Fel sem tűnik, hogy visszatartom a levegőt, amíg válaszol. Mintha arra számítanék, hogy most azonnal a fékre lép és kijelenti, olyan messzire nem megyünk. Sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy megtörténik! Most. Az első kis szó után!
Fejben már készítem a bocsánatkérésem és lezárom a telefon kijelzőjét, hogy majd... miért is?
De mire végigvezetném a gondolataim, folytatja és... Sally tovább gurul. Nem tűnik dühösnek. Egyikük sem. Én pedig végre kifújom a levegőt, hogy válaszolni tudjak.
- Egy doboz cigit neked? - fejezem be helyette a mondatot. Vagyis kérdezem. Vagy akármi.
Nem is értem, miért ez az első gondolatom, de az biztos, hogy nem tűnik elég jónak. Szóval még egy lehetséges befejezést hozzáteszek. Ezúttal már figyelve, hogy ne kérdés legyen.
- ...és akármit, ami megtetszik - a szavakhoz még jár egy bólintás is és ha a következő percekben úgy tűnik, rendben vagyunk, újra a telefon jelezte útvonalat vizsgálom.
Most először navigálok, de az azért világos, hogy az előbbinél hamarabb kellene szólnom, ha kanyar következik. Csakhogy egész egyenes az út. Visz a semmibe, keresztül az államhatáron. Mire az "Üdvözöljük Kaliforniában!" táblát elérjük - ha csendben érjük el -, már percekre veszek el Oliver látványában, majd az előttünk elterülő útban.
Előbbinél csak létezek és mosolygok, utóbbinál... elkalandoznak a gondolataim. Azok a végtelennek tűnő utak járnak a fejemben, amiknek a végén a faház vár... várt. A hely, ahol lehettem hangos. Ahol más szabályok voltak. Ahol minden egy kicsit rosszabb volt.
Próbálom visszanyomni az emlékképeket... a fényképezőgép kattanását a fejemben. Az útra figyelni és amint bekúszik a tudatomba, hogy egy nagyobb benzinkút következik a semmi közepén utat engedek a szavaknak.
- Megállunk? Jó lenne kiszállni kicsit - nincs pánik a hangomban. Nem vagyok rosszul. Csak... fegyelmezettséget hallani. Viselkedek.
De attól még tényleg jól esne kiszállni. Érezni a lábam alatt a stabil talajt és megerősíteni magamban a tényt, hogy semmihez és senkihez nem vagyok hozzákötve.
Oliveren kívül.
De ő jó.
No meg azt, hogy most én választottam meg, hova menjünk. Én döntöttem. Én mondom, hogy merre. ...és én akarok kiszállni, amint megállunk. Talán még azt sem várva meg, hogy leálljon a motor. Persze nem menekülni akarok, csak két lábon állni.

Szerettem volna vele nevetni, amikor még arról beszéltünk, mit kellene venni, ha megállunk. De csak mosolygásra futotta.
Szerettem volna jól érezni magam és nem azért állítani meg, mert veszélyes irányba kanyarodtak a gondolatam.
De csak viselkedni tudtam.
És most is tudok. Maradok nyugton - még a kezem sem csúszik a kilincsre! -, miközben az agyam azon vitázik velem, hogyha Sally biztonságos, miért akarok annyira kiszállni?
- Ühüm - bólintok aprót végül a felvetésre. Mosdó, tankolás.
...és még ha nem is ránézve, mosolyra húzom a szám. Nem akarom, hogy bármit kiolvasson a szemeimből vagy meglássa, talán nincs minden rendben. Mert rendben van! Lesz. Amint visszakanyarítom a gondolataim a rendes mederbe. Csak még egy kicsit maradok odabent ülve. Még egy kicsit, miután ő kiszáll és az én kezem a kilincsre csúszik. Egy ujjal koppantok rá újra meg újra.
Várom a csendes, de határozott hangot.
Várom, hogy azt mondja, legyek jófiú.
Várom, hogy azt mondja, igyekezzek vissza.
Várom, hogy a sofőr nyissa az ajtót és elkísérjen.
Az egész egy örökkévalóság, amit a fejemben lezajlik... és valójában csak két lélegzetvételnyi idő. Másodpercek, nem több.
Majd után még kettőt koppan az ujjam és mire kiszállok, már mosolygok. Újra. Őszintén? Azt hiszem. Mert senki nem szól rám, hogy ne tegyem. A tekintetem azonnal Olivert keresi és ahogy látom a kacsintását még egy kicsit stabilabbnak érzem magam. Olyannyira, hogy csukva az ajtót megkerülöm az egész kocsit és amíg ő tankol, nem törődve semmivel és senkivel...
...odalépek hozzá.
A nyakába csimpaszkodok.
Fél karral.
Aztán bele is csókolok a nyakába.
- Igyekszek, jó? - motyogom a bőrébe, aztán ott sem vagyok. Majdnem úgy fordulok el tőle, mint ahogy a vásáron pörgetett és futok is.
Vajon tényleg méri valaki, meddig vagyok távol?
Pillantást sem vetve a kutakra vagy a bolt bejáratára, lényegében betörök a mosdóba és megcélzom a legközelebbi kis fülkét.
Igyekszek!
Szinte ugyanabban a pillanatban kattintom a zárat, homlokom koppan az ajtón.
És a saját, a fejemben kissé zúgolódó csendben szépen sorra veszek mindent.
Én választottam az utat.
Oliverrel utazok.
Akkor ér hozzám, amikor én is akarom.
Mondjuk majd ott és akkor, ha megérkezünk.
- ...az jó lesz... - suttogom magamnak és remélhetőleg senki más nem hall. Remélhetőleg senki más nincs bent.
A sivatagban maradunk - folytatom fejben. ...Nincs erdő. Nincs rönkház. Nincs fájdalom. Nincs fénykép. Nincs verés. Nincs... nincsenek... Nincsenek új szabályok. Nincsenek... szabályok.
Vagyis senki nem lesz rám dühös, amiért bezártam a fülke ajtaját és akkor sem, ha még pár percet maradok, mielőtt talán kinyitom és kimegyek. Hogy megkeressem Olivert.

Tisztában vagyok vele, hogy a percek, amiket bent töltök el, vészesen pörögnek. Érzem a másodperceket a tarkómban lüktetni és ez még egy kicsit nehezebbé teszi, hogy mindent sorba tudjak szedni.
De végül sikerül. Rendezni a gondolataim és ezzel együtt szép lassan az őrület is halványodni kezd, ami Sally ülésén kuporogva olyan fenyegetőnek és valóságosnak tűnt. Elhúzom a fejem az ajtótól, pislogok párat, megdörzsölöm az arcom és végre arra használom a fülkét, amire való.
Igaz, megfordul a fejemben, hogy nem feltétlen kellene ráülni... de túlzottan bennem van a megszokás, így maradok a biztonságos verziónál, amikor nem vagyok kitéve annak, hogy valaki mögém sétálhat.
Jó ez így.
Újabb perc múlva már a kezemre folyatom a vizet, majd az arcom is megmosom. Nem sírtam... tényleg nem... de nem fog megártani. A tükörbe már majdnem belemosolygok, amikor a képmásom egyik-másik vad tincséről lecsöppen a víz, ami odakerült.
Eszembe jut, hogy ért a hajamhoz Oliver. Még a lakásán. Amikor bevizezte az egészet, hogy nagyjából egyenesre simítsa. Hogy beférjek a sapka alá.
Még mindig ez az emlék lebeg a szemeim előtt, amikor kisétálok. Kezeim a zsebembe rejtve, egy ujjam lassan dobol az ott elrejtett, félig-elszívott cigin, miközben egészen a gondolataimba merülök.
Amíg meg nem bök valami a tudatom alatt.
Miért is az emlékeimben keresem, mikor... itt van?! Amikor még mindig az... enyém? Nem. Én vagyok az övé. De a lényegen nem változtat. Nem kell egy halvány utánzatban keresnem, csak felemelnem a fejem és... és máris ott van! Tényleg ott... vagyis itt van. Sallynek dőlve. Pár lépés távolságra tőlem, amit már sietve teszek meg, miközben mosolyra húz a szám.
Valódi mosolyra, amihez a szemeim is csatlakoznak. Mintha sosem lett volna másképp. Hogy érezhettem magam egy kicsit is rosszul?! Hogy ne lettem volna végig biztonságban, amíg ő mellettem volt?! És most újra...
- Itt is vagyok - kezdek bele nagy lendülettel a kijelentésbe, ami a végére elfogy, mert rájövök, hogy igen... ezt ő is látja. Teljesen nyilvánvaló. Szóval felesleges.
- Megvettél már mindent vagy... együtt...? - váltok inkább kérdésre ahelyett, hogy még több butaságot beszélnék.

Egy pillanatra elkapom a tekintetem, magam mellé nézve valamerre. De a szám sarkában ott a mosoly, miközben a szemem a benzinkút foltos betonját vizsgálja.
Te is hiányoztál... - szeretném mondani, de nem igazán megy, így csak addig jutok végül, hogy a homlokom egy pillanatra a mellkasának döntsem. Szavak nélkül is ért, nem? Így közlöm, hogy hiányzott... és azt még véletlen sem, hogy fogalmam sincs, mit tettem volna, ha utánam jön... de most nagyon is jó, hogy itt van.
Innen csak egyetlen pillanat, egyetlen levegővétel a mellkasánál és utána újra képes vagyok ránézni. Majd a bolt felé. Összefűzni a kezeimet a hátam mögött, egy kicsit a csuklómra szorítva az ujjaimmal. Majd a tekintetem visszatér Oliverre. Sallyre. És a felém nyúló kézre.
Hogy is mondhatnék így nemet? No meg amúgy is, miért ne tartanék vele? Bízva benne, hogy most sem fog összedőlni a világ körülöttem. Körülöttünk.
A szorítás végül lazul a saját csuklómon lazul és csúszik a kezem az övébe, óvatosan, megfigyelve minden pillanatot, amíg összefűznek az ujjaink.
- Végig fogod majd a kezem? - kérdezek rá, akkor is, ha esetleg közben már elindulna előre. Az, hogy beszélek, nem ok arra, hogy megálljunk. Mehetünk. Tényleg. Sőt, ha olyan, még mellette is lépkedek és nem mögötte. Csak szeretném tudni, hogy... odabent is fogja-e majd a kezem.
Kivételesen nem azért kérdezem, mert megerősítés kell. Az agyam anélkül is tudja, hogy biztonságban vagyok vele. Sokkal inkább az érdekel... hogy ő rendben lesz-e. Akkor is, ha lenne bent valaki, akinek majd nem tetszik, amit lát.

Te szeretnéd, Oliver? Te rendben leszel vele? Ha megnéz magának az eladó? Ha valaki... megjegyzést tesz?
De persze megint fejben jönnek a kérdések és egynek sem adok hangot. Helyette kettőt koppan az ujjam a kézfején... és utána rászorítok. Ez a válaszom?
Egészen addig igen, amíg ki nem nyitja előttem az ajtót és mindenhova, de közben sehova sem nézve - nem nézünk idegenek szemébe... nem kérünk segítséget... nincs miért... sosem volt miért... - meg nem akad a tekintetem egy megtépázott könyvállványon.
Pedig van bent minden más is, mégsem látok semmit. Nem látom az eladó lányt, aki unottan bámul maga elé, még csak nem is köszön. Nem látom az üdítőket, csokikat, újságokat. Alig tűnnek fel a másik állványon csillogó karkötők és nyakláncok, hajpántok és napszemüvegek, amikről visszaverődik a napfény és ennek hála különböző formákat vetít a valaha fehér lehetett falra.
- Ott leszek. A könyveknél. Jó? - lépek Oliver elé, a kezébe még mindig kapaszkodva, újra rászorítva, csak ezúttal azért, hogy annál fogva nyomjam fel magam. Lábujjhegyre.
Nem csókolom meg, még a nyakát sem... nem érek hozzá... még a mellkasom sem... csak éppen annyira vagyok közel, hogy már majdnem... de a cél az, hogy más véletlen se hallja a hangom a lényegében kihalt helyiségben.
Nem mintha a pult mögött állót a legkisebb mértékben is érdekelné, mi történik tőle pár méterre. De nekünk, azt hiszem, ez most jó.
Mindenesetre megvárom, amíg megkapom az engedélyem. A válaszom. Ha megkapom. Aztán odasétálok az állványhoz. Az első pár könyvet megnézem magamnak, még nem érve hozzájuk. A tekintetem újra és újra Oliver irányába fordul. Csak figyelem, hogy ne tűnjön el... De végül elveszek a címek és borítók között. Mindegyikhez hozzá kell érni, egyetlen ujjal, óvatosan simítva meg, mintha némán üdvözölném őket. Végül egy Dickens kötet kerül a kezembe, pontosabban a mellkasomhoz, egy kézzel... ölelve.
Szabad, Oliver? - villan felé a tekintetem, de valójában, hangosan megint nem kérdezek.
Úgy szólt a beszélgetés, hogy akármit lehet, ami megtetszik. Ő tetszik. A Dickens regény. A kissé élénkebb, pasztell színekkel és a figurájával, aminek nincs arca és mégis mindent le lehet olvasni róla.
Végül ellépek az állványtól, a többi kötetet magányosan hagyva. De ott vannak ők egymásnak. Nekem pedig ez az egy kell. Már az, hogy a mellkasomhoz ölelem, mintha adna egy kis erőt. Egy kicsit... otthonosabban érzem magam.
Stevennél otthon?
Talán.
De nem rossz értelemben.
Meg is teszem a következő pár lépést és valamiféle őrült ötletnél fogva a szabad kezemmel megpiszkálom a szomszédos állványon halkan csörgő karkötőket... és lekapom mellőlük az első napszemüveget. Egy pillanat alatt fent van a fejemen, takarja a szemeim, a címke az orromat csiklandozza. Mégis... elrejt?
Láthatatlanná nem tesz, de úgy érzem.
A könyv és vele együtt a szemüveg pedig ad egy olyan szintű magabiztosságot, hogy a hangom már félhangosan csendül fel. Hogy bármelyik polc mögött is bújik épp, bárhol van, meghallja.
- Oliver? - és elvigyorodok. És kidugom a nyelvem hegyét. Mit szól? Megkaphatom ezt a két dolgot?

Ahogy felhangzik a nevetése, az én vigyorom még inkább kiszélesedik. A saját, kinyújtott nyelvemre harapva próbálom visszafogni... csak nem teszek bele túl sok erőt. Mert nem akarok. Mert tetszik, amit kiváltok belőle az egész jelenettel. Igazából semmi mást nem látok, csak őt. Az egész világon nem létezik más, csak ő. És a nevetése. Meg a szemei.
Ezúttal már hezitálás nélkül lépek közel és fogom meg a felém nyúló kezét.
A kézfején dobolás helyett simogat az ujjam. Apró, kellemes körök, miközben a szemüvegen keresztül is a szendvicseket figyelem. Sonkás-sajtos, tonhalas - fúj! - tojássalátás, csirkés...
- Azt tudom, hogy Steven szerint... - kezdek bele csendesen, inkább magamnak motyogva, de még így is elharapom a mondatot.
Nem fogom azt kérni, ami szerinte jó nekem! Nem kell az, amiben a legtöbb zöldség van és ami elfogadható szintre emeli a szerinte amúgy mérgező bolti szendvicseket. Nem fogok egy bacon-saláta-paradicsom verziót kérni.
- Ez? - mutatok végül kissé kapkodva egy egyszerű sonkás-sajtosra, már csak a sajt miatt is. De jól halhatóan ott a bizonytalanság a hangomban. A kérdő hangsúly.
De ha kell... ha rákérdez, megerősítem. Jó lesz. Igen. Biztos. Még bólintok is hozzá párat, csak a napszemüveg mögül figyelve továbbra is a szendvicseket.

Úgy vizsgálom a szendvicseket, mintha sehova máshova nem nézhetnék. De attól még figyelek, hallom a hangját és figyelem a kezét, ami újabb és újabb adagért nyúl.
Az én szám sarka pedig magától kezd felfelé görbülni.
- ...még van fánk is a kocsiban - emlékeztetem ahelyett, hogy a tényleges kérdésre felelnék. Vagy döntenék. De legalább felnézek rá, amikor magamon érzem a tekintetét. Így láthatja az arcomon ragadt félmosolyt.
Meg sem rezzenek, amikor a keze közelít és eltünteti a majdnem-láthatatlanná tévő mágiát a szemeim elől. Egy pillanatra ösztönből sütöm le a tekintetem, majd szinte azonnal, bocsánatkérésként a kezéért kapok, mielőtt leengedné. Csak a tenyerébe egy apró csók. Utána már nézhet a szemeimbe. Utána már úgy pislogok fel rá, mintha soha nem láttam volna és amikor odahajol, hogy megcsókoljon, belemosolygok az ajkaiba.
- Te - vágom rá a kérdésére hezitálás nélkül, engedve a kitörő ösztönnek. Ő kell. Semmi más. Vagyis...
- ...és szeretném ezt a könyvet - teszem hozzá, ahogy visszatér a józaneszem és felé nyújtom az annyira ölelgetett kötetet. A napszemüveghez nem ragaszkodok. Hiszen rajta keresztül nem látja a szemeim... és anélkül szeretne engem...

Egy részem kapásból túl komolyan szeretné venni a helyzetet. Egy részem közölni szeretné, hogy amennyi fánkot benyomtam, megvagyok további evés nélkül... és talán megjegyezném azt is, hogy milyen sokszor kaptam Steventől azért, mert nem volt étvágyam... mert napokig nem tudtam enni...
De ő most nem komolyan beszél. Vigyorog. És bolondozik. És mire észbekapok az én mosolyom is őszintévé válik, ahogy nagyot bólintva egyetértek vele.
Nehogy éhen haljunk. Pontosan.
...és nehogy csók nélkül maradjon. Maradjak? Igen, én se maradjak az ajkai nélkül. Persze, hogy belemosolygok és utána kimondom az első dolgot, ami az elmémbe tolakszik. Ő kell. Meg a könyv, de utóbbi már egész mellékesnek tűnik. A napszemüveghez pedig főleg nem ragaszkodok!
Szereti látni a szemeim, nekem pedig valójában nincs rá szükségem, hogy a fejemen legyen. Ha azt mondom, csak addig kellett, amíg mosolyra bírtam, vajon elég jó indok, hogy ne kelljen megvennie?
Fejben a szavakat rendezem, próbálok rájönni, hogy lenne a legmeggyőzőbb, csakhogy ő mozdul én pedig mindent elfelejtek, ahogy figyelem az előadást.
- Egyik sem. Próbáld így... - és bal kezem kerül a csípőmre a könyvvel együtt, a jobb a hajamba. Nagyon próbálok úgy tenni, ahogy a régi filmekben a világ legszebb női.
Pár másodpercnél tovább persze nem bírom. A saját butaságomnak és az ő próbálkozásainak hála kirobban belőlem a nevetés. Vagyis... először nem egészen, próbálom visszafogni, csak mosolyogni és vigyorogni... de végül feladom. ...és még ha a tenyerembe is rejtem az egész arcom, dörzsölöm, bújok a tincseim takarásába, attól a hang még ott van.
- ...és akkor máris Marilyn Monroe vagy! - fejezem be a korábban megkezdett mondatot, éppcsak fellesve rá. Fél szemmel. Titokban.

Amíg nevet és vigyorog és mosolyog, addig semmi nem túlzás. A végletekig tudnám így figyelni, míg átjárja a jókedv. Egész végig őt lesném, titokban. Most viszont csak azt nézhetem, ahogy visszakerül a szemüvege és előttem van a lehetőség, hogy az enyémet is mellé tegyem. Vissza az állványra.
Nem akarok elbújni előled, Oliver... - motyogom magamban, egyetlen hang nélkül.
De végül az egész nyöszörgő megjegyzést felülírja az előbbi kis jelenet emléke. A mosoly és nevetés. Attól, hogy megveszi, nem kell takarnia a szemeimet. Hordhatom a pólóm nyakán. Vagy a fejem tetején. Valamiféle vészhelyzetre.
Szóval pár másodperc késéssel a könyv tetejére kerül a napszemüveg és úgy nyújtom először Oliver felé... majd az utolsó pillanatban meggondolva magam én csúsztatom a pultra a szendvicsek és víz mellé.
Az eladó pedig teszi a dolgát, lényegében ránk sem pillantva. Még mindig olyan, mintha csak ketten léteznénk a világban és senki nem látna minket. Ebből merítem az erőt ahhoz, hogy még egy dolgot a meglévők mellé tegyek.
Egy doboz kólát. Igaz, a hűtőig nem megyek el, hogy hideget szerezzek, de a pultnál lévő sem olyan meleg... A lényeg, hogy úgy kerülhet a bevásárlásunkhoz, hogy nem kell ellépnem Oliver biztonságos közeléből.
Nyugton várom végig a fizetést, mindent és bármit, csak arra kapom fel a fejem, amikor félrehúzódik az ajtó mellettünk. ...és abban a pillanatban kapok Oliver egyik keze után. Csak kapaszkodok. Nem ismerem azt, aki belép. Annyi a bűne, hogy túl nagyra nőtt és kopasz, napszemüveggel a feje tetején. De pont ezért hasonlít... mindenkire, aki Steven keze alá dolgozik őrség címszó alatt.

Bocsánat, Oliver. Sajnálom - jön azonnal, fejben, miközben eszemben sincs a pulton lévő dolgokhoz érni. Még a könyvet sem veszem el, csak a biztonságot jelentő kézbe kapaszkodok minden pillanatban, amíg ki nem érünk Sallyhez.
Ott már el tudom ereszteni és kérdés vagy hezitálás nélkül csúszok be az ülésre. Mintha itt tudnék először levegőt venni azóta, hogy a boltban nyílt az ajtó. Utánunk viszont csukva marad. Nem jön ki a férfi és ha idővel meg is teszi majd... valószínűleg a magányosan várakozó motorjához lép.
Bennem mégis ott van a félsz, mintha az elkerülhetetlent várnám. Aztán Oliver megszólal és ekkor mozdulok. Nem felé, hanem a frissen vásárolt dolgok irányába. Kikutatom a könyvet. A kólát. ...és a lényeget. Míg előbbi kettő mellém kerül, addig... a napszemüveg egyenesen az orromra.
- Minden - felelem megkésve, ahogy ránézek, igaz, csak a szemüveg védelméből. De felé nézek és mosolyra húzom a szám.
Aztán eszembe jut, hogy mit mondott a boltban. Hogy feltolta a fejemre a sötét lencséket.
Szóval vissza leveszem.
És nagy levegő be.
És egy újabb mosoly.
Felé.
És nagy levegő ki.
Minden rendben.
Csak megijedtem.

Annyira próbálkozok! Viselkedni. Jó... és jól... lenni! De nem elég. Én nem vagyok hozzá elég? Lekerül a szemüveg. Rámosolygok. Kimondom, hogy minden. Hogy minden rendben. ...és mégis csak egy kérdést kapok.
Valahova a mellkasára csúszik a tekintetem és nem vagyok hajlandó... képes... feljebb nézni rá.
Nincs baj... Oliver. Semmi olyan... amiért bajban lennél... - felelem magamban. Még ott is csak suttogva. De hangosan már a rendes választ adom. Azt, amivel tartozok neki. Nem azért, mert kényszerítene rá... Hanem mert ennyit megtehetek, nem igaz?
- Csak megijedtem... és féltem... hogy... - nagy levegőt veszek és bent tartom és miközben a tüdőm lassan égni kezd, újra meg újra nagyot nyelek.
Minden ilyen pillanatban, amikor az ádámcsutkám mozdul, érzem megfeszülni a nyakláncom. Jó érzés? Nem tudom eldönteni. De... segít. Ahogy az is, hogy a fejemben hallani vélem az ismerős hangot.
Szavak, Benjamin! Válaszolj már rendesen!
Igen. Persze. Jól van. Bocsánat. Menni fog. Sajnálom.
- Bejött az a férfi. A kopasz. Láttad? - kis szünet, amíg a kezem a nyakamhoz csúszik, de nem kezdem csavarni a láncot. Csak érezni akarom, hogy ott van. Mint egy kapaszkodó a földhöz. Steven szavaihoz. Emlékeztető. Hogy beszéljek értelmes ember módjára.
- Olyan, mint Steven... bármelyik embere. Azt hittem, hogy odajön hozzánk. Vagy most utánunk jön - minden szóval csendesebb vagyok. Így, kimondva én is hallom, mekkora butaság. Mert az... nem igaz? Megint egy butaság. Mint amikor azt hittem, az erdőbe megyünk, pedig én választottam úti célt.
- De a férfi motorral van. Azzal nem tudna visszavinni - próbálom menteni, amit még lehet. Megmutatni, hogy én is látom, micsoda őrület, amit összehordok. Látom. Megy ez nekem. Csak idő kellett.
Ne haragudj!
- Nem talált ránk senki. Nem jött értem senki. Nem vesz el senki tőled - nem tudom, magamnak vagy neki ismételgetem. Főleg, mert egy pillanatra sem nézek fel. Csak a kezem jár, hol a napszemüveg szárán lévő vékony mintán, hol a nyakamnál vagy a mellettem fekvő könyv borítóján.
Halkan koppant kettőt. Néha véletlen hármat. És kezdődik a kör elölről.

Minimális vonakodás sincs bennem. A legkisebb késztetésre borulok a már jól ismert helyre, mint egy tehetetlen báb. A mellkasára. Az ujjaim még pár, röpke kör erejéig járják az ütemet... ezúttal Oliver combjánál valahol.
De aztán változik az ölelése és ekkor már az én testem... agyam... is lenyugszik.
Nagyokat szívok a kissé füstös illatból, ami átjárja és minden alkalommal... egy kicsit kevesebb ideig tartom bent a levegőt. Végül már én is ölelem. Oké, valójában csak kapaszkodok a felsőjébe valahol az oldalánál, kissé összekuporodva és figyelem a szavait. Na jó... a hangját.
- Oké... - motyogok ennyit, bár lehet, nem is igazán érteni. Nem mintha számítana. Minden és bármi oké, akármit mond. Akármit szeretne. Oké, Oliver. Oké.
Valószínűleg hosszú percekig bújok. Az agyamban kattognak a másodpercek, de én akkor sem eresztem.
Akkor sem, amikor egy kocsi fékez a szomszédos kútfejnél.
Akkor sem, amikor csapódik az ajtaja.
Akkor meg pláne nem, amikor újra elcsendesedik minden.
Mert megint nem történt semmi rossz.
Valahol ennek örömére mászok feljebb. Vagy valami olyasmi. Csak centiről centire, hogy az állára, a borostájára nyomjak egy csókot. Szavak nélkül is jelezve, hogy... megvagyok. Rendben vagyok.
És most nem kell ezerszer elismételnem magamban, hogy igaz legyen.

Talán... valahol imádom, hogy nem hagy elbújni a hajam mögött. Hogy megkeresi a tekintetem, bárhogy is igyekszek elrejtőzni. Mert megint ez történik. Pedig rendben vagyok. Tényleg. Mégsem nézek rá, még a borostájára nyomott csók után sem. Az állát vizsgálom. A pontot, ahol hozzáértem és csak akkor látom meg ténylegesen a kék szemeket, amikor lehajol.
- Nem lesz baj - ismétlem utána csendesen, suttogva, kötelességtudóan. Pont, ahogy az oké hangzott. Pont, ahogy mindent és bármit mondanék, ha kérné.
A következő kérdésre viszont már később jön a válaszom. Tudatosabban.
- Megpróbálnám - nem hangzik túl jól. Nem hangzik elég jónak. Szóval jár mellé egy csók. Nem a nyakába, de már annak irányába. Egy kicsit megint bújva.
Megpróbálnám elmondani neki, ha mégis baj lenne. Megpróbálnék... beszélni. Akkor is, ha úgy látnám, mekkora butaság. Vagy éppen pont azért, hogy lássam...
Kihasználok még pár másodpercet, de aztán eleresztem. Sőt! Most már nem hajtom vissza le a fejem sem és a bólintás is elég határozottan jön. Majd követik szavak is.
- Van könyvem - jelentem ki egy halvány, de őszinte mosollyal. Mintha ez a két apró szó, a tény... mindent biztonságossá tenne körülöttem. Van könyvem. El tudok merülni egy másik világba, egy nálam erősebb fiúval vagy éppen lánnyal... és amikor majd újra felnézek a lapokból... megint el kell ismernem majd, hogy minden rendben.
Mert így lesz.
- Nem kell sietned. Oké? Van könyvem - ismétlem el újra. Őt is magamat is biztosítva.