Minden mozdulatát követi a tekintetem, de most először tudom... tényleg tudom, hogy nem azért, mert egy részem arra számít, eltűnik előlem. Azért követem, mert tetszik, ahogy a karján... amivel végtelen biztonságban tud tartani... megfeszülnek az izmok, ahogy kilöki az ajtót. És talán még utána is kicsit... másképp figyelem...
Egy pillanatra megint átfut rajtam a szégyen. Összeszorítom a szemem, és addig tartom bent a levegőt, amíg az égő tüdőm nem emlékeztet rá, hogy elég volt.
Utána rendben vagyok.
Utána már a könyvért nyúlok.
...és bár valójában nem olvasok, leköti a figyelmem a borító. A színek, a kanyargós betűk... az ujjam vigyázva kikerüli a képen lévő hatalmas árnyat. Nem érek hozzá. Csak körülötte járok, míg végül a hüvelykujjammal eltakarom a fiút. El a fenyegető árny gazdája elől. El a férfi csillogó tekintete és sokat sejtető mosolya elől...
A fiút védem azzal, hogy kinyitom a kötetet és beleolvasok az első sorokba. De nem indul túl vidáman. Hiába bátor fiú Pip... most inkább félreteszem, le magam mellé az ülésre. Ekkor fut körbe odakint a tekintetem és egy halvány, csak az orrom alatt rejtegetett mosollyal nyugtázom, hogy még mindig biztos vagyok benne... Oliver visszajön. Mindjárt.
Csak nem siet.
Miattam? Mert azt mondtam neki, hogy rendben leszek. És rendben is vagyok! Talán magamnak is bizonyítva felbontom a doboz kólát. Először csak bámulom, majd megiszom az első kortyot.
Nem is emlékszem már, mikor ihattam... ittam ilyesmit utoljára. De most, még így, melegen is őrült jó érzés. Pár másodperc alatt elveszek az élményben, ahogy a szénsav szinte égeti a nyelvem. Közben pedig a tudat, hogy egyáltalán ezt megtehetem... Büntetlenül...!
Hamarosan már egész hátradöntöm a fejem, úgy próbálom a pillanatok alatt kiürülni látszó dobozból az utolsó kortyokat is kisajtolni. ...és minden alkalommal, amikor nagyot nyelek, érzem, ahogy a nyakam körül megfeszül a lánc.
Steven lánca.
És nem érdekel. Tudja csak meg, hogy kólát iszok!
Akkora hatalmas, elégedett mosollyal... vigyorral nyomom össze végül az üres dobozt, hogy az hihetetlen. És ha olyan, pont ezzel a... szinte már büszke jókedvvel nézek Oliverre, ha közben meglátom vagy visszaérne.

Nincs bennem a legkisebb késztetés sem, hogy elbújjak Oliver elől, így eszembe sem jut, hogy elrejtsem a mosolyt. Vigyort. Sőt, a legkisebb mértékben sem szelídül, amikor nyílik és csukódik Sally ajtaja.
A kérdésre pedig nyújtom is a félig összenyomott kólás dobozt... mutatóba... mintha az, hogy üres, az ég világon mindent megmagyarázna. Most jönne az ösztön mellé, a kijelentés, hogy megittam, de visszafogom.
Nem értené. Nem érheti, miért nagy dolog. De... érdekli. Szóval miért is ne magyaráznám el? Megpróbálhatom ezt is.
- Steven nem szereti - egyszerű kijelentés, egy alig észrevehető vállvonás kíséretében és bármilyen fura is, egy mosollyal.
- Mindig megkérdezi, mit hozzon nekem ajándékba. Egyszer azt mondtam, egy doboz ilyet - pörgetem meg az ujjaim között, mintha a gyűrött feliratot próbálnám kiolvasni. Apró indok, hogy kicsit lefelé nézzek.
- Eléggé... megvert érte - halkul el a hangom és lehet, lenne ott még más, ami kicsúszna. Részletek? Talán. Talán nem. De visszanyelem.
A mosolyt akarom az arcán, nem az ölelését! Mármint... az is jó... az ölelése... de...
- De most ezt megittam! És... azt hiszem, nem érdekelt volna az sem, ha valahogy... megtudja... és megpukkad a hatalmas bőrszékében! - ezt már suttogom, elhessegetve a régi verések sajgó emlékét.

Egyszerre érzem magam a végletekig bátornak, amiért közöltem, most az sem érdekel, ha Steven megtudja, mit ittam... és gyávának, amiért suttogásig halkítottam hozzá a hangom. De beszéltem. Elmondtam, hogy miért fontos a doboz és miért volt mosoly az arcomon. Ami pedig még ennél is fontosabb, hogy nem tettem őt szomorúvá.
Nem az ölelése érkezik, hanem... kérdez és valami gyerekes oknál kifolyólag a szemeimben csillan a visszafogott kíváncsiság.
Mi az, Oliver? Mi a még jobb?
Nem kérdezem, türelmesen várom, hogy folytassa és bár valahol jól hangzik, amit mond... attól még hihetetlennek tűnik. Kis híján visszakérdezek, hogy "Tényleg?", de ezúttal nem kell kimondanom, hogy érezzem; tényleg.
- ...amit csak megkívánok - ismétlem utána, ahogy hatalmasat nyelek.
Oké.
Amit csak megkívánok.
Akármit.
Bármit.
Oké. Igen.
Egy pillanatra kiül az arcomra egy féloldalas mosoly, de a tekintetem alig rezzen... a saját gondolataimra sem... és vele mindenre-és-semmire, amit az a félmondat jelenthet. Nekem. A jövőben. És mielőtt bármiféle rossz érzés összezúzhatná a mosolyom, az ajkai az enyémhez érnek.
Óriási a késztetés, hogy belekapaszkodjak. De valójában csak teljesen elégedetten helyezkedek el az ülésen. Oldalra sem lesve. Csak magamban mosolyogva, némán piszkálva a fémdoboz gyűrődéseit.
Mehetünk. A végtelenségbe is. Vagyis... oda még nem, mert van egy cél, ahova mintha egy örökkévalósággal ezelőtt indultunk volna. Szóval előkeresem a mobilt, amit ki tudja, mikor, ösztönből a zsebembe csúsztattam - ...vissza kellett volna adnom neki... - és újra megnyitom a térképet. Államhatár megvolt, 178-as út megvolt és lekanyarodtunk a 127-esre, vagyis...
- ...innen majd valamikor a 15-ös út jön. Addig... a nagy semmi - mondom, félig magamnak és a saját szavaim nyugtázva a fejem oldalra biccen, Oliver vállának. Csak kényelmesen.
Mint már annyiszor, mióta úton vagyunk.
A végtelenségbe... akárhova... Mexikóba.

Még mindig mosolygok. Egyik kezemben a meggyűrt doboz, a másikban a telefont szorongatom, mintha az életem múlna rajta... az arcomon mégis mosoly ül, miközben az agyam szinte lebeg. Pedig semmit nem csinálok... vagy pont azért, mert semmit nem csinálok, csak Oliver karjának dőlök ültömben.
Jó érzés.
Jó érzés úton lenni és nem félni attól, hogy mi az úti cél. Jó érzés tudni, hogy a puszta lesz körülöttünk és nem az erdő fog elrejteni. ...és mindennél jobb érzés néha kicsit fordítani a fejemet és nem az utat nézni, csak félig-meddig... nagyon ravasz módon megszagolni őt... A pólót a vállánál... a karján a bőrt.
Vajon a hajának milyen illata van? Érződik valami sampon vagy... csak ő maga?
Talán egyszer kiderítem, de most nem mocorgok annyit, egy idő után pedig már ezek az apró mozdulatok is megszűnnek. A szemeim becsukom és mindenféle agyalás nélkül engedem, hogy elnyomjon az út ütemes rázkódása. Csak egy percre. Kettőre. Háromra és talán négyre... míg végül megrezzen a telefon a kezemben, jelezve a közelgő kanyart.
Az első pillanatban az agyam ebből annyit ért, hogy valami történik és nekem talán bocsánatot kellene kérnem. Akármiért és bármiért.
Pislogok párat, elhúzódok Oliver karjától, amit valamikor ölelni kezdhettem... fogalmam sincs, hova tűnt a kólás doboz. De most felülök rendesen, a hátam egyenes és ahelyett, hogy szólnék a kanyarról, csak odamutatom a kijelzőt.
Talán önző vagyok, de remélem, hogy utána rám is rám néz és elkaphatom a tekintetét. Egy mosoly erejéig. Vagy ilyesmi. Csak, hogy így ébredés után, tényleg újra biztosan álljak a képzeletbeli talajon.

Nem bírom rávenni magam, hogy megszólaljak. Talán még nincs teljesen ébren az agyam és nem tudja eldönteni, tényleg minden biztonságos. Vagy csak azt, hogy minden rendben. Mert rendben van, nem?
Ott a hangja. A "jó reggelt"-je. A mosolya. Mégsem akaródzik megszólalni. Csak tartom a telefont, hogy lássa, merre kell menni és várom a csodát. Azt, hogy amikor rám néz, eltűnjön belőlem minden kettős érzés és stabilan tudjak állni.
A kérdésekre viszont mindig válaszolni kell. Érthetőenszavakkalbenjamin.
A kezem a telefonnal együtt az ölembe kerül és a tekintetem az útra szegeződik. A kanyarra, pontosabban a lehajtóra, mintha nekem kellene vigyáznom a forgalommal. De végül hallani, ahogy nagy levegőt veszek.
- A telefon ébresztett. Rezgett - egész biztos vagyok benne, hogy a kanyar miatt. Azért volt, nem? Nem csörgött, nem pittyegett, nem kereste Olivert... senki...
Senki nem keresi? Senkinek nem hiányzik? A barátainak? A munkából? A... akárkinek?
- Minden rendben - csúszik ki a már egész megszokott mondat anélkül, hogy egyáltalán kérdeznie kellene.
Majd, hogy bizonyítsam arról, tényleg igazat mondok... és ezzel együtt kiűzzem a korábbi gondolatokat, amik kérés nélkül törtek maguknak utat... egy kis mocorgás után feltérdelek az ülésen és mellőzve a legkisebb magyarázatot vagy akár elmotyognék egy figyelmeztetést, Oliver nyakába csókolok.
Aztán, mintha semmi nem történt volna, visszahuppanok Sally ülésére. ...és végre nem érzem, hogy bajba kerülhetek, ha beszélek. A vállaim és a hátam enged abból a feszült tartásból és még a mosoly is felkúszik az arcomon.
Igaz, hogy a tekintetem kifelé figyel, minden porcikám viszont oldalra. Rá. A szemeim az utat látják, ami lassan repedezetté válik, ahogy közeledünk a város széléhez. Majd jobbra megjelennek az első házak, vele együtt minimális forgalom... és balra... Balra ott a lényeg. Már látni a hatalmas vásznat, ami mint valami hívogató jel, kikandikál a homokos végtelenből. Oda megyünk. A valahogy még működő autósmoziba. Fogalmam sincs, mit játszanak ma és nem is feltétlen számít. Legalábbis nem hiszem. De azért biztos vagyok benne, hogy próbálom majd elkapni a táblát a kis lehajtó előtt, hogy lássam, mi a műsor.

Az egész világ a helyére billen. Pusztán a nevetésének köszönhetően. Hamarosan már az én arcomon is el lehet kapni a mosolyt és még ha a tekintetem kizárólag az utat is figyeli... tudom... egyszerűen érzem, amikor az övé felém irányul.
Hm? - csak ennyi. Ennyit szeretnék kérdezni, oda sem pillantva, mintha valójában nem számítana. De nincs meg a játékosság. Nincs baj és mégsem megy. A gondolataim pedig... nem hallhatja.
Szóval marad a csend, a néha elnyomott, néha teljes bátorsággal vállalt mosoly. Utóbbi kerül terítékre akkor is, amikor megszólal. Csak most egyenesen rá, sugárzóan.
Nekem is... nekem is tetszik. Az egész. Vele. Bármi. És az is jó lenne, ha... ha... soha nem vinne haza? Ha többet nem vinne vissza, Vegasba?
- Lehet ez az életem, Oliver? Veled? Örökké úton? Biztonságban? - kezdem kérdezgetni. Nem éppen az, ami a fejemben elhangzott, de... egész közel van hozzá.
Persze egy részem tisztában van vele, hogy az élet nem így működik. De...
- Csak hazudj, jó? Az most elég - teszem hozzá az előzőnél sokkal csendesebben, de még mindig őt figyelve. Már megint... már megint, egy ki tudja, honnan érkező adag bátorsággal.
Ami kitart egyetlen, nagy, lélegzetvételnyi ideig. Majd mielőtt talán ideje lenne válaszolni száznyolcvan fokos fordulatként hozzáteszem a lényeget is. Ami valójában számít, miközben máris előre irányul a tekintetem.
Talán... talán... így adok neki lehetőséget, hogy egyáltalán ne válaszoljon, ha nem akar. Ne hazudjon, ha nem szeretne. Csak tegyen úgy, mintha semmi el sem hangzott volna.
- Ide jövünk - intek jobbra, még időben, hogy kényelmesen be tudjon kanyarodni a kis zsákutcába.
A kasszához vezető utat általában egy kezdetleges kis sorompó zárja el, de most nyitva áll, pedig még valószínűleg kissé odébb van az első film. A szürkület nem elég hozzá, hogy rendesen látni lehessen a vásznat.

Mi az, amitől félek. Olyan egyszerű kérdés én pedig egy másodperc alatt meg tudnék tölteni egy listát. Félek Steventől. Félek a nagybátyámtól. Félek a fájdalomtól. Félek a hangos zajoktól. Félek attól, amikor hirtelen fékez. Félek a hirtelen, semmiből érkező mozdulatoktól. Félek idekint lenni. Félek Oliver nélkül létezni. Attól, hogy nem leszek elég jó neki. Attól, hogy egyszer újra eszébe jut, hány éves vagyok. Attól, hogy megszegi az ígéreteit. Attól, hogy valamikor elfogy az út és az egésznek vége lesz. Attól, hogy kiderül, talán az egész sosem történt meg.
Attól, hogy egyszer elege lesz abból, hogy félek.
A tudatom színültig telt félelmekkel, én mégis csak vállat vonok, mintha fogalmam sem lenne a válaszról. Mintha nem is számítana, pedig az agyam zsong a félelmektől és én csak kérlelni tudom, hogy hazudjon. Hazudja, hogy sosem állunk meg. Hogy a végtelenségig tart majd az út és sosem állunk meg igazán. Sosem hagyja, hogy bárki vagy bármi utolérjen.
De nem hazudik. Soha nem fog. Pedig bármit megtennék érte! Mégsem jön újabb ígéret... nem olyan, amit hallani szerettem volna, én pedig egy pillanatig összeszorítom a szemeim. És még utána is... eszemben sincs ránézni, a fejem sem fordítom felé. Makacsul előre figyelek, ki a szélvédőn, mintha azzal közelebb tudnám hozni a hatalmas, üres vásznat, vele együtt a mozit és akkor nem beszélne tovább.
Vagy most is érvényes a Beetlejuice? Mondhatom? Talán erre vár a csendben? Azt szeretné, hogy félbeszakítsam?
Csak mondd meg, mit szeretnél hallani! Kérj meg, hogy azt mondjam, amit hallani akarsz és úgy teszek! - könyörgök neki... fejben... miközben a kezem a szinte már szokásos útvonalat járja be. Sally ülése - kopp -, ajtókilincs - kopp -, a lábamanyakamanyakláncom...
Egyszer és kétszer és még félszer csavarom a mutatóujjam köré a most valahogy túl nehéznek tűnő láncot. Így én irányíthatom mennyit nyomjon, mennyire húzza le a fejem vagy épp mennyire szorítson, miközben próbálok rájönni, mi lenne a jó válasz.
Nem először említi, hogy csak lépjünk meg. Ezt szeretné. Én ezt szeretném? Nem mindegy nekem, amíg mellette és vele lehetek? Mexikó... vagy egyszerűen... a világ vége?
- Oké - préselem ki magamból az apró szót a lánc szorítása mellett is. De érzem, hogy ez kevés.
- Vigyél messzire, Oliver. Vigyél minél messzebb.
Menjünk olyan messze... Menjünk olyan messze... annyi ideig... hogy időközben megtanuljak... nem félni.
- Vigyél el valami apró, poros városba, amit még a térképek sem jelölnek. Amiről nem ír a google. Egy hatalmas, biztonságos, fallal körülvett kerttel és egy kicsi házzal az egész közepén.
Akkor is, ha ennek az az ára, hogy talán soha de soha nem vihet el oda, ahova már akkor szerettem volna menni, amikor az émelyítően édes és finom fánkokat vette.

Majdnem... majdnem engedek a késztetésnek, hogy felé forduljak, amikor hallom a hangján, mosolyog. Látni szeretném! De közben valami apró, halk gondolat visszatart és még egy kicsit kitartok. Még egy kicsit hagyom, hogy szorítson a nyaklánc, mielőtt lassan hagynám lecsavarodni az ujjamról. ...és még egy nagy levegő.
Mintha percek óta először lélegezhetnék igazán.
Mire a lelkesedése megérkezik, már az én arcomon is ott a mosoly. Nem a tény miatt, hogy messzire fog vinni... hanem azért, mert a lehető legjobb választ adtam és most mosolyog. Miattam! Miattam mosolyog. Miattam lelkes.
Végül lassan, de felé fordulok. Kissé lehajtott fejjel, a tincseim biztonságos takarásából lesek rá. Megérdemlem, hogy lássam a mosolyát, a kék szemeiben az esetleges csillogást. Ez most jár.
- Előre - ismétlem el utána, mintha csak ízlelgetném a szót.
- Előre, amíg meg nem találjuk a házat, amit... elképzeltem, jó? Vagy amíg el nem fogy az út. És ott már más leszek. Ott már nem leszek... nem leszek... - egy pillanatra elakadok. A kezem újfent a nyakláncra siklik, de most csak éppen hozzáérek a láncszemekhez.
- Nem leszek többet... Benjamin Thomas Russel - valahol még én is meglepődök, milyen gyűlölettel mondom ki a nevet. A nevem. A kapott nevem. A... hamarosan régi nevem.
Egy másodperc erejéig felrémlik, hogy ezt talán még nem említettem Olivernek. Nem volt rendes bemutatkozás... de a kezem megfogta, amikor a keresztnevem kíséreteként felé nyújtottam. Akkor ért hozzám először... a medence mellett... a keze durva volt, de a mozdulat egyáltalán nem...
Utána pedig Sallynek is elmondtam. A Benjamint és az Alexandert is. De semmi többet. Sallynek lehetett. Biztos voltam benne, hogy ő teljes titokban tartja, hogy a "rossz nevem" használtam.
...és az sem érdekelt, hogy közben Oliver hallotta.
- Ezt is kaptam. Steventől. Új második keresztnevet. Új családnevet - teszem hozzá azért, magyarázatként.

Ösztönszerűen jön az engedelmesség. Első szóra mozdulok és bár hagyom, hogy magához húzzon, a bújás... az, ahogy a fejem odafúrom a vállához, bele abba a kis mélyedésbe a kulcscsontjánál... az már teljes egészében a saját döntésem.
Mert jól esik.
Mert biztonságos.
Mert szeretem az illatot, ami belőle árad.
...és őt is...
Valószínűleg hallani a kissé tompa sóhajt, ami a nagy bújás közben kiszökik, hála a hajamba érkező csóknak. Egy pillanatra lecsukódnak a szemeim. Csak az érzésre figyelek és hagyom, hogy a név, amit utálok, szépen elcsendesedjen a fejemben, míg végül teljesen elhal a visszhang is.
- Amilyet szeretnék - ismétlem utána csendesen.
Amilyet szeretnék, kivéve azt, amivel születtem, igaz?
De persze ezt nem mondom ki hangosan. Nincs rá szükség. Így van, én is tudom és eszemben sincs hagyni, hogy a szavaim eltüntessék a lelkesedését.
- Te ki akarsz lenni, Oliver? - kérdezek inkább vissza, továbbra sem igazán mozdulva a közeléből. Sőt, hacsak megpróbálja elhúzni a fejét, már hangzik is el a halk "ne!" és a kezem, ami nincs kettőnk közé szorulva, nyúl vakon érte, hogy visszahúzzam. Maradjon még egy kicsit. Rendben vagyok, mégis... jól esne.

Levegőt is csak csendesen veszek, alig-alig észrevehetően. Ebben jó vagyok. Csak most nem félelemből teszem, hanem mert egyetlen szót, egyetlen rezzenést sem szeretnék elszalasztani, amíg magáról beszél. Válaszokat kapok, a fejemben mégis minden mondat újabb kérdéseket szül.
Tűzoltó? Miért nem lett az? Van köze az apjához meg az elvásárokhoz, amikről mesélt? Szeretne... majd ezek után tűzoltó lenni és...
Próbálom kordában tartani a gondolataim, mégis az elhangzó folytatás az, ami kizökkent annyira, hogy minden elcsendesedjen odabent. Híresség? Híres... volt?
Szinte érzem a gondolataim között beálló némaságot. Nem mondom ki a kérdés, így nincs, aki megválaszolja.
De hamarosan már újra keresem a kapaszkodókat, hogy valamilyen módon összerakjam az apró válaszokból, hogy is nézett ki az élete, mielőtt miattam az egész a feje tetejére állt. De túl sokra nem jutok. Elsőbbséget élvez, hogy rá figyeljek. Lesz majd időm sorrendbe tenni mindent, amit elárult. ...és lesz majd idő arra, hogy... megmutassa nekem a világot. Azt, amit ő ismer és ami biztonságos, mert ő benne van.
A gondolatra hamar mosolyra húzódik a szám. Ha tényleg... nagyon-nagyon messze visz, megtanulok majd nem félni és akkor nem lesz gond. Akkor elvihet bárhova, bármilyen programra. Bejárhatjuk az egész világot, minden apró zugot, ami érdekes lehet.
Erre a gondolatra azért már kezdek mocorogni a karjában, majd el is húzódok. Nem túl messze, éppen annyira, hogy fel tudjak lesni rá.
Hogy lássa az időközben még szélesebbé vált mosolyom.
Két tenyerem a combján, úgy támaszkodok és húzom ki magam, egész közel az arcához. Innen még bárhova mozdulhatok. Innen még elbújhatok a nyakában... vagy hagyhatom, hogy mondjuk... megcsókoljon.
- Olyan fajta boldogságot... mint amikor felkértél táncolni...? Amikor azt mondtam, lehet, hogy szeretlek? - mondom szinte már... büszkén. Ez a kis trükköm, hogy közöljem vele, mit érzek, anélkül, hogy tényleg ki kellene újra mondanom.

El kell ismernem, nem különösebben érdekel a világ önmagában. Az érdekel, hogy ő ott legyen benne. Az én világomban. Tőle lesz biztonságos és jó és ennél többet nem is igazán akarok.
Hiszen már most elérte, hogy ne akarjak elbújni előle! Az előbb még a Steventől kapott nevem úgy nyomta a mellkasom, hogy szinte fájt. Most meg... most mosolyogva hagyom, hogy elsimítsa a tincset a homlokomból és a tekintetem egy pillanatra sem sütöm le. A jutalmam pedig? A tekintete. Mindaz, ami a gyönyörű kék szemekből sugárzik.
Hozzád tartozok, Oliver. A tiéd vagyok...
- ...és te szeretsz engem - mondom ki hangosan is a gondolataim befejezését.
- Igaz? - teszem azért hozzá, pedig tudom a választ. Tudom, de hallani szeretném. Ezt bizonyítja a mosoly is az arcomon. Az a fajta, ami azt sugallja, pontosan tudom, mit művelek.
Mit művelsz, Benjamin?
De ezúttal hiába az ismerős, határozott hang a fejemben, most nem a szokásos választ dobja az agyam. Nem a remegő "semmit".
Megcsókolom Olivert. Azt művelem. Mert ezt szeretném tenni. Amúgy is ezt akarja tőlem, nem? Hogy döntéseket hozzak, szabadon. Hát most azt teszem.
A karjaimon támaszkodva, kicsit jobban felemelkedve az ülésről, talán a kelleténél erősebben nyomva a combját... de odahajolok, hogy megcsókoljam. Csak röviden. Minden egyes mondatom végén.
- Nézzük meg a filmet. Akármi is van műsoron. Aztán keressük meg a házat. Ahol lehetnek újra saját könyveim. És ahol veled élhetek. Messze Steventől. Messze a nagybátyámtól. Messze mindentől. Közel hozzád - és itt már engedek. Itt már engedem magamnak és neki, hogyha úgy van, hosszabbra nyúljon a csók.

Megengedem magamnak, hogy az utolsó pillanatig kiélvezzem, ami történik. Ami... miattam történik. Minden porcikám az övé. Az egész életem tálcán kínálom elé...  és cserébe én kapom... a mosolyát. A nevetését. Az édes ajkait.
Hamarosan, szinte csak kísérletként, némán kérlelni kezdem a nyelvét, hogy jöjjön... tudja a dolgát... táncoljon velem... Még úgy is, hogy a tudatom mélyén ott van a vészfék, amit egyszer meg fogok húzni.
De még nem.
Még bátorítom. Minden mozzanattal és újabb csókkal, amit szavak nélkül kérek tőle.
Végül még végfék sem lesz, csak egyszerű fékpedál, amit óvatosan lenyomok, ahogy tanította Sallyn. Nincs riasztó vagy pánik. Csak a halvány érzés, ami hasonlatos a szégyenhez, mégsem egészen az. Mielőtt pedig elhatalmasodna rajtam, véget vetek az egésznek.
Egyik kezem a mellkasára csúszik, a tenyerem halvány, de érezhető erővel simul, mintha vissza akarnám nyomni az ülésre. Mintha őt akarnám leállítani és nem önmagam. És amint megkapom a kis szabadságot, a lélegzetvételnyi időt, már menetrendszerűen jön a mozdulat, amivel lehajtom a fejem.
Kell egy pillanat. Kettő. Amíg hagy... elrejtőzni? Nem egészen... de valahol mégis. Majd nekidöntöm a homlokom a mellkasának.
Itt vagyok. Rendben vagyok. Figyelek.