogy az ölelésében tart. Idővel az én kezeim is megmozdulnak, és egy egész rendes ölelés lesz a dologból. Azt leszámítva, hogy nem a tenyerem simul a hátára, hanem az ujjaim kapaszkodnak. Nem erősen. Csak... kényelmesen. Ragaszkodva.
Persze tudom én is, hogy ennél még kényelmesebb lenne, ha az ölébe ülnék. Egyetlen, egyszerű mozdulattal. Azt kellene tennem. De az előbb még mellkasig húzott lábam még mindig kettőnk között van és nem akaródzik, hogy elvegyem az útból.
Így többet tud egyszerre ölelni belőlem...
Hosszú, nagyon hosszú percek telnek el. Időközben az egyik kezem egész lassan ugyan, de elkezdett apró köröket rajzolni a hátára. Nem idegességemben, csak lefoglalva magam.
- Rendben vagyok... ha te is - szólalok meg és még egy kicsit közel tartva magamhoz, még valamit hozzáteszek.
- A zsebemben van a szál maradéka, amibe a motelnál én is beleszívtam. Ha szükséged lenne rá... és nem lenne több nálad...

Rendben? Rendben, mint rendben van? Vagy rendben, értette, amit mondtam és... oké? Próbálom a mozdulataiból leszűrni, hogy vajon melyikre gondolt, de kérdezni nem kérdezem. Csak figyelek. A kezét, ahogy az arcáról letörli a sírás nyomait...
...le kellett volna csókolnom őket...
...az lett volna a helyes lépés...
...és azt, ahogy az a fura nevetés megváltoztatja a szemeit. Mert igen, azokat is figyelem. Nem olyan bátran, mint ahogy már képes voltam rá... az egész előtt... de attól még odatéved a tekintetem.
Még arra is képes vagyok, hogyha rám néz, ne süssem le őket azonnal. Csak valamivel később. Mintegy elfogadva a kérdés nyújtotta lehetőséget, hogy mocorogjak és a zsebem mélyéről előhúzzam azt a bizonyos szálat.
Minden magyarázat nélkül, úgy nyújtom felé a nyitott tenyerem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Igaz, a cigi pár helyen megnyomódott és úgy néz ki, amire legalább egyszer rátapostak, de nincs teljesen kilapulva és amúgy is... ez most csak vészhelyzeti lehetőség.
Ha kellene neki.
Leereszteni.
Ha nem lenne más.

Semmi nyoma a korábbi kiborulásomnak. Nem remeg a kezem, ahogy a nyitott tenyeremen felé nyújtom az általa csak úgy félredobott szálat. Amiért akkor és ott a szoba ajtajából még visszaléptem. Amit, mint valami kincset, őrizgetek.
A kezem egész stabil és még akkor is marad egy kicsit a levegőben, amikor már nincs benne semmi.
Ha esetleg azonnal vissza is adta volna. Vagy tényleg elvenné tőlem. Úgy, hogy nem adja vissza és kidobja és... miért is tett volna olyat?! Nem otthon vagyok, nem Stevennel és ez nem egy széthagyott könyv, amit büntetésből elvenne.
Persze, hogy most semmi ilyen nem történhetne!
Szóval késve, de leeresztettem a kezem és most már arra is kész vagyok, hogy kényelmesen hátradőljek. Még mindig oldalasan ülve, hátam az ajtónak simul. Nem nekinyomódik. Nem azért vagyok itt, mert jobb, ha kéznél a menekülési lehetőség. Csak... ez van közel a hátamhoz úgy, hogy közben a felhúzott, de már nem a mellkasom előtt lévő lábam, térdtől lefelé hozzá érjen. Most már csak... kényelmesen simul a lábam oldala Sally üléséhez.... és Oliverhez... amolyan fél-törökülésszerűen, hogy a cipővel ne a szövethuzaton tapossak.
Nem mintha az előbbi után túlzottan számítana...
- Mert... olyan volt, mint egy... csók - kezdek bele elég döcögősen és még ha később sem lesz jobb, a kezdeti, még mindig félig lesütött tekintetem szép lassan elvándorol azokig a kék szemekig.
- Mert te is hozzáértél... és megkérdezted, hogy kérek-e belőle... és aztán én is beleszívtam... és az egész... - így kimondva elég furán hangzik, a hajamba is túrok, kicsit talán zavaromban. Mit akartam én ebből kihozni? Olyan volt, mint egy csók és eltettem, mert... mi van, ha őt elveszítem?
Megígérte, hogy nem fogom. Hogy nem kell visszamennem. De akkor még lehet, hogy nem hittem el igazán.
- Fontosnak tűnt - zárom le végül ennyivel.

Ösztönből jön a bólintás. Amolyan... tudom én, módon. Mégis, ahogy a kiegészítésre felé villan a tekintetem, látni, hogy az előbbi csak reflex volt. Ez a valódi. A pillanatnyi kétely, hogy vajon tényleg továbbra is szabad-e.
- Ühüm. Oké - a szavak mellé éppen csak megrándul felfelé a szám széle. De őszinte a kis mosoly. Most is. Csak még nem az igazi. Még mindig fel vagyok rá készülve, hogy bármelyik másodpercben borulhat minden.
Persze megcsókolhatnám. Most, hogy biztos megengedte és nem lenne belőle baj... Mégsem teszem.
Még nem.
A hátam marad a kocsi ajtajának döntve és csak óvatosan elveszem tőle a szálat. Ezek szerint... nem szívja el? Nincs rá szüksége? Vagy van neki másik?
- Fontos - mondom ki végül, ahogy a tenyerembe rejtem és visszacsúsztatom a zsebembe. Majd még egyszer, kívülről is megtapogatom, hogy érezzem, biztosan ott van és...
...és nem érzem. Nem azért, mert ne lenne ott, hanem mert közben folytatja és kacsint, az én arcomra pedig felfut a mosoly. Az a fajta! Az igazi, ami még ha nem is túl széles, nem vigyor... de úgy néz ki, csak neki jár.
Szóval még mindig megcsókolhatom? Ha úgy akarom? Mert most jó lenne. De az agyam mást is bedob és én hezitálok. Mi van, ha akkor jön rá, hogy mégsem akarja? Ha egy rendes csók velem... mégis undorító lesz neki?
Majd inkább később.
- Tovább megyünk?
Ez sokkal egyszerűbb kérdés, egy valószínűleg sokkal egyszerűbb válasszal. Ha szeretné... indulhatunk. A parkba. Még mindig. Mintha semmi nem történt volna. Mintha semmi olyat nem tudna, amit nem szabadna.
Ha pedig előbb vagy utóbb elindul, én szép lassan... hosszú percek alatt... de mindig egy kicsit közelebb húzódok hozzá.
Egy egészen kicsit közelebb. A hátam az ülés támláján. A kezem kettőnk között. Az egyik ujjam a lábához ér. A fejem oldalra biccentve, a karját csiklandozza, ahogy a kocsi egy-egy úthibának hála kicsit megugrik. Végül, ha nem történik semmi, eljutok addig, hogy a világ legtermészetesebb dolgaként lefekszek az ülésre és éppen csak a combjához érve... de oda... és ráhajtom a fejem.
Nem kell az utat látnom. Csak feküdnöm. És hallgatnom.

Azt hiszem, szükségem van azokra az elkapott mosolyokra. Amolyan megerősítésként, hogy... nem bánja, amiért mindig egy kicsit közelebb kerülök hozzá. Fel sem tűnik, amíg az ölébe nem hajtom a fejem, hogy végig itt volt bennem valami kellemetlen feszültség. Mintha tilosban járnék és nem tudnám, meddig mehetek el anélkül, hogy valami baj történne.
De most... az ölébe hajtott fejjel... egész leengedek. Hagyom, hogy a tekintetem előre, a semmibe nézzen. Nem is a kocsiba zárt világot látva, csak... alaktalan színeket, amit néha megfest pár porszem, ami idebent kering. Végül a rádióból kiszűrődő zene is tompa zajjá válik, ahogy Sally hangjával keveredik.
Jól esik. Lekapcsolni. Nem vészmegoldásként, csak... mert sok volt. Minden. És most úgy lehetek egyedül, hogy valójában nem vagyok. Mert a fejem marad Oliver ölében és minden alkalommal, amikor a lába vált a pedálok között, emlékeztet a jelenlétére.
Amikor pedig a hangja megtöri ezt az egész nyugalmat, amibe belekényelmesedtem, meg sem moccanok. Csak a légzésem ritmusa vált fél fokkal feljebb. Nem azért, mert máris baj lenne, csak... figyelek.
Most már szétválik minden hang. Az út, Sally motorja, a rádióból szűrődő csendes zene. Igaz, egyikre sem figyelek. Minden lényegtelen. Aláfestés az ő szavaihoz.
Nem fog kérdezni... Oké. Az jó.
Valószínűleg meg kellene köszönnöm. Csak magát a szót kimondani. Csendesen. De mire megrágnám a gondolatot és tényleges elhatározás lesz belőle... ő folytatja. Én pedig egy hosszúra nyúlt másodpercre bent tartom a levegőt.
Szeret.
Mondta már. Nem először hallom. De most... el is hiszem? Azért van az, hogy egy kicsit még inkább összehúzom magam, ahogy az ölében fekszek? Azért van a fura érzés a mellkasomban, amit az előbbi mozdulattal próbálok behatárolni? Mert elhiszem? Mert tudja... még ha nem is mondjuk ki... tudja, hogy történt valami. Tudja, hogy nagyjából mi... tudja, hogy sérült áru vagyok... és még így is ezt mondja?
Nem kellene hazudnia. Választhatta volna, hogy többet nem mondja ki. De megtette. Mi másért döntött volna így, ha nem lenne igaz?
Szóval... most elhiszem. Csak nem vagyok képes kimondani. Sem azt, hogy hiszek neki, sem azt, hogy... talán én is. Pedig lehet, hogy megmagyarázná, miért akarok akkor is a közelében akarok maradni, amikor egyedül épp biztonságosabb lenne. Ahogy azt is, hogy miért esik jól sokszor csak elveszi a létezésében és figyelni még az arca apró rezdülését is. Még valahol a fél szál, a zsebemben lapuló cigit is kevésbé lenne fura.
Talán.
De akkor sem tudom kimondani. Viszont azt sem hagyhatom, hogy minden nélkül eltűnjön a bennem keltett visszhang. Szóval alig mozdulva, de oldalra fordítom a fejem és egy csókot nyomok a combjára. Ez az én verzióm. Egy kis csók.
Nem kényszerből vagy hálából.
Most ez tűnt helyesnek.
Valahol, ha újra beáll a csend és kizárólag az út marad, megint elmerülök a saját fejemben. Csak most nem nyugalom fogad benne, hanem Steven hangja. A kiabálása... a tenyerének hangja... a lihegése a fülem mellett.
Összeszorítom a szemem, de nem mozdulok. Próbálom visszatuszkolni az egészet, ahova tartozik. Elzárni. De ahogy a képekre és hangokra ráfordítom a képzeletbeli zárat, beszökik egy új gondolat.
Vajon könnyebb lenne? Csendesedne, ha... hangot adnék neki? Ha csak keveset is, de elmondanék? Nem feltétlen Olivernek. Senkinek nem címezve. Beszélhetnék a levegőnek. A semminek.
- Nem tudom, mit mondjak. Vagy hogyan - kezdek bele és ha nem szól, magamtól folytatom. Nem akadozva vagy feszengve. Kérdezve.
- Az oké, ha arról mesélek, mit nem tett? ...és akkor tudod, hogy mi az.... ami oké. Ha te szeretnél bármit...

Vajon hányszor ígérte már meg? Összeszámolni sem tudom, hányszor kellett elmondania... biztosítania róla, hogy nem történik semmi rossz, nem esik bajom és hogy minden rendben lesz. Hogy vigyáz rám.
Minden alkalommal úgy hat, mintha sosem hallottam volna ezelőtt. Mintha valami javíthatatlanul elromlott volna a fejemben, amiért újra és újra elfelejtem és neki el kell ismételnie... és vajon mikor unja meg? Mikor adja fel?
De szeret!
Vagyis talán ki fog tartani, amíg valahogy... jobban leszek vagy egyszerűen csak... jobb. Menni fog. Mint ahogy a beszéd is. Szépen, lassan, érthetően ejtek ki minden szót. Ahogy kell. Ahogy... nos... Steven tanította.
- Akkor elmondom... hogy nem csókolt meg. A számon. Soha. Nem ért hozzá a hajamhoz úgy, hogy ne húzta volna hátra a fejem. Hogy így érje el, ránézzek. Ha valahova megyünk... - egy pillanatra elakadok. Összeszorítom az állkapcsom és megrázom a fejem.
- Ha valahova mentünk, a kocsiban nem csinált semmit, csak simogatta a lábam. És szorította a combom. Erőből. Mintha nem bízott volna abba, hogy nyugton maradok és nem nyúlok a kilincsért. Pedig az a szabály - megint megakaszt a saját megfogalmazásom. Nem jelenidő!
- Ez volt a szabály. A kocsiban mindig csak ígérgetett... hogy mit fog tenni, amikor hazaérünk. Ha jófiú leszek. És viselkedek. Vagy ha nem. Szerette, ha tudom. Ha megpróbálok küzdeni... és kiabálni... és akkor megüthetett és lefoghat és... és... - és itt a nagy nyugalommal és rendezettséggel együtt elfogynak a szavak is. A fejemben és a kimondottakban is összefolyik a jelenidő és a múltidő... és a kezem Oliver lábát markolja, valahol térd fölött.
Nem görcsösen, de kapaszkodva. Segít a jelenben maradni.
De jobb is, hogy elhallgattam. Tudom. Minden, amit kimondtam, visszhangzik bennem és... egyáltalán nem akartam ennyit mondani! Nem így akartam! Azt akartam közölni csak, hogy mi nem történt soha és ezért biztonságos. Nem... nem azt, ami szokott és ami történt és...
Élesen szívom be a levegőt. Muszáj. Csak pár hangosabb levegővétel, hogy folytatni tudjam. Az eredeti tervek szerint. Csak próbálom lezárni valami... jóval. Terelni a saját gondolataim is.
- ...és soha nem ért a fülemhez. Azt neked viszont nagyon is szabad. Mert jól esik. Azt szeretem.

Először Olivernek mesélek.
Aztán a semminek.
Végül, ahogy a nevem kimondta, új neki.
És most... a csendben próbálok nem beleveszni a saját emlékeimbe és a bűntudatba, hogy nem szabadott volna ennyit mondanom. Nem érzem magam jobban. Visszazártam mindent közben, igen, de a legkisebb jó érzés sem jár át. Még az sem, hogy az utolsó gondolataimba próbálok kapaszkodni és felidézni, milyen érzés volt Oliver a lehelete a fülem mellett. Az ujjai, ahogy közrefogták...
Egy kicsit megint összeszorítom a szemeim. Segít? Nem. De akkor sem tudom nyitva tartani őket. Úgyhogy hagyom megtörténni. Mint annyi mindent... amikor nem tehettem semmit...
Még akkor is csukott szemmel fekszek az ölében, amikor újra beszűrődik a hangja.
Egyszerre fájnak a szavai... egyszerre szeretnék vitába szállni...
Nem vagyok én semmi és senki, Oliver...
...és közben mégis jól esik hallani. Hogy ezt gondolja. Ha nem is érzem igaznak minden részét... jól esik... Minden alkalommal, amikor kimondja, hogy szerinte erős vagyok, egy kicsit kevésbé hangzik hihetetlennek.
Talán ez lesz a kulcs? Addig mondja, amíg fel nem adja... vagy el nem hiszem...
De most nem kell többször. Most csak arra van szükségem, hogy...
- Oli. A kezed. Kérlek - emelem fel kicsit a sajátom. Azt, amelyik nem alattam van és nyitom szét az ujjaim. Ide. Ide jöhet az ő keze.
Erre van szükségem. Hogyha a vezetés miatt nem is sok időre, de az enyémbe foghassam az övét. Sőt, ha úgy van, kis gondolkodás után magamra teszem. Óvatosan, ösztönből vigyázva a sérült oldalamra. De valahol pont ott, a bordáim alatt vezetem el a karját és húzom, ölelem magamhoz a kézfejét.
- Majd húzd el, ha kell. A vezetéshez - teszem azért hozzá, csendesen. Ekkor már kicsit szorítva. Ölelve.
Csak rá nem nézek. Most a karja a kapocs. A tekintetét nem akarom.
Csak feküdni így még egy kicsit, amíg elhal minden, ami elhangzott. Vagy amíg már nem tűnik olyan nagy dolognak.

Nem hiszem, hogy most rá tudnék nézni vagy akár ki tudnám nyitni a szemeim. Mégis azt diktálja valami eltúlzott túlélési ösztön, hogy legalább nyújtsam a kezem, kapaszkodjak az ujjaiba és úgy jó lesz. Vagy jobb.
...és így is van.
Jól esik, ahogy az ujjait az enyéim közé csúsztatja. Jól esik az a kis szorítás. Segít a jelenben maradni, elhallgattatni mindent, elnyomni a szégyent, a bűntudatot... mindent.
Olyan szinten elcsendesít, hogy bűnnek érzem megszólalni. Ő megteheti, de én inkább hallgatok és a szavaira is csak egy bólintással felelek. Nem kockáztatok.
Tudom, hogy vége. Tudom, hogy vele vagyok. Tudom, hogy itt... biztonságos. És hogy szeret. De közben meg olyan hihetetlen! Mint amikor egy könyvben épp mindenki boldog, legyőzték a gonosz varázslót, a szörnyeteg a kastélybörtönben van és soha többet nem fog napfényt látni... és mégis... van hátra a történetből ötven oldal. Valami még történni fog.
De az én sztoriban most egy jóleső csók jön. Az ujjaimra. És egy pillanatig nem törődök a maradék negyvenkilenc oldallal. Csak elmosolyodok. A szabadon maradt kezem magamhoz ölelem, egészen az állam alá húzva. Mintha ezzel a csókját... és őt is ölelném.
Ez most már így lesz, ugye? Vele maradhatok. Mindig. Ahogy ő is mondta. Most már vége. Itt vagyok. És nem megyek vissza.
Kérlek Oliver, ne hagyd! Nem hagyd, hogy visszakerüljek!
...a keze a hajamon simít...
Ne hagyd, jó? Ne hagyd, hogy... visszamenjek! Bármit mondok, ne engedd!
...a keze a fülemnél jár...
Nem gondoltam ám komolyan tegnap sem, amikor azt kiabáltam, hogy haza akarok menni. Nem akarok. Nem tudom, miért mondtam. Tényleg! De ha újra ezt mondanám, akkor se hagyd, oké? Ne engedj el. Akkor sem, ha sok a baj velem. Akkor sem, ha mindig sírok. Akkor sem, ha épp nem akarok veled lenni. Akkor sem, ha néha Steven mellé zárva biztonságosabbnak tűnik minden, mint idekint.
...a keze... a tenyere betakarja az egész fülem...
Ha könyörgök, ne hallgass rám. Ha szökni próbálok, ne hagyd.
Fogalmam sincs, mennyi kanyart hagyunk magunk mögött. Fogalmam sincs, mennyi zene kezdődik és ér véget a rádióban. De végül elfogynak a szavak a néma könyörgésemben és a légzésem is egész lelassul. A keze pedig még mindig ott van. A fülemen. És pont úgy tompítja el a kinti zajokat is, mint a fejemben lévőket.
Mindent lecsendesít.