Az oldalon korhatáros, erotikus tartalom és durva szövegek találhatóak. A később esetlegesen kialakuló lelki defektekért és a fejlődésben való visszamaradásért felelősséget nem vállalunk.
♦ ♦ ♦
Az oldal alapötlete a „Passion in Las Vegas” nevű fórumról származik. Annak folytatásaként jöttünk létre.
A tekintetem egyenesen rátapad a srácra. És mikor válaszol… - Ville… – ismétlem meg - Szia. – motyogom, majd rámosolyodom. Nem tudom, hogy azért, mert úgy érzem elvárják, vagy mert nem esik nehezemre, mivel ezt váltja ki belőlem. Borzasztó így… Tudva, hogy elvileg nagyon erős kapocs van köztünk, mégsem érzek semmit iránta. Hiába is próbálkozom bármit felszínre hozni magamban. Azt kérdi hogy vagyok. Hát… - Szenzációsan… Mint akit ledózerolt egy becsapódó meteor… Úgyhogy nem… panaszkodom. – erőltetek egy fizikai fájdalmaktól torz vigyort az arcomra. Nem áll szándékomban siránkozni. A csontjaim úgyis összeforrnak, a sebeim begyógyulnak. Idővel. Pár másodpercre elhallgatok. Csak míg erőt gyűjtök az újabb szavakra. - Ne haragudj… – suttogom. Bocsánatot kell kérnem tőle. Amiért elfelejtettem. Őt, és mindent róla. Az ember a vőlegényét nem felejti csak úgy el! Sosem akarnám bántani. Szégyellhetem magam… A pillantásom talán megremeg, ahogy a sírás kerülget, de leküzdöm ezt a keserű ingert. Nyelek egy nagyot. - Magukra hagyom önöket. – veti közbe tapintatosan a szőke ápolónő, és mielőtt Ville mellett ellépne, odaszól neki; - A doktor úr szerint nagyon jó jel, hogy az angolt nem felejtette el. – küld egy biztató mosolyt a mondandója mellé, majd kiviharzik a szobából. Valahogy nem bánom, hogy kimegy. Még mindig Őt nézem. Hogy milyennek találom? Így első pillantásra? Nem is tudom... Érdekesnek. Vagy furcsának. Pasinak nagyon vékony. Tényleg vele járok? Várom, hogy mondjon valamit, vagy megmozduljon. Ha közelebb jön, követem a szemeimmel. - A doki… és az ápolónő… Alig mondtak valamit. – magyarázom.
- Nekedisszia.. - vágom rá olyan kitörő megkönnyebbült hévvel, hogy először fel se tűnik. Kicsúszott vele egy sóhaj is. De aztán észbe kapok. Nem kéne elkapkodni ezt az egészet... Nem kéne??
Aztán... aztán az egész valahogy átvált régibe, és akárhogy is kívánja a helyzet, nem bírom tovább, elvigyorodom magam.
- Pont úgy is nézel ki.. - vezetem végig rajta a szememet, de máris lefagy az a mosoly. Megköszörülöm a torkomat.
- Vagyis... - marad félig félbe a mondat, nem találom a megfelelő szót. Valamit mondani kéne! - Majd helyrejössz! Gondolom.. - a vége határozatlanul elkendőzötten halk, még egy momentum aminek nem kéne ottlennie. Vagyishogy nem kellett volna. Újabb torokköszörülés.
Sejtem hogy még valamit mondanom kéne. Vagyis valami azt diktálja bennem, mégse tudom mi az amit mondhatnék. Vessem rá magam?? Azt kéne. Szorongatni a kezét, biztosítani hogy minden rendben lesz, hogy vigyázok rá, nem kell félnie, de őszintén?? Lényegében még magamra se tudok vigyázni. Tudom jól...
Ő az aki félbeszakítja a gondolatmenetet, és akkor valami megváltozik.
- Neeee.. nee.. neee.. - próbálom biztosítani habár még azt se tudom mi az amit mondai akar. Mégis automatikusan nyúlok a kezére. Kellemes és meleg. TÚÚL.. meleg! A kötéssel együtt óvatosan szorítom meg...
- Nem tehetsz róla.. - hazudok - Vagyis... - kezd ez az egész annyira szétesni, ÉN(!).. kezdek szétesni, és muszáj egy pillanatra behunyjam a szemeimet. Csak amíg nyugalomban rendezem a helyzetet.
Az egyik nővér.. vagy mindkettő, érzékelem hogy kimegy. Nem is érdekel, csak halkan csukódik az ajtó a háta mögött. De akkor megváltozik minden. Megint...
Leguggolok. Ott az ágya mellé, és akárhogy is.. félig ül.. fekszik.. teljesen mindegy, még mindig tartva a kezét a kezemben, onnan nézek fel rá.
- Ezen is túlleszünk. - a varázsszó. De a lényeget már nem teszem hozzá hangosan.
Remélem...
_________________
"Remember those walls I built Well baby they're tumbling down And they didn't even put up a fight They didn't even make a sound I found a way to let you in But I never really had a doubt Standing in the light of your halo I got my angel now"
”Pont úgy nézel ki.” Erre a megjegyzésre szép lassan feljebb vonom a fél szemöldökömet. Még ez az apró izomjáték is fáj az arcomnak. - Kösz… – nyögöm. - Ennyire gáz?..... Még nem láttam magam… – ezek után lehet nem is szeretném. Mikor bocsánatot kérek tőle, meglep, hogy a kezemért nyúl. Talán még össze is rezzenek, ahogy megérint… egy teljesen idegen férfi. Mégis kellemes az érzés; itt van velem, és szemmel láthatóan aggódik értem. Hogy nem tehetek a balesetről? Azt nem tudom. A részletekről nem mondtak semmit, csak annyit, hogy rajtam kívül senki más nem sérült meg. Ez minden esetre nagyon megnyugtat. Ville kezére vándorol a pillantásom. Az övén is ott virít a vastag, egészen újnak tűnő kötés. - Veled mi történt? – érdeklődöm. Mikor Ville azt mondja, hogy „ezen is…”, elfog a pánik; Miért??? Még min voltunk túl??? - Mi az, hogy ezen is?... Úristen… Ennyire zűrös… lennék? – pislogok rá elborzadva. Fogalmam sincs róla ki voltam, és miket művelhettem. Komolyan félek attól, hogy mit találok, ha kiengednek innen, vagy ha egyszer elkezdek emlékezni. Félek bármit is kideríteni magamról. Leplezetlenül fixírozom közben is Ville-t. Nem tehetek róla, egyszerűen muszáj őt bámulnom. - Bocs, de még meg kell… szoknom a képedet. És… szex sem… mostanában lesz. Be is szarnék, úgy sajog… mindenem. – dünnyögöm, a szám sarkában vigyor bujkál. Ez az igazság, még szoknom kell a srácot, a közelségét. Ő nem tudja, de én hálás vagyok, amiért nem vetette rám magát. Az most rohadt kényelmetlenül érintene. Hiába a vőlegényem. Talán hülyeség, de jelen helyzetben örülnék, ha nem lenne az. Ezt persze nem vallhatom be neki, a világért sem bántanám meg, de pokoli kínos, hogy nem is ismerem, pedig biztosan elvárja, hogy úgy viselkedjek, mint az a nő, aki odavan érte. A baleset előtt tuti így volt. Gondolom. - Annyi kérdésem van..… Figyelj… Mennyire voltam részeg, mikor összejöttünk? – halál komoly fejet vágok. Tényleg tudni akarom. - …Nem sértésből, csak… érdekelne milyen csaj voltam. – magyarázom. - Például… egy bulizós ribanc?.... Hol ismerkedtünk meg? Valami rock fesztiválon? – ahogy őt elnézem, van rá esély. - Elmondod?... Szeretnék minél többet tudni rólunk. – pislogok le rá, amint ott guggol mellettem. A hangom kérlelő. A viszonyunkat illetően ennyivel is beljebb lennék. Valahogy mindennél fontosabbnak tűnik, hogy fényt derítsek kettőnk dolgára, és szerintem Ő az egyetlen, aki ebben segíthet.
A szavaira csak egy nagyot sóhajtok. Tudom jól hogy nem kellett volna. Tudom jól, hogy ezt az egészet... Vajon mit gondoltam én ellenkező helyzetben?? Hogy ez a sok faszfej itt körülöttem, mind barom. És a gondolatra egy vékony mosoly szele átszáguld az arcomon. Grid sose az a fasz volt akit kívántam egy ilyen helyzetben... Vagy a többiek képe...
- Majd kinövöd.. - mentem a helyzetet, csak mert pont ez jön a nyelvemre. Nem gondolkodom. Erre most képtelen vagyok. A helyzet az, hogy... Aztán jön az a véletlenszerű történet.
Nem tudom mi visz rá hogy a kezére csúsztassam a kezem. De valami rávisz. És jó érzéssel tölt el. Viszont amikor kérdez.. megakadok.
- Öööööööööö.. - a rém értelmes felvetések - Nem számít. - Mosolyodom el. Talán. - Most a lényeg hogy te kapard össze magad. - és mosolygom. Megint. Hogy a szemeibe?? Az attól függ. Hogy ő tartja e velem a lépést, vagy otthagy magamra, egyedül. Még akkor is őt nézem, amikor valahogy automatában guggolok le. A felmerülő pánik a szemeiben megakaszt. Már megint...
- Nem.. egyáltalán nem vagy az.. - elfog valami.. nevetésféle, valami kényszeredett, eszement, válaszul a helyzetre, amit még mindig nem tudok feldolgozni. Leszek e képes valaha egyáltalán...
Ami azután jön viszont... Még a lélegzetem is visszamarad arra a rövid, félpercnyi időre, ahogy visszacsillan benne az a régi fény. Ő... Reagálnék... Úgy érzem kéne, de ahogy mozdulok, nyilall a bokám, egészen a fejembe így egy elnyelt rándulással az arcomon inkább felállok. Ő viszont simán folytatja helyettem...
- Még mindig rettentő sokat beszélsz.. - vigyorgom. Ezt már a szemeibe. Biztosan. Ha be nem áll a szája... Olyan nagy baj csaknem lehet, elvégre lobog benne az a régi tűz...
Bízom benne...
_________________
"Remember those walls I built Well baby they're tumbling down And they didn't even put up a fight They didn't even make a sound I found a way to let you in But I never really had a doubt Standing in the light of your halo I got my angel now"
A mozdulattól, ahogy feláll, keményen eltorzul az arca. - Mi a baj? – tudakolom aggodalmasan fürkészve. Ha választ kapok, örülök, viszont a soron következő kérdéseim azonmód megválaszolatlanok maradnak. Ezt nem tudom mire vélni. Annyi a felelet, hogy még mindig sokat beszélek. Ez nem elégít ki. Inkább felkorbácsolja bennem a türelmetlenséget, és a kétségbeesést. Mintha mindenki direkt összeesküdött volna ellenem és szándékosan elhallgatna előlem mindent. Elnézem a mellettem szobrozó fickó, vagyis Ville vonásait. A tekintetem hosszú másodpercekig tanulmányozza azokat, mire megtöröm a csendet. - Nem akarsz beszélni róla… rólunk. – állapítom meg halkan. Fogalmam sincs mit gondoljak az egészről. A kettőnk kapcsolatáról. Feltéve, ha tényleg van olyan köztünk. Ez a hallgatás, vagy elhallgatás kissé furcsa, és egyben rohadtul idegesítő. Igazából sírhatnékom van. Gombóc gyűlik a torkomban, de erőt veszek magamon. Nem hagyom, hogy legyűrjenek holmi zavaros érzelmek. - Fogalmad sincs róla, hogy mennyire.… – elnyelem a mondat végét. Nem fejezem be, viszont kitör belőlem egy hatalmas, elkeseredett sóhaj. Levegőért kapok, újra és újra. Közel majdhogynem zihálok, ahogy dühömben tehetetlenül fortyogok. - Idegenebb ez a világ, mint amilyennek legelső pillanatban tűnt. – nyögöm fáradtan. - Senki sem mond semmit… Csak azt hajtogatják, hogy majd ha jobban leszek, hazamehetek. De még azt sem tudom mi az, hogy „haza”. – a hangom keserűen recseg. Nem is tudom mi a francnak mondom ezt el neki.
A kérdésére csak megrázom a fejemet. Csak gyorsban és csak hessegetve a gondolatot, nem áll szándékomban most saját ügyekkel traktálni.
- Csakkk.. egy kis baleset.. - és mégis. Nem akartam, mégis kicsúszott. De amikor hirtelen sorolásba kezd, szemernyi idő alatt felejtek minden korábbi gondolatot, és átveszi a helyét valami más. Emlékek... Még talán véletlenszerű mosolyba is nyúlik a szám, de a szemeiben hirtelen váltó kérdések, egy pillanat alatt torokköszörülésbe ítélnek. Muszáj nyelnem mielőtt megint kérdezni kezd. Vagyis... beszél...
- Neeee..ne..ne.. - de belém akad a szó. Nem tudom miért. Nem tudom miért esik nehezemre idehúzni egy széket, lerakni magam és elmondani egy egész történetet, csakmert talán... ennek nem most van itt az ideje.
Megint beszél, én viszont még mindig a kezét szorongatom. Egyre.. elkeseredettebben és egyre jobban beleveszve az érzésbe ami a szót suttogja: tanácstalanság. Egyre inkább kezdi felőrölni a fejemet. És akkor az a... műszer.. megint csipogásba kezd! Fékeveszett, szabálytalan csipogásba!
- Hé..Hé-Hé! - engedem el a kezét és az enyémeket a felém eső ép vállára helyezem. Azt hiszem ép... De nem nyomom meg túlzottan. Hogy megnyugodott e?? Csillapodnak a műszerek, a szívmonitor már nem sivít olyan elkeseredetten és a szemeibe nézve újra beszélni kezd. És igaza van...
- Figyelj rám.. - a hangom önmagától kisimult és meleg - Alig.. - keresem az órát, de semmit se jelent az idő - fél napja tértél magadhoz. Egy motorbaleset után. Egy kemény.. baleset után.. - aztmondják - Hagyd, hogy tompuljanak az események.. - rövid a szünet - Aztán majd mindent megbeszélünk! - jön belőlem a szöveg, de hogy honnan ez az egész eszme? Fogalmam sincs, talán az évek alatt a fülembe suttogott üzenetek mégse tűntek el teljesen. Valahol... Az már más kérdés hogy sose tartottam őket.
_________________
"Remember those walls I built Well baby they're tumbling down And they didn't even put up a fight They didn't even make a sound I found a way to let you in But I never really had a doubt Standing in the light of your halo I got my angel now"
Értem, hogy Ville jót akar, de nincs a helyemben. Fogalma sincs arról hogyan érzem magam. A kezem, ahogy megfeszülnek benne az inak a dühtől, megmerevedik Ville markában. Erre ő elengedi, majd a vállamra fekteti a tenyerét és nyugtatgatni kezd. Be kell hunyjam a szemem pár másodpercre. Égnek, és a lámpafény is bántja őket. Újabb sóhajt engedek szabadjára. - Méghogy tompuljanak… – ismétlem meg a szavait, némileg elvigyorodom, aztán felnyitom a szemeimet, hogy megkeressem a tekintetét és belenézzek. - Hidd el… Ennél tompábbak már aligha lehetnének. – döngöm a félmosoly ellenére engesztelhetetlenül keserűen. - Mert kibaszottul nincs, ami tompuljon. – ez van. Ez a nyers igazság. A koponyámban megint vadul harangoz az agyam. Talán eddig is ezt csinálta, csak nem figyeltem oda míg Ville-vel beszéltem. Örömmel siratnám az elveszett emlékeimet, de helyette mást választok. Valahogy nem tűnik helyénvalónak a gyengeség és az önsajnálat. Egy hang azt mondja kaparjam össze magam, hogy mielőbb utánajárhassak az életemnek. Innen úgysem szabadulhatok előbb, hiába is követelném. Ehhez a rohadt betegágyhoz vagyok kötve. - Megtennél valamit? – kérdezem már sokkal nyugodtabban. - Behoznál valami személyes holmit, amiről tudod, hogy fontos volt nekem?... Nem szoktam naplót írni? Vagy… vagy egy laptop… A mobilom... Biztosan van telefonom. – gondolkodom a lehetőségeimen, hogyan juthatnék bármiféle információhoz. Lehetőleg minél előbb. Megőrjít ez az egész. A tudatlanság, és az, hogy mindenki csak később akar velem mindent megbeszélni. Én viszont most akarok válaszokat. - Kérlek… – ha Ville nemet válaszol, esküszöm kitépkedem magamból a csöveket, és így, vagy úgy, de kitángálódom ebből a kórházból. Elvégre a karom van gipszben, nem a lábam. Most először tör rám a sürgető érzés, hogy haza akarok innen menni. Lövésem sincs hol az a haza, de ezerszer jobb lehet ott, mint itt.
Nem tudom mit tegyek. Fogalmam sincs mit kéne tennem. Csak állok ott, mint egy fasz, a szemeim az övéiben, és még soha.. ebben a kibaszott életben nem voltam ennyire tanácstalan. Soha...
Talán egy sóhaj is kicsúszik az arcomon, de ami a biztos, ha nem fájna a bokám ennyire, most csak úgy ledobnám magam, le a fal mellé az ágy végébe, és újra magamhoz venném a mindent elsöprő porom. Az éééén... porom...
Boldogság, sose kerestelek...
Az ő szavai rántanak életre, ki a fejem teremtette nagyszerű valóságból. Figyelek...
- Nem.. nemtudom.. - a naplóra. És ahogy végre elengedem, a falnál, a nem is annyira messzire álló székre esek. Most jövök rá, fogalmam sincs róla ki ő! Jórészt nem is.. ISMEREM!
- Nem vagyok a vőlegényed.. - dünnyögöm, automatikusan, valami ismeretlen és véletlenjövő túlvilági hangon. Mielőtt megakadályozhatnám.. - Csak azért mondtam azt, mert nem adtak ki információt.. - folytatom, de valahogy önmaguktól indulnak meg a szavak. - October Soininen vagy... Finnországból jöttél ide hogy csatlakozz a bandához, számunkra még ma is ismeretlen okból.. - dörgölöm meg önkéntelenül a kezem hátával a szemem fölött. - Kavartunk.. Mi ketten. - HAZUGSÁG! Több volt ez annál.. - Vagyis.. - szívom tele a tüdőmet levegővel, élvezem hogy most nem fáj - Egy ideje már egész elszabadultak a dolgok.. - csak a padlót bámulva magam előtt szövegelem. Nem figyelem mit.. nem figyelem hogyan, csak jön magától... Az emlékek...
- Azt hiszem.. Azt hiszem szeretlek. - és csak ekkor nézek fel rá. Fel a szemeibe, és talán várok valamit. Reakciót. Ismerős fényeket?? Vagy bármit ami akár egyetlen jel lehet, hogy nem veszett el minden. Hogy nem vesztettem el az egyetlen értelmes dolgot az életemben...
Mindazt amit ketten átéltünk...
_________________
"Remember those walls I built Well baby they're tumbling down And they didn't even put up a fight They didn't even make a sound I found a way to let you in But I never really had a doubt Standing in the light of your halo I got my angel now"
Nem a vőlegényem. Most ki kéne akadnom, hogy hazudott? Esküszöm, én egyenesen megkönnyebbülök. Hatalmas kő esik le a szívemről. Valamiért furcsálltam is, hogy ő lenne a vőlegényem, de ezzel azért nem sértegetném, úgyhogy mélyen kussolok. Lapítok, mint szar a fűben. Esetemben, mint szar a kórházi ágyban. Sokáig nem szólok, csak hallgatok, miközben makacsul a srácot nézem. Magyaráz. Végre. Kész káosz ami a száján kifér, értelme se sok így elsőre, de legalább mond valamit, amibe belekapaszkodhatok. És az a vallomás a végén… Csak tovább súlyosbítja a döbbenetem. Szeret… Ez őrület! Nagyokat pislogok. Fingom nincs mit mondhatnék. Hosszan felsóhajtok. - Várj… Szóval, ha jól értem… még csak… alakultunk. És a dolog kellős közepén dobtam be a kulcsot. – próbálom összekaparni a részleteket és összeilleszteni a kirakóst, hogy valamennyire értsem mi a fene folyik itt. - Hát… – nem akarnám válasz nélkül hagyni, pláne nem illene azok után a bizonyos szavak után. - …én… örömmel kideríteném mit érzek irántad. – felelem rámosolyodva, a pillantásommal az övében. - Ha segítesz. Ebben semmi hazugság nincs. Tényleg szeretnék utánajárni a dolgoknak. - Esetleg… Van még valami más is… amiről így… hirtelen… tudnom kéne? – kérdezem a helyzethez képest elég könnyeden. Persze, hogy van miről tudnom! Egy egész emberöltőnyi infót kéne visszatelepíteni az agyamba, de igazából az érdekel, hogy olyan meglepiket tartogat-e még, mint az, hogy nem is a vőlegényem.
Hosszú idő telik el, aközött hogy én elhallgatok, és aközött mikor ő beszélni kezd. Vagy csak én képzelem bele.. Amit mond.. mondhatnám hogy megdöbbentene, de nem teszi. Igaza van. Mégis mi a fenét műveltünk mi itt!?? Nem tudom, de rettentően jólesett... Rettenetesen...
A szavaira csak bólintok, csak mert nincs mit mondanom. Nem tudnék mit mondani. Igazából.. én se értem ezt az egészet, és nem akartam.. sose megérteni! Csak élveztem ahogy magával ragad...
Megint beszél, és az a mosoly az arcán, régi emlékeket ébreszt. Kedves emlékeket. Olyanokat mint régen. Képtelen vagyok ellenállni egy csak a szemeimen átsuhanó mosolynak. Újabb biccentés, de nem mert leragadt volna a nyelvem. Egyszerűen képtelen vagyok.. nem beszélek, és valahogy... ahogy hamar tereli a témát, azt hiszem megkönyörülve könnyebbít a helyzetemen. Újult nagy levegőt veszek.
- Van itt még valami bökkenő.. - dőlök hátra a székemben. Hogy kapaszkodni kéne?? KÉNE! Mégis beleragadva a szemeibe így érzem tisztességesnek.
- Azt mondják terhes vagy..
..és beáll a néma csönd...
_________________
"Remember those walls I built Well baby they're tumbling down And they didn't even put up a fight They didn't even make a sound I found a way to let you in But I never really had a doubt Standing in the light of your halo I got my angel now"
Bökkenő... Rohadtul nem szeretem az ilyen bökkenőket. Főleg azt nem, ahogyan mondja. És nem várat meg a részletekkel. ”Terhes vagy.” Csak bámulok kitartóan Ville arcába. Pislogni is elfelejtek. Gyakorlatilag teljes áramszünet áll be nálam a hírre. Az előbbi kis mosolyom egyből ráfagy a képemre. Hogy mi van??? Egyikünk sem töri meg a csendet. Jó darabig én sem szólok, de aztán hirtelen kibukik belőlem az eszelős röhögés. Az arcom bele-bele torzul, fáj minden egyes izomrándulás és lélegzet a mellkasomban. Kínoz az inger, képtelen vagyok legyűrni a nevetést, pedig pokolian szúrnak a bordáim. Még a könnyeim is kicsordulnak a röhögéstől, végül lassacskán lecsillapodok. Látom, hogy a srác ott a székben nem viccel. Valahogy megtalálom a hangom, meg a maradék agyam. - Most jön az a rész… – döngöm egy szociopata sík hideg nyugalmával. - …hogy azt mondod, ez csak átbaszás. Igen. Várom, hogy ezt mondja. Teljességgel felfoghatatlan egy terhesség a számomra. Várakozón, reménykedve meredek Ville-re.
Hogy a reakció?? Pont valami ilyen fejet vághattam a doki képébe. Pont így tudom elképzelni. Várok, de még magam se tudom hogy mire. Az idő nem változtat a tényeken, nem tehet semmit megnemtörténtté, és őszintén most arra is képtelen, hogy visszareptessen engem a múltba. Egy régi.. magába ragadó, nem létező pillanatba...
Még mindig csak ott ülök, mint egy darab szar, még akkor is amikor röhögésbe kezd. Hagyom, hadd jöjjön ki belőle. Nem ismeretlen a reakció.. Tőle... Én mindvégig csak figyelem, és hagyom, hogy a szemeim határozottságot tükrözzenek. Máramennyire...
Megint beszél, és ez az a pillanat amikor kénytelen vagyok összeszedni minden megmaradt eszemet. Csak a szemeit fixírozom. Ha hagyja.. és mélyen... A szemeibe van hogy önkéntelenül kezdem el rázni a fejem, csak óvatosan és kimérten, és egy percig se szakítom el a szemeit.
- Sajnos nem... Ez a helyzet. - a hangom kimért, nyugalmas, pedig egyáltalán nem vagyok nyugodt. Őszintén azt se tudom hogy most mi vagyok! Hogy robbantanék.. törnék-zúznék darabokra mindent, menekülnék, futnék, el innen messzire, esetleg eltaszítanám a valóságot, vagy egyszerűen... hagyom és végleg megadom magam. Tegyen csak velem ami kénye-kedve. Nem tudtam volna megoldani.
- Ami meglepő, tudtommal hogy.. - önműködően lököm fel magam, de én se tudom miért van az hogy felállok. - Védekeztél.. - ezt már csak suttogom. Hogy őt hibáztatom?? Távol álljon tőlem. A világot?? Hogy ezt az egész.. eszement helyzetet, amibe belekevert az élet mindkettőnket, csakmert... csakmert... Fortyogó düh tombol bennem, de sikerül.. .. egy mélyrehúzott és kitolt levegővel engedem szabadjára. Elengedem...
- Majd ezt is megoldjuk. - nyitom ki végül a szemeimet. Mint minden mást...
Hát nem??
_________________
"Remember those walls I built Well baby they're tumbling down And they didn't even put up a fight They didn't even make a sound I found a way to let you in But I never really had a doubt Standing in the light of your halo I got my angel now"
Felmerülne bennem egy kérdés, de minden jel arra utal, hogy igen, ő az apa. Eléggé képben van, még azzal is, hogy védekeztem. Na meg persze, állítása szerint vele kevertem az elmúlt időszakban. A pillantásom lassan vándorol a lepedőre, amivel betakartak. Lecsekkolom, hogy mekkora pocak dudorodik rajtam. Semekkora. Ép kezem lajhárlassan csúszik a hasamra, és megtapogatom magam. Semmi. Lapos vagyok. Még. Úgyhogy elég korai stádiumban lehetek. - Ez gáz. – kapom vissza a tekintetemet Ville arcára. Jah, tényleg az. Fingom sincs mit mondhatnék. Annyi minden kavarog bennem, káoszszerűen vegyesek az érzéseim, de leginkább a félelem jön felszínre. Talán az arcomra, a szemeimbe is kiül a hirtelen elkeseredés. Elég lett volna csak az amnézia. És akkor még ez is rájön. Egy terhesség. A szavai nem hoznak megnyugvást, mégis odanyögök valami vérszegény válaszfélét. - Biztosan… – motyogom, de igazából nem hiszek benne. Nekem ez túl sok. Túl nagy falatnak tűnik. A bőgés megint kerülget, de csak elkámpicsorodom. Lebiggyed a szám, és… - Inkább menj most el… – pityergem, miközben lesütöm a pillantásomat. Képtelen vagyok Ville szemébe nézni. - Kérlek. – kérlelem halkan, visszafojtva a könnyeimet. Nem akarom, hogy lássa, ahogy elbőgöm magam. Majd kiengedem a gőzt, ha egyedül leszek.
Figyelem a kezét... Nem akarom, de figyelem. Talán a tény.. csak alattomos szörnyetegként mászik át az ereimen, és lassan felülír minden mást. Pokolian ráérősen...
Ami utána történik.. kiesik. Nem tudom hol jár a fejem, talán egy távoli világban, álomföldén, vagy akár a "mi lett volna HA.." verziók féleszű sivatagában, de az újabb szavaira kapom fel a fejem. Azt mondja "menjek el.."
- Biztos vagy benne ho.. - de megakadok. Nem látom a szemeiben megbújó könnycseppeket, de érzem. Belül... érzem. Szorít... Valahol a mellkasom tájékán, és a tüdőmbe fojtja a levegőket. Közelebb lépnék, de valami megakadályoz benne. Hogy a belső "één.." vagy inkább a tiszta tudatosság elve, nem tudom. Azt kérte menjek el... És újra és újra a szavai járnak a fejemben, belekeveredve az a hideg él, az az újszerű és idegen, ahogy a szemei méregettek. Pokolian reszketőnek érzem magam... Vacogok. Megvesz az Isten hidege! - ahogy nagyanyám mondta mindig egy régi és elfeledett.. homállyal küzdő emlékben. 5 éves ha lehettem...
- Ha azt akarod.. - számomra is idegenül hangzik a hang, mégis az én hangom. Biztos vagyok benne. A szó: kérlek, vetekszik a szándékkal, a tenniakarással és tomboló dühvel, és bár még mindig őt figyelem... ha nem állít meg, a lábaim automatikusan indulnak meg a kijárat felé.
Tévedtem. Még nem volt részem ilyen kétségbeesésben...
_________________
"Remember those walls I built Well baby they're tumbling down And they didn't even put up a fight They didn't even make a sound I found a way to let you in But I never really had a doubt Standing in the light of your halo I got my angel now"
Hogy biztos vagyok-e benne? Összeszorított ajkakkal bólogatok, miközben a szemem sarkába odaerőlködnek a könnyek. - Csak… egyedül szeretnék lenni… És nem akarom, hogy így láss. – motyogom. Időre van szükségem. És egy kiadós bőgésre, dühöngésre. Valójában törnék, zúznék. Felsóhajtok, miközben figyelem, ahogy megindul a kijárat felé. - Azért még benézel majd valamikor? – tudakolom óvatosan, reszkető pillantással követve az alakját. Szeretném, ha még meglátogatna valamikor a közeljövőben. Jól esne. Jelenleg ő az egyetlen, akit ismerek, az egyetlen kapocs, ami ehhez a világhoz és önmagamhoz köt.
A magyarázat... Annyira megváltoztatna mindent, és mégis keresztbevág minden értelmet. Érzelmet... És azt hiszem igen. Ilyen az amikor újra érzek.
Valami fojtogat a torkomon, de lenyelem a gombócot. Csak bólogatni tudok, mintegy megértettem, máris eltűnök innen. De jól tudom hogy nem ez az indok. Én is menekülni akarok...
A kilincs és az ajtó, nem adnak megváltást. A beáramló levegő, az ígérő szabadság, messzibe futó gondolatok, de akkor megint ott az a hang, én meg megtorpanok amikor meghallom. Hátrafordulok.
- Amint lehet.. - biccentek rá a kérdésre, és tudom és érzem hogy az arcomon párásak a szemek. Ezért újra rázni kezdem a fejemet, és ha nem marasztal tovább, most tényleg kilépek. Szükségem van egy kis valódi szabadságra...
"Remember those walls I built Well baby they're tumbling down And they didn't even put up a fight They didn't even make a sound I found a way to let you in But I never really had a doubt Standing in the light of your halo I got my angel now"
Lemondó pillantással követem Ville lépéseit, ahogy távozik. Amint becsukódik mögötte az ajtó, hatalmasat sóhajtok. Eszelősen kavarognak bennem a gondolatok és a leg szélsőségesebb érzések. Zúg a fejem, hányingerem van, és a gépek csipogása is csak idegesít. Amennyire a fejemen lévő kötés, a karomon a gipsz, és a testi fájdalmak engedik, oldalra fordulok. Beletemetem a fél arcomat a párnába, hogy keservesen belebőgjem minden kétségbeesésemet és félelmemet. Nem tartok vissza semmit, hagyom hadd áradjanak kifelé az érzelmeim könnyek patakjaként. Végül megnyugszom és elsötétedik, elcsendesedik minden. Kellemes, nyugtató álomba merülök. Arra sem emlékszem mikor jönnek be az ápolók és kísérnek át az intenzívről máshova.
***
Egy új, barátságosabb szobában ébredek. A lágyabb fények és színek mellett a jóleső csend az első, amire felfigyelek. Furcsa, hogy nem pittyegnek körülöttem a gépek. Ez mindenképp jó jel. A látásom homályos és csak lassan tisztul ki. De a látvány, ami fogad, felülmúlja a bennem élő gyermek legvadabb álmait. Luficsokrok és plüssfigura-hegyek töltik meg a szobámat, amerre nézek. Még az ágyam szélén, fejtámláján és az infúziós állványon is játékfigurák lógnak, nem csak a fotelokat és az asztalt foglalják el. Először azt hiszem, hogy rossz helyen járok, esetleg tévedésből a gyerekosztályra toltak át, amikor egy magas, izmos férfi nyit be óvatosan. Karjai közt egy újabb rakat maci. Még az ébredés utáni hirtelen ámulatból sem tértem magamhoz. - Elnézést, nem akartalak felébreszteni. – döngi mosolyogva. A mély baritonjánál már csak ő maga szexibb. Ekkor hasít belém a kellemetlen felismerés, hogy én meg ritka szarul festek. - Öh… Semmi baj, már ébren voltam. – makogom zavartan. Fingom nincs ki a frász ő, de a macikat lepakolja oda, ahol még helyet talál nekik. - Ezeket a rajongóid küldték. – magyarázza. Borostás képén kifejezetten csinos a mosoly, ahogy széles válla fölött hátrapillant rám. És ekkor leborulnak a medvék a padlóra a lába elé. Leguggol, és szedegetni kezdi őket, velem meg mindjárt lángra kap az ágy, úgy elvörösödök. Figyelem, ahogy szisztematikusan rámol és illesztget, mintha legózna. - A nevem Dominic Yates. Mr. Cain, a menedzsered jobbnak látta, ha testőrt fogad melléd. Baszki, de helyes vagy! Gyakrabban kéne balesetet szenvednem. - ennyit a délelőtti hisztiről és az azt követő pihentető alvás csodálatos hatásairól. Ezt az egész belső katarzist a fejre állt hormon-háztartásom rovására írom. Elvégre terhes vagyok. Mi másért érezhetnék zavart a mezőben? Egy időzített érzelmi hullámvasúton csücsülök. Ettől függetlenül a pasi elölről-hátulról cukker. - Miért? Félt, hogy rám támadnak a játékok? – szalad ki hirtelen a számon, amit kábé azonnal meg is bánok. A pasi vigyorogva áll fel. - A mennyiséget látva, olyasmi. Legalább egy vagonnal van még a recepción. Az ápolónők nem győzik behordani. Az üdvözlőlapokról nem beszélve. Ahh… Most látom, azokból is van bőven; halomban tornyosulnak az asztalon. Mosolyt csal az arcomra a gondolat, hogy mennyi embernek számítok, és mennyien drukkolnak a mielőbbi gyógyulásomnak. Furcsa arra ébredni a semmiből, hogy ünnepelt rocksztár vagyok. A többi részletről nem is beszélve. Az ágyam végében egy baromi nagy barnamedve ücsörög és mosolyogva figyel engem. Képtelen vagyok ellenállni neki. Előre dőlök, hogy ép karommal érte nyúljak, de nem érem el. - Várj, segítek. - Dominic észreveszi a szándékot, és azonnal az ágyam mellé lép, hogy odaadja az óriásmackót. - Kösz. – mosolygom rá elpirulva, aztán visszaeresztem a hátam a párnára, miközben magamhoz ölelem a macit. Szinte elveszek alatta, akkora. A bundájába fúrom az arcomat. Finom illata van és puha. - Kint leszek a folyosón. Ha bármi adódna, csak szólj. – mondja kedvesen Dominic, aztán egyedül hagy a plüsstengerben. A macimon egy kis kártya fityeg. Beleütköznek az ujjaim. Kinyitom és erősen hunyorogva olvasni kezdem a beleírt szöveget: ”Gyógyulj meg hamar, mert nincs kivel piálnom, és nincs kire rásóznom Ravint. – Mick” Elvigyorodom. - Azért egy fotót mellékelhettél volna. – dünnyögöm. Lövésem nincs ki az a Mick és Ravin, de jó fejek lehetnek.
Kopogásom zaja tölti meg a csendet. Biztos nem hallja, próbálkozom mégegyszer! Másodjára már csak meghallom azt a hangot, ha nem vagyok süket, így nem teketóriázom, ha már azt mondta - már ha azt mondta -, belépek.
- Húúúúú, kislány, látom te aztán el vagy látva minden földi jóval! - vigyorgom a szemembe szökő hirtelen színességre, kis híján megvakulok. Ő viszont közelsem fest annyira fényesen.
- Jól nézel ki.. - lépek oda az ágy mellett, és nem hagyom hogy a fejemről leszökjön az a neki kijáró mosoly. Grid nem mondott hülyeséget.
- Párdon! Azt se tudod ki vagyok.. - akadok bele a ténybe - Philipe.. - nyújtom felé a kezem. - Billentyűs, a holtak szentélyében... De Te szólíts csak Zsé-nek! Ahogy mindig.. - kacsintok rá, de hogy a téma kapós e.. Mindegy. Saccperkábé nézek körül és rántok magam alá egy olyan rátelepedős forgószéket. Mindig az ilyen volt a kedvencem!
Kopogtatnak. Én meg még mindig az óriásmaciba bújva punnyadok. Mást úgysem tehetek. - Bújj be! – szólok oda hangosabban, amennyire a szárazan reszelős torkomtól telik. Nem sokra rá egy hosszú hajú srác dugja be a fejét és lép be az ajtórésen. Először azt hittem, hogy Dominic az újabb plüssrakománnyal. Nem mintha csalódott lennék az új arc láttán. A fickót ugyan nem ismerem, de javában életigenlő energiákat hoz magával, szinte elárasztja velük a szobát. - Ahha!... És van még, ahonnan ez jött. – viszonzom a mosolyát a macimba temetve az államat. A jókedve valahogy ragályos az első pillanattól kezdve. Kész felüdülés a társasága, pedig alig fél perce érkezett. Hogy jól nézek ki? - Jah… Kösz… Képzelem. – dünnyögöm félvigyorral a képemen. Tudom, hogy merő kedvességből hazudik. Ahogy felém nyújtja a kezét, én is igyekszem. A medvém a hasamon hever tovább árván, amint elengedem egy kézfogás erejéig. Szóval… - Zsé… – ismétlem meg a nevét. - …akivel ezek szerint egy bandában ciripelek. – jól megnézem az arcát, biztos fel is tűnik neki a mélyreható vizuális tanulmányozás. Ez van, ha új arcot látok. A testőrömet is beszkenneltem. Háromszor ilyen alaposan. Elölről-hátulról. Zsé mellém húz egy széket és lecsüccsen rá. - Kösz, hogy beugrottál. Rendes tőled. – nem is sejti milyen jól esik a látogatása. Igaz, hogy perpill tök idegen a számomra, de még így is piszkosul tudom értékelni. Az élet mégiscsak törődik velem valahol.
- Jaaa..jaaa.. nevezhetjük simán ciripelésnek. - fut ki a fejemre az az égigérő vigyor, és csakmert.. csakmert asszem még sráckoromban csináltam utoljára ilyet, nem állok ellen a késztetésnek, és pörgök egy fullköröst a seggem alatt feszítő faszéken. Baszki ez még mindig annyira coool!
- Hááát, tudod hogyvanez.. ha te seggrepacsit játszol az aszfalttal, az a minimum hogy én meg idevonszolom az enyémet, elvégre vagyunk mi már annyira jóban hogy osztozzunk bánatban.. örömben.. - vonul újra mosoly a képemre - Hoztam volna egy karton sört is, de Grid azt mondta még nem tenne jót neked. - ez a végszó. Egyelőre, mer' isten látja lelkem, nincs jobb mód egy kiadós eszmecserére mint néhány pofa sör mellett, de ha ez van.. ezt kell szeretni...
Vigyort csal a képemre, ahogy Zsé egy túlméretezett gyerek módjára pörög a székkel. - Hehehe… – vigyorgom. a helyzethez képes elég jó kedvűen. - …Nem seggrepacsi volt az. Inkább arccal-felnyalás homloklebenyes tompítással. És nem emlékszem, hogy valaha ekkora barom lettem volna. – Na igen. Az amnézia szépségei. Még a végén képes leszek viccet csinálni az egészből. Zsé-nek előbb kellett volna bejönnie, és gerjeszteni a hangulatot. Hogy Grid szerint nem tenne jót az alkohol? - Óh… Szóval már ő is tudja, hogy… – a mondat közepén hallgatok el egy fáradt sóhaj erejéig. - …terhes vagyok? Szuper. Gondolom Ville elpanaszolta neki. Biztos ki van akadva… Ő is bent volt délelőtt, és eléggé szar hangulatban váltunk el. – magyarázom. Miért is ne? A jelek szerint jóbarátok vagyunk, és mindenki tud mindenkiről mindent. Remélem Zsé készségesebb infóforrás lesz, mint Ville volt. A maci ismét a karomba kerül, és babrálni kezdem a bundáját az ujjaimmal. - Na de! – emelem a pillantásom Zsé arcára. - Sör helyett van szívószálas málnaszörp és langyos ásványvíz. – az asztal felé biccentek, miközben magamra erőltetek egy mosolyt.
- Most mondd! Ember tervez, az élet meg szépen megdobja egy triplacsavart Axel-el. Csak hogy senki ne unatkozzon... - nem veszít a hangom, se az erőből és még a mosoly is ott virít a fejemen. Most nem az a fontos hogy még az orrát is lógassa, szóval én m'ért tegyem!? Nem kellenek ide keserű könnyek!
- Legalábbis... Cindy valami ilyesmit magyarázott nekem a múlt éjjel... Axel.. - dünnyögöm - Axel?? - guvad a szemem, de ha nem, hát nem, a mögöttes a lényeg.
A sör... FONTOS! Alapfelszereltség.. lételem... na meg sok hasonló szóval illetjük, de ha nem fér bele, semmit nem kell annyira elkapkodni, ráérünk még bőőőven vele. Persze azért jó lenne ha mégis.. Amit arra mond viszont egy pillanat alatt megakad a lélegzetem. Hogy MI!? Ooooookéééé...
- Várj, várj, kislány! - két kézzel kapálózok bele, mer' először azthiszem rosszul hallok. - Ez most... KOMOLY!?? - ráront a hirtelen képzeletem, mert még én is fantáziálhatok, vagy lehetek egyszerűen süket, sose lehet tudni. Most.. komolyan azt mondta hogy felcsinálták?? BEHALOK!
Cindy??? Bután pillogok Zsé-re. Újabb név, ami nem mond semmit. - Nem biztos, hogy értelek… – motyogom zavaromban mosolyogva. Ahogy elköpöm a terhességet, Zsé hatványozottan ledöbben, nálam meg leesik a tantusz, hogy hozzá még nem jutott el a hír. Sikerült elszólnom magam. Na, így bízzanak rám államtitokakt. - Ehm… – bólintok. - Jah… Jól hallottad. Bekaptam a legyet. – rándul beletörődő fintorba a szám fél sarka. - És lövésem sincs hogyan tovább. Még nem döntöttem el mit csináljak; megtartsam-e, vagy… – ennél a résznél felsóhajtok. A gyilkosság olyan távol áll tőlem. Az a magzat nem ezt érdemli, viszont egy gyerek túl nagy teher. Mind a két félnek, aki összekalapálta. - A jelek szerint Ville az apa. – vonom meg az ép vállamat. - Legalábbis ő mondta, hogy vele kavartam. De ti ezt úgyis jobban tudjátok, mint én… – halkan elröhögöm magam. - Bakker… Egy reggel arra kelek, hogy híres rock sztár vagyok. Ééés terhes. Nem is tudom melyik tűnik hihetetlenebbnek így a totális tabula rasa után. – vigyorgok a macim bundájából Zsé-re. - Holnap remélem arra ébredek, hogy mindezt csak álmodtam.
- Cindy a nejem.. - mosolygom, félig megveszekedetten - Van is itt egy.. - matatok a tárcámban a seggemen, félig megemelkedve a székről - kép.. - vadászom ki belőle, és odanyújtom az orra elé. - Csak futólag ismeritek egymást, ő nem szereti ezt a... felhajtást. - a mosoly újra felkúszik az arcomon, mert melyikünk csípi!? De ez van, ezt kell szeretni. Ha nincs egyéb kérdés, a kép vissza a helyére, én meg borulok a székről, kishíján, mert nem várt meglepetés fogad. HOPPÁ! Megint.
- Hááát, kislány... jól teliberakta neked az élet.. - most van csak hogy az első fintor átszalad az arcomon. - De nézd a jóoldalát! - felvirágzik az arcom - Lehetett volna sokkal rosszabb is! Mondjuk ha Vespával bújsz ágyba.. - ééés röhögök. Képtelen vagyok kihagyni ezt a ziccert, pedig.. elég komoly a téma. De aztán...
- Nekem életem legboldogabb napja volt amikor először láttam a fiamat... - és mosolygok. Képtelen vagyok másképp. Az emlékek.. szemernyi idő alatt zúdítják el a fejemet és én imádva gondolok vissza minden egyes percre. Soha nem dönthettem volna ennél tökéletesebben. Bármi is volt az összes szempont.
- Semmit nem bántam meg. - a szemeibe biccentek. Hogy mit akarok vele? Jórészt semmit. Mindenki maga írja életében a történelmet. Hát kislány.. úgy néz ki a te életed most nagy döntésekre hivatott!
Hunyorogva lesem a fotót, amit értetlenségemre tol Philipe elém a tárcájából. - Csinos. – felelem mosolyogva a nő láttán, aztán visszacsúsztatja a helyére a képet. Ő fintorog a hírre, én pedig keserűen elvigyorodom fél szájjal. - Inkább Ville rakta telibe... – dünnyögöm. És van ennek jó oldala? Zsé szerint igen. Érdeklődve hallgatom. Hatalmas, kérdő szemeket meresztek rá. - Fingom nincs ki az a Vespa, de a reakciódból ítélve kizárt, hogy a célcsoportom lenne. – magyarázom, miközben valami rosszat gyanítok az egész poén mögött. Ahogy Zsé-t elnézem, olyan könnyed. Gondtalanul beszél a családjáról, a fiáról. - Van egy fiad? – kérdezek vissza mosolyogva, holott elsőre is hallottam. - Mennyi idős? Esetleg nem szereti a plüss játékokat? Van pár tonnányi, amit szívesen áttestálnék rá. – miért is ne? Felsóhajtok, és újfent babrálni kezdem az ujjaim hegyével a maci puha bundáját. Lehet, hogy Ő örült a fia születésének, de a mi esetünk Ville-vel szöges ellentéte a bevett családalapítási hagyományoknak. - Gondolom, ti terveztétek a dolgot a pároddal. Én meg… gyakorlatilag egy vadidegen pasitól várok gyereket. – Kurva amnézia rohadtul kellett!- Nem tudom, hogyan éreznék, hogyan döntenék… „normálisan”, ha meglennének az emlékeim. De az biztos, hogy minden más lenne. Talán egy fokkal könnyebb. Tudod…. Nem akarok semmit Ville nyakába akasztani, és azt sem akarom, hogy bármi baja származzon belőle. Én hajlok afelé, hogy megtartsam. Nem lenne fair bántani ezt a gyereket. – pár másodpercre elhallgatok, aztán már vigyorogva, majdnem elnevetve magam folytatom a lélegzetvételnyi szünet után. - Ville, mikor szembesített a diagnózissal, olyan beszart fejet vágott, mint aki kivégzőosztag előtt áll, és már annak örül, hogy szemkötőt kap. Ha megszülöm azt a gyereket, minden más lesz, ezzel tisztában vagyok.
Kezdőlap
by 
Tárgy: Re: Heaven & Hell 
– Mick”
