Robbie& Gloria

Ha valamiben pontosan olyan vagyok, mint bárki más korombeli az az, hogy nem kérek engedélyt a döntéseimet érintően, hanem megyek a saját fejem után. A különbség annyi, hogy az én fejem előre megfontolt úton indul meg és nem ész nélkül húz a szakadék irányába pusztán azért, mert arra fújja a szél.
Most sem engedélyt kértem a cigire vagy a telefonra. Az egyetlen, amibe minimális beleszólása lehetne a jövőben, az az, hogy Sean bácsit hívjam-e. Ha megfelelő érveket hozna fel, talán meggyőzhető lennék arról, hogy mégis anya lenne a jó választás. De ilyesmi nem hangzik el, mindössze a cigarettát kritizálja.
- A nagy könyv szerint nem vagyok már befolyásolható gyerek vagy fiatal. A cigaretta a saját döntésem - értetlenség süt a hangomból. Honnan veszi, hogy az ő lelkén száradna, ha végül maradandó nyomot hagyna az életemen a nikotin?
- A választottjaim nem szokták bánni. Általában ők is megajándékoznak egy-egy dobozzal. Ahogy a bátyámtól is kapok néhanapján - talán nem most kellene részleteznem, hogy a partnereim a cigaretta mellé italokat is fizetnek és egészen mást is tesznek.
Azzal, hogy felhozom Alexet, valahol azt is remélem, hogy elveszi a tények élét. Ha a család is tud róla - legalább a bátyám -, kevésbé tűnik illegálisnak vagy tiltottnak.
- Hangyaboka? Honnan ismer ilyen szavakat? - most már kezd viszketni az agyam hátsó szeglete, amiért folyamatosan olyan kifejezéseket használ, amiket sosem hallottam ezelőtt.
Szeretném látni azt az értelmező kisszótárt, amivel felnőtt, de mindennél előbb megtudni, miért tűnik olyan félelmetesnek a szemében anya.
Persze egy részem sejti, fél tucat indokot tudnék felsorolni, kezdve a legnagyobb klisékkel, de mégis jobb lenne tőle hallani.
Ha nem lennék anélkül lepisszegve, hogy egyáltalán megszólalhattam volna.
- Akkor Sean bácsi - bólintok már lényegében a hátának és egyelőre lemondva a cigarettáról, a szürke, általános hangzavar szélén állva, fél kézzel ügyeskedve beütöm a sorrendben megjegyzett számokat.
Amíg pedig várok és a tekintetem a nőn tartom, a gondolataim leállnak egy mellékvágányra: vajon Sean bácsi bejegyzett a telefonjába vagy ismeretlen hívóként villan fel a számsor a készüléke kijelzőjén?

Robbie& Gloria

- Azért kell felhívnom, mert még tanulok és nincs saját biztosításom, de ez nem jelenti azt... - gondolkodás nélkül kezdek bele, de végül ki sem kell elemeznem az arcát, pontosan tudom, milyen szemekkel fog rám nézni.
Vagy éppen lepisszegni, amint hagyom levegőhöz jutni.
Miért érdekli ennyire, hogy rágyújtok vagy sem? Amint gipszbe kerül a csuklóm és eljutok az egyetemre - rosszabb esetben haza -, nem látjuk többet egymást. Kivéve, ha Sean bácsival bármi komolyabb alakul közöttük. De még ez sem feltétlen garancia rá. Nem vagyok már gyerek, aki hinne abban, hogy az élete pontosan olyan, mint egy mese és egyáltalán nem vagyok meggyőzve arról a tényről sem, hogy Sean bácsi ezúttal maradni fog.
De nem baj. Nem kezdek bízni benne vagy kötődni hozzá. Ha elsétál, elsétál.
Vajon a nőnek erre is van valami, számomra ismeretlen szava? Valami, amit még sosem hallottam?
- Öreg...? - kérdezek vissza, ahogy újra megvizsgálom, mint a kocsiban. Mintha levetkőztetném a szememmel, mint egy orvos és nem mint valami szerető. A teste apró rezzenéseiből akarom kiolvasni, vajon mennyi is az annyi és tényleg mondható-e öregnek.
Végül arra a megállapításra jutok, hogy biztosan nem idősebb, mint Sean bácsi. Akinek, ha őszinte akarok lenni, a maradásában továbbra sem vagyok biztos. A józan, logikus gondolkodású énem fel van készülve rá, hogyha tudja, ki hívja éppen, nem fogja felvenni. Hagyja csörögni, amíg meg nem szakad magától.
Más viszont úgy néz ki, nálam sokkal lelkesebb az egész miatt. Miért? Ez is a... csődör-dolog velejárója lenne? Mint a tinédzserek a klisés filmekben?
Valami - vajon mi? - arra késztet, hogy elmosolyodjak, ahogy a szemem felé villan a kis jelenetre, majd megrázom a fejem. Öreg vagy sem, most én érzem magam itt egyedül felnőttnek.

Robbie& Gloria

Miért nem kérek bocsánatot? Azért, mert nem úgy vizsgálta őt a tekintetem, mint ahogy feltételezi, mindenesetre arra elegendő a szava, hogy felpillantsak rá - a szemeibe, ahova mutatta - és minden további nélkül ott is ragadjak. A gondolataim már úgyis tovább siklottak egy határozott és tiszta út mentén.
Telefon, biztosítás, Sean bácsi, pontosabban a hangja, ami hivatalos stílusban közli velem, hogy egyéb elfoglaltságai miatt most nem tudja fogadni a hívásom. Az agyamban lévő hangyaboly felzsong és szinte azonnal el is hallgat, amikor rezignáltan tudatosul a bonyolult rendszer végállomásán, hogy ez most nem más, mint gyerekkoromban volt.
A segítségért, támogatásért nyújtott kéz, amit a másik oldalon most - egyéb elfoglaltságai miatt - senki nem tudja megfogni.
A halántékomban és a sérült, lüktető csuklómban érzem a másodpercek múlását, míg a sípszó után indult hangfelvétel pörög. Rögzíti a nő nagy hangú, igazán felnőttes viselkedését és a kórház várótermének általános zaját egy hangosbemondó éles, neonkék mondatával együtt, miszerint Dr. Fletcher-t várják a kettes kórteremben.
Ezután szakítom meg a hívást, anélkül, hogy én egyetlen szót is hozzátettem volna az elhangozottakhoz és mielőtt közölném a semmivel közel egyenlő eredményt, utat engedek a korábbi gondolataimnak.
- Tudja, a telefonba kiabálást a statisztikák szerint a gyerekek ki szokták nőni tizenkét-tizennégy éves korukra - mindössze hozom, ami tőlem elvárható, bármiféle lenéző stílus nélkül. Tényeket közlök, de visszamenőleg egy pillanatig sem tagadom, hogy az én első reakcióm is a felé villanó tekintetem mellett egy mosoly volt.
- Elfoglalt - közlöm végül, ahogy visszacsúsztatom a zsebembe a telefont. Az arcomon nyoma sincs csalódottságnak, mégis kering bennem valami beazonosíthatatlan, kellemetlen érzés.
Miért? Semmi okom rosszul érezni magam egy nem fogadott hívás miatt. A mobiltelefonok létezése nem garantálja azt, hogy mindig, mindenki azonnal elérhető, azt pedig főképp nem, hogy az ember... csalódott kell legyen, ha valaki nem felel a túloldalon.
- Ha van valami jobb vagy legalábbis hasznosabb programja, nyugodtan menjen. A várakozáshoz nem kell használnom a sérült kezem, ami azt is jelenti, hogy innen már megoldom. Utána pedig anya vagy a bátyám majd hazavisz.

Robbie& Gloria

Egyre inkább úgy érzem, kettőnk közül én vagyok itt a felnőtt, egészen addig, amíg az öregek által hangozatott életbölcsességgel nem jön. Nagyon kevésen múlik, hogy ne tegyek erre is megjegyzést és kezdjem magyarázni, mennyire fontos felnőni, különben egy ponton túl már saját magunkat sodorjuk veszélybe, pusztán a ténnyel, hogy naiv gyerekek maradunk... de emlékszem még arra a pillantására, ami nem is olyan rég' belém fojtotta a szót.
Úgyhogy nagy levegőt veszek és visszanyelem a szavakat, ami ezúttal annyira nem is olyan nehéz, ugyanis a gondolataim túlnyomó részét lefoglalja Sean bácsi és a csalódottság, amit nem lenne jogom érezni.
- Igen. Biztosan - bólintok aprót, fejben minden érvem összeszedve, miért hamisak a bennem tomboló érzések. Nem kell csalódottnak lennem, nincs valódi okom rá, nem lett semmiféle ígéret megszegve.
Én is tudom.
Ez viszont nem jelenti, hogy anyát nagy lelkesedéssel hívnám fel, így egy hálás mosollyal fogadom a kendőt és a ráadás időt, amit ez kínál, miközben az agyam kibúvók után nyomoz. Nem szeretném, ha anya kihagyná a mai munkanapot, mindössze azért, mert figyelmetlen voltam. Elő tudom úgy adni a történteket, hogy ne akarjon idesietni?
- A színe nem számít, amíg tart - lépek ki egy pillanatra a gondolataim közül, ahogy a kezem körülményekhez képest kényelmesen megpihen a kendő bölcsőjében.
- Köszönöm - teszem még ezt is hozzá egy tökéletesen őszinte mosollyal. Az első, mióta kiléptem a motelszoba ajtaján.
- Ugye tisztában van vele, hogy az ilyen helyeken lévő kávé mindössze névleg hasonlít a valódira? Túl sok vizet adnak hozzá és órákon, néha napokon át áll az automaták tartályában? - kérdezek vissza és bár valójában az általa feltett érdeklődésre nem felelek, attól még le lehet szűrni valamiféle választ.
Nem kérek a kávénak nevezett folyadékból.
- Esetleg egy dobozos kólát - döntök végül a rendes felelet mellett és ha esetleg magamra maradok, már újra a kezembe kerül a telefon.
Egyelőre nem teszek többet, mint játszok a hívás gondolatával. Nem szokásom előre, a fejemben elpróbálni mondatokat, hogy érezzem, hogy hangoznának, de most elkezdem keresni a megfelelő szavakat és szókapcsolatokat. Majd mielőtt ténylegesen rábökhetnék a hívásra, egy fehér köpeny libben a látóterem sarkában.
- Robert. Mit keresel itt? - a tekintetem azonnal a hang forrása felé fordul és amint felismerem a magas, középkorú alakot, az előbb még ezerrel száguldó gondolataim behúzzák a vészféket és érzem, hogy az arcomra felfutó mosolyt.
- Ha ezt meg kell kérdezned, elég rosszul végezheted a munkád - felelem, nem egészen a kérdésére, de mégis ahhoz kapcsolódóan.
- Nem említetted, hogy doktor vagy.
- Nem került szóba.
El kell ismernem, tényleg nem fordult könnyed csevegésbe az beszélgetésünk, ahol felmerülhetett volna, mit dolgozik és hogy van a családja. Miért nem jöttem rá magamtól?
Most mi sem egyértelműbb, ahogy végigmérem a rövid hajától, a tökéletes formára nyírt, alig egy centiméteres szakállon át a hófehér, de kissé kopott, fehér klumpáig. Amint utóbbiig elér a tekintetem, már indul is vissza, véletlen sem ragadva le a köpeny takarta izmoknál, amikről tudom, hogy ott vannak. Sokkal inkább a mellkasánál csillogó névtáblán időzök, ami a maga egyszerűségével hirdeti, hogy aki előttem áll az dr. Samuel Longworth.
- Samuel?
- George a második keresztnevem. Nem vádolhatsz hazugsággal.
- Ez így nem teljesen állja meg a helyét...
- Ne gyere nekem a jogi szöveggel, Robert! - szakít félbe, esélyt sem adva, hogy felpörögjenek a fogaskerekeim. A hangjából áradó sötétlila a nyári viharokat idézi, engem pedig nagy sóhajra késztet.
- Szóval, mi történt? - és anélkül, hogy akár egy lélegzetvételnyi ideig várna a válaszomra, már csomagolja is ki a karom a frissen kötött kendő takarásából.
Szinte kényszerítenem kell magam, hogy a szemeim a széles vállak mellett egy kávéval és esetleg üdítővel szlalomozó nőt keressenek és ne azt figyeljem, ahogy az - amúgy továbbra is jegygyűrűmentes! - kéz teljes természetességgel, a váróteremben álldogálva a csuklóm vizsgálja.

Robbie& Gloria

A tekintetéből és a mozdulatból próbálom megfejteni, hogy komolyan gondolja-e. Ha igen, akkor az illem kacifántos szabályait követve tényleg meg kell majd hívnom a különleges kávéjára, de ha nem, azt jó lenne, ha most le tudnám szűrni.
A vállveregetésnek, amit kapok, van egy olyan hangulata, mint mikor az alig kamaszodó gyerek haját borzolja össze egy rég nem látott rokon. Akkor meg miért nem tudom nyugodt szívvel átbillenteni a mérleget a "nem komoly" irányba?
Mire talán képes lennék dűlőre jutni, újra a vállaimra nehezedik a súly, ami anya felhívásának gondolatával jár. Valahol hálás vagyok a hang tulajdonosának, amiért lehetőséget ad rá, hogy nyomós okkal, újra elnapoljam az elkerülhetetlent. Hamarosan pedig már egészen más irányba száguldanak a gondolataim és a vérem is, ami kissé felpezsdül a határozott kéz érintésének köszönhetően.
Nincs benne semmi meglepő, hogy az utolsó csepp elhatározásomra is szükségem van ahhoz, hogy egy egészen más irányba tudjam állítani a gondolataim, velük együtt pedig a tekintetem, ami a várakozó emberek között mozgó alakot keres.
Miért tud mégis meglepni, amikor a női hang mellőlem szól? Bizonyos részben azért, mert másik irányból érkezik, mint számítottam rá... és kénytelen vagyok beismerni, azért is, mert az első másodpercek után már csupán néztem az automata irányába, de nem láttam.
- Az ügyvédet, a pszichológust és a tudálékos felnőttet - anélkül válaszol George, hogy felpillanata a csuklóm vizsgálásából.
Miért zavar, hogy olyan természetességgel válaszol, mintha születésem óta ismerne és nem egyetlen, hajnalba forduló éjszakát töltöttünk volna együtt? Miért zavar, hogy nem adja elő a egyszereplős színdarabot, ami azt sugallná sosem láttuk egymást? Miközben tisztában vagyok vele, hogyha megkérne, ismételjük meg, gondolkodás nélkül vele tartanék?
- Szintén szakmabeli vagy csak túl sok orvosi szappanoperát néz szabadidejében? - kérdez vissza, miközben én, félúton a nő felé, leragadok az ajkak mozgásánál. A hangjából egy csepp rasszizmus, rosszindulat vagy lenézés sem csendül ki, pusztán a figyelme negyedét áldozva az ismeretlenre, próbál érdeklődni.
Miközben én igyekszek felelni arra a bizonyos kérdésre, miszerint, nem, nem hívtam fel anyát. Lehetőleg anélkül, hogy hangosan is beismerném, nem is igazán szeretném. Az agyam még mindig valami valid kifogás után kutat, egészen addig a pontig, amíg a kóla az irányomban nem mozdul.
Kétlem, hogy hallani a kattanó hangot a halk, de folyamatos mormolásként folyó háttérzajban, de én érzem és reflexből rászorítok a kólásdobozra.
- Áucs! - szinte azonnal, a csuklóm hangjának kíséreteként szökik meg a gyerekes szó.
- Ssh! - George tekintete felém villan, benne látszólagos kedvességgel, én mégis biztos vagyok benne, hogy először az a tekintélyt parancsoló szempár nézett rám, amit már ismerek.
Pontosan tudja, hogy fájdalmat okozott, de nem kedvtelésből.
- Nincs szükség anyura. Majd én hazaviszem - alig észrevehető, de én tisztán le tudtam olvasni az arcáról a szavait megelőző, pár tizedmásodpercig tartó hezitálást.
Ki a nő velem? Ismernie kellene? Olyan valaki, aki aggódna a nem is felajánlott, sokkal inkább kijelentésként érkező fuvar gondolatára?
- Azután, hogy csinálunk a nagyfiúnak egy röntgent, hogy megerősítsen a megállapításomban. Onnan már egy gyors, és csinos csomagolás a csuklójára és én végeztem a műszakommal.
Fel sem merül benne, hogy másért lenne szükség anyára. Azt akarja, hogy vele menjek. Mi más dolgom lehetne, ha ő így döntött?

Robbie& Gloria

Valahol lenyűgöz, George milyen könnyedén beszélget, miközben a karom vizsgálja. Nekem mindenem leköti, hogy ne álljak le az ő részleteiénél. Míg az ő figyelméből arra is futja, hogy fenntartson egy beszélgetést én küzdök, hogy elszakítsam róla a tekintetem.
- Ápolónő? - szökik ki a kérdésem hitetlenkedve.
Nem állítom egy szóval sem, hogy hazudna és arra sincs szükségem, hogy újra tetőtől-talpig megvizsgálja a tekintetem. Hamarabb képzelem el róla, hogy illegális autóversenyeken, egy kendővel a kezében indítja a futamokat, mintsem fehér kis ruhában segítene szenvedő embertársain.
Miért ne lehetne? Mi van akkor, ha tényleg ezt csinálja?
Ha eléggé elcsavarja Sean bácsi fejét, még az is lehet, hogy az a rozoga Ford, amit vezet, a rajtvonalnál köt ki. Vajon ő is elfelejtene indítani, ha a nő egy szál fehérneműben lengeti előtte a kendőt és kiáltja, hogy "rajt!"? Pont úgy, ahogy az én koncentrációm is meg-megtörik, miközben George keze a karomon mászkál?
Egészen addig érzem a fejemben zsongó káosz utóhatásait, amíg a fájdalom végig nem fut a csontban. Egyszerre tompít mindent körülöttem és élénkít fel. A tekintetem először Georgre siklik, majd a nőre villan és a szám összeszorul.
Pontosan tudom, hogy úgy viselkedek, mint egy sértett gyerek, pusztán azért, amiért rávilágított a nyilvánvalóra. Nevetséges, hogy az előbb az indokolatlan csalódottság borított be mindent, mint a sűrű köd, most pedig ez jár át.
- Itt nincs nőgyógyászati rendelés - körbe sem kell néznem hozzá, hogy tudjam, igazam van. Egyetlen, erre vonatkozó táblát sem láttám az itt töltött idő alatt és amúgy is...
- Vegye úgy, hogy a fiú protekciós, így elsőbbséget élvez. Ami sajnos vagy szerencsére, azzal jár, hogy csak a figyelmem kapja meg, de a kötelező köröket és az ehhez járó vizsgálót nem - George hangja úgy szakítja félbe a gondolataim, hogy esélyük sincs megfelelő sebességre gyorsulni.
Elmarad a féktelen száguldás, a méhkas zsongása és a hangyák apró lábai sem csiklandozzák az agyam ösvényeit. A teljes, tökéletes csend áll be, ahogy elhangzik: majd ő hazavisz.
Rendben. Ennyi jelenik meg a fejemben és semmivel sem több. Egyelten szó, táblára festve, mint vasútállomáson a kisvárosok nevei.
- Nem mint orvos viszem haza. Azok a betegszállítók. Úgy viszem haza, mint a srác apjának egy barátja. Nincs értelme Jessicát megzavarni a műszakja alatt - olyan magabiztossággal állít mindent, mintha valóban igaz lenne minden elhangzott szó.
De nem igazán az.
Betegszállító nincs az ilyen helyeken, mint ez a közkorház. Túl kicsi ahhoz, hogy befekvő része legyen, így mentő és betegszállító sem jár hozzá. Anya sem most, sem korábban nem dolgozott műszakokban. Mielőtt apát megismerte másféle állása volt, utána velünk foglalkozott, apa halálát követően pedig mindig olyan munkákat vállalt, ami összeférhető volt azzal, hogy ő elsősorban anya. Ráadásul köze sincs a Jessica névhez, még a nagyszüleink közül sem hívnak így senkit. Ami pedig megkoronázza az egészet, George nem ismerheti apát.
De ismerhette? Az lehetséges? Miért nem lehetne az? Miért ne lakhatott volna ő is LA-ben? De ha nem is lakott ott, miért ne lehetne ott egy nyaralója, családi háza vagy tölthetett volna ott egy-egy hosszúhétvégét, miközben az unokatestvéreit látogatta meg?
Olyan spirálba kerülök másodpercek alatt, amiből az egyetlen kiutat a létra szolgáltatná, aminek fokai egy-egy miért kérdésre adott válasszal épülnének fel. De ez most nem lehetséges, én pedig ott ülök a spirál alján egészen addig, amíg nem hangzik el a határozott utasítás.
- Nincs értelme megzavarni anyát. A biztosítás miatt lett volna rá szükségem és ahogy... Sam mondta, elhagyhatjuk a kötelező köröket. Soron kívül kerül ellátásra a csuklóm, nem kell papír és nem lesz semmiféle kérdezz-felelek arról sem, pontosan mi történt.

Robbie& Gloria

Született ápolónő.
A kételkedés ott van a szemeimben, de esélyem már nincs tovább feszegetni a témát. Vajon azért, mert túlzottan leköti a figyelmem George keze és túl nehezen koncentrálok a körülöttem zajló eseményekre?
Természetesen így is utat engedek a fejemben toluló szavak egy részének, velük együtt a ténynek, hogy sok egyéb mellett itt biztosan nincs nőgyógyászati rendelés. Ez az a pont, ahol végül leesik, hogy szarkazmus csendül ki a nő hangjából. Kissé sértetten nézek rá, de összeszorítom a szám - mint szökőévente egyszer - és inkább a következő beszélgetésre figyelek.
A hazugságra, ami teljes természetességgel hagyja el George száját és a statisztikailag ott lebegő lehetőségre, hogy talán tényleg ismerhette apát. Semmi nem zárja ki, hogy lehetett köztük valamiféle barátság, azelőtt, hogy anya elcsavarta volna a fejét.
Akarom tudni, hogy tényleg így volt-e?  
- A műszakom papír szerint közel egy órája ért véget - szakítja félbe a gondolataim újfent George én pedig megragadom az alkalmat, hogy az oldalára álljak és ezzel megerősítsem a nőt abban, hogy minden a legnagyobb rendben.
Az esetek túlnyomó többségében nem szoktam egyik férfi ágyából a másikéba dőlni, de be kell vallanom, most nincs ellenemre. Ha már úgyis lekéstem a mai előadásom, miért ne tehetném meg? Miért ne lehetne egy második alkalom?
Egymás után két nap... és ugyanaz a férfi másodjára is. Ez még nem jelenti azt, hogy bármi többet akarnék tőle, pontosabban fogalmazva, semmit nem jelent azon kívül, hogy jól éreztem magam vele.
- Volt időm megismerni - felelem és valójában nem hazudok. Tényleg volt időm megismerni, annyi hibádzik, hogy nem apa mellett találkoztam vele, és bár az agyam egy kis szegletét zavarja a logikátlanság, miszerint először még George volt, most pedig Sam, igyekszem nem törődni vele. Külső szemlélőként könnyedén be lehet tudni annak, hogy mint egy átlagos tinédzser, játszok a szavakkal, nevekkel.
Pontosan úgy, ahogy a bátyámnak is sokszor már beceneve van, Hazelről már nem is beszélve.
- A szaktudásom mindenképp - érkezik a másik oldalról a mosolygós válasz, vele együtt a keze a vállamra csúszik. Miért? Azt hiszi, anélkül nem követném a röntgenre?
- Velünk tart a vizsgálatra, Miss...? Vagy csak megvárja itt, esetleg a parkolóban, amíg végzünk és megnézi magának a kocsi rendszámát, amibe Robert beszáll? - pontosan tudja, hogy a nő nem bízik benne egészen, mégis magabiztosan viccelődik. Tisztában van vele, hogy semmi olyat nem tesz, ami nekem ellenemre lenne.

Robbie& Gloria

Bárki átlagember látná, hogy nem szívlelik egymást túlzottan, de nekem egyenesen az agyamba égnek az apró részletek és bizonyítékok, ami tagadhatatlanul jelzi ezt a tény. A túl rövid szavak, megjegyzések, apró rándulások és mosolyok, amiknek köze sincs a valódihoz.
Zavarhatna is, de az én szempontból az az igazán szerencse, hogy nem akarok semmiféle hármas randevút leszervezni, így teljesen lényegtelen szempont, hogy kedvelik-e egymást vagy sem.
- Protekció. Ne legyen rá szüksége. De ha mégis úgy alakul, csak keressen név szerint engem - bólint rá George, de ezek után már elkezdi sürgetni a helyzetet, ami be kell vallanom, nincs ellenemre. Kezd egyre kényelmetlenebb lenni a csuklómba lüktető fájdalom és hiába tartom mozdulatlanul újra, kizárólag a kendőre támaszkodva, nem tűnik úgy, hogy segít.
George pedig mást sem tesz, minthogy mosolyog, bólint és tudomásul veszi, hogy nem ketten leszünk a vizsgálatok alatt. Engem jobban bánt, mint őt? Vagy nincs egyébről szó azon kívül, hogy kirívóan jól leplezi az arca legapróbb rezzenéseit is?
- Arra lesz a röntgen, és ott be is gipszeljük majd gyorsan - mutat a folyosó egy kissé sötétebb részére, ahol a fény hiánya szerencsésen, a kinti résznél jobban elfedi az ezer meg egy kéz érintette, kopott, koszos fal hibáit.
Végül nyílik az ajtó és miután George int és előre engedi Miss Salinas-t, a tenyere a vállamra simul, hogy engem is maga elé tereljen. Miért nem teszek megjegyzést semmire? Miért nem mondom ki az összes létező tényt magáról a röntgen folyamatáról? Az összes információ a fejemben viaskodik az elsőbbségért, én mégis hallgatok.
George az egyetlen, aki beszél, szigorúan mint orvos, elmondja azon a mély, sötétlila hangján, mit hova tegyek és azt is, hogy a nő hova ülhet le, amíg végzünk. Nem parancs egyik sem, én mégis gondolkodás nélkül engedelmeskedek neki.
Az egyetlen, amikor magunkra hagy, amikor ki kell mennie a raktárba, hogy hozzon mindent, ami a gipszeléshez szükséges. Ekkor már az elég tisztán látható törésről készült kép a halvány fényben világító tábláról mosolyog ránk én pedig ott állok előtte és kissé oldalra biccentett fejjel vizsgálom a saját csontjaim.
...és még mindig csendben vagyok, kizárólag a fejemben kezdenek éledezni a kíváncsi gondolatok.

Robbie& Gloria

- Máshol járnak a gondolataim - a lehető legtermészetesebben mondom és mivel egy csepp hazugságot sem tartalmat a válaszom, így nemhogy nincs szükségem arra, hogy megerőltessem vagy megjátsszam magam, de mellé nem is tűnik magyarázkodásnak.
Egy könnyed felelet a kijelentésbe bújtatott kérdésére, amit nem akart nyíltan feltenni. Soha nem fogom megérteni, miért futnak felesleges köröket az átlagemberek ahelyett, hogyha valamit nem tudnak maguknak megválaszolni, egyszerűen megkérdeznék.
Nem mintha az én fejemben nem villanna fel egy újabb kérdés, amit végül megtartok magamnak, csupán azért, mert ő hamarabb folytatja és ha valamit, azt azért tudom, hogy nem illik mások szavába vágni. Főleg, ha idősebb valakiről van szó. De attól a gondolataim között ott marad: Talán zavarja, hogy hallgatok? Miért? Eddig idegesítettem minden szavammal és most hirtelen hiányzik neki a hangom?
- Sam George. A második keresztneve a George, nem az első - javítom ki azonnal ahelyett, hogy akár egy pillanatra is megállna a világ bennem. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy újabb kérdés lett volna részéről, de ha nem teszi fel nyíltan, én nem fogok vele többet megosztani, mint muszáj lenne.
- Nekem a George jobban tetszik - teszem végül hozzá és bár az agyam tudja, hogy ez nem más, mint időhúzás, amíg eldöntöm, mi lenne a tökéletes válasz a továbbiakra, attól még igaz.
A gondok ott kezdődnek, hogy nem szeretek hazudni és most minden kétséget kizáróan arra lenne szükség. Az igazság mindig és minden körülmények között egyszerűbb. A tényekre és kimondott szavakra sokkal könnyebb emlékezni, mint féligazságokra vagy komplett hazugságokra.
De most...?
- Ahogy ő is mondta, apa egyik barátja, ami azt is jelenti, hogy elég régóta ismerem - nem hazugság, pontosabban nem az én hazugságom - amiben végül is tartalmazhat igazságot is -, mindössze George szavait ismétlem el egy kis következtetéssel, amit bárki le tudna vonni.
- De nem tudtam, hogy orvos. Amikor találkoztunk, nem került szóba, másról beszélgettünk. Nem voltak tipikus családi kiruccanások, amin részt vettem volna. Semmi olyasmi, amikor mindannyian fogtuk volna magunkat, hogy átmenjünk Georgehoz egy BBQ partira - az egész végén sóhajtok egyet és gondolatban megveregetem a saját vállam, amiért nem vesztem el a részletekben, mint amikor Sean bácsi kérdezett olyat, amire nem akartam válaszolni.
Tudom, hogyha ilyen helyzetbe kerülök, próbálom a lényeget elrejteni olyan részletekbe, amiknek szigorúan véve nincs közük a történethez. De most nem, legalábbis nem úgy, hogy bárkinek szemet szúrjon.
- Miért érdekli ennyire George? Őt is be szeretné fogni a csődörének, Sean bácsi mellé? Vagy helyett? Nem a hűség mintaképe, jól gondolom?

Robbie& Gloria

- Nem - nincs a hangomban semmiféle pimaszság. Kérdezett, én válaszolok.
Egyáltalán nem mindegy, hogy George Samuel vagy Samuel George. Miért? Mi sem egyszerűbb! Azért, mert valaki sokat gondolkodott azon, milyen nevet kapjon a fia és milyen sorrendben. Valószínűleg a George az apja neve, tiszteletből döntöttek amellett vagy talán valami régi, családi szokáshoz alkalmazkodtak.
Mindenesetre nem merülök el a részletekben, pontosabban ezekben a részletekben nem. Viszont beszélek, próbálom magyarázkodás nélkül minél hosszabbra nyújtani a következő válaszom és anélkül mondani el mindent, hogy valójában bármire felelnék.
Vagy elkezdeném szőni magam körül a hazugság hálóját.
- Vannak fontosabb dolgok a munkánál vagy éppen hivatásnál, amik meghatározzák az embert - nem kijavítom, nem az a célom, de tény, ami tény, sokkal több és érdekesebb dolog van Georgban, ami megmozgatta a bennem dolgozó kíváncsiságot, mint a munkája.
Így egészen biztos vagyok benne, hogyha az lenne a helyzet, ahogy elmondtam - vagyis pontosabban, úgy nem történt volna, ahogy mondtam, hogy nem történt -, akkor is elsiklottam volna a munkája mibenléte felett.
Az viszont itt és most készteti mocorgásra a fejemben lévő hangyákat, hogy vajon őt miért érdekli ennyire. A szám szóra nyílik és félig-meddig lendületből folytatom a megkezdetteket annak ellenére is, hogy amint a második kérdésig jutok, már érzem, hogy nincs rendben valami. Ezúttal a szavaimmal és feltételezéseimmel, amik valójában nem is azok. De a lendület, amivel nekifutottam, nem hagyja csendben elsikkadni a gondolataim.
Egy szó nélkül hallgatom az atombomba előtt beálló némaságot, amit végül a robbanás követ. Valahol féltávon nagyot nyelek, de nem szakítom félbe. Lehetséges, hogy néha nehezen látom át, hol a határ vagy éppen mások veszik támadásnak és lenézésnek, amiért kijavítom őket, de most érzem, hogy jobb, ha hallgatok és véletlen sem szólalok meg, mielőtt akár elkezdene elülni a por.
- Bocsánat. Nem kellett volna úgy fogalmaznom, ahogy - mondom végül és egy percre tényleg gyereknek érzem magam, amiről még a félig akaratlan mozdulataim is árulkodnak. Az, ahogy kissé zavarban megdörzsölöm a nyakam és még az ajtóra is rápillantok, mintha a menekülést fontolgatnám.
- Nem mondtam volna, amit, ha minden zsákutcát elkerülve megkérdezi, kell-e féltenie Georgetól. Amellett, hogy orvos, lehet az éjszaka leple alatt olyan alak, aki kiscicákkal csal el ártatlan gyerekeket. De ahhoz minimum valami furgonnal kellene járnia és nem egy Honda Accord várna rá a személyzeti parkolóban.
Hogy honnan tudom ilyen pontosan, milyen autója van? Ha rajtam múlna, annyival lennék tisztában, hogy a színe éjfélkék, de George elég sokat áradozott róla, amikor találkoztunk.
- De nem hazudtam. Tényleg ismerem - emelem fel az ép kezem és azon is egy ujjam, majd a folytatásokra mindig egy újabb kerül a levegőbe.
- Szívesen tartok vele, biztonságban leszek és jól fogom érezni magam a hazafelé úton - ehhez még biccentek is.
Hazafelé. Igen, haza, azzal a különbséggel, hogy Georgehoz haza, nem hozzám.
Egyáltalán miért érdekli ennyire Miss Salinast, hogy mi lesz velem? Kizárólag Sean bácsi miatt? Akkor is aggódna, ha nem lenne a közös pont? Már maga a tény miatt viszketni kezd az agyam, hogy sosem tudom meg. Ha rá is kérdeznék, őt talán semmi nem tartaná vissza attól, hogy azt hazudja, egy teljesen ismeretlen fiatal sorsa is pont úgy érdekelné.

Robbie& Gloria

A legkisebb mértékben sem tartozik az érdekes kategóriába, mivel foglalkoznak a férfiak, akikkel összefekszek. Ha jók abban, amiért velük tartok, még az általános tudásvágyam is csillapodik annyira, hogy ne próbáljam apró jelekből megállapítani, mivel töltik a hétköznapjaikat, aminek a fizetéséből az italom, a cigarettám vagy éppen az óvszert fizetik.
Az viszont most igenis számít, hogy olyat mondtam, amit nem kellett volna. Nem volt célom megbántani vagy éppen azzal vádolni, amire nincs sziklaszilárd bizonyítékom. Mégis kicsúszott, valahol a saját védelmemben, hogy tereljem, hiába az útjára engedett szavaim, valójában semmi kézzelfoghatót nem mondtam. Hamar érkezik is a bocsánatkérésem, de attól még tény, ami tény; ha nyíltan rákérdezett volna a kihallgatás tárgyára és nem csevegésnek tűnteti fel, sokkal hamarabb elérte volna a célját.
Nem mintha most úgy tűnne, teljes mértékben meggyőztem. Ha a szavai nem lennének elegendők, ahol én vagyok megvádolva naivsággal, akkor is süt minden mozzanatából, a keze tartásából és főleg a durván sminkelt szemeiből, mennyire nem nyugtattam meg.
Jól látom, még az orra hegye is mozdult?
Egy röpke pillanatra felteszem magamnak a kérdést: miért ne mondanám el neki, mi a valóság? Miért ne tehetném meg? De az agyam egy fáradt sóhajjal válaszol. Sean bácsi miatt. Nem szeretném, ha többet tudna, mint amit már így is elmondtam neki és leszűrt magának az irodájában.
Semmi köze hozzá!
- Semmi olyan nem fog történni, amiből bajom lenne, Miss Salinas- állítom teljesen magabiztosan, szemernyi túlzás vagy vak feltételezés nélkül. Majd az orrom alatt elmosolyodok a felismerésre, miszerint azért a tiszteletteljes megfogalmazás, hogy kárpótoljam a korábbi, sértő feltételezésemért.
De attól még a szavaimban ott az igazság. Minden, ami George mellett lesz, saját akaratomból történik és ez a legfontosabb. Ahogy egy bizonyos iratban is felvezetik: ...belátási és cselekvőképességem teljes birtokában, befolyástól mentesen...
Igaz, utóbbiba még egy alsóbb szintű ügyvéd is belekötne. Befolyásolásnak számít, hogy amikor kettesben vagyunk, egy árnyalattal sötétebb a hangja és ettől úgy érzem magam, mint egy kisfiú, akit az apja utasít? A szótár szerint ha valami vagy valaki hatással van egy személyre, ügyre, és ezzel irányítja annak tetteit, döntéseit... az már igenis befolyásolás.
De az írott szó nem beszél arról, hogy mi van, ha ez egy egyéjszakás kalandban történik és egyetlen mozzanata sincs ellenemre? Ha mégis lenne valami, amibe nem egyezek bele, meg tudom védeni magam. Megingathatatlan bizonyíték annak a férfinak a törött orra.
George viszont semmi ilyesmit nem kapott és arra elhanyagolható az esély, hogy a jövőben szükség lenne az öklömre. Ahogy visszaér a vizsgálóba óvatosan nyúl az alkaromért és hiába a hátába fúródó gyilkos tekintet, nem zavartatva magát, minden lépésért magyarázza.
Zárásnak pedig az ujjaimon is végig simít, hogy jelezze, készen vagyunk.
Megvan benne a késztetés, hogy elmosolyodjak, de a pillanatból kiragad az a kérdés.
- Miért? - olyan ártatlanul csúszik ki az egyszerű értetlenkedés, hogy azt a legjobb színész sem tudná utánozni. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez szokás. Láttam már filmekben, sorozatokban, olvastam könyvekben és élőben is jött már velem szembe összefirkált gipsz, de akkor sem értettem.
George viszont elneveti magát, nem is próbálva tagadni, jól szórakozik a műsoron, miközben minimális erőfeszítéssel ugyan, de elpakol maga után.

Robbie& Gloria

Az agyam egy mélyebb rétegében még ott rezonál az ujjaim végén érzett simítása. A felszín már a kérdéssel foglalkozik és teljesen őszinte az értetlenkedésem, de odabent szinte hallom a lila hangot; különleges bánásmód egy különleges fiúcskának. Egyszer már elhangzott George szájából ez a mondat és akkor is kizökkentett. Ha most kettesben lennénk, újra elkövette volna ezt a hibát és valami hasonló hagyná el épp a száját?
De itt és most, a jelenben a nő szólal meg, felelve a kérdésemre, mire a homlokom ráncokba szalad. Válaszolt, de mégsem érzem helyesnek a feleletet és az egész olyan, mint mikor két puzzledarab tökéletesen illeszkedik, de a kép mégis hibás.
- Nem temetkeztem a telefonomba, a készülék végig a zsebembe volt - javítom ki azért. A részleteknek minden esetben pontosnak kell lenniük, különben az egész ügyet le lehet engedni a lefolyón.
Nem mintha most lenne bármiféle ügy. Nincs más George szórakozott nevetésén és a gyerekes kérlelésen, ami felém érkezik, miközben a tekintetem a most még patyolattiszta, égkék borítású gipszet vizsgálja. Bármit teszek az elkövetkező napokban, nem létezik olyan helyzet, ami ne eredményezné, hogy az idő múlása meglátszódjon rajta. A géz el fog rongyolódni ott, ahol kilóg a masszív gipsz alól, meg fog változni a kék árnyalata és így tovább.
- Semmi túl feltűnőt és semmi obszcén dolgot vagy olyasmit, amit a tízévesek rajzolnának, mert szerintük vicces! - figyelmeztetem az ép kezem egy ujját feltartva, miközben szándékosan zárom vissza a dobozukba a mondatom végét, ahol pontosan ezekhez az alig tizenéves kisgyerekekhez hasonlítanám.
S bár közben egy lépést hátráltam a nagy közeledtére válaszul, de végül elérhető távolságba tartom a karom. Essünk túl rajta! Pontosan úgy, mint egy kellemetlen helyzeten, ahol az ember legszívesebben becsukná a szemét, hogy ne is lássa, mi történik.
Természetesen azóta már elég sokan bizonyították, hogy az nem segít, mi több, ront a helyzeten. Az emberi agy sokkal rosszabb dolgot lát maga előtt a végtelen képzelőerejének hála, mint ami valójában történik.
Végül, amint elkészül a mű, legyen az bármi, alaposan megvizsgálom, vigyázva az egyik ujjam is hozzáér, hogy lássam, mennyire könnyen vagy épp nehezen maszatolódik, ezzel elcsúfítva a friss gipszet. A kísérletet végül George hangja szakítja félbe.
- Fájdalomcsillapítót, Robert?
Megrázom a fejem, még mindig a karomon tartva a tekintetem.
- Nem szeretnék véletlen sem rászokni semmi egyéb károsra a cigaretta mellé. Nem mintha akár egyetlen kutatás is azt bizonyította volna, hogy egészséges mértékben, függőségre való hajlam nélkül ártalmas lenne a fájdalomcsillapító indokolt szedése - magyarázom, hogy esélyt se adjak a fejemben zsongó méhkasnak a felbolydulásra a bent tartott gondolatok mellékhatásaként.
- Akkor irány haza. Csak ön után, Miss - int az ajtó irányába a fejével. Miért érzem úgy, hogy ő is tisztában van a gyilkos tekintettel, ami rá szegeződik, mégsem okoz neki nehézséget, hogy figyelmen kívül hagyja? Egyáltalán nem érdekli? Miért nem akarja egyértelműen tudni, miért kapja?

Robbie& Gloria