Órák. Végtelenbe nyúló órák telnek el, míg semmi mást nem teszek, csak fekszek az ölében anélkül, hogy akár a legkisebb pisszenés elárulná, egyáltalán még lélegzek és ver a szívem. De jól esik. Néha becsukom a szemeim, néha kinyitom őket és amikor újra tudatosul bennem, hogy semmi nem változott, a keze még mindig az hajamban, a fülemen, az arcomon... még mindig biztonságban tart... újra visszatemetkezek a sötétségbe, ahova a zajok is csak tompán szűrődnek be.
Valószínűleg a sokadik kisváros mellett hajtunk el és hagyjuk is azt magunk mögött, amikor mocorogni kezdek. Nem nagyon, csak a cipőn belül megmozgatom a lábujjaim. Percekkel később kinyújtom az egyik lábam. Negyed óra múlva a másikat feljebb húzom. Újabb tizenkét perc elteltével a kezem, amit ölelek, megpiszkálja az orrom hegyét, ami viszketni kezdett. Az egyik ilyen mozdulatnál akad bele a nyakláncomba is az ujjam, én pedig... rászorítok. Megszokásból. De nem kezdem el csavargatni. Ellenőrzöm, hogy ott van-e. Ott van? Igen. Jó. Haladjunk tovább.
Mondjuk abba az irányba, hogy vegyek egy nagyobb levegőt. Az nem rossz kezdés. Utána már egy kicsit hangosabban szűrődik be a kinti világ. Más kocsik hangja, ahogy elhaladnak mellettünk. Valaki dudál. Hármat. Röviden. Tü-tü-tü. Nem tűnik agresszívnek, talán csak így köszönt az egyik sofőr a másiknak. Végül az egészet megkoronázza a tény, hogy... lassítunk? Megérkeztünk?
Sally motorjának a hangja mintha halkulna, ezzel együtt pedig minden más felerősödik. Hangzavar. Gyerekek boldog visítása. Talán velem egyidős srácok és lányok nevetése, miközben próbálják túlkiabálni egymást és... és a zenét. Azt a bizonyos zenét, ami semmi más helynek nem áll jól és valójában máshol nem is hallani, csak az ilyen városszéli kis parkoknak.
Szóval tényleg ideértünk. Vagyis most már... ideje felülnöm, ugye?
Először mégis csak a fejem mozdul. Egy kicsit belefúrom az arcom Oliver combjába. Aztán fordulok az ölében. A hátamra fekszek. Hogy a keze lecsússzon, ha nem vette volna el magától. És hogy... ránézzek. Órák után most először. Nagy bátran... megvárom, amíg lesz ideje rám pillantani. Addig még egy kis erőt gyűjtök a látványból. Belőle.
A nyakában megfeszülő izomból, ami élesebben látszik egy-egy mozdulatnál.
Az álla vonalából, amit alig-alig, de elfed a borosta.
A szempillájából, ami most olyan... puhának tűnik és szeretnék egy ujjal megsimítani. Van ennek egyáltalán értelme?
Végül, ha meglátom a szemeit... azokat a kék szemeket, már könnyedén mosolyodok el. Halványan, de nem szomorúan.
Egy kicsit most minden kevésbé fáj.
Egy kicsit most minden kevésbé rémisztő.
Úgyhogy végül tényleg felülök és amint a hátam az ülés támlájához ér, a tekintetem körbejár. Odakint. A városszéli forgatagon. A három kocsin, ami mögé besoroltunk és ami a parkolónak kinevezett poros placcon készül megpihenni. A többi négykerekűn, amiből családok szállnak ki, miközben a gyerekek izgatottan magyaráznak. Karjuk a levegőben, a szájuk jár. Néhányan ugrálva mutatnak az út túloldalán található parkra.
Hamarosan az én tekintetem is követi az ujjaik irányát. Közel sem olyan varázslatos, mint amilyenként az emlékeimben él egy ilyen hely. Nincs sötét így senkit nem tud megőrjíteni a színes fényáradat. A lehúzott ablakon mégis bekúszik a mámorító illat... ami egyszerűen csak... édes. Tömör édesség. És ehhez jön hozzá a látvány. Óriáskerék, körhinta és valamiféle sínen száguldó kocsi, ami túl alacsonyan megy ahhoz, hogy hullámvasút legyen. Ezer meg egy megbundázott ügyességi játék és árus, akinek a hangja elvész a hangszórókból kiabáló zene kavalkádjában.
Úgy tűnik, mindenki beszél és kiabál és nevet. Csak én nem szólok még mindig. Nincs baj. Láthatóan nincs baj. Csak a szavak akarnak túl nehezen megtalálni. Kell egyáltalán? Keressem őket? Vagy... leparkolja Sallyt és kiszállunk anélkül, hogy beszélnénk?
Ha megfoghatom majd a kezét, akkor én jól vagyok a saját csendünkben is.

Amire most szükségem van? Azt gondolkodás nélkül is tudom, hogy mi lenne. Egy hatalmas könyvesbolt, rengeteg könyvvel. Sőt! Külön emelettel, ahol mindig akad pár sarok vagy épp hely két szekrény között, ahova el lehet bújni beleolvasni több tucat regénybe anélkül, hogy bárki egy szót is szólna. Arra lenne szükségem.
...vagy csak visszafeküdni az ölébe a következő napokra.
De nem így szólt az eredeti felvetés. Azt mondta, bármit választhatok. Bármit és akármit, amit sosem próbáltam, de szeretnék. Ez pedig kizárja mindkettőt, ami az ösztönös választásom lenne.
Mindenesetre elhúzom az időt a kérdése után. Mocorgok. Lehajolok a ki tudja mennyi idővel ezelőtt leesett fánkos zacskóért. Megcsavarom a tetejét, ami eddig is stabilan védve tartotta a fánkokat... de ki tudja, ugye? Kettőnk közé teszem. Majd inkább mégis visszaveszem és a műszerfal tetején hagyom.
Végül nagyon sokára szólalok meg, de addigra háromszor átrágom a szavakat, aminek hála kicsit betanulnak hangzik, amikor tényleg kimondom őket... de hát azok is. Nem betanítottak. Dehogy. Csak túl sokszor ismételtem el magamban.
- El szeretnék bújni veled. Egy kis fülkében. Az egész káosz közepén - minden mondat végén bólintok egy aprót, miközben a tekintetem már megint odakint jár.
Aztán visszaugrik rá.
Elmosolyodok.
És utat engedek a megszokásoknak.
- Kérlek - bököm ki, ahogy hozzáhajolva megcélzom a nyakát. Egyetlen, apró, de annál gyorsabb csókot nyomok valahova a válla és a nyaka közé. Utána már újra a helyemen vagyok és a kilincset szorongatom.
Mehetünk...?

Kell a keze. Abban a pillanatban tudom, amint a lábam a poros földet érinti. El sem mozdulok addig az ajtó mellől, amíg nem áll előttem és nem nyújtja a kezét. Csak ekkor eresztem el a kilincset, mint valami utolsó mentsvárat, hogy az ő ujjai váltsák fel.
Egyik biztonságos ponttól a másikig.
Sally kilincse.
Oliver keze.
A kocsiból könnyebb volt nézelődni, mint idekint szétnézni. Nem is igazán lesek feljebb a saját lábainknál vagy az összefűzött ujjainknál. Valahol az első lépések után az is felrémlik egy pillanatra, hogy elhagytam a sapkát, amit tőle kaptam. Az talán kellett volna. De... széthagytam. Vagy el. Valahol. Jobban kellett volna figyelnem...
De most már nem szólok.
Csak megyek vele, kapaszkodva a kezébe, de nem szorítva. Nem... túlzottan. Azért érezni, hogy egyszerre hideg a tenyerem és izzad. De ezt leszámítva, egész rendben vagyok. Főleg, amikor elhagyjuk a parkolókat és a derékig érő ideiglenes kerítésen is belépünk. Nincs jegy, azért nem kell fizetni, hogy bemenjünk, csak ha fel is akarunk ülni valamire. Odabent... jobb.
Körülöttünk mindenki figyelme a játékokra és forgatagra terelődik. Mintha itt sem lennénk. Két kisgyerek úgy szalad el mellettünk, mintha nem léteznénk. Kikerülnek, de észre sem vesznek. Jobban leköti őket, hogy mielőbb a játékpisztolyokat áruló bódéhoz jussanak.
Ahogy az első körhinta - színes lovak, unikornisok, pegazusok - mellett elhaladunk, már egészen közel húzódok Oliverhez. Az oldalam és a karom az övéhez ér, de már egyre többet pillantok fel.
Rá. Nem a világra. És egy másodpercre elfelejtem... elnyomom a saját idegességem. Merthogy... ő sem tűnik épp teljesen nyugodtnak.
- Szerinted elég magas vagy ahhoz, hogy felülhess az egyik rózsaszín unikornisra? Vagy az túl fura lenne? - faggatom. Próbálom... terelni a figyelmét, bármi is aggasztja. Mosolyogni és csókot nyomni a karjára.
Ha értem aggódik, nem kell. Rendben leszek. Itt kint is. Sokkal inkább rendben, mint voltam az utóbbi években...

Én csak... próbálok segíteni. Mindent és bármit megadnék, hogy eltüntessem belőle azt a nyugtalanságot, ami átjárja. Az agyam egy dolgot diktál... amit Steven... kért mindig... egy-egy hosszú nap végén. De azt nem akarom. Oliverrel nem. Most nem? Csak nem...
Szóval beszélek. Butaságot. A legelső dolgot, ami eszembe jut és közben még mindig fogva a kezét az arcát vizsgálom.
Válaszul megjelenik a mosoly az arcán és a nevetés is követi. Mindennél jobban esik hallani.
Jól csináltam. Valamit így is jól csináltam. Kizökkentettem. Nevetett. És most már a telefon a kezébe kerül. Az én tekintetem pedig a minket körülvevő világra téved. Csak amíg ő a kijelzőt böngészi, én nézelődök. Figyelem a gyerekeket. A nevetést. A családokat. Egy anyát, aki dühösen magyaráz a fiának.
Nagyot nyelek és inkább az ellenkező irányba fordítom a fejem. Kiszúrok egy sebtében összetákolt színpadot. Egy fickó szaladgál fel és le, lendületesen kerülgetve pár hangszert, míg egy másik, egy idősebb férfi mindent beleadva magyaráz.
Talán lesz valami élő zene. Talán valami jó. Talán valami... olyan, amit jó lehet hallgatni. Megvárom, amíg három fiatal egy zongorát igyekszik felvinni, aztán megint fordulok. Úgysem maradunk. Ha rossz zene, nem éri meg. Ha jó... túl sokan lesznek.
- Nem baj, ha nem találod - terelődik újra a figyelmem Oliver felé, majd a saját lábaim irányába.
- Kitalálok majd valami mást. Valami mást, ahol... - egy pillanatra elhallgatok. Mégsem mondhatom ki, ami természetesen jönne, nem igaz? Nem mondhatom, hogy keresek valami olyan helyet, ahol... jobban érzi majd magát. Mint ahogy a parkolóban, amikor már félig az ölében ültem.
- Valamit, amit könnyebb megtalálni. Keresek mást. Kitalálok valami jobbat, oké? - fejezem be végül egyszerűbben ahhoz képest, mint amit a saját gondolataim diktálnak és ha eddig ő nem tette, majd most én megállok.
Menjünk vissza, ha nem találja. Nem kellett volna eleve idejönni. Zárkózzunk be Sally ülésére és csináljon ő valami képet. Telefonnal. Az is pont úgy jó lesz.

Én rendben vagyok. Tényleg. Visszamehetünk a kocsihoz. Nem baj.
Olyan lendülettel beszélek magamban, hogy a gondolataim menetét egy pillanatra sem állítja meg, hogy ő közben reagál. Akkor sem csendesedik az agyam, amikor a telefonja elém kerül és vele együtt a karja és... nem is tudom.
Pontosítok. De, tudom. A fejem káosz és kibúvókat gyártana, miközben a tekintetem akaratlanul is a térképre téved. Csakhogy van ott még valami. A mozdulat, amivel elém került a kijelző. A mozdulat, ami magával hozta az illatot. Az ő illatát. A cigaretta halvány maradékát... a... port... földet... és az egészhez megszorítja a kezem.
- Ühüm... - motyogom, fogalmam sincs, mire, ahogy egy másodpercre hagyom lecsukódni a szemeim. Csak amíg nagy levegőt veszek. Utána képes vagyok figyelni a szavaira. Felnézni az irányba, amerre a keze mutat.
-Jónak tűnik - jegyzem meg, pedig fogalmam sincs. Soha nem kellett térkép alapján úgy igazán eligazodnom. Szóval az az előre is pont olyan jónak tűnik, mint bármelyik másik.
- Oké. Mehetünk - bólintok rá, még ha most nem is kérdezi meg és teszem az első lépést. Csak lassan, megvárva, hogy ő is biztos jöjjön. Vagy inkább, hogy vezessen tovább, én pedig vele tartok.

Már megint egyre gyakrabban lesek körbe. Talán... élvezve a káoszt, aminek itt vagyunk mi is a közepén és főleg... itt van ő nekem. Biztos pontnak. Ahogy Sally üléséről is szinte már biztonságos a világ, Oliver kezét fogva is egészen annak tűnik...
Mire szembejön velünk a fülke, már nemcsak azt szúrom ki, hanem a mellette lévő nagy standot is. Céllövölde, játékfegyverekkel és hatalmas plüssjátékokkal. Amiket valószínűleg az ég világon senki nem nyer meg. Nem mintha én meg akarnám próbálni. Oké, azért a plüss raptor egész aranyos.
De a fényképekért jöttünk. Azért, hogy Oliverhez ölébe üljek... hozzábújjak... és megcsókoljon... és legyen egy sor közös képünk... Még mindig azért vagyunk itt, igaz?
Majdnem biztos vagyok benne.
Csakhogy a szavak, amik eljutnak hozzám egy pillanatra összezavarnak. Értetlenül nézek fel rá, majd a fülkére és vissza rá, miközben egy kicsit jobban szorítom a kezét. Nem idegesen, csak megint nem értem, mi történik.
Van egy tippje?
- Annak néz ki... és világít, szóval... működik - kezdek bele egészen lassan, majd valami ösztönnek engedve, ha már időközben állunk, Oliver elé lépek. Onnan lesek fel rá. Elfeledkezve az egész világról, éppen csak a mellkasához érve, amikor nagyobb levegőt veszek.
- Elbújunk odabent? - suttogom. Valószínűleg egyszerűbb leolvasni a számról a szavakat, mint tényleg hallani őket.

Egy pillanatra bennakad a levegő. Csak egyetlen, hosszúra nyúlt másodpercre, amíg a fülem mellé hajol és beszél. De a mosoly ott bujkál az arcomon, még ha egy kissé lehajtott fejjel próbálom is titkolni.
Megszokásból.
- Az jó... - motyogom. Próbálom. Próbálok beszélni újra és hagyom, hogy maga után húzzon.
A fülkét elérve már készségesen lépek be. Na jó, hátrálok be, mert le nem veszem le róla a tekintetem egészen addig, amíg nem kezd csörögni az apró. Először a műbőrrel bevont, szűkös, de kétszemélyes kis padon. Majd a tengernyi matricán, ami a vastag, műanyag falakat borítja. Egyik sem az eredeti elképzelés része, valószínűleg azok ragasztották, akik használták a fülkét. De van egy hangulata.
Ahogy a paddal szemben, fent futó vakító fénycsíknak is. Megvilágítás, gondolom. Az alatta lévő, egész nagy érintőképernyővel nem is törődök. Nem érdekel, hogy pontosan hány főre állítsuk, fekete-fehér legyen-e a végeredmény vagy milyen színskálán mozogjon. Az érdekel, hogy Oliver beles és az arcomra azonnal kiül a mosoly, ahogy nyújtom felé a kezem.
Elég egyértelmű válasz, ugye?
Az pedig még az eddigieknél is beszédesebb, hogy amint a háta mögött a helyére hullik a rövid függöny, már mindkét kezem átkerül a mellkasára. Valami hirtelen öltettől vezérelve így nyomom... na jó, sok erő nincs a mozdulatban... de próbálom elérni, hogy leüljön. Ha pedig megtörténik, már foglalom is el a saját helyem.
Ülök a bal lábára, oldalasan, egész közel hozzá, befelé fordulva, a fejem elrejtve a nyakába. Csak egy kis időre. Az illata miatt. Be akarom szívni. Érezni, amiből csak egy keveset kaptam, amikor a telefont a térképpel az orrom elé tette.
- Válassz valamit a kijelzőről. Akármit. Utána... megcsókolhatnál - még mindig a nyakába beszélek, de hallani a hangomon, hogy mosolygok.
Érezni akarom... a csókjából... hogy minden rendben. Aztán élvezni, ahogy valóra válik az elképzelés, amit mintha egy másik életben fogalmaztam volna meg.

Minden porcikámmal ott vagyok. Az ölében, bújva, a nyakába lélegezve. A kezeim az egyetlenek, amik valahol féltávon elvesztek kettőnk között. Nem érek hozzá, de... de ő helyettem is használja a sajátjait. A karjai ölelnek.
Biztonságban vagyok...
Már csak a csókjára van szükségem, hogy érezzem, tényleg minden rendben van. Ha érezhetem, hogy képes ugyanúgy csókolni... minden jobb lesz. Még egy kicsit jobb.
- Azt mondom. Vagyis te mondtad. Hogy csak kérnem kell... bármikor... és megcsókolsz - úgy magyarázok, mintha emlékeztetnem kellene rá, mint is mondott akkor és ott, a kocsiban, mielőtt visszakerült a zsebembe a fél szál cigaretta.
Vagy épp csak lehetőséget adok neki, hogy visszakozzon.
Időhúzásnak viszont biztosan megfelel, hogy át tudja gondolni, milyen képek legyenek és mire megszólal... a hangja... valami egészen más, mint eddig. Nagyot nyelek, de aztán felhangzik mögülem a halk kattogás, mint valami visszaszámlálás.
Az első másodpercet elpazarolom arra, hogy még mindig bújva, félig-meddig átlessek a vállam fölött, a kijelzőre. Pontosan akkor kattan el a kép, amikor az orrom Oliver nyakához ér, a tekintetem egyenesen a kamerában. A szám szélén valami rejtett mosoly bújik meg.
Aztán a gép újra számolni kezd, én pedig mocorgok kicsit ültömben.
- Most, oké? - húzom el végre a fejem a nyakától, egészen kihúzva magam De még ekkor is mozogva, keresve a helyem az ölében, az ölelésében... míg végül valamivel magasabbról, mint ahogy ő van, lenézek rá. A vad tincseim az arcomban... meg az ő homlokában. Talán minden kis rezzenésnél csiklandozzák.
- Most kérlek, hogy csókolj meg - beszélek majdnem hozzáérve az ajkaihoz. Már csak az engedélyt várom. Az utolsó utáni kis jelzést, hogy szabad. És akarja. És csókolna. És akkor én is.
Akkor már majd, valahol két kattanás között a tarkóján lesz a kezem. Mert hozzá kell érnem. Kapaszkodnom, ahogy mindig.

Egészen addig a pontig észnél vagyok, amíg meg nem érzem rajta, hogy igazán élvezi. Amikor pedig a tenyere az arcomra siklik és biztosan tart... na akkor engedem el magam. Akkor engedem meg magamnak is, hogy élvezzem. Mert rendben vagyunk. Érzem a csókján, a mozdulatain és az óvatosságon, hogy tudja, amit és mégis ugyanúgy elég jó vagyok neki.
...és ő is az nekem. Több, mint jó.
Mert egyszerre csendesíti le az elmém és kavar fel teljesen. Az érintése, az illata, az ajkainak íze. Azok a pillanatok, amikor a nyelvem táncra hívja az övét, majd egy kicsit elhúzva, elfordítva a fejem magára hagyom... mielőtt újra visszatérek hozzá, hogy csak az ajkaival törődjek.
Játszok vele. És élvezem.
Ahogy azt is, amikor egy időre teljesen eleresztem a józan eszem. Lényegében rácsapom az ajtót arra a vékony csíkra, ami a felszín alatt is figyelte, mikor jön el a pont, amikor túl jól érzem magam. Én pedig maradok az élvezet sötétjében, engedve az ösztönnek...
Így két levegővétel között egy egészen kicsit felemelkedek az öléből. Egy egészen kicsit még magasabbra kerülök, mint ő. Így akarok belőle még többet. Rajta keresztül létezni. Azon a maradék oxigénen, ami tőle távozik a kilélegzett széndioxiddal... én csak... még egy kicsit... így akarom csókolni...
Aztán lendületből huppanok vissza az ölébe.
Pislogva.
Levegő után kapkodva.
- Basszus... - csúszik ki, ahogy most már nyugton maradva hátradőlök. Vagyis félig az oldalsó falnak. És vigyorgok, mint egy bolond. Kipirult arccal, csillogó szemekkel.
Ekkor kattan még egy utolsót a gép. Most már oda sem nézek. A képek alig kapargatják a tudatom falát.
- Ez piszok jó érzés volt. Jobb, mint... mint a legelső... akárkivel... jobb... mindennél az elmúlt évekből! - nem is tudom, miért erőltetem a beszédet, mikor hallhatóan nem jönnek sem jó szavak, sem értelmes gondolatok. De attól megpróbáltam. És vigyorgok. És őt nézem. És a hajamba markolok, hátha ezzel most már stabilan a talajon maradok.

Teljesen szétcsúsztam. A szó lehető legjobb értelmében. Tudom magamról. Érzem széles mosolyomon, a kipirult arcomon és a szívem esztelen dobogásán. Utóbbi még egy ütemet ki is hagy, ahogy érkezik a válasz és látom... tényleg látom rajta, hogy pont úgy élvezte, ahogy én!
És időben megálltunk.
Semmi nem rontja el.
Az főleg nem, hogy a keze újra az arcomra csúszik. Oldalra döntöm a fejem, belesimulok a tenyerébe és egy pillanatra becsukom a szemeim. Jobb is. Amilyen közel kerülnek az ajkai meg akarnám csókolni és... és most talán inkább viselkednem kellene, nem?
Felrémlik az ösztön, hogy jobb, ha nyugton maradok. Legyen bármi... nyugton kell maradnom...
Persze, hogy erre a gondolatra tisztul kicsit a fejem. Sőt, egy kicsit lejjebb is hajtom a fejem. Először csak annyira, hogy ajkai inkább az orromhoz érjenek. Majd a homlokomhoz. Így most jobb.
- Van olyan jó, mint mikor először csókolóztál? Egy piszok szerencsés fiúval mondjuk? A mosolyoddal, meg azokkal a kék szemeiddel elcsábítottad? Elvetted az eszét és a furgonod hátsó ülésére lökted? ...megcsókoltad? - csak találgatok. Beszélek, hogy ezzel valahol a mi csókunkba is kapaszkodjak. Az nem árt meg, ha közben eljátszok egy képpel. Valami olyannal, amit el tudok róla képzelni.
Valamivel, ami a jelenben tart és segít rögzíteni, hogy ez egy jó perc. Egy édes perc. Mert még mindig érzem a csókját, amikor a nyelvem hegye a kissé talán megduzzadt ajkaimhoz ér.
Imádom az ízét... az érzést... Ez egy jó pillanat. Másodperc. Perc. Sok perc.

Nem nézek fel rá, de az arcomra kiül egy halvány mosoly. Pusztán a hangja eléri ezt nálam, nem kell, hogy a szavak tényleges jelentése társuljon az egészhez. Persze attól még figyelek én és még ha talán nem is a legvidámabb, amit a mondat jelent...
Túl rég volt? Túl részeg volt?
...a végére az én mosolyom is kiszélesedik. És mivel nem kell nyugton maradnom.... mert nem kell... senki nem kötelez rá... végre felemelem a fejem és újra ránézek. Még mindig talán túl közelről ahhoz, hogy egyben lássam az arcát. De a tekintetem bejár minden részletet. Látom a mosoly. Látom a szemeit. Látom... ahogy rám néz. Még ha azt nem is pontosan, hogy hogyan néz rám, de... akkor is nekem szól, nekem köszönhető a jókedve és ez piszok jó érzés.
- Akkor... én vagyok az a mázlista fiú, akire emlékezni fogsz a jövőben - szólalok meg végül, ahogy újra odahajolok. Egy újabb csókra. Ezúttal a lopott fajtából, ami csak egy pillanatig tart.
- Kilépek a képekért, oké? - szólalok meg végül, egy pillanatig újra csukott szemmel. De aztán kikászálódok az öléből. Csak a függöny előtt állok meg és lesek vissza rá. Oké, ugye? Mehetek?
...és amint beleegyezik, már ki is bújok, egy másodperc alatt magam mögött hagyva a benti világunkat, hogy az aprópénz bedobó nyílás alól kihalásszam a... három teljes sorozat fényképet. Tizenkét kis kép, amit most a tenyeremben tartok, úgy vigyázva rájuk, mintha a legnagyobb kincs lenne a világon.
Mintha ez... bizonyítaná, hogy tényleg minden megtörténik.
Mert tényleg megtörténik.

Minél tovább nézem a fényképeket, annál valódibbnak tűnik. Mégis rá kellene kérdeznem.
Éppen csak a fejem dugom be a függönyön, de a mosoly ott ül az arcomon, miközben felé nyújtom a képeket. Vegye el, ha szeretné, csak vigyázzon rájuk.
Ez valódi, igaz? Minden... valódi. Ahogy a rossz is az volt, most ez... a jó is.
Annyira szeretném megkérdezni! Hallani, ahogy kimondja ő is és újra meg újra biztosít róla. De butaság lenne, úgyhogy csak beharapom a szám és visszafogom a szavakat. Hiszen én is látom, hogy mindez megtörténik! Sőt, érzem még a csókja visszhangját. Az érintését, ahogy ölelt, amíg az ölében ültem.
Valódi.
- Nem tudom, mit műveltem veled, de sajnálom - lépek beljebb, és még ha az ölébe nem is ülök vissza, attól ott állok meg mellette. Kezeim - ha szabadok - összekulcsolva a hátam mögött, éppen csak nem érve hozzá a fülke falához.
Megszokások, ugye.
De legalább a tekintetem rajta. Nem bújok el. Nem úgy sajnálom. Nem kell ténylegesen bocsánatot kérnem. Nem csináltam... semmi rosszat.
- Az első képen elég érdekes arcot vágsz - teszem hozzá magyarázatnak, hogy tudja, pontosan miről is beszélek. De az arcomon mosoly. Rendben vagyok. Vele vagyok. És minden, ami történik, valódinak tűnik.

Egyre szélesedik a mosoly az arcomon és a gondolat, miszerint talán mégis én csináltam valami rosszat, egészen elhalványul. Pedig én csináltam... de mégsem volt rossz. Csak egy rossz mozdulat. A nevetése mégis az egészet elfeledteti velem. A szorító ujjaim ellazulnak a csuklómon. Majd eljön a pillanat, amikor mosolyogva tesz úgy, mintha letépné a képet...
Ekkor már azonnal előtte vagyok. Gondolkodás nélkül.
- Nem! Ne tépd! - szólok rá egész hangosan és lényegében vigyorogva vetem magam rá.
Az egyik kezem markol az övére, próbálom beteríteni az ujjaimmal, hogy esélye se legyen kárt okozni. A másikkal pedig kapaszkodok a vállába... oké, innen már egyetlen fél mozdulat kell. Nem törődök azzal, hogy a földre lököm a többi fényképet, újra az ölében kötök ki. Ezúttal szembe ülve vele. Teljesen kényelmesen.
- Haragudni fogok rád, ha széttéped! - próbálok nagyon fenyegető lenni és még mindig próbálom szorítani a kezét kettőnk között, ahogy a nyakába temetem a fejem.
Miért ver ilyen őrült sebességgel a szívem?
- Kérj bármit. Menjünk vagy maradjunk. Akármi. De az összes képet szeretném megtartani - motyogom csendesen, végig a nyakába szuszogva. Majdnem... de tényleg csak majdnem megcsókolva a csupasz bőrt.
- Még a félig elszívott cigit is odaadom cserébe. Kidobhatod, ha szeretnéd. De a képeket szeretném... oké? - teszem hozzá.