Egyetlen, halk, egészen picit remegősen indult sóhaj.
Ennyi telik részemről, amikor a csendet követően mozdul. Mégis, mintha azzal a sóhajjal együtt minden erő és vele együtt minden feszültség elhagyná a testem. És ehhez csak az érintése kellett. Hogy biztosan tartson, a hajamhoz érjen, a fülemhez és ott suttogjon.
Sokat érnek a szavak, jól esik hallani, de a körítés az, ami felér bármivel. Lényegében nemhogy belesimulok, de -olvadok a karjaiba és ez hozza meg az érzés, hogy talán itt és most legalább tényleg nem vagyok egyedül.
Az enyhén cigifüstös illatú közelsége.
Ha rajtam múlik, akár itt is ülhetünk egész éjszaka és hajnalban. Mintha kicsit erre is készülnék, másodpercekre, talán egy-egy percre becsukom a szemem. Nem azért, mert elfáradtam volna, egyszerűen... mert jól esik. Mert biztonságos.
- Oliver... - ki tudja, mennyi idővel később szólalok meg. Bár nem rendesen beszéd ez, inkább megint csak úgy sóhajtom a nevét, ahogy a telefonba tettem már párszor.
- Estére se hagyj egyedül, oké? Aludj ma velem. Szeretném - kérlelem csendesen, ahogy továbbra is mozdulatlanul ülök... félig fekszek, nekidőlve.
Utána bármit megteszek. Bármire válaszolok. Csak hadd érezzem magam ilyen biztonságban egész este!
- ...és menjünk be, mielőtt lebuksz. Te magányos üzletember... - próbálom kicsit könnyedebbre venni a hangulatot. Kevésbé... könyörgősre.

- Ezt szeretném - ismétlem el egy apró bólintással, biztosítva róla, hogy tényleg így van.
Ezt szeretném. Ez teszi helyessé, hogy velem aludjon.
Nem pont így mondta, de ez volt a lényeg, nem? Ha én szeretném, ha úgy érzem nem vagyok olyan... sérülékeny... akkor helyes lesz. Nélküle érzem magam annak. Nélküle vagyok elveszett, vagyis amíg mellettem lesz, addig nincs gond. Hiszen most sincs baj! Főleg, hogy a folytatásra hallom a hangján a jókedvet, amire talán valamit még hozzá is tennék, de hamarabb szólal meg.
Újra a fülem mellett.
Basszus... úgy értem... a franca, ezt imádom!
Ilyen közelről érezni, ahogy a szavakkal együtt a levegő is...
A szó lehető legjobb értelmében végigfut rajtam a hideg és egy újabb sóhajnak engedek utat, mielőtt rávenném magam, hogy hozzá hasonlóan én is talpra álljak. Mehetünk be. Igen. Szólnia sem kell, látom a mozdulatból, mit szeretne. Lépek elsőnek, át a küszöbön éppen csak egy pillantást vetve hátra. Rá. Hogy biztos bejön-e. Meg úgy eleve mögötte kifelé, ahol eddig ültünk, mintha ki tudja, mikor szívhatnék újra friss levegőt...
- Várj! - torpanok meg hirtelen és lényegében elslisszolok mellette. Vissza. Ki. Hogy egy gyors mozdulattal felkapjam és a tenyerembe rejtsem a félig elszívott szál cigit, amit a földön hagyott.
Egy pillanat az egész, és már újra bent vagyok, az arcomon egy huncut mosollyal. Amit persze próbálok elrejteni, nem előle, csak úgy általánosságban, így valami fura jókedvű grimasznak tűnhet, de azért elkaphatja, ha figyel. A lényeg most az, hogy nálam van, az enyém a szál.
Nem is tudom, miért volt fontos, hogy visszamenjek érte, de... az. Mert... akartam. Szabadon akarhattam.

Mosolygok, persze, hogy mosolygok. Azért, mert ő is azt teszi és szeretem ilyennek látni. Nem jegyzem meg, hogy nem a környezetet féltem, csak... nem akartam ott hagyni. Ha széthagyok valamit, azt Steven elveszi, ez a szál meg kellett nekem. Csak úgy. Emlékbe? Talán. Nem hiába nem nyomom össze a tenyeremben, csak tartom, mintha védeni akarnám. Ami valljuk be, butaság, de így, ezzel a gondolattal, meg tudok békélni.
Ahogy azzal is, hogy egyszerűen csak félreállok, bármerre is jön-megy éppen. Próbálok nem útban lenni. De jön a pólós megjegyzése és nemcsak újra mosolyra húzódik a szám, hanem meg is teszem azt a kis távolságot és felülök az ágyra, ahol pakol. Mindkét lábam felhúzva magam alá, teljes kényelemben és továbbra sem vagyok útban, nem kell kerülgetnie.
Persze közben megfordul a fejemben, hogy közölhetném, az előző pólóval sem volt baj... csak nem éreztem úgy, hogy elég sokat takart. Most viszont itt az újabb, ez tökéletes és valahogy elkanyarodnak a gondolataim. Jó irányba. Abba, hogy amikor innen hazavisz... magához haza... egy fél szekrény fog kelleni a ruháknak, amiket tőle kaptam.
És ez most mind olyan, aminél nem zavar, hogy öltöztet. Nem úgy teszi, nem magának öltöztet.
Az egész gondolatfolyamból a felém repülő chipes zacskó rángat ki, majd jön a körítés és... és én elvigyorodok. Rá. Olyan igazán jókedvűen.
- Ami összetört, amiért labdának használtad, azt majd otthagyom az alján. Azt megeheted - vágok vissza végül, bár a szavaim ellenére egyelőre nem nyitom ki a zacskót, csak félig-meddig ölelem magamhoz.
Sőt, adig nem is igazán foglalkozok az evés gondolatával - csak figyelem őt, mint a kocsiban ülve szoktam -, amíg el nem tűnik a fürdőszobában. Utána bólintok magamnak és a chipset az ágyon hagyva meglesem, mi mást hozott még. Nem mintha ennyire válogatós lennék, csak... Snickers! Jól láttam! Tudtam!
Úgy markolom fel a dupla adagos kiszerelést, mintha valami főnyeremény lenne. Nekem az is. Évek óta nem ettem, Steven nem vesz ilyesmit... és még ha ez nem is éppen sós karamella, akkor is kincset ér. Egy pillanat alatt el lett felejtve a chips létezése és a csokival kuporodok vissza az ágy tetejére. Hátam kényelmesen a támlának döntve és... lényegében bűntudat nélkül nyomom be mind a két kis szeletet. Kiélvezve a nyúlós, kissé olvadt karamellát a közepében. Annak ellenére is, hogy párszor az államról a kétfejemmel kell letörölnöm.
És közben csak figyelek. A hangokra a fürdőszoba felől. Nem azért, mert készenlétben kellene lennem. Azért, hogy tudjam, még ott van és hamarosan visszajön. A chipse és én is itt fogjuk várni az ágyon.

Egyetlen, őrült hosszú másodpercnek tűnik, amíg rajta felejtem a tekintetem. Onnan számítva, hogy megrázza a fejét és repülnek a vízcseppek, egészen addig, amíg kiköt előttem, keresztben az ágyon. Pislogni is elfelejtek és csak nézem, mintha még sosem láttam volna.
Aztán persze észhez térek, hála a mindenfelé repülő chipsdaraboknak. Azzal együtt, ahogy a fejét rázta és most ez, hogy lehetőleg az összeset egyszerre be kell tömnie... egy pillanatra eszembe juttatja a menhelyről a kutyákat és elnevetem magam.
Ezek után váltok és még ha megkésve is, inkább reagálok az első megjegyzésére. Inkább, minthogy kimondjam, olyan mint egy nagy, szerethető kutya.
- Nem kockáztattam azzal, hogy megeszem előled. Szükségem lesz a jövőben a fülemre.
...hogy suttoghass mellette - fejezem be gondolatban.
- Az egész zacskóval a tiéd, csak ne bánts - amint kimondom érzem és hallom, hogy nem így kellett volna fogalmaznom. Nem bántana. Elmondta. Megígérte. Megbeszéltük. És én sem úgy értettem!
Csak most könnyű beszélni és hagyni, hogy minden kicsússzon a számon.
- A chips tényleg a tiéd, de a csokit ne keresd - folytatom szinte azonnal, hogy talán ideje se legyen itt megakadni és mutatom felé a tenyeremben az üres papírt.
- Nem tudom, mi történt, de eltűnt a papírjából. Lehet átvertek a boltban - toldom meg az egészet egy tökéletesen átlátszó, értetlen tekintettel.
Közben pedig semmit nem sajnálok és jól szórakozok rajta. Egyértelmű.

Sosem bántana.
Elhiszem. Tényleg. Aztán már mondom is tovább, ami eszembe jut, majdnem ugyanazzal a lendülettel, amivel belefogtam és hagyom, hogy megtapogassa a papírt.
- Igaza volt. Az egészet befaltam volna. A kedvencem - ismerem el teljes komolysággal. Vagyis próbálkozok, de ott a mosoly a szám sarkában. Még mindig pocsékul színészkedek legyen szó megjátszásról vagy hazugságról. De most nem is ez a lényeg, csak szórakozunk és minden pillanatát élvezem.
Amikor pedig nevet és a hátára fordul... a fülemben hallom, hogy az átlagosnál nagyobbat dobban a szívem. Figyelem, ahogy nevet és át sem futtatva a gondolataim között, mit művelek, ülésből hirtelen térdelés lesz. Semmi kényszer. Semmi helyes vagy helytelen. Csak meg akarom csókolni, ilyen egyszerű.
Újra érezni akarom azokat az édes ajkakat. Nem a halvány lenyomatát a cigarettán keresztül, hanem valójában, ahogy van. Mint a futtatóban. Mint előtte a kocsiban, amikor a tenyeremmel a combján támaszkodtam.
Igaz, hogy most nem érnek hozzá a kezeim, csak a feje mellett támaszkodok rajtuk, de attól még odahajolok. Egészen közel.
- Kérlek... - motyogom az ajkaiba, ha tudom. Meg akarom csókolni, de nincs bátorságom az utolsó pár centiméterhez.
Vagy inkább csak nem akarom, hogy onnan toljon el, ha mégis azt tenné.

Mindennél jobban...? Akkor mire vársz?! Csókolj meg!
Mert én továbbra sem vagyok képes megtenni az utolsó kis távolságot, nem tudom önállósítani magam. Csak várom, hogy ő tegye meg. Tegyen valamit, csókoljon vagy toljon el, csak azt ne hagyja, hogy némán tovább könyörögjek.
Ne kelljen úgy kérlelnem, mintha rosszat tettem volna és a kedvében kellene járnom! Azért kezdtem, azért hajoltam fölé, mert ezt szerettem volna. Mert olyan hihetetlen módon dobogtatta meg a szívem, ahogy a hátán feküdt és nevetett! Ne hagyja, hogy valami mássá változzon...!
De egyelőre kitartok. Minden néma, csak a vérem dobol tompa háttérzajként a fülemben... és akkor kimondja a nevem. A tekintetem elszakítom az ajkaitól, kissé lesütve kettőnk közé, mintha keresnék... valamit. Nem tudom mit, de ő vizsgál, a keze az arcomon...
Nincs minden veszve. Egy egészen kicsit belesimulok az érintésbe, majd szinte azonnal fel is adom, amikor érzem, hogy finom feljebb tol. Vagy el?
Nem. Kétlem. Csak feljebb.
És ott a tekintete. És az a mondat, amire minden előbbi kétely és szürkébb gondolat a semmibe vész. Amire képes lennék a karjai, vagy éppen az ajkaiba olvadni. Amire... valami igazán ártatlan... szinte már kisfiúsan szégyenlős mosoly ül ki az arcomra.
Egyetlen soha vissza nem térő másodpercre. Mert aztán mozdul. És a keze az arcomon. És tart. És csókol. Csak nem úgy, mint eddig. Nem olyan óvatossággal. Nem olyan gyengéden. Nem úgy... nem úgy...
- Ne így! - szakad ki belőlem kissé hangosan, amint lehetőségem van rá és a háta újra az ágyon.
- Ne így... - ismétlem még egyszer, csendesebbre véve, miközben a legutóbbi szavai kitöltik a fejem. Az, ahogy kimondta őket.
- Ne így, oké? - úgy tűnik, ez akadt be a gondolataim közé. De nem borultam ki, csak... kicsit tisztábbá tette a fejem, amit a mosolya... a nevetése... a szemei... és az ajkai, amik azt formálták, gyönyörű vagyok... teljesen elködösítettek.
- Gyengéden. Kérlek. Mint ahogy azt mondtad... az előbb... amit - kimondani már nem tudom, pontosan mit, de tudja ő, nem? Tudnia kell, ha komolyan úgy gondolta és nem csak beszélt! Tudnia kell és ha csókokkal is, éreztetve, de szeretném, ha megismételne.

Nem akarta. Nem volt szándékos. Én provokáltam ki.
Mennyit hallottam ezeket a szavakat!
Persze. Tudom. Semmi baj. Nem haragszok. Jól vagyok.
Pontosan tudom, mit kell felelnem és most mégis hallgatok. Mert... hiába valahol ugyanaz a helyzet van előttem, mégis egészen más. Az árnyalatok. A körítés. A részletek.
Az, hogy most a lábaimon ülök, félig térdelve és nem a földön vagy jobb esetben az ágyamon, takaró alatt fekszem. Az, hogy most nem fáj semmi, pedig amikor ez a párbeszéd elhangzik, majdnem mindig nyüszítek a fájdalomtól. A legfontosabb pedig, ami más... az, ahogy Oliver előttem fekszik, széttárt karokkal.
Nem tudom levenni róla a tekintetem és míg az agyam sorolja az apró tényeket, én őt magát lesem.
- Semmi baj... - hangzik el végül a megszokott szókapcsolat, csak most érzelem is van benne, nem üres, bemagolt kijelentés. És bár közben nem húzódok közelebb, az ujjaim a karjához érnek. Alig-alig, de ráérősen cirógatom.
Engedd! Kérlek, Oliver! Hagyd, hogy csináljam és közben megküzdjek magammal!
- Én szerettem volna. Én kértelek, hogy csókolj meg. Csak... - próbálom befejezni a mondatot, de nem igazán tudom, hogyan kellene.
Mi volt a baj? Mi lett hirtelen? Mi bajom volt már megint?! Nem volt ellenemre. Nem fogott le. Nem szorított az ágyra. Nem voltam csapdában. Nem volt fájdalmas. Nem volt... semmi olyan. Talán csak egy kicsit hirtelen... és vad...
Szeretnék még egyszer nekifutni, de nem azonnal. Így csak helyezkedek és ha tudok, akkor mellé fekszek. Nem összekuporodva, mint a kocsiban. Kicsit sem tartva tőle, egészen a felkarján nyugtatom a fejem.
Onnan mozdulok, ha a legkisebb lehetőségem is van. A válláig. Egy apró csók, szigorúan a pólón keresztül, hogy jelezzem, oké. Minden oké. Tényleg oké.
- Csak megijedtem - sikerül végül befejezni az előbbi gondolatot valamivel. Valamivel, ami igaz.
- Ezek a hirtelen dolgok... átkattintanak valamit az agyamban. De ha így csinálod... - nyomok újabb apró csókot, pont oda megint, a vállához. Lassan. Gyengéden. Érzéssel. Majd ha kivárja, még egyet már majdnem a nyakába.
- Így oké. Ha így csinálod, akkor oké. Akkor élvezem. Akkor jól esik. Akkor olyan, mint valami... álom. És bizsereg tőle a bőröm. Ismered ezt az érzést? - beszélek és beszélek, de a csókokat nem viszem túlzásba. Nincs minden mondat után kap, csak... amikor úgy érzem, most kell és hagyja.
Mert még ha nem is mondta így ki, elismerte... egy csókkal el tudom venni az eszét. És most azt akarom elérni. Nem szeretném, ha agyalna. Ha bűntudata lenne, amiért... megijedtem. Ennyi történt, semmi több. Hirtelen volt és vad én pedig megijedtem.
Sosem állítottam, hogy bátor lennék. Most sem voltam az.

Tudom, mit csinálok. Az alapján, amit mondott, tudom, hogy így képes leszek rá hatni. Elűzni a bűntudatát, a sötétebb gondolatait. Mindezt az apró csókokkal. Mert ezt szereti. De közben meg fogalmam sincs, tényleg jól csinálom-e. Működik? Vannak apró jelek, hogy igen... de közben meg alig néz rám és ott az a pillanat is, amikor megrezzen.
Mégis kitartok. Mert közben minden szavam, amit kimondok, igaz. Nem csinált semmi rosszat, csak megijedtem. Nem történt semmi rossz, szeretem, amikor úgy csókol, hogy beleborzongok. Szeretem, amikor a fülemnél...
...igen, pont ott.
Egy pillanatra lekapcsol az agyam, amikor a keze visszacsúszik az ijedtségem előtti helyére, és már jön is a halk, jóleső sóhaj. Elmosolyodok. Halványan mosoly, de biztató. Így jó, most jól csinálja. Amíg a szavai csatlakoznak az érintéséhez, végig őt figyelem, de utána lesütöm a tekintetem. Nem szégyenemben vagy menekülésként, sokkal inkább azért, mert... túl... szép mindez.
Van ennek értelme? Mondhat túl szépeket? Nekem? Jár ez? Az előbb, hogy gyönyörű vagyok, most meg...
Válaszolnom kellene rá, mondani valamit, többel reagálni, mint a mosolyogva lesütött tekintet, de nem megy.  Az viszont minden további nélkül, hogy újra nekifussak ennek a csók dolognak vele. Mert most jól csinálja! Most nem hirtelen történik, nem rémisztő, nem vad, nem támad, nem...
Most jó.
Persze, hogy belemosolygok a csókba, mielőtt megengedném magamnak, hogy elvesszek bennük. Egész könnyű dolgom van. Csak hagynom kell... és ezer örömmel hagyom, hogy ő adja meg az alaphangot, vezessen... és minden pillanatát élvezem. A kezem magától indul meg valahol kettőnk között és a mellkasánál a pólójába kapaszkodok. Nem eltolni akarom, épp ellenkezőleg, közel tartani. Kapaszkodni belé és amikor úgy igazán meglódul a szívverésem jön a felismerés, hogy az övét is érezni szeretném. Érezni akarom!
Szóval ahelyett, hogy kapaszkodok, rásimul a tenyerem a pólóján keresztül és ahogy egyszer-egyszer ugyanakkor dobban a szívünk a fellegekben érzem magam. Tudom, tudom, levegőt is kellene venni, de most valahogy az mellékesnek tűnik. A fontos ő, a szívverése, a nyelve, az ajkai...
Mikor éreztem magam utoljára... ezelőtt... boldognak?

Egyszerre figyelek mindenre és semmire. Az egész egy hatalmas káosz, ami a részletekkel mégis egy tökéletes egységet alkot és minden összecseng mindennel. Akkor is, vagy éppen azzal együtt, hogy a kezem nem mozdul sehova a mellkasáról csak újra kapaszkodásra vált, amikor érzem, hogy a hátam a matrachoz ér és ő lassan fölém kerül.
Emelem a fejem, és közben újra kapaszkodok. Mintha próbálnám távol tartani, de tovább csókolni... és közben tudom... érzem, hogy a kezem meg húzza a felsőjénél fogva. Közelebb.
Oké.
Ez így oké.
Ez így továbbra is jó.
Próbálom is neki jelezni, csak egy apró, puhatolózó harapással az alsó ajkába és azzal, hogy leengedem a fejem a matracra. Jöhet. Utánam. Tetszik. Élvezem. Még a kezem is elereszti a pólóját és hagyom, hogy egész közel kerüljön hozzám. Hogy fölöttem legyen. Rajtam feküdjön.
Élvezem.
Pont úgy, mint az ölelése, most ez is biztonságban tart és minden mást, amire nem akarok emlékezni, odakint. Nem hiába nem akarom, hogy vége legyen. Csókoljon! Engedje, hogy csókoljam! Engedje, hogy a nyelvem a maga módján, néma vallomásokat tegyen neki!
Akkor is, ha közben már alig bírom szusszal. Szeretném. Akarom! Próbálok én némán könyörögni is. Jelezni, amikor véget vet a csókoknak, hogy még! Szólok én a magam módján, azzal hogy az egyik lábam félig az övé köré fonom. De többet nem teszek.
Végül csak hagyom, hogy fölöttem maradjon, hogy a homloka és az orra az enyémhez érjen... és kínozzon a csókjai hiányával.
Időbe telik... érzés szerint egy kisebb örökkévalóságba, mire rendesen lélegzem alatta és nem úgy szuszogok, mint aki maratont futott.
- Pont úgy - szólalok meg suttogva az ő kis... megjegyzése után, de a szemeim nem akarom kinyitni.
- Azt hiszem... most boldognak érzem magam. És fogadok, most én is egy kicsit elvesznék, ha kinyitnám a szemem és meglátnálak - teszem hozzá, ahogy a kezem, ami csak tétlenül pihent mellettem, miután a hátamra kerültem, most újra megindul. Nem messzire, semmi felfedezőút vagy ilyesmi, csak hozzá kell érnem. A karjához. Simítani. Majd az oldalához. Egy kicsit megint kapaszkodni.
Így talán nem lebegek el, bármennyire is úgy érzem, épp most az következne.

Nem akarom kinyitni a szemeim. Tényleg nem akarom. Ez így jó. Elég, ha érzem, ahogy ver a szíve, ahogy levegőt vesz... és a kezem kapaszkodhat belé.
- Ühüm - reagálok ennyit egy mosollyal. Igen. Maradjunk így.
Ha rajtam múlna, tényleg így lenne, de nem én döntök. Ő mozdul és nemcsak az előbbi csókjaitól, de a közelségétől is megfoszt. Minden idegszálam érte kiált, mégsem teszek semmit addig, amíg meg nem érzem az utánam kutató kezét.
Ekkor is, ugyan még mindig csukott szemmel, de elmosolyodok, összefonom az ujjaimat az övével és ahogy érzem a gyengéd húzást... végre hajlandó vagyok kicsit kiszakadni az előbbi mámor fogságából.
A tekintetem most már az ő szemeit keresi és kis mocorgás után hozzábújok. Lényegében az oldalához simulok, majdnem úgy, ahogy odakint, csak most fekve. A fejem a vállához, félig a nyakába temetve. De rá kell jönnöm, hogy ez így nem jó. Nem vagyok elég közel.
- Mindjárt kitalálom... - motyogom magyarázatként, ahogy egy apró csókkal elbúcsúszok a nyakától.
Egy kicsit közelebb húzódok. Egy kicsit jobban összekuporodok. Egy kicsit másképp teszem a lábaim. Aztán teljesen fordulok, át másik oldalamra és keresztbe. De aztán csak nyugton maradok. Összehúzva magam, közben mégis kényelmesen, félig a mellkasán, félik a hasán fekve. Felé fordulva, nem a hátam mutatva neki, hogy... figyelhessem. Gyönyörködhessek benne?
Az egyik kezem alattam, a másikon egy ujjam apró köröket rajzol a mellkasára. Ezúttal nem azért, mert ideges lennék. Csak így esik jól.
Simogatni úgy... hogy igazából nem azt csinálom... csak valahol mégis.
- Most már nem is vagy éhes? - kérdezek rá, ki tudja mennyi idővel később, ahogy felrémlik, hogy tömte magába a chipset. Ami valljuk be, fogalmam sincs, hova tűnt. De talán nem fekszünk rajta a zacskón. Azt éreznénk. Ugye?

Olyan laposakat pislogok, mintha álmos lennék és úgy kellene ébren tartanom magam, pedig egyáltalán nem ez a helyzet, csak... jól érzem magam. Nyugodtnak, boldognak. Biztonságban. Néha még csukva is marad a szemem egy elnyújtott másodperc erejéig, mint most is, ahogy az ujjai a kusza tinccsel törődnek a fülem mellett.
Jól esik. Minden érintése jól esik.
Ahogy mosolyogni is jól esik.
Már nem éhes. Vagyis tényleg bármiről el tudom terelni a figyelmét csókokkal. Nem mintha az én agyam nem lett volna egy hatalmas, boldogan lebegő felhő... de most nem ez a lényeg. Inkább az, hogy végül hagyom csukva a szemem, miközben az ujjam körök helyett nyolcasokat kezd rajzolni a mellkasára.
- Szeretnék itt maradni, Oliver. Nem ebben a szobában, hanem... - egy pillanatra elakadok. A fejem a pólójába fúrom, hogy időt nyerjek és kitaláljam, hogyan akarok fogalmazni.
- Azt akarom, hogy ez... hogy te legyél az életem. Vagy ez túl nagy kérés? - nézek rá újra, tényleg rá, nem el mellette valahol. Ez már megy.
Minden más is menni fog. Mindent megteszek, amit mond, csak maradhassak. Mindenre válaszolok, hogy utána mindig így érezhessem magam vele, mint most.

Először eszemben sincs mozdulni, ahogy a keze a felkaromra kerül. De aztán elkapom a mosolyát és egy apró bólintás után engedem, hogy húzzon, vezessen. Kezeim a matracon, egyikkel a másikon támaszkodok valahol Oliver mellett, annyira emelve a felsőtestem, hogy kissé a lábam is magam alá tudjam húzni. Majdhogynem újra térdelek.
Messzebb vagyok tőle, mint az előbb voltam, mégis közel.
És ahogy beszélni kezd, szükségem is van rá, hogy a két tenyere tartsa az arcom, a fejem. Ha nem tenné valószínűleg most nem csak a tekintetem sütném le, hanem a fejem is csak úgy lógna a nyakamon. De így fogva tart. A keze és a szemei is.
Így hát figyelem és belegondolva most először, egy kicsit tényleg elhiszem, hogy úgy lesz, ahogy mondja. Bármi történik majd, nem hagyja, hogy visszamenjek. Akkor sem, ha Steven vagy valamelyik embere az ajtaján kopogtat majd. Ha a nagybátyám állít be egy kisebb hadsereggel. Akkor sem, ha... újra meg újra megijedek majd... és félek... és... szóval akkor sem? Akkor sem.
- Köszönöm... - motyogok ennyit egy gyors torokköszörülés után, bár még így is lehet, hogy egy kicsit remegősebben hangzik az az apró szó, mint szerettem volna.
- Akkor én téged választalak, jó? - teszem hozzá, mielőtt elsírnám magam. Mert képes lennék rá. Érzem. Eddig is ígért szép dolgokat, de... ez most valahogy más. Ez most nem azért hangzik el, hogy segítsen megnyugodni.
- Téged Oliver. Téged választalak. Csak téged - ismétlem és kivételesen nem óvatoskodva, nem agyalva, lényegében a nyakába vetem magam.
A fejem meg is találja a helyét a válla és a nyaka közötti részen, egészen odafúrom, valahol a karjaim is a környéken... de nem igazán kényelmes így, félig kicsavarodva. Végül a bújás marad, a fejem nem mozdul a nyakából, de minden máson változtatok.
Engedek az ösztönöknek.
Nem a tanultaknak, a valódiaknak.
Annak, amelyik azt diktálja, hogy úgy lehetek hozzá a legközelebb, ha ráfekszek. Ha a mellkasunk összeér és nemcsak a karjaim, de az egyik lábam is öleli. Csak az övéi között megtalálva a tökéletes helyet, hogy ne legyen... semmi olyan a mozdulatban... és mégis közel lehessek.
Már sokkal inkább rajta fekszek, mintsem a matracon. Lényegében félig beborítom, mint valami teknőst a kissé félrecsúszott páncélja. De ölelem és most, hogy megtaláltam a tökéletes pózt rá, nem mozdulok. A nyakába lélegzek és minden porcikámmal ölelem.
Hálából, szeretetből.
Így képes lennék elaludni. Minden este képes lennék így aludni. Ha pedig igaz lesz, amit mondott, hogy én választok... hogy válaszhatom őt, csak és kizárólag őt... akkor talán meg is tehetem majd.

Itt vagyok. Vele. Igen.
Tudom, mert a lelkem is tudja. Hallom, mert ő ezt suttogja. Érzem, mert a keze a hajam simítja.
- ...és itt is maradok - mondom vissza valahol az ő szavai között és ezzel együtt... lehetséges, hogy egy kicsit sírni kezdek.
Csendes, sós cseppek szöknek meg, de még csak le sem törölnöm őket. Hagyom, hogy az arcomról meglépve végül az ő nyakán csorogjanak végig, míg megtalálják a helyüket a matracon... és egy pillanatig sem szégyellem.
Most először nem fájdalmamban sírok, nem tehetetlenségemben, hanem mert... valami olyan szorítás engedte el a mellkasom, amiről nem is tudtam, hogy éveken keresztül fogságban tartotta.
De most eleresztett és így, a sírással egy kicsit még könnyebben tudom útjára engedni. Az egészet. Mindent, amit érzek, miközben az egyik kezem az ölelésből megtalálja a helyét először a feje mellett, majd az arcánál, valahol a borostáján simítva és végül a vállán.
Így lesz jó. Ezúttal a vállába kapaszkodok és nem a pólójába, mint már annyiszor tettem. Egészen addig szorítom, amíg pont olyan csendesen, mint ahogy jöttek, el is fogynak a könnyek.
- Fáradt vagyok, Oliver... - beszélek végül, csendesen, éppen csak annyira emelve ki a fejem a nyakából, hogy biztos hallja.
- Nem baj, ha itt... így... rajtad... alszok most egy kicsit?
Most nincs helyes vagy helytelen. Eszembe sem jut. Ahogy az is csak átfut a fejemen és már el is száll, hogy talán neki kényelmetlen lehet. Talán valahol nyomom, talán nem szeret sokáig a hátán feküdni, talán... fogalmam sincs.
Túl fáradt lettem, hogy ilyesmivel törődjek. Pedig az a csók nem lehetett kimerítő. A beszélgetés is rövid volt. Mégis iszonyatosan fáradt vagyok és csak aludni szeretnék. Egy kicsit. Amint megengedi és rábólint. Majd akkor lassan elernyed majd a vállán a kezem. Majd akkor... akkor majd nem nyomom újra, szinte erőből a fejem a nyakába.