Valami megbirizgálja az agyam és bár egy pillanatra sem tereli el a figyelmem, azért a jövőre nézve rögzül egy újabb kutatási feladat: honnan eredet ez az egész falra hányt borsó kifejezés? Természetesen egyszerűbb lenne itt és most megkérdezni, de az eddigiek alapján leszűrve, elég kicsi rá az esély, hogy bárki megalapozottan válaszolni tudna.
Így viszont hagyom elsiklani a megjegyzést és még ahhoz sem fűzök semmit hozzá, hogy az anyámnak érzi magát. Mindössze egy pillantással egybekötött homlokráncolás jár és máris inkább a gipszem tisztaságáért aggódok.
- Igen! - tör ki belőlem olyan lendülettel a válasz, hogy arra egy cseppet sem vagyok büszke. Eszébe se jusson olyasmit rajzolni a karomra!
- Ha már meg kell kérdezni valamiről, akkor az biztosan túl obszcén - próbálok javítani az előbbi kirohanásomon és bár érkezik a folytatás a... művésznőtől, attól még félreérthetetlen bizalmatlansággal szemlélem őt is és a vonalakat is, amik hamarosan megjelennek.
Ha bármi olyat rajzol, ami nem tetszik és lehetetlennek bizonyul, hogy nyom nélkül eltüntessem, vajon Georgeot meg tudnám győzni arról, hogy kezdjük újra az egész giszpelés folyamatát? Tudnám elég meggyőzően kérni? Ha kettesben maradunk, minden bizonnyal igen.
Egyelőre viszont hárman vagyunk a tekintetem szigorúan a karomon és egyetlen, óvatos ujjam a friss rajzot vizsgálja. George hangja ugyan közben beszűrődik, felelek is, de még a nő nyelvnyújtását is mindössze a szemem sarkából kapom el.
- Miért az angyal? Tudja ugye, hogy a vallás nem több egy erkölcsi iránymutató mesénél és nem léteznek emberi alakkal rendelkező, szárnyas lények?
- ...és ha azt mondom, hogy egy titkos kórház, titkos laboratóriumában már boncoltak szárnyas embereket? A csontozatuk valami egészen különleges módon épül fel - szól közbe George, mire olyan pillantást vetek rá, mintha egy vizsgamunka közepén szakított volna félbe. Tisztában vagyok vele, hogy nem több ez neki, mint egy különös vicc, de most nem értékelem.
Mindenesetre hamarosan nem is kell ezzel foglalkoznom, hiszen kifelé haladunk, ahol újabb apróságok vonják el a figyelmem. Úgy, mint George válla előttem, ami még a köpeny takarásában is egész jól kivehető, majd az, hogy egy másodperc erejéig lehajtsam a fejem és a saját lábam figyeljem, ahogy elhárítom a küszöb jelentette nem létező akadályt, miközben mögöttem a Miss csukja az ajtót. Ha már nem volt kifogás az általa javasolt sorrendben, ez rá hárult, ahogy az is, hogy meginduljon kifelé.
Ekkor George már mellettem lépked és megőrjít, hogy fogalmam sincs, honnan szedi elő a slusszkulcsot, amit addig lebegtet az orrom előtt, amíg el nem veszem.
- Hivatalosan is leadom a műszakot, elköszönök, átöltözök és hazaviszlek. Várj meg a kocsiban.
- Miért tartod magadnál a kulcsot munka közben? - kérdezek vissza ahelyett, hogy szavakkal is nyugtáznám, hallottam, ami elhangzott.
De a lényegen nem változtat, miszerint a parkolóba már ketten sétálunk ki és két pár tekintet előtt villan fel George autójának a fényszórója, ahogy kikapcsolom a riasztót. Meglepően természetesen jött a mozdulat, pedig anyáén nincs elektromos központi zár, Alex pedig sokszor túl birtokló a sajátjával szemben.

Robbie& Gloria

A fejemben úgy élnek a különböző vallások, ahogy elmondom. Egy erkölcsi mese, aminek az alapjai nem ártanak meg az embernek, de ha valaki túl komolyan veszi vagy valóságnak hiszi, az már egy modernebb társadalomban egyenes beutalót jelenthetne egy jó pszichológushoz. Mennyi háború tört ki pont ezért? Mennyi emberrel végeztek, mert túl komolyan vették a mesét vagy addig csavarták a szavakat, amíg a vallásuk nevében büntetlenül vehették el egy-egy társadalmi csoport életét?
Ha nem oldott volna George a görcsös gondolataim a megjegyzésével, egészen biztos vagyok benne, hogy addig beszélek, amíg a nő gyomrába is lyuk keletkezik a szavaimtól. De így végül kicsúszik a kezeimből az lehetőség és anélkül száll el a megfelelő idő, hogy egy helytelenítő tekintetnél többre futná.
- Gloria Salinas - bólintok percekkel később a magyarázata után, egy pillanatra sem akadva le az elhangzott mondatok végénél és főleg a "bedilizni" szónál. Mennyivel jobban hangozna és ami fontosabb, kulturáltabb lenne, ha rendesen fogalmazna! Beleőrülni.
Mindenesetre a nevét attól még elraktározza az agyam egy kis dobozba csomagolva minden más mellé, amit megtudtam róla. Nem feltétlen azért, mert valamikor még jól is jöhet - abban az esetben, ha Sean bácsival lesz közöttük valami -, sokkal inkább a tökéletes "miért ne?" kérdés a fő indokom.
Mint ahogy Georgeról is minden apróságot logikus rendszerben tárol az agyam, a mai alkalom után már a munkájával és az autója rendszámával egyetemben. Miközben pedig az új információkkal bővített, képzeletbeli doboz fedelét lecsukom, jót mosolygok magamban a Hondája rendszámának egymást követő két betűjén. M és D., mint orvos.
Miután pedig a riasztó kikapcsolt és a hirtelen jött villanás a fényszóróknál el is tűnt, a kezem kisebb bizonytalanság után a cigarettásdoboz mellé csúsztatja a slusszkulcsot.
- Biztos, hogy nem lesz gond - ismétlem utána és ezen mondat erejéig valamiféle kisgyerekké változok. Pont úgy és olyan hanglejtéssel beszélek, mint régen anyával, mikor a lelkemre kötött valamit.
- Mié...? - váltok is vissza azonnal, ahogy folytatja. Miért akarja a telefonom?
De megelőz és már magyaráz is és bár az egyszerű kérdőszót nem fejezem be, attól még beszélek.
- Ugye tisztában van vele, hogy le is diktálhatná a telefonszámát? Nem lennék köteles odaadni a készüléket hozzá - apró megjegyzés, nem több, amivel rávilágítok a szavaiban rejlő hibákra, de végül odanyújtom a telefonom.
A mozdulattal hozzáérek a kis gombhoz, ami az ujjlenyomatomat felismerve fel is old és mire a mobil egy kis időre gazdát cserél, az egyszerű, tökéletesen fekete háttér már kínálja is a lehetőséget az applikációk közötti böngészésre.
- A lelkiismeretére, amit tisztán szeretne tartani arra az esetre, amikor majd úgy véli, találkozik az istenével - mondom, valójában nem ígérve semmit, de technikailag nem is kérte, hogy adjam a szavam.
Ettől függetlenül, ha más nem, egy üzenetet majd mindenképp írhatok neki. A kérdés egyelőre a mikor.

Robbie& Gloria

Nem hibáznék, ebben az egyben teljesen biztos vagyok és még ha ki is ül az arcomra az értetlenkedés, nem teszem szóvá, egyszerűen hagyom, hogy saját kezűleg írja be a telefonszámát a készülékbe.
- Nem gúnyolódásnak szántam - tisztázom reflexből és komolyan is beszélek. Nem volt tiszteletlenség a hangomban, ahogy most sincs és a másodperc tört része alatt túl is teszem magam ezen a kis kitérőn.
Az agyam gondoskodik róla, hogy kanyarodjak és máris azt próbálom leszűrni, milyen bűn nyomhatta rá a bélyegét a lelkére. A tekintetem egy kicsit összeszűkül és fejben már sorolni is kezdem a lehetséges indokokat. Kezdve a nyilvánvalónak tűnő dolgokkal, mint például a tetoválásaiból adódó előítéletekkel. S bár ezer és egy tanulmány megcáfolta már, hogy az ilyesmi összefüggésbe hozható a drogokkal, csempészéssel és egyéb kétes üzletekkel, attól még ez a kiindulópontom. De ez nem áll elég stabil lábakon ahhoz, hogy itt le is zárjam a dolgot, így tovább is haladok, ezúttal a vallásossága irányába. A könyve szerint egy esetleges terhességmegszakítás is bűn és kétlem, hogy most vadászik először férfiakra...
Egyik gondolat követi a másikat és végül eljutok a felismerésig, hogy mindössze meg kellene kérdeznem. Miért is nem teszem? Nos, részben a tekintete miatt, a nyomósabb érvem viszont az, hogy reálisan nézve, nem látok esélyt rá, hogy válaszolna.
Vagyis marad a hallgatás, aminek végül lehetősége sincs kínossá válni, mert megjelenik George, ezúttal már olyan ruhában és stílussal, amihez hasonlón az első alkalommal is megakadt a tekintetem. Akkor sem vitte túlzásba és most sem tette. Egyszerű fehér ing van rajta, az ujja feltűrve a könyöke fölé az alja pedig belehúzva a vajszínű nadrágba. Az egész, amúgy bitang elegáns megjelenést oldja a sötét hajába nyomott napszemüveg és a kezében hozott sötétkék, kisebb fajta sporttáska.
Miért kell az neki? Mi van benne?
Nem mintha túl sokáig időznének itt a gondolataim, pár lépéssel később már kikerül a kezemből a slusszkulcs és nyílik előttem az anyósoldal felőli ajtó, bennem pedig felrémlik, hogy pont ez történne akkor is, ha a Miss Salinas szerinti eset állna fent és bármire kényszerítve lennék.
Kinyitja az ajtót és rám is csukja, mint valami modern luxuscella. De, mint annyiszor említettem, minden azért történik, mert én is szeretném és ennek megfelelően én vagyok az, aki csukja az ajtót.
Még egy utolsó mosoly és intés a szélvédőn túl álldogáló nő irányába és amint felbúg a motor, már kizárólag George jár a fejemben...


...és az az igazán fontos kérdés, hogy: Miért kék? Miért nem zöld vagy piros esetleg egyszerű fehér, mint ami mindenkinek a fejében lévő képen él, amikor gipszelésről van szó?
- Ne piszkáld!
A szigorú, szinte atyai hangra elszakítom a tekintetem a karomról és Georgera pillantok.
- Jelentenek valamit a színek?
- Milyen színek, Robert? - úgy sóhajtja a kérdést, mintha idegesíteném, de a vállaiban nyoma sincs feszültségnek vagy frusztrációnak és fogadni mernék, hogyha most a megfelelő szögből látnám, még mosoly is bujkálna a szája sarkában.
- A színek. Számít, hogy zöld vagy kék...? Valami kód, amit ti, orvosok használtok egymás között?
Nem kellene feltételezésekbe bocsátkoznom, de ez olyan titok, amit kizárólag most és tőle van lehetőségem kideríteni. Egyenesen a forrástól, attól, aki ebben mozog.
- Mondták már neked, hogy hihetetlen teóriákkal tudsz előállni?
- George!
- Nincs semmi titkos kód. Az a színes réteg azért van, hogy ne legyen olyan feltűnő, amikor a fehér bekoszolódik. És a gyerekek szeretik. Magánkórházakban van mintás is belőle.
El kell ismernem, fényévekkel észszerűbb ez a magyarázat, mint amire én gondoltam. De pontosan ezért nem szoktam találgatni és tippelni. A tények sokkal egyszerűbbek és logikusabbak, mint bármi, amivel az emberi elme önmagában elő tud állni.
- Megkérdezzem, valójában hogyan sikerült egy törött csuklóval indítani a napot? - a semmiből érkező kérdést tökéletesen teszi fel és szinte azonnal meg is kapja rá a válaszát.
- Inkább ne.
Hallok egy halk és borzongatóan mély hümmögést, mintha nem tetszene neki a válaszom, de nem faggat tovább. Tudja, hogy nem lenne értelme. Tudja?
A másodperc tört részére a bizonytalanság megakasztja a gondolataim. Honnan tudná? Megérzés? Ösztön? Mindenkinél ráérez az ilyesmire? Nem ismerjük annyira egymást, hogy az együtt töltött idő indokolttá tegye.
- Tudod, hogy a halálos kimenetelű balesetek több, mint kilenc százaléka a mobiltelefonok okozta figyelmetlenségből ered? - ahogy meglátom a kezében a telefont, az agyam azonnal elereszti a korábbi témát és máris elkezdi felköhögni a bennem lévő információk egy apró szeletét.
- Nem érdekelnek a statisztikák, Robert. Ha a fiam ír, akkor azt az üzenetet az autópályán is megnézem.
- Van egy fiad?
Az olyan nagyon stabil figyelmem újabb fordulatot vesz és ezáltal az egész beszélgetés egészen hétköznapivá válik.
- Kettő is.
Vagyis innen jött neki az atyai hang percekkel ezelőtt. Van mögötte pár év gyakorlás, tapasztalás, zsákutcák és hanglejtések, amik működnek.
- Olyannyira megleptelek, hogy még a szavaid is elfogytak?
- Nem utalt semmi arra, hogy apa vagy.
- Mégis mire számítottál? Gyerekülésre hátul és száraz kiflivégekre a lábtérben?
Komolyan elgondolkozok a kérdésen. Nem huszonéves - ez is egyike, amiért egyáltalán felkeltette a figyelmem -, semmi nem indokolná, hogyha egyáltalán gyereke van, az olyan kicsi legyen, hogy az élete és az autója minden zugába beegye magát.
- Zavar, hogy gyerekeim vannak?
Jó kérdés. Zavar? Miért zavarna? Biztosan különös a gondolat, hogy van fia. Kettő is, hogy az ő szavaival éljek. Az egyik talán pont annyi idős, mint én. Miért ne lehetne? Sokkal valószínűbb, hogy velem egykorú vagy akár pár évvel idősebb fiai vannak, minthogy nálam fiatalabb. Sosem kérdeztem, pontosan hány éves, de a jelekből és hogy az első találkozásunk alkalmával volt pár ősz szál is a több napos borostájában... nem lepődnék meg, ha javában a negyvenes éveit taposná.
- Az zavar, hogy tévedtem.
- Hát persze, hogy az akasztja meg az agyad! - olyan jóízűen neveti el magát, mintha az év vicce hangzott volna el, de én még el sem mosolyodok.
Általában nem akarok tudni a kalandjaim családjáról, életéről, legalábbis annál többet nem, mint szükséges. De azzal, hogy George ilyen nyíltan beszél előttem, valamiféle kellemetlen érzést kelt bennem. Miért? Miért zavar, hogy mindenféle feszélyezettség nélkül árul el bármit a magánéletéről?
- Figyelj, Robert - és a keze a combra simul. Az automataváltós járművel áldása!
- Elhozom a kisebbiket a stúdióból, leadom az anyjánál, mielőtt az a sárkány rám küldi a fél jogi osztályt. Megvársz ott Teddyvel. Ő a nagyobb fiam. Az is lehet, hogy jól kijöttök majd egymással. Nagyjából egyidősek lehettek.
Látom az arcán a zavart és szinte hallani vélem, ahogy az ő fogaskerekei is megakadnak. Eltöltött egy elég szenvedélyes éjszakát egy olyan fiúval, aki a fia lehetne. Sosem realizálta még? Mert kétlem, hogy én lennék az első nála.
- Nem gondolod, hogy elég nyakatekert helyzet lesz? - kérdezek inkább más, egyelőre félretéve az elemzést.
- Hogy érted? Úgy, hogy te meg a fiam...?
- Ha tudod, mire gondolok, miért kérdezed?
Egy ujja simogatni kezdi a combom, én pedig próbálok témánál maradni és nem azon fennakadni, milyen csendes hely kezd lenni az agyam.
- A fiad és az egy... illetve kétéjszakás kalandod barátkozni kezdenek és mielőtt észbe kapsz...
- Csak várj meg bent. Igyekszek - és hogy igazán meggyőzzön az akaratáról, a keze tovább vándorol. Az én fejemben pedig felvillan a piros tábla, miszerint ez így nincs rendben. A fiai odabent vannak, valamiféle stúdióban - amire én még egy pillantást sem vetettem -, ő pedig a sliccemnél matat.
A frissen szerzett gipszemmel kissé ügyetlenül, de annál határozottabban tolom el a kezét, mire rám vigyorog. Tudja, hogy nyert. Be fogok menni vele, eltöltök egy kis időt ezzel a bizonyos Teddyvel, míg ő elfuvarozza a másik fiát.
Miért az anyjához viszi a gyereket és nem iskolába? Hétköznap délelőtt van!
Azt hiszem, ez lesz az egyetlen kivétel, ami majd erősíti a szabályom, miszerint bármilyen csábító is, soha nem szabad élnem a második éjszaka adta lehetőségekkel.


Mire a hangok, színek, ingerek és kérdések, amik az agyam érik, feldolgozható mennyiségűre csökkennek körülöttem, már kettesben vagyunk. Sajnos nem George és én, hanem Teddy és én. Pontosabban Theo, mint ahogy a bemutatkozáskor, egyszerre dühösen és unottan kijavította a fiú az apját.
Pár évvel fiatalabb lehet nálam, talán tizenöt, de a tény, hogy valami számomra ismeretlen okból kopaszra borotválta a fejét, átlagos szemlélőnek hozzáadhat párat az évei számához. Kizárólag a pattanásos arca és az örökké izgága mozgása billenti a mérleget az útkereső tinédzser irányba. A lába folyamatosan fel és le jár, még most is, miközben szinte fekszik a székben.
Én pedig itt ülök vele, a kalandom tinédzser fiával egy zenei stúdió túl nagy és párnázott forgósszékben, miközben ő minden másodpercben a telefonját lesi.
Meg sem próbált beszélgetni és ezt kivételesen én sem bánom. A fejem zsong a kérdésektől, de a legfőbb arra irányul: Miért nem furcsállja Theo a helyzetet? Miért nem kérdezi, ki is vagyok én és mit keresek az apja társaságában?
- Cukorkát? - ránt ki Theo a gondolataim fogságából, ahogy egy kis üvegcsét előkapar a zsebéből.
A tekintetem reflexből pillant rá, majd a tárolóra, amiben ránézésre vagy tizenöt apró tabletta járja táncát, ahogy Theo megrázza.
A hang a gondolataimban éles és fehér, mint egy tucat villámlás az amúgy nyugodt égbolton.
- Na? Kérsz vagy sem?
- Az nekem nem tűnik cukornak.
- Nem mondod, Sherlock! - bosszankodva szemet forgat és miközben kipattint egyet a tenyerébe, van időm megfigyelni a vésetet; AD.
- Biztos, hogy nem kérsz? Úgy nézel ki, mint akire ráférne - úgy beszél, mintha annyival felsőbbrendű és okosabb lenne nemcsak nálam, de minden embernél, aki ezen a Földön jár.
- Mik azok egyáltalán?
- Mégis kérsz?
- Nem kérek, de attól még érdekel.
- Addies. 5 milli. Azonnali hatás - és ezzel, mintha tényleg cukorka lenne, bedobja a szájába a tablettát, majd az ádámcsutkája mozgásából ítélve, mindenféle folyadék nélkül le is nyeli.
Gyakorlata van benne...
- Ha meggondolnád magad, csak csörögj rám - mondja és azok a fekete, mélyen ülő szemei a keverőpult oldalánál lévő faliújság irányába intenek, ahol virít egy kézzel írt, A4-es papír. Rajta a Theo név, egy telefonszám és a felhívás, miszerint a jövőben-nagyon-sikeres bandájukhoz basszerost keresnek.
- Az apád tudja, hogy ilyesmivel keresed a zsebpénzed?
- Az apám nem tudja megkülönböztetni a seggét a fejétől. Na leléptem. Majd mondd meg az öregnek, hogy zárja be az ajtót, ha végeztetek. Meg fizesse ki a bérleti díjat! - az utóbbit már az ajtóból kiabálja vissza.
Én pedig egyedül maradok, várva az "öregre", aki a legkisebb hasonlóságot sem mutatja - kinézetében vagy viselkedésében egyaránt - az előbb látott, izgága Theoval. Vajon ő nem a vérszerinti fia? Lehet, hogy kizárólag a kisebb a sajátja, akit számomra továbbra is érthetetlen okokból kifolyólag az anyjához kellett vinnie.
Mindenesetre, mielőtt megőrjítenének a táptalajt nem lelő tippjeim én is előveszem a telefonom és még ha nem is indítok hívást, egy üzenetet megejtek. "Minden rendben, házon belül vagyok és George is ment a dolgára."
Nem hazudok. Továbbra sem.

Robbie& Gloria