Olyan, mintha valami megpattant vagy kieresztett volna bennem, és mintha a szellememet hirtelen kihúzták volna a mellkasomon keresztül fölfelé.  Az első benyomásom az, hogy szabad vagyok.  Semmi természetellenest nem találok ebben az élményben.
Mindent átható sötétséget látok köröskörül. Érzem, hogy egyhelyben lebegek, és mintha mindenfelé végtelenül kiterjednék. Önazonosságomnak emléke nélküli tudatosságként érzékelem magam. Pont mint egy álomban, ahol az ember érzékeli a körülötte zajló eseményeket, de fogalma sincs arról, hogy ő maga kicsoda, vagy micsoda.
A gondolataim nem homályosak vagy elvontak. Szilárd, azonnali gondolatok ezek. Forróbbak a tűznél, nedvesebbek a víznél. Létezem. Érezem és tudom.
Hirtelen távoli, mély, ütemes lüktetést hallok. A hang olyannyira erős, hogy minden lökete végigmegy rajtam. Ez a szívverésem lenne? Nem egészen…. Ez valami sokkal sötétebb, és gépiesebb. Mint a fém hangja a fémen. Mintha egy hatalmas földöntúli kovács kalapálna egy üllőn valahol a távolban, körülöttem.
Miközben körbenézek, és megpróbálom kitalálni hol lehetek, egy fénypontocska, olyan, mint egy csillag, jelenik meg előttem. Szinte úgy emelkedik ki a sötétségből. Fehér, aranyozott fénnyel ragyog. Gyönyörű jelenés, bármi is ez. Elsőre nem tudom megállapítani mi közelít felém. Ahogy ez a valami egyre nő, és fényével körülölel, a sötétség hasadozni kezd, majd széttöredezik.
A következő pillanatban ez a langyos, szeretettel teli fény is szertefoszlik, és egy lenyűgöző, varázslatos vidéken találom magam. A színek káprázatosak, megfoghatatlanul elevenek itt. Úgy érzem, hazaérkeztem. Leírhatatlan, teljes érzés kerít hatalmába.
Egy mező kellős közepén heverészek. Valahogy testet öltöttem.
A kristálykék eget bámulom. Ujjhegyeimmel végigfésülök a lengedező fűszálakon. Tapintásuk finomabb a selyemnél. A fák lombjai, a fű vakító smaragdzöldben pompáznak. Nem messze tőlem egy csillámló vizű patak csordogál, a lágyan belezubogó vízesés párájában pedig szivárvány ível.
Telve vagyok boldogsággal. Felnevetek.
Fölöttem az eget madarak szelik át. Nem tudom eldönteni, hogy álmodom-e, de minden meglehetősen valóságosnak tűnik, nem holmi tünékeny, alaptalan képzelgésnek. Az elképesztő, álomvilágszerű táj legapróbb részletében is eleven melegség tükröződik.
Csakhogy ez nem álom. Tudom, hogy vagyok, létezem, csak azt nem tudom, hogy ki vagyok, és mi ez a hely. Talán ilyen lehet a Mennyország.
Ekkor egy piros, pöttyös labda gurul az oldalamhoz és nekem ütközik. Édes, gyermeki nevetés követi. Rájövök, hogy nem vagyok egyedül. Felülök a földön. Kézbe veszem a labdát, majd a tekintetem találkozik a mellettem ácsorgó kisfiúéval. Hatalmas, szürkészöld szemekkel mered rám. Szélesen mosolyog. Nagyon emlékeztet valakire. Hat év körüli lehet. Meglep az öltözéke; itt minden olyan élénk és színes, de ő fekete vászoncipőt, fekete farmernadrágot visel, és fekete pólót „Slaves of Hell” felirattal meg valami fura emblémával, ami egy fejre állított csillag és egy szív ötvözete. Kedves arcát göndörödő, rövid, barna tincsek keretezik, szinte a szemébe lógnak. Pillantása mégis felülemelkedik mindenen. Olyan… angyali. Egészen átható ez a szempár… És ami a gyermekből árad, egyszerűen rabul ejt. Erősebb, elragadóbb a világ összes szereteténél. Valamiféle megfoghatatlan kötelék van köztünk, amit nem tudok hova tenni.
Langyos szél fúj végig rajtam, az a fajta, mely a legtökéletesebb tavaszi napokon kel szárnyra. Megtáncoltatja a fák levelét, és mennyei folyóként áramlik a testem körül.
- Hogy hívnak? – tudakolom.
- Ville. – nevetgél a fiú.
- Ville… - ismétlem meg elgondolkodva. – Ismerek egy Ville-t. Azt hiszem…... Ez a tied? – mutatom fel a labdát aztán, mire a kisfiú hevesen bólogatni kezd.
– Ühüm! Szeretném, hogy maradj velem játszani, de nem maradhatsz.
Ezen meglepődök.
- És ugyan miért nem? – gyanakodva méregetem, mintha meg akarna tréfálni.
- Mert elég okod van ahhoz, hogy ne add fel. – feleli kortalan bölcsességgel a szemében a gyermek.
- Ezt nem értem… Hol vagyok? Mi ez a hely? És miért vagyok itt?
- Otthon vagy. Az élet bölcsőjében. Itt kezdődik minden, és ide tér vissza. – tárja szét vékonyka karjait, ahogy mindenre egyszerre mutat rá.
Nem emlékeszem arra, hogy mit hagytam hátra, kik a barátaim, a családom, van-e egyáltalán valakim. Hiába erőlködöm. Viszont itt olyan… tökéletes minden. Csak azt tudom, hogy szeretnék maradni.
- Mégis ki vagy TE?
- Már mondtam. Ville. Engem küldtek eléd.
Ez a rejtélyes kiskölyök teljesen összezavar, és újabb kérdések merülnek fel bennem.
- De kicsoda?
- A többiek. Még nem jött el a te időd… Gyere! – nyújtja felém a kezét, hogy felsegítsen. Mézes, omlós hangon beszél. Külsőre kisfiú ugyan, mégis olyan felnőttes kisugárzása van. – Megmutatom merre mehetsz vissza. Várnak rád.
Automatikusan megfogom az apró kezecskét és felállok a fűből.
- Vissza? De hát hova vissza? – elkap a kétségbeesés, mert eszemben sincs itt hagyni ezt a varázslatos helyet.
A fiúcska halkan felkacag.
- Nincs mitől félned. Szeretnek téged. – elveszi tőlem a labdát. – Majd máskor játszunk… Hallod a zenét?
Ville az égre pillant. Mintha a földöntúlian kábító dallamok láthatatlan forrását keresné.
- Milyen gyönyörű!... – mondja megigézetten, majd rám néz. - Miatta nem maradhatsz. Szüksége van rád. Menned kell.
Fülelek, vajon hallom-e, amit a fiú. Valóban hallok valamit. Eleinte csak nagyon halkan. Észre sem vettem, hogy a kezdetben észlelt monoton dübörgés rég elhalt, s helyette egész másfajta hang simogatja az érzékeimet. Szavak visszhangja kúszik a fülembe. Nem értem őket, nem tiszták, de mindenfelől szólnak.
Határtalanul boldog voltam itt. Nem tudhattam, fogalmam sem volt arról, hogy „odaát” az orvosok egészen más helyzetben vannak.
Valami húzni kezdett. Kérdőn Ville-re tekintettem, ő pedig biztatón mosolygott.
A következő pillanatban a napnál is fényesebben égő ragyogás nyelte el a kisfiú alakját, és vakított el engem.
Hirtelen a kórház műtőjében találom magam.
Megfordulok, és egy testet látok feküdni a műtőasztalon. Felismerem, az enyém az. Hátra se hőkölök tőle, pedig zúzódások és vér borítja be, nem ijedek meg tőle.  Csak egyfajta rokonszenvet érezek iránta. Mozdulatlan, össze van törve, én pedig mellette állok, és nem érzek semmiféle fájdalmat.  Olyan, mintha levetettem volna valami használt ruhát, és félredobtam volna. Ami kár, mert még egy csomó mindenre lehetett volna használni. Az új, mostani testem viszont súlytalan és különlegesen mozgékony. Bevallom, egészen fellelkesít ez az új létállapotom. Egy részem nem akar visszamenni abba a gyenge, halottszerű porhüvelybe, és nem is érzem, hogy magába akarna szippantani. Nagyon halvány a vonzás közöttünk. Valami pislákol, de csak alig. Talán mert én nem akarom már ezt a korlátozott, összeroncsolt testet.
Az orvosok eközben körülöttem, vagyis a műtőasztalon fekvő testem körül tevékenykednek, hogy megmentsék.
- Visszatért! Újra van szívverése! – mondja hangosan az egyik, mire a háta mögött pittyegő monitorra les, amin lassan hullámzó vonalak jelennek meg.
A defibrillátort ekkor levették a mellkasomról.
„Idelent”, a nyüzsgésben most minden eszembe jut; Grid, az étterem, a baleset, és hogy épp Ville-hez siettem. Ville… A kisfiú emléke beugrik. Inkább nevezném őt őrangyalnak, azt hiszem. Körbehordozom a pillantásomat a helyiségben. Ő nincs volt sehol, amit nagyon sajnálok. Nem lenne rossz viszontlátni. Lenne néhány kérdésem hozzá. Nem tudom elfelejteni azt a helyet, ahol az imént jártam. Betekintést nyertem volna a Mennyországba? Valóban ilyen lenne? Ilyennek kell lennie, túl tökéletes ahhoz, hogy ne az legyen.
Csak csendesen szemlélődöm, míg az orvosok teszik a dolgukat a műtőben.
Ekkor egy jelenlétet érzek meg. Kellemes, és vonzó. Bevillan Ville arca. Nem a kisfiúé, hanem az én Villémé. Tudom, hogy itt van, érzem. Rágondolok, arra, hogy ott akarok lenni vele, és a következő másodpercben, már ott is termek a folyosón. Meglep ez az egész, ahogyan a dolog működik; csak egy gondolatomba telik egyik helyről a másikra „teleportálni”. Először rácsodálkozok a képességemre, de aztán inkább Ville-re figyelek, aki pont szemberohan velem.
Szólnék, hogy itt vagyok, épp nyitnám a számat, de ő keresztülszáguld rajtam, mintha itt sem lennék… Nem áll meg. Észre sem vett.
Ijedten kapok levegőért, már ha egyáltalán lélegzem. Végigtapogatom magam.
- Hű… Öregem! – nyögöm totálisan elhűlve. A Felismerés félelmetes, teljesen ledöbbent. Csak most tudatosul bennem, hogy… Senki nem lát, és talán senki nem hall… Ez csak egy dolgot jelenthet…
Megrázom a fejemet. Nem. Nem haltam meg. Az kizárt… Láttam a monitoron a szívverésemet, és az orvosok is megerősítették, hogy még életben vagyok. Akkor hogy lehet, hogy még mindig a testemen kívül vagyok? Talán az a baj, az okozza az egészet, hogy nem is igazán akaródzok visszabútorozni belé. Nem tudom. Innen minden olyan más.
Ville után iramodom.
Az nem kifejezés, hogy zaklatott és ideges. Érzem a belőle áradó erős érzelmeket, aggodalmat, kétségbeesést. Ostorként csapkodnak körülötte az energiahullámok.
Szeretném megnyugtatni, hogy minden a legnagyobb rendben van.
- Ville, itt vagyok. – beszélek hozzá. De úgy fest hiába, mert meg sem hall, meg sem áll, nem reagál, sőt mi több, félreállok egy elguruló hordágy mellett, erre valaki megint csak úgy átsétál rajtam. Ez elég lehangoló.
Nagy a felhajtás a kórházban, Ville pedig szerintem azt sem tudja merre siet, mégis mintha ösztönösen megérezné merre kell menni.
Egy orvos lép ki az egyik szürke lengőajtó mögül a folyosóra. Épp a fehér köpenyét húzza vissza magára. Felismerem, ő is bent volt velem a műtőben.
Ville-en állapodik meg a tekintete, amint meghallja, hogy a nevemet kiabálja. Odasétál hozzá.
- Elnézést, uram. Dr. Murray vagyok. – szólítja meg az ősz halántékú doki Ville-t, miközben kezet nyújt. – Ön esetleg Ms. Soininen barátja, vagy hozzátartozója?
Ha Ville igennel válaszol, az orvos magával invitálja.
- Ez esetben, kérem… jöjjön velem. – mondja szelíden, mégis egyúttal baljósan cseng a hangja.
Persze, hogy velük tartok.
Az orvos bekanyarodik a széles folyosón, majd megáll egy ajtó előtt, amin a „Dr. Edward Murray” névtábla díszeleg. Ugyanaz a név, mint ami a köpenyén is olvasható.
Belép az irodájába, és várja Ville-t, majd becsukja maguk mögött az ajtót. Én már rég bent vagyok. De ha ki is zárna, kétlem, hogy gondot jelentene átsétálnom rajta, vagy a falakon… Viszont a padló megtart… Akármilyen érdekes jelenség, most mégsem ezek az apróságok érdekelnek, hanem az, hogy mit akar Ville-nek mondani. Tudni akarom mi van velem. A testemmel. A jelek szerint, meg amit láttam belőle, nagyon ramatyul van. Én mégsem aggódom.
- Kérem, foglaljon helyet. – int jobbjával az íróasztal előtti szék felé, amennyiben Ville csatlakozik hozzá, aztán ő maga is leül a sajátjába, a hatalmas ablakkal háttal, amit eltakar a behúzott szalagfüggöny.

Grid is itt van… De kurva gyorsan ide ért ez a… ez a… rohadék tetű. Pf… Nincsenek rá szavak mennyire gyűlölöm. Majd felrobbanok!!!
MI A SZARNAK NEM TUDTÁL A HÜLYE BUZI HAVERODDAL EGYÜTT BELEFULLADNI AZ ELŐÉTELBE??? – üvöltöm torkom szakadtából a képébe. Persze tök feleslegesen, mert nem hall semmit. Már ez is dühítő.
Ökölbe záródnak az ujjaim, és bekúrok neki egyet. Vagyis csak kúrnék… Mert az öklöm átsuhan az állán, mint egy gyenge szélfuvallat. Aztán megint ütök. De most a másik kezemmel. Akármennyire vergődök, semmi sem használ. Hisz csak… egy szellem vagyok. Aki itt légboxolgat magában... Csessze meg.
Annyira naiv voltam. Pedig mennyire bíztam Grid-ben, a szóbeszédek ellenére a jót akartam benne látni... Ville-nek mindvégig igaza volt… Ez az ember egy utolsó szarcsimbók. Beszélek hülyeségeket! EZ NEM IS EMBER!!! Azok után, amit velem akart tenni, azt sem érdemli meg, hogy leköpjem. Még koszos lenne a nyálam. Nem hittem, hogy valaha erre a gondolatra jutok, de Vespa-t többre tartom nála.
Érzem Ville-n, hogy őt is feszítik az érzelmek; félelem és harag elegye tajtékzik benne. Rohadtul nem érdekel, hogy az újságírók és a riporterek ellepték a kórházat. Kisebb bajom is nagyobb ennél. Valahogy jó lenne Ville tudtára adni, hogy itt vagyok. Valahogy kommunikálnom kéne vele. De hogy a francba??? Annyira el szeretném neki mondani mi történt, annyira, de ANNYIRA!!! Szeretném kidühöngeni magam. Úgy istenesen. Méghozzá ezen a seggarcú Griden kéne levezetnem a feszkót.
A doki felbukkan a folyosón a lengőajtó szárnya mögül, és mikor szigorúan közli Ville-vel, hogy kizárólag családtagoknak áll módjában felvilágosítást adni, Ville rohadtul meglep.
Minden elismerésem az övé! Még ilyen körülmények közt is hasít az agya.
- Komolyan, lemegyek tőled hídba. – magyarázom vigyorogva őfelségének, mintha hallaná. - Ügyes vagy… Legalább tudom, hogy csak a cigit szívtad indulás előtt. Mellesleg csini a pólód.
A doki magával invitálja Ville-t, az állvőlegényt. Szerintem ezzel a halálba tudnám cikizni. Na, csak kapjam vissza a testem…
Ville, mint akit vonszolnak, megindul a dokival. Mielőtt sarkon fordulnék, hogy velük menjek, még Grid-re bökök fenyegetően a mutatóujjammal;
- Kísérteni foglak te köcsög… Beszaratlak meglátod… – és a mutatóujjam már zárul is, hogy a átadja a helyet a mindenható középsőujjamnak. Egy utolsó apró gesztus, mielőtt otthagynám a francba. Jól ellesz az újságírók feltartóztatásával.
Megmutatom én ennek a lelkinyomoréknak milyen az igazi paranormal activity, csak jöjjek rá hogyan kell olyat.
Az irodába érve Ville remegő kézzel csukja be maga mögött az ajtót, aztán elutasítja, hogy az orvos hellyel kínálja.
- Pedig higgye el, jobban tenné, ha leülne… De ön tudja. – sóhajt a doki elfogadva a döntést. Ő viszont leteszi magát. Felkönyököl az íróasztalra, és összefűzi az ujjait az arca előtt.
Nem kezd bele azonnal a diagnózis regéjébe. Valami azt súgja, ez kemény menet lesz.
- Nos… Ms. Soininen jobb karja három helyen eltört, a válla, a kulcscsontja, több bordájával együtt szintén, és a tüdeje bevérzett.  Viszont ami komoly aggodalomra ad okot, az a fejsérülése. Nagyon súlyos. Betört a koponyája. Már a mentőautóban kómába esett…
Azta… Kóma. Most már értem. Ez megmagyarázza hogy vagyok képes repkedő tudatként idekint kísérteni, míg a testem valahol máshol heverészik.
Dr. Murray eközben folytatja.
- A bukósisak nélkül azonnal szörnyethalt volna az ütközéskor... Az állapota jelenleg stabil, viszont az elkövetkezendő 48 óra kritikus lesz az agyában keletkező vérömlenyek miatt. – az orvos megdörzsöli a homlokát. – Van még valami… Ms. Soininen állapotára és a körülményeire való tekintettel, még valamiről kötelességem tájékoztatni… - a doki ismét szünetet tart, mintha időt akarna adni a felkészülésre, vagy mintha ő maga sem tudná mit tegyen. Mégis rutinosan, könnyedén találja a megfelelő szavakat. Gondolom a gyakorlat teszi. Biztos nem ez az első eset, amikor rossz hírt közöl másokkal.
Tűkön ülve várom mit tartogat még a tarsolyában, és közben rohadtul örülök, amiért az a geciláda odakint minderről lemarad.
– A menyasszonya a jelek szerint várandós. – mondja, majd megint elhallgat. Ville-n nyugtatja a tekintetét. Hosszú a csend, amit finom baritonján végül meg kell törnie. – Nem tudjuk megjósolni, hogy mindez milyen hatással lesz a magzat fejlődésére…
A doki megfontoltan, kíméletesen bánik a szavakkal. Érzem belőle sugározni a jóindulatot, azon igyekszik, hogy a lehető legkisebb kárt okozza velük. Nem mond el mindent, valamit határozottan elhallgat. Vagy csak nem akarja egyszerre Ville-re zúdítani az információmennyiséget.
- …De ilyen esetekben gyakori a vetélés. Már az kész csoda, hogy eddig nem következett be. – aztán mégis megteszi. Burkoltan kimondja a végszót; fel kell készülni a legrosszabbra is.
Ácsi!!! Most esett le… Azt mondta terhes vagyok???

Várandóóós???? ÉÉÉÉÉN???? WTF???
Kábé ugyanolyan döbbent fejet vághatok, mint Ville. Ez az infó azért odabaty rendesen.
- Óóó nem-nem-nem-nem… – hitetlenkedve rázom a fejemet. Tiltakozom!
Tudtam, hogy a fogamzásgátlók nem nyújtanak 100%-os védelmet, de hogy pont én kapjam be a legyet mellette... Erre megint mekkora volt az esély? Kábé annyi, mint arra, hogy valaha kriptonitot találok.
Ráadásul Ville az apa… Ez a gyerek már úszkáló ivarsejtként több cuccot szívott, mint egy átlagos drogos. És akkor még a bébitabi… Lehet az is bejött neki. Beszarok… Ha fiú, esküszöm ifjabb Ville Walow-nak fogom nevezni. Ifjabb Ville Houdini Wallow-nak. Mert azért így kijátszani a védelmi rendszert…
Ville-re sandítok.
- Te… Ville, voltak titkos ügynökök az őseid között? – kérdem tőle a hecc kedvéért. - Minimum egy 007-es Tom Cruise. - tudom, hogy úgysem hall. Szórakozhatok vele.
A kezemmel meglököm/lökném a vállát. Technikai okokból sajna nem működik a dolog úgy, ahogy kéne.
- Most mit vágsz ilyen beszart fejet? Ne parázz, nem varrom ezt a kölyköt a nyakadba. Az sem biztos, hogy megtartom. – nem hát. Nem kötelező. Meg amúgy sem tudom mit kezdhetnék egy gyerekkel. Kétlem, hogy belefér az életembe. Főleg egy SAJÁT gyártmányú. Ravin teljesen más tészta. Néha nálam lóg. Ennyi.
Ez a gyerek, ha megmarad, nem csak az én életemet változtatja meg, sok mindenre befolyással lesz... Elég komoly döntések ezek, amiket nem feltétlenül most kéne meghoznom. Kómában kísértve. És még el is vetélhetek közben. Szóval… Majd aggódok és döntök, ha magamhoz tértem. Egyelőre nem látom át tisztán ezt az egészet, és fogalmam sincs hogyan kéne éreznem magam jelenleg. Félnem kéne, izgulnom, de képtelen vagyok. Amit érzek, az igazából végtelen nyugalomként írható le. Valami mélyen azt súgja, minden  a legnagyobb rendben lesz.
Az orvos aggodalmasan érdeklődve méregeti Ville-t. Állítom, attól tart, hogy rosszul lesz.
- Jól van? Minden rendben? – tudakolja, mikor a kedves „vőlegényem” zavarodottan forgolódni kezd a székben.
A doki türelmesen vár, nem érzem rajta, hogy bármit is siettetne.
- Igen. Jól hallotta. A menyasszonya várandós. – ismétli meg magát, mikor Ville előre fordul, és tanácstalanul visszakérdez. – A magzat alig lehet idősebb két hetesnél… - fűzi még hozzá. - …Ne aggódjon, Ms. Soininen a legjobb kezekben van. Minden tőlünk telhetőt megteszünk érte és a babáért.
Mondjuk ebben biztos vagyok.
- Dr. Murray-t sürgősen várják a hármas műtőben. Dr. Murray-t sürgősen várják a hármas műtőben. – hangzik fel ekkor hirtelen a hangszóróból egy női hang.
- Remek. Ez igazán remek! – sóhajtok.

Ville hirtelenségére, amivel a dokinak szegezi a kérdést, még én is megugrok mellette.
- A frászt hozod rám. – duruzsolom a bal fülébe.
Valójában egészen megindít az aggodalma. Ha most tehetném, megölelném és megköszönném neki, amiért így aggódik értem, amiért ilyen gyorsan ideért.
- Jó, hogy itt vagy. – mondom neki mosolyogva, annak ellenére, hogy tudom, úgysem hall.
A dokit azonban meg sem lepi az indulat. Hozzászokhatott az évek alatt a kétségbeesett családtagok kitörő reakcióihoz.
Mr. Murray gondolkodva habozik, majd egy rövid, komoly sóhajjal megtűzve válaszol.
- Benézhet hozzá. De csak egyetlen percre. A következő 48 órában szigorú megfigyelés alatt tartjuk az esetleges komplikációk miatt. Holnap napközben már többet bent lehet nála, ha meglátogatja. Remélem megérti… Most pedig ha megbocsát, mennem kell. – áll fel ezzel a székéből, a mozdulatai már közel sem ráérősek.
Az iroda ajtaja ekkor nyílik ki, és egy vékony, szőke ápolónő les be a résen, kopogtatás nélkül. Úgy 40 év körüli lehet a szeme körüli apró ráncokból ítélve. A haját egyszerű lófarokban hordja, az orrán szemüveg trónol.
- Elnézést, Dr. Murray, vészhelyzet adódott a 3-as műtőben, kérem azonnal menjen. – hadarja el gyorsan.
A doki biccent, de még Ville-hez fordul.
- Mrs. Lane megmutatja Önnek a kórtermet. – a tekintete ezzel a nőre esik, hogy felvilágosítsa a feladatról. – Az úr Ms. Soininen vőlegénye, elkísérné a hölgyhöz?
- Hogyne, doktor. – biccent amaz, és a folyosón várja, hogy Ville csatlakozzon hozzá.

Amikor át akartam csúszni a piros alatt, annyira dühös voltam, hogy az eszembe sem jutott, bajom eshet, és ezzel másokat is bánthatok. Akkor csak egyetlen embert akartam bántani: Gridet. De őt nagyon. És nem azzal, hogy kinyírom magam.
Most itt állok az ágyam, az összeroncsolt, eszméletlen testem mellett, és csak figyelem, ahogy Ville közelebb hajol hozzám. Gyengéden suttog.
- Persze, hogy hallak… – mosolyodom el. Egy érzés cikázik át rajtam, inger a sírhatnékra, annyira meghat Ville viselkedése. Ráadásul tehetetlennek érzem magam, valahol elveszettnek, amiért képtelen vagyok neki jelezni, és biztosítani afelől, hogy igen… tisztán hallok minden egyes szót, ami elhagyja a száját, sőt, még a belőle áradó érzelmeket is érzékelem. Melegen körbeölel a szeretete.
- Sajnálom Ville… Annyira sajnálom… El sem hiszed. – duruzsolom őt nézve.
Hiába kesergek azon, hogy már bánom; egy őrült módjára repesztettem. Ezzel elkéstem, nem tudok visszacsinálni semmit. Pedig de jó lenne!
- Ne haragudj…
Elérzékenyülten pislogok lefelé, nézem a kezét, az ujjait, amikkel finoman a markába zárja az enyémet.
- Köszönöm… Jó, hogy itt vagy. Nélküled rohadt egyedül lennék. Fogalmad sincs róla mennyit jelent ez nekem. – Ville arcára siklik a pillantásom. - Hát… Asszem, nincs is más választásom, mint kitartani. Most már a kiskrapek miatt sem patkolhatok el. Ha tudnád… Totál életigenlő. Ebben mondjuk csöppet sem hasonlít rád, de abban igen, hogy stramm kis fickó. Bírja a gyűrődést. – magyarázom elvigyorodva. - Kösz, hogy nem akadtál ki miatta. Piszkosul tudom értékelni, hogy nem hagytál itt csapot papot, és nem viharzottál el dúlva-fúlva. Pedig megtehetted volna, hogy azonnal felállsz és pát intesz a dokinak, mikor közölte veled a hírt. – muszáj elmondanom neki, mégha… mégha semmit sem hall az egészből.
Mentségemre szóljon, hogy én sem terveztem be ezt a gyereket. Amit egy nő megtehet, megtettem a dolog ellen. És tessék…
Azt még ugyan nem tudom, hogy Ville felvállalná-e, ha megtartom, de az biztos, hogy nem fogom zsarolni érzelmekkel. Nem erőltetek rá semmit. Eddig sem tettem, ezután sem fogom. A döntés az övé. Majd valahogy lesz…
Kinyújtom felé a kezemet, és megérintem az ujjaimmal az arcát. Lassan végigsimítok rajta. Kötve hiszem, hogy bármit is érez belőle.

Ebben az állapotban a szeretteimhez és a környezetemhez kapcsolódó minden érzelmi kötődés mintha eloldódott volna, de Ville… ő mindvégig kivétel maradt. Egyfolytában erős érzelemhullámokat vált ki belőlem még ilyen kísérteties, testetlen formában is. Elképesztő…
Nem tudom eléggé értékelni őt, kifejezni, amit iránta érzek, pedig megérdemelné. Csodálatos ember. Csodálatos férfi. Mégha fogalma sincs róla.
Elakad a hangja, nem fejezi  be a mondatot, de tudom mit akar mondani. Egyszerűen tudom.
Rámosolyodom.
- Nem kell kimondanod. Mindent értek…
És tényleg. Most már értem miről beszélt az a kis srác a labdával, ott a mezőn. Erről a különös intenzitású kapocsról. Hirtelen kitisztul előttem minden. Ville-nek szüksége van rám. Ahogy nekem is rá. Ő az igazi indok, amiért még nem vagyok kész itt hagyni ezt a világot. Még annyi minden van, amit meg szeretnék élni, tapasztani Ville-vel. Ennek nem lehet vége ilyen hirtelen és drasztikusan. Nekem még sok dolgom van itt. Még élvezni akarom az életet, azt az életet, aminek Ville a része.
Jelenleg semmit sem akarok jobban, minthogy megszabadítsam őt az elvesztésem miatt érzett kétségbeeséstől.
- Figyelj… Szeretném, hogy tudd, jól vagyok, és nem fogok lemondani rólad. Grid és a baleset is kevés hozzá... – mondom még Ville-nek, mielőtt a nővér kitessékeli a folyosóra.

(A baleset másnapján, délután 18:00 körül)

Zuhanás és sötétség… Mindent elnyelő sötétség…
Levegőt akartam venni, de a mellkasomat feszítő fájdalom egyből letaglózott.
Hunyorogni próbáltam. A szemhéjaim megremegtek, ólomsúlyúak voltak, ahogy lassan felnyitottam őket.
Mindent homálytakaró fedett, ami csak nehezen akart eloszlani a tekintetemből. Nem láttam tisztán, minden szín, fény és forma reszketve körvonalazódott ki. Testemnek nem volt olyan millimétere, ami ne sajgott volna és egyszerre ne lett volna gúzsba kötve valami zsibbasztó erőtlenségtől. A fejem pokolian hasogatott, az arcom égett, mintha kismillió apró tűvel szurkálnák. Jobb karom csak merő fájdalomból állt, ahogy az egész felsőtestem.
Nagyon lassan szivárgott belém az élet.
Első felmerülő ingerem az volt, hogy jelezzek: Hahó, itt vagyok…!!!
Semmi sem volt tiszta. Hirtelen nem értettem, hogy miért hálóznak be csövek kígyói. Legelső éber lélegzetemmel is egyből a frász jött rám. Az ujjamat kíséreltem meg mozgatni. Valamiféle súly húzta le. Talán a pulzoximéter, amit a végére csíptettek.
Csak a szemem bírtam forgatni. Oldalra pillantottam, mert egy fehérség surrant el mellettem.
Az ügyeletes ápolónő volt az, amint a telefonért rohant és lekapta a falról.
- Dr. Murray, jöjjön gyorsan, Ms. Soininen magához tért!
Az istenért, ne üvöltözzön!!! Egyáltalán nem üvöltözött…
Ha lett volna erőm, felnyögtem volna a kíntól. Minden egyes kiejtett szava kalapácsként csapkodta az agyamat. A legapróbb hang, géppittyegés és a léptek nesze is mintha feltépte volna a koponyámat.
A szám cserepesre száradt. Résnyire nyitottam az ajkaimat, de nem jött közülük hang. Kéretlenül rohamoztak meg a gondolatok és a kérdések, de képtelen voltam egyet is megfogalmazni, hanggá alakítani. A végsőkig kimerült voltam. Még ahhoz is, hogy felfogjam, teljesen ágyhoz vagyok kötve.
A gyógyszerek és fájdalomcsillapítók közel jó munkát végeztek; tompa voltam a javából.
Az ápolónő alig adta le a forródrótot, az orvos már rohant is át az intenzívre, egyenesen a kórterem felé. Elrobogott Ville mellett, és lendületesen belökte az ajtószárnyat.
Ha Ville felpattanna a helyéről és utána szándékozna menni, a szőke, szemüveges nővér, Mrs. Lane azonnal elállja az útját, hogy kedves mosollyal a folyosón marasztalja.
- A menyasszonya felébredt, de most kint kell maradnia, míg Dr. Murray, felméri az állapotát. Utána bejöhet hozzá, rendben? – végtelen kedvesség hatja át az ápolónő szavait, amivel Ville-t nyugalomra igyekszik inteni. – Kérem, legyen türelemmel.

Valaki levesz valamit az arcomról, valahogy a légzés is könnyebb így, aztán egy újabb fehér lebbenő foltot látok. Megáll mellettem, és csak néz. Vár. Nem esik egyből nekem. Hála annak a magasságosnak. Aztán óvatos férfiúi orgánum töri meg azt a csodás, de kényes csendet. Zúg a fejem.
- Ms. Soininen, hall engem? – kérdezi idegen nyelven, nem a sajátomon, mégis értem őt.
A szám nyílna, de hang nem jön ki rajta.
A bariton tulajdonosa türelmesen kivárja az eseményt az ágyam mellől fölém tornyosulva.
- Ms. Soininen… pislogjon kettőt, ha ért engem.
Behunyom a szemem. Egy pislogás. Aztán felnézek. Lassan jön a második.
De miért hív Ms. Soininennek?
- Csak nyugodtan… - vontatottan beszél, mintha egy gyereknek akarná a tanulnivalót a szájába rágni, de igazából nem is bánom. Az agyam alig jár.
Erőtlen pillantással révedek előre. A szememen még mindig ott a homály fátyla, aminek hála szürkés-fehéres, áttetsző derengésbe veszik az ágyam végén túli valóság. Kába vagyok, hunyorgok, a szememet bántják a fények.
- Dr. Murray vagyok… A Sunrise Kórházban van. – beszél tovább lágyan, kimérten, én meg még mindig nem értem mi a fene történik körülöttem.
Kórház???
- Szeretnék feltenni néhány kérdést…
A szám cserepesre száradt, nyelek egyet, de még a nyelés is rohadtul megvisel. Fáj. Óvatos biccentés, apró rezdülés lesz az egészből, hogy rendben. Minden erőm benne van a mozdulatban, amit épp csak kicsikarok magamból.
- Jól van… Emlékszik a balesetére? – faggat tovább az orvos.
Baleset???
- Pislogjon kettőt, ha igen, egyet, ha nem.
Egyet pislogok. Mert nem rémlik semmi. És nem ez a legijesztőbb.
- Emlékszik a nevére? – beugratós kérdés, ami inkább fogósnak bizonyul.
Egy újabb pislogás. Csak egy… Valami Soininen… De azt is ő árulta el.
Az orvos hosszúnak ható szünetet tart, végül mégis folytatja a vallatást, amit teljesen kimerítőnek találok.
A következő kérdése ugyancsak meglep.
- A vőlegényére emlékszik?
A vőlegényemre? – nyúzott arcomra kiülhet a zavar, miközben  ismerős képek, nevek után kutakodok, de semmi.
Arra sem emlékszem, hogy milyen nap van, nemhogy a vőlegényemre! Jézusom… Mi folyik itt? Mi történik velem? Miért... Miért ez a sok kérdés? Átszáguld rajtam a pánik, de nincs annyi energiája a testemnek, hogy megfeszüljön, vagy összeránduljon.
Enyhén megcsóválom a fejemet, inkább csak ingatom, hogy értse az erőtlen mozdulatból: nem. Hangot hiába is próbálnék kiszuszakolni a torkomon.
- Értem… - felel könnyeden, aztán felsóhajt. - Pont ettől tartottam.
A csontjaimban lüktető fizikai fájdalom mellett keserű bosszúság jár át.  És akkor az orvos megadja a kegyelemdöfést:
- Emlékszik bármire a múltjából?
Lázasan kutatok az elmémben válaszok után, de csak végtelen űr tátong bennem. Sehol nem bukkanok egy névre, egy arcra, vagy bármire. Mintha sosem létezett volna senki és semmi az életemben. Eltűntek az emlékek, a válaszok. Minden, amit eddig ismertem, és átéltem, írmagostul elenyészett.
- …Sem…mi… – nyögöm megkínzottan, azt hiszem, automatikusan az ő nyelvén.
Ez van a fejemben. A nagy büdös semmi.
Az orvos ezzel fel is hagy a faggatásommal, amiért külön hálás vagyok. Kedvesen nyugtatgat, hogy ne aggódjak, jó kezekben vagyok, de nem bírom tovább, a hangja már távoli. Valami húz a feneketlen sötétbe, ahol nyugodtan lebeghetek, mert úgysem érzem a fájdalmat... Aludnom kell… Leereszkednek a pilláim, és ismét megszűnik körülöttem minden.
Mr. Murray kilép a folyosóra, a kezeit a zsebébe rejti. Azonnal Ville-t keresi. Ha ott van, hozzáfordul. Türelmes hangja, amivel megszólítja, mellőzi a gondterheltséget, mégis borús.
- Ms. Soininen magához tért… A nehezén már túl van, de… Emlékszik, mikor azt mondtam, a fejsérülése nagyon súlyos? - ha Ville be akarna menni a kórterembe, az orvos egyelőre az útját állja.

Az orvos enged Ville sürgetésének.
- Nos… A röntgenfelvételek és a hölgy viselkedése is alátámasztották, amire a külső fejsérülés láttán gyanakodtunk… Talán inkább üljünk le… – int a székek felé, s várja Ville válaszát. Ha leülnek, akkor ott folytatja, de ha nem, akkor sem fossza meg Ville-t a tudnivalóktól.
- Rendben… - sóhajt, aztán rátér a lényegre. - A menyasszonya globális amnéziában szenved, ami az emlékezet teljes – megnyomja a szót - elvesztését jelenti. A fejét ért nagy erejű ütéstől komplex agyrázkódást kapott. Megsérült a temporális lebeny, ami igen fontos terület a hosszútávú emlékezet működése szempontjából. Ezért is van az, hogy az angoltudása nem veszett el. A lényeg, hogy… Ms. Soininen se a balesetére, se az az előtti dolgokra nem emlékszik. – elhallgat, miközben Ville arcát fürkészi, majd részvétteljesen folytatja. – Tudnia kell… hogy nem fogja megismerni önt. Senkit sem. Azzal sincs tisztában, hogy ő kicsoda.
Dr. Murray lassan és kíméletesen beszél. Vagy legalábbis igyekszik úgy adagolni a szükséges információt.
- Nem tudom megjósolni, hogy mikor nyerheti vissza az emlékezetét. Napok, hetek, talán hónapok is eltelhetnek így. Páciensenként más. De ne csüggedjen, bízunk a teljes felépülésben. Nagyon ritkán vesznek el végleg az emlékek. Olykor… azonban előfordulhat… hogy bizonyos emlékek sosem térnek vissza egyes személyekhez, helyzetekhez, vagy szituációkhoz kapcsolódóan… illetve a beteg egész személyisége teljesen megváltozhat. Ezekkel a lehetőségekkel is számolni kell.
A doki elmosolyodik és biztatóan megszorítja Ville vállát.
- Ms. Soininen ismét elaludt. Most nyugalomra és sok alvásra van szüksége ahhoz, hogy mielőbb rendbe jöjjön, de ha gondolja, nézzen be hozzá.