Nem veszem komolyan. Nem... nem egészen komolyan. Láttam a mosolyában, hogy nem tépné le és el a képet. De attól még tényleg megtennék bármit, amit csak akar, ha nem semmisíti meg. Amikor pedig úgy tűnik, kimondja, mit szeretne cserébe, már egy kissé elhúzódok. Csak annyira, hogy egész közelről lássam az arcát. A szemeit. És ő is lássa, ahol szép lassan kiül egy mosoly az arcomra a szavait hallva.
Majd végül bólintok. Egyet és kettőt és még egyet.
- Ez jó. Ez könnyű - és még egy bólintás érkezik. Megerősítésként.
Könnyebb, mint bármi, amit Steven akart tőlem... bármiért cserébe...
- Alku. Ígérem. Meg ilyesmi - teszem hozzá, újra a nyakába hajtva a fejem, most csak kissé lustán. Kényelmesen.
A kezem, amelyik az övét tartotta bilincsben... vagyis próbálta... most szép lassan ereszt, éppen annyira, hogy egy ujjal simogathassam. Ha pedig beáll a csend, hát hagyom. Jól esik. Nagyon sokáig... jól esik. Egészen addig, amíg be nem férkőzik a gondolataim közé az emlék, amikor Steven ölében kellett így ülnöm és...
...akaratlanul is egy nagyon halk kis nyöszörgés tör fel. Amit azonnal leplezek is egy torokköszörüléssel. És azzal, hogy felugrok az öléből. És azzal, hogy felkapom a földre lökött fényképcsíkokat.
- Menjünk. A színpadhoz. Hátha lesz valami jó zene. Megmutathatnád, miféle tánc ragadt rád a gyűléseken - egy kissé lehet, hogy hadarok. Egy egészen kicsit. Csak nem akarok beleragadni az emlékképbe, ami villámlásként sejlett fel az előbb.
De attól még van egy mosoly az arcomon. Egy halvány. Nincs baj. Csak menjünk. Terelje el a figyelmem és minden rendben lesz.
...és akkor betarthatom az ígéretem, hogy ne igazán gondolkodjak...

Ne kérdezz rá... ne kérdezz rá... ne kérdezz rá... Kérlek!
Hiába könyörgök némán, már szinte hallom a hangját. Stevenével keveredni. Az óvatos "Benji"-t és a határozott "Benjamin"-t, hogy mondjam el, mi baj van. De nincs semmi. Amíg képes vagyok visszanyomni az emléket... a szégyent... a... mindent és nem engedni, hogy túl sok időre megakasszon, addig nincs baj.
Végül el sem hangzik a nevem. Semmilyen formában. A valóságban nem. De beszél. Kérdez. És rám mosolyog. Így sokkal könnyebb túllendülni. Még a képek sarka sem gyűrődik az ujjaim között. Mert figyelek. Oda tudok rá figyelni, hogy ne szorítsam.
Csak a kérdésére reagálok késve. Már a rögtönzött ajtónál... függönynél állva. Fogom a vastag anyag szélét és onnan, a vállam fölül nézek vissza rá.
Azt akarom... nem. Steven akart dolgokat. Én szeretném őket... Azt szeretném, ha megmutatná, mit tud. Ha táncolna...
- ...velem? Ha velem kellene... táncra perdülnöd...? - szándékosan úgy fogalmazok, ahogy ő tette, de még egy kicsit így is halkabb a hangom, mint indokolt lenne.
De továbbra is mosolygok. A szemeibe. Egy kicsit talán kérlelve is.
Játssz velem! Ne kérdezd, mi történt, csak játssz velem... és idővel majd elmondom. Akkor, amikor újra az öledben fekszek és semmit nem látok magam előtt, csak Sally műszerfalán a sötét bevonatot.

Az egész olyan, mint valami makacs árnyék. Mögöttem van, mert épp szemből süt a Nap... Oliver mosolyán keresztül... de érzem, hogy nem ereszt el. Soha nem fog?
De én mégis képes vagyok mosolyogni és minél tovább teszem, annál könnyebb. Képes vagyok táncról beszélni, elképzelni, hogy milyen lehet vele... szóljon épp bármilyen zene vagy akár semmilyen.
- Velem - biztosítom, hogy jól hallotta és a mosolyom egy kis időre teljesen valódivá válik. Így nézem végig, ahogy talpra áll, így hallgatom a folytatást és így kap el a kacsintása.
Meg így gyengülnek el egy pillanatra a lábaim.
Ösztönből kapaszkodok meg benne, a nyaka köré fonva a karjaim, éppen csak lábujjhegyre állva. Megcsókolva. És már megint azonnal eltűnve, mielőtt esélye lenne bármire komolyan reagálni.
Egyik kezem a képekkel együtt a zsebembe - a megörökített fülke emlékei bekerülnek a féltve őrzött cigaretta mellé -, a másik elkapja az övét és mintha tudnám, mit művelek, húzom magam után. Pedig nincs tényleges tervem. Azon kívül, amit elmondtam. Csak menekülök az árnyék szorításától.
Nem mintha sokat kellene gondolkodni.
Ezt szerette volna, nem?
Követem a zenét... az élő zenét, nem a különböző játékokból áradó dallamot... Húzza a gyomrom a dob mély ritmusa. Minden lépéssel egyre kisebb a távolság.
Csak akkor állok meg, amikor elég közel vagyunk, hogy tökéletesen lássuk a pár srácot ugrálni a színpadon... de még elég távol, hogy ne kelljen a körülbelül egy tucat családból álló nézőközönség részének lenni.
Ekkor maradok nyugton annyi időre, hogy ténylegesen a zenére figyeljek, amit játszanak. Biztos vagyok benne, hogy felcsillannak a szemeim, ahogy felismerem a zenét és még ha nem is valami minőségi feldolgozás... én egy pillanatra leeresztek. Először csak a lábujjaim járnak a cipőn belül, de aztán ténylegesen lenyomok valamiféle táncot.
Majd fordulva egyet Oliver mellkasába rejtem a fejem. Zavarban. Elbújva. De mosolyogva. Vigyorogva. Még ha nem is láthatja senki.
- Szóval... felkérsz táncolni? - motyogom valószínűleg alig érthetően, tekintve, hogy erőből nyomom a pólójába az arcom.

A végletekig zavarban vagyok. Próbálok is eltűnni a pólójába temetkezve... de nem előle. Persze attól még kell egy kis idő, mire emelem a fejem. Először csak az állam támasztom a mellkasán, szinte sóhajszerűen véve levegőt. Nincs olyan erős oliver-illata, mint az előbb volt, mégis ugyanolyan jól esik.
Utána pedig már viselkedek. A tekintetem keresi a már egész jól ismert szemeit. Majd a mosolyát. Végül utóbbinál le is ragadok, amíg meg nem szólal. Amíg el nem suttogja azt a kérdést.
A következő pillanatban már sehova nem nézek. Becsukom a szemeim és hagyom, hogy a csókjának hála a gerincem mentén végigfusson valami őrült jó érzés. Még abban is biztos vagyok, hogy egy kicsit... elpirulok. Legalábbis érzem, hogy szinte lángolni kezd a füleim hegye. De talán nem látszik a tincseim között.
Mindenesetre lehajtom a fejem. Majd újra felemelem. Felnézek rá. Ez minden, csak nem illendő válasz egy ilyen kérdésre, de most nem tudok szavakkal felelni, csak a néma tekintetemmel és a mosolyommal. De attól még... igen.
Igen, igen és igen! Táncolnék vele. Szeretnék.
Itt már semmit nem hallok. Se a zenét, se semmilyen ritmust. Minden porcikám a saját szívem, kicsit sem nyugodt ütemére lüktet. És csak még hevesebb lesz, amikor megpörget! Utat engedek egy jókedvű nevetésnek. Nem túl hangosnak, nem túl feltűnőnek, de attól még ott van és ahogy utána visszakerülök... visszapördülök a karjaiba... mert vissza kell kerülnöm... bújnom, vele ringatóznom... úgy hagyom kicsúszni a gondolataim, mintha sosem lett volna semmiféle gát az agyam és a szám között.
- Lehet, hogy szeretlek.
Lehet. Igen. Lehet, hogy szeretem.

Meg sem fordul a gondolataim között, hogy hiba lett volna beszélni. A szavak igaznak és helyesnek tűntek, amint hangot adtam nekik, így hát nem aggaszt az utánuk következő csend. Az a csend, ami valójában csak a fejemben beálló zúgásnak köszönhető. Az, ami minden mást elnyom, kivéve a vérem dobolását a fülemben.
Pislogás nélkül figyelem a szemeit, akkor is kizárólag a kék mélységet nézve, amikor az ő tekintete elvándorol. Tudom, hogy meg fog csókolni. Millió és egy történet íródott arról, hogy ez a következő lépés egy vallomás után. És szeretném is.
De nem teszi. Egy pillanattal később a fülemnél van. Tudja, hogy ezt szeretem! Szándékosan csinálja. Kínoz. Vagyis nem kínoz, de... egy kicsit elakad a lélegzetem, ahogy megszólal. A szavak és a hangja együtt gátol meg abban, hogy levegőt vegyek. Csak egyetlen, hosszúra nyúlt másodpercre, hogy végül akadozva fújjam ki, ami a tüdőmben maradt.
Vajon mondta neki valaha bárki, hogy szereti?
Futó gondolat, semmi egyéb.
Nem is lehetne több, mert ott az a simítás, amire meg a szívem adja meg magát egy pillanatra. Átugrik egy... vagy inkább két ütemet, mielőtt visszatérne a munkájához. Csak a lábaim nem igazán akarnak. Nem mintha ellenemre lenne, amikor újra megpörget. Mégis úgy fordulok, mintha részeg lennék. Túl puha a föld, túl könnyű minden körülöttem... túl magasan érzem magam.
Lehet hibáztatni, hogy lényegében beleesek a karjaiba?
Nevetve.
- Bocs - motyogok ennyit az ügyetlenkedésem miatt mentegetőzve, valamiféle rendes bocsánatkérés helyett.
Ezek után talán mindketten jobban járunk, ha nyugton maradok. Hozzábújva. Az arcom az ő álla alatt találja meg a tökéletes helyet, mélyen beszívva az illatát, míg az egyik karom körülöleli a nyakát. Alig mozdulok a kis ringatózást leszámítva, de azért a másik, még épp szabad kezem kiköt a tarkójánál, hogy egészen lustán cirógassam. Alig érve még a rövid hajszálakhoz is.

Úgy érzem, sosem voltam még nagyobb biztonságban, mint a karjaiban.
Még ha a szívem rá is cáfolna, hiszen valami hihetetlen sebességgel ver. De ezúttal nem a nagyon is jól ismert félelem hajtja. Most... jó érzések dolgoznak bennem.
Lehet, hogy el is elengedhetném az előbbi megállapításomból a "lehet" szócskát. Elismételhetném anélkül, miközben az arcom egészen a nyakába fúrom. Elég lenne suttogni. Hallaná.
De akkor talán elveszne a nyugalom. Akkor újult erővel lódulna meg a szívverésem, ami másodpercről másodpercre egyre közelített a normális felé. Majd... máskor megmondom neki. Most inkább mélyet szívok az illatából, miközben az ujjam megállás nélkül cirógatja a tarkóját és vele ringatózok.
Valamire. Akármire. Fogalmam sincs. Csak jó elengedni mindent és létezni.
No meg hozzáérni a nyakához az ajkaimmal. Nem megcsókolni, tényleg csak hozzáérni egy másodpercre, hogy jelezzem, hallom... és egyetértek. Én sem akarok innen sehova se menni. A karjaiban akarok maradni.
Lehetne, hogy a következő éveim az előzőekért cserébe most így teljenek? Hogy maradhassak? Így? Vele? A karjaiba és az illatába burkolódzva.
Maga lenne a tökéletes világ, csakhogy ő kirángat belőle. Vagyis... nem egészen. Mert a fülem mellett beszél és az jó, de... menjünk? Az előbb még...
Muszáj összeszorítanom a szemem, hogy egy lélegzetvételnyi időt lopva magamnak, megpróbáljam lecsendesíteni az elmém, ami éppen elég nagy hangon kiabál velem. Baj van? Elrontottam valami? Mit? Helyre tudom hozni? Miért akar hirtelen menni?
De ha én lettem volna a hibás... ha valamit akaratlanul is tettem volna... nem a fülembe suttogott volna, nem igaz? Akkor nem így mondta volna. Tudja, hogy ezt szeretem és...
- Oké - bököm ki másodpercekkel később. De attól még muszáj biztosra mennem. Mondjuk bólintanom, ahogy kibontakozok a karjaiból, ha engedni.
És megcsókolnom.
Tudnom... éreznem kell, hogy minden oké és jó következtetést vontam le!

Senki mást nem látok vagy hallok, kizárólag őt. Teljesen kitölti a világom és nem ad helyet semminek és senkinek.
Kivéve a kétségeim. Mert azok bármilyen kis résbe befúrják magukat és a mostanit az sem csillapítja teljesen, hogy a fülem mellé érkezik az apró csók. Bármikor beleborzonganék. Bármikor imádnám. De most nem győz meg. Egy pont a "nem rontottam el semmit" oldalnak, de még így is hangosak a kétségeim.
Persze, hogy nem mozdulok, amikor húzni kezd. Az ujjaim kapaszkodnak az övébe, de szükségem van arra a pillanatra. Szükségem van a lehetőségre, hogy megcsókolhassam. Meggyőztem magam, hogy az majd bizonyítja, nem hibáztam.
...és el is dönti! Abban a pillanatban, ahogy belemosolyog a csókba, tudom, hogy nincs baj. Nem rontottam el semmit. Nem hibáztam. Nem haragszik. Egyszerűen csak mégis megyünk. Miért ne lehetne valami jó oka rá? Mondjuk eszébe jutott valami, amit szeretne megnézni. Ahova szeretne elvinni...? Ahol...
Egy másodperc alatt szorítok rá a kezére, ahogy beszűrődik a valóság és megkapom a választ. Azt, ami tényleg történik, a világunkon kívül. Nem is az számít, amit mond, csak a tény, hogy valaki hozzánk szólt. Valaki lát minket és már nem vagyunk láthatatlanok a forgatagban. Ha pedig ő észrevett más is megteheti. És más is hozzánk szólhat. És kérdezhet. És mindenki észrevehet. És mindenki megtalálhat.
Oliver már nem is igazán hallom. Csak a tény van meg, hogy beszél, hogy erőteljesen szól vissza és ahogy újra megindul, mindenféle hezitálás nélkül tartok vele. Szorítva a kezét. Mert vele biztonságos. Mégis minden lépéssel egyre erősebben kapaszkodok belé és közben kizárólag a lábaim elé nézek.
Majd ő vezet. Biztos vagyok benne. Bízok benne! Remélhetőleg visszamegyünk Sallyhez. Ha pedig sikerül is addig eljutnunk, ott már magamtól eresztem el és nem feltétlen várva rá, szállok be. Odabent pedig könnyebb lesz.
Annyira, hogy rá tudjak nézni... félig-meddig... és megint abból a bizonytalan mosolyból villantani rá. Minden rendben. Ugye? Minden rendben? Egy kis beszólás nem a világvége. Régen is... valaki más mellett... akkor sem volt soha gond. Más is jól kezelte. Csak valamivel hangosabban. Vigyorral az arcán.
A nagy képet nézve pedig nem lettünk túl feltűnők. Senki olyan nem talált meg minket két hangosabb szó miatt.

Teszem, amit kell, ennyi a nagy titok. Mozgok, mert a kocsinál vagyunk. Húzom a kilincset, mert szabad. Beszállok, mert biztonságos. Végül pedig mosolygok... mert ő nem teszi.
És várok. Kivárok. Bármeddig. Hogy rám nézzen. Olyan szinten csendben tudok lenni, hogy azt sem hallani, ahogy levegőt veszek. Végig így figyelem, teljesen némán, csak egyetlen egyszer csalva... na jó, kétszer.
Egyszer megfordul a fejemben, hogy a nyakába csókolok. Az talán kirántja ebből a különös állapotból. De végül lebeszélem magam. Nincs elég merszem piszkálni.
Másodszor pedig akkor, amikor helyette és mellette kilesek az ablakon. Önző módon a saját megnyugtatásomra, hogy meggyőződjek róla, senki nem ugrik ide a kocsihoz.
De utána visszatérek hozzá és amikor rám néz és mosolyog, egy kicsit helyrebillen a világunk.
A biztonságos világunk, amiben nincs más.
Meg kellene rémítenie a képnek, hogy megver valakit? Talán...? Valójában megrémít? Tovább viszi az agyam a lehetőséget, hogy rám is kezet emelhet? Egy pillanatig sem!
Bízok benne. Szeretem.
A megállapításra újabb köröket futnak a gondolataim, de mind ugyanoda vezet. Oliver verekszik. Nem feltétlen rossz értelemben, de valamiért újra meg újra itt kötök ki. Megüt mást. Megüt dolgokat. Megüt bármit... Miattam? Igen. Párszor. De soha nem engem.
A kérdéssel viszont megszakítja a fejemben sebesen futó hullámvasutat, de az első reakcióm még így is egy ösztönös, apró vállvonás. Aztán megrázom a fejem. Nem tudom. Vagyis tudok dolgokat. Hogy mit lenne jó. De közben mégsem.
Végül nagy levegőt veszek, szinte sóhaj és a fejem előre fordul. Kilesek a szélvédőn a többi parkoló kocsira. Csak el innen? Az lenne a legjobb válasz? De azzal nincs kisegítve, hogy merre induljon.
Egy pillanatra vissza is nézek rá. Majd újra előre. Majd a fejem koppan az ülés mögötti fémen. A nyakamban az inak egy kicsit megfeszülnek, de nem azért, mert én magam feszült lennék... csak magától a helyzettől. Ahogy a fejem tartom.
Látni, ahogy nagyot nyelek. Ahogy azt is, hogy az apró mozdulatnak hála a nyaklánc egy kicsit megfeszül a helyén.
- Ez lett volna az első? Hogy megversz valakit. Amiért beszól - szólalok meg csendesen. Nem félve, nem rossz kedvűen vagy ilyesmi csak... tényleg halkan.
Elég hangos mellé a fejem. Nincs jogom faggatni. Amúgy is, mit számít? Rám még a gondolataimban sem emel kezel! Akkor nem mindegy, hogy verekedett-e már ilyen miatt?

Rá sem pillantok, mégis tudom, hogy nem kellett volna kérdeznem. Semmit nem kellett volna kérdeznem, csak megkérni, hogy induljon. Menjünk. Bárhova. De én bolond faggattam és most itt az eredménye. A kissé terelő felelet, ami nem is is igazán válaszol meg semmit.
De most már hallgatok. Azért is csendben maradok, hogy ne rontsak még többet a helyzeten. Csak a fejem biccen inkább lefelé, ahogy hallgatom a folytatást.
Azt hiszi, azért kérdeztem... azért aggódok, hogy végül engem üt meg?
Képtelenség. Butaság. Baromság!
Mégis ösztönből indul meg a kezem először a nyakam és a nyaklánc irányába. De félútig sem jutok, megváltozik a cél és helyette az ő kezét keresem. Amolyan néma jelzésként, hogy tudom, nem kell aggódnom. És hogy nem félek tőle.
Az már inkább tűnik rémisztőnek, amikor tényleges válaszokat kapok.
Alig-alig tudom elképzelni kisfiúnak, akit kigúnyolnak és akit addig vernek, amíg elhiszi, hogy őt csak gyűlölni lehet. Dühös... részeg srácnak... még nehezebben megy. Csak így vagyok képes látni. Ahogy én ismerem. Olyannak, ahogy velem bánik.
De hiába hagy cserben a képzelőerőm, most hálás vagyok, hogy nem látom magam előtt mindazt, amit elmond. Így is elég rossz érzés. Így is érzem a mellkasomban a szorítást és a kényszert minden pocikámban, hogy segítsek neki. Vidítsam fel. Tegyek meg mindent, hogy jobban legyen és elfelejtse a rosszat, amit kapott. A gyűlöletet saját maga iránt.
De mire talán mozdulnék és meglenne a terv, terel. Valójában nem lep meg, hogy a beálló kis csendet követően újra megkapom az előbbi kérdést. Csak ezúttal... hagyom elsiklani a témát.
- Látod ott a víztornyot? - mutatok előre, tovább a szinte végtelenbe vezető 95-ös mentén. - Arra pont ugyanolyan jó lesz, mint a másik irányba. Majd útközben kitalálok valamit. Leszek a GPS-ed és nem árulom el, pontosan hova megyünk - megpróbálom játékosra venni. Visszavarázsolni a mosolyt az arcára. Sőt, ha eddig hagyta is, hogy fogjam a kezét, most kihúzom az ujjaim és kérdés vagy engedélykérés nélkül keresem az utat a zsebéhez.
Csak a telefonját szeretném megkaparintani. De... nos, ha más nem, arra jó lehet a mozdulat, hogy kizökkentsem.
- Mobil... - magyarázom végül, motyogva, ha nem lelem meg elsőre, melyik zsebébe is rejtette. De utána már a készülékkel, mint valami trófeával a kezemben, látszólag elégedetten helyezkedek el az anyósülésen.
Egy pillanat alatt oldom fel a képernyőzárat és nyílik a google. Az más kérdés, hogy csak az üres oldalon jár az ujjam. Felhozom a virtuális billentyűzetet, nézem a villogó kurzort, majd eltüntetem. És újra. Meg még egyszer. Nem tudom kiverni a fejemből a szavait.
Verés.
Utálat.
Gyűlölet.
Tudom, hogy mindaz, amit elmesélt a múlt. Tisztában vagyok vele. De attól még nem hagy nyugodni, akkor sem, ha közben elindulunk. Újra meg kell szólalnom. Nem kérdeznem! Véletlen sem. Nem kockáztatok, hogy újra elvegyem az esetleges mosolyát. Csak beszélek. Most az egyszer, kimondanom, ami eszembe jut. Sőt, nemcsak jártatom a szám, de mindezt anélkül teszem, hogy előre átgondolnám, újra és újra megfogalmaznám, amit szeretnék, amíg hibátlan nem lesz.
- Én semmit olyan nem látok benned, tudod? Ami gyűlöletet vagy rosszat érdemelne. Én... azt látom... azt tudom, milyen őszinteséggel ismételgetted eleinte, hogy nem harapsz. Azt, hogy figyeltél rám és emlékeztél... arra, hogy nem szabad intened, amikor az erkélyen vagyok. Csak biccentettél. Meg azt, hogy bíztál bennem... rám bíztad Sallyt, pedig első próbálkozásra túlkaptam a vezetés dolgot. ...és azt is tudom, hogy mennyire hiányzik, amikor nem mosolyogsz. Meg azt, hogy milyen biztonságban vagyok, amikor ölelsz. Oh és azt is, hogy milyen végtelen óvatos voltál, mikor először kérleltelek, hogy csókolj meg... Mert megállítottad magad! Megcsókoltad a homlokom, a szememnél, az arcom, az orromnál és megint a másik oldalt és... - tudom, hogy végtelen káosz, amit összehordok, de ha nem beszélem meg előtte magammal, akkor erre vagyok képes. Mondom, amit elém dob az agyam, és csak itt valahol hallgatok el a felsorolással. Mert belegabalyodik a nyelvem az egészbe és még a gondolataim is kezdenek egy hatalmas gubanccá válni.
De tudnia kell, hogy én meg így látom. Óvatosnak. Figyelmesnek. Védelmezőnek. Egyszerűen... jónak.

Mosolyog és nevet.
Kisebb győzelemnek fogom fel és én is elmosolyodok. Félig-meddig titokban. A bólintás viszont egyértelműbb, indulhatunk, amelyik irányba neki tetszik. A lényeg, hogy a motor beindul és én már egész elégedetten dőlök hátra.
Annak ellenére is, hogy kénytelen vagyok elismerni, a szavai beragadnak az agyam egy kis sarkába. Amikor pedig az ujjam már a google kezdőoldala fölött lebeg, muszáj beszélnem. Átgondolás nélkül, csak hagyom ömleni a szavakat. Tudnia kell, én milyennek látom. Hogy nincs semmi... rossz...
Most nem zavar, hogy komplett káosz, ahogy egymásba fűzöm a gondolataim. Még maga a tény sem piszkál, hogy ez rengetek szó magamhoz képest. Az agyam vetíti elém az emlékeket, amikről beszélek és mire összegabalyodik a nyelvem, már megállás nélkül mosolygok az orrom alatt.
- Nagyon sok apróságra emlékszem - szólalok meg újra, most már sokkal lassabban, megfontoltabban beszélve, mint eddig.
Végül is, hova kapkodni? Újra és újra rám mosolyog, én pedig vissza. Ki szeretném élvezni, olyan szinten, hogy még a telefon kijelzőjét is hagyom elsötétülni, miközben őt figyelem.
Általában.
Általában hagyom összeakadni a tekintetünket, de azért van, hogy el-elkapom a fejem és a lábaim figyelem. Csak ezúttal nem szégyenemben. Persze a gondolataim attól még pörögnek. Túl sok apróságra emlékszem, nem hazudtam. Jóra és rosszra. A vele történtekre... és azokra is, amiket Steven tett.
De most nem kalandozok el. A mosolya és tekintete segít nem elmerülni és amikor már vagy harmadjára sütöm le a tekintetem... zavaromban... igen. Végül oldalba bököm. Játékosan.
Meglepő, hogy maradok is ott? Már megint a karjának döntve a fejem, ahogy ezelőtt egész sokszor és az ujjam újra jár a kijelzőn. Tudom, mit keresek.
- Arra is emlékszem, hogy amikor a kutyafuttatón elhasaltam, csak nevettél - jegyzem meg közben és hallani, hogy vigyorgok. A legkisebb sértettség sincs bennem és miközben megkeresem a legközelebbi helyet, ahol van...
Tökéletes!
Azt leszámítva, hogy lehet túl messze van. Vagy nem? Túl messze kell vezetnie?
Valamivel több, mint három órás út meg egy államhatár átlépése... Egy kicsit el is hallgatok, megdörzsölöm az arcom. Akkor lenne közelebb, ha keresztülmennénk Vegason, de... azt nem igazán akarom.

Az van, hogy zavarba hozol! - kiabálom neki fejben, miközben próbálom visszanyelni még a mosolyom is. De ha így néz... akármilyen is ez az "így", tényleg zavarba fog hozni és megint a fülem tetejéig pirulok és akkor még inkább zavarba leszek és Sally padlóján keresztül süllyedek ésésés... Nos, oké, akkor nem tudom, mi fog történni.
De túl fura érzés. Egyszerre ismerős és teljesen idegen és nem tudom, hogy kezeljem vagy mit kezdjek vele. Az pedig nem választható, ami a fánkos parkolóban adta magát, hogy meglépek előle és magamra csukom a kocsi ajtaját.
Nem mintha olyan rossz megoldás lenne az, hogy egyszerűen a karjának döntöm a fejem. Végül is, a tekintete elől így is elbújok... nagyjából... de a mosolya és a nevetése, ahogy jókedvűen rázkódik a teste, még mindig az enyém lehet. Már éppen megjegyezném, kissé talán kapkodva, hogy akkor is tökéletes volt az a nevetés...
...az volt. Mert az ő nevetése...
...nem kellett volna sírnia. Csakhogy a szavak megakadnak bennem és még ha próbálok is csendes maradni, hallani a küszködést. Annyira próbálok nem nevetni! De talán ettől még rosszabb és hangosabb és feltűnőbb. Mint mikor az ember egy tüsszentést akar visszafogni és ettől még inkább magára vonja a figyelmet.
Két nyelv a számban.
Egy nyelv.
Az övé.
- Bezzeg, amikor a te nyelved van a számban és kérlel...! - bököm ki végül, még mindig a nevetésemmel küzdve.
De végül kénytelen vagyok feladni. Félig-meddig. Vagyis addig dörzsölöm az arcom, teljes tenyérrel, elrejtőzve mögé, amíg nem vagyok képes csendesedni. Mert nem akarok hangos lenni. Aminek... nincs sok értelme, tudom, de akkor sem tűnik helyesnek.
Attól még jól érzem magam.

Annyira próbálok nem nevetni, de nem igazán segít, hogy magyarázni kezdi, miért is más, amikor az ő nyelvéről van szó. Túl jól szórakozok, túl... szabadnak és boldognak érzem magam vele.
De attól még felé kapom a fejem, amikor félbemarad az a mondat és... igen, ott a tökéletes alkalom arra a pillanatnyi csókra. Vigyorgok, mint aki valami főnyereményt zsákolt éppen be és egy kis ideig még marad az irányába a tekintetem, mielőtt újra magam elé figyelnék. A telefon kijelzőjére... bár nem igazán látom, mit is mutat a térkép.
Szinte már ösztönös mozdulatnak engedek, amikor megharapom a szám szélét és még a nyelvem is végigfut ott. Nem idegesen, csakhogy újra érezzem a csókja ízét.
Annyira elveszek a saját... lehet-hogy-szerelmes gondolataimban, hogy kis híján elhajítom a telefont, amikor némán megrezzen a kezemben.
- Kanyar! Rá a 160-asra! - lényegében suttogva kiáltom, ami elég furán hangzik. De legalább így sikerül szólnom az utolsó előtti pillanatban, hogy talán még esélye legyen reagálni.
- ...utána át az államhatáron és onnan olyan... két óra még - teszem hozzá továbbra is csendesen, lényegében elismerve, hogy talán kicsit túllőttem a távolsággal.
De... nem baj, igaz?