„Elég lesz?? Vagy rendeljek valami 6 fogásosat!??”
Kiböffen belőlem a nevetés. Nézd már, beszólt az úrfi.
- Naná! De az a cukrászdából jöjjön. – kacsintok Allenre, vigyorogva, ahogy elsuhanok mellette a becserkészett szénhidrát-atombombával.
Mondanám, hogy most kettő helyett kell ennem, de én alapjáraton is kettő helyett tömöm mindig a fejem.
Leteszem magam az asztalhoz, és előbb bippelek annak a rabszolgahajcsár menedzsernek, mielőtt nekiállnék mindenfélét összeburogatni a tálba. Amikor elküldöm neki az üzit, a telő pillanatokon belül visszakerül az asztalra.
Ha minden igaz, közben Allen is csatlakozik hozzám és letelepszik, például szemben velem.
- Amikor elhívtál kirándulni, nem gondoltam, hogy ez lesz. – vigyorgom rá, és a csokoládés-fahéjas gabonapehelyre a megszokással ellentétben nem tejet öntök, hanem vaníliás jégrémet lapátolok.
Hát, tényleg nem így terveztem ezt a pár napot New Yorkban. Fel sem merült bennem, hogy „mélyrehatóbban” is megismerjük egymást. Idővel – ki tudja –, talán megtörtént volna, de hogy most? Sosem hittem volna, hogy így összegabalyodunk.
Az biztos, hogy a barátságunk, a lelkitársságunk ezzel egészen új szintre lépett. Amit cseppet sem bánok. Allen már a saját nagynénimnél is jobban kiigazodik rajtam, pedig csak 7 éve ismerjük egymást. Emlékszem, mintha csak tegnap lett volna, 22 voltam, amikor azon a helszinkii koncerten összefutottunk a back stagen. Már akkor megnyert magának a kisugárzásával. Azóta is ugyanolyan életvidám, energetikus és pozitív személyiség. Szinte semmit sem változott, kivéve a külsejét – megférfiasodott.
Rámosolyodom a tányérom fölül.
- Figyelj csak. Arra gondoltam, hogy mivel már teljesen felépültem, és a kettőnk közti dolgokat is lazábban vesszük, talán ideje lenne visszaköltöznöm a régi lakásomba. Épp eleget lógtam a nyakadon, nem csünghetek nálad a végtelenségig. – tényleg nem szeretnék neki gondot okozni, és nem is akarok visszaélni a vendégszeretetével.
Amióta nála lakom, levegőt is alig vettünk egymás nélkül. Sosem jelezte, hogy sok lenne belőlem, de ki tudja. Talán egyikünknek sem ártana egy kis intim-szféra és szabad tér a másik nélkül.

A jégkrémre jön a tördelt keksz, és erre a halomra borítom a tejet. De ennek itt még nincs vége; az evőkanalamat belemerítem a Nutellás kondérba, és ezt a lapátnyi csokoládét tunkolom még a tejbe, hogy mindenféle ráragadjon. Ééés csak ezután telepítem a kanalat a bucimba.
Mert ezt így kell. Fenébe a konvencionális étkezési szokásokkal és szabályokkal – sosem voltam konformista. Meg amit az én gyomrom bevesz, másé tuti nem.
- Ó, bakker! A savanyú uborkát meg elfelejtettem! – szisszenek fel színpadias fájdalommal, de csak mert látom, Allen fél szemmel kukkol mit működöm az orra előtt.
A bánatomnak kell savanyú uborka.
Ha észreveszem rajta, hogy elborzad, elröhögöm magam. Ennyire eszelős még én sem vagyok – és a terhesség sem vesz rá ekkora ízlésficamra.
Szóval folytatom a kis boszorkánykonyhás kotyvasztásomat, ala Octi Helsinkiből.
Iiigen, valamiért kikívánkozik belőlem, hogy elmondjam, nem számítottam ilyen szenvedélyes töltetre, amikor a NY-i kirándulás még csak egy felvetés volt.
Amikor Allen azt mondja, hogy ő sem, és kifejezetten örül a történteknek, rámosolyodom.
- Dettó! – kacsintok rá, és elkezdem majszolni a mogyikrémes-kekszes-tejes-műzlis jégrémet a kanálról.
Aztán előjön egy gondolat, amivel egy ideje már játszottam, csak nem tudtam hogyan hozakodjak elő vele. Persze sokat segített a fél órával ezelőtti komoly beszélgetésünk, az, hogy vegyük kicsit lazábban.
Nem tudom mennyire veszi ki magát hülyén a dolog, hogy visszaköltözöm a lakásomra. Részben rossz érzésem van tőle; mintha mosolyszünetet tartanánk, vagy mittomén, pedig dehogy. Az a gáz, hogy túlságosan megszoktam, hogy Allen mellettem van. És nem tudom, hogy ez jó e - ha majd egyszer elmegy, akárhova, például Afrikába, hónapokra, hát én tuti begolyózok. Ezért gondoltam én azt, hogy egészséges lenne egy kis fizikai távolság. Hogy ne legyünk állandóan sülve-főve együtt.
Egyedül is tudnom kell létezni, nem csak mellette; úgy mint régen.
Egy kis szabad tér és idő neki sem tenne rosszat – legalábbis én úgy vélem.
Inkább kimondom most, hogy mi jár a fejemben. Jobb alkalom erre aligha lesz ennél.
Allen válasza alig kezd formát ölteni, az első szavai után megáll a kanál a számban, és inkább abbahagyom a vércukorszintem feljebb pumpálását. Minden figyelmemet neki akarom szentelni.
A pillantásunk találkozik, ahogy felnéz a szendvicséről.
Látom, ahogy az arcvonásai halványan elsötétednek, miközben elmondja milyennek éli meg az atyai házat; sivárnak és haláltól belengettnek.
Egy fedél alatt létezni a haldokló apjával… Borzalmas lehet. Én is kikészülnék lelkileg, az biztos. Félnék abban a házban. Hiába van személyzet.
Tudom, hogy nem zavarom, de pofátlan sem akartam lenni, csakis ezért pendítettem meg a dolgot.
„De én örülnék ha maradnál.”
Lágyan a szemeibe mosolygom, és balommal átnyúlok az asztal fölött a kajás dobozok között. Ha elérem a kezét, az ujjaim ráfonódnak és rászorítanak. Iszonyúan együttérzek vele; és nem akarom, hogy rossz legyen neki.
- Oké. Máris átgondoltam. – bólintok rá nemes egyszerűséggel. - Ha tényleg ennyire szeretnéd, boldogan maradok. – kész, eldöntöttem. A mosolyom szélesen tündököl az ajkaimon, miközben a tekintetem belemélyed az övébe; kiolvashatja belőle, hogy nagyon is komoly vagyok.
Ha a társaságom ilyen jót tesz neki, ki vagyok én, hogy ne legyek mellette azokban az időkben, amikor a legjobban van szüksége egy igaz barátra, támaszra, megértésre és szeretetre? Allen annyi mindent tett értem; testileg és lelkileg is meggyógyított. Nem fogom csak úgy magára hagyni.

Elengedem Allen kezét, és mosolyogva a szemeibe bólintok. Ühümm, akkor ezt elrendeztük.
Lapátolom én is magamba a világ legtáplálóbb cukor salátáját, aminek a receptjéért egy nap még az Algida is sírva fog könyörögni, amikor megpillantom Allen szakállán a szökésben lévő fehér szószt.
Felemelem a székről a hátsómat, az asztalra támaszkodom, hogy közelebb hajoljak Allenhez, és mielőtt lassan kinyújtanám az arca felé a kezem, még mosolyogva, lágyan odaszólok, hogy figyelmeztessem:
- Ne ijedj meg, csak egy kis... – mutogatok az államra ott, ahol neki csurog a majonéz, aztán ha hagyja, a hüvelykujjam egy gyengéd simítással letörli onnan.
És már teszem is le magam vissza a helyemre, az ujjamat pedig lenyalintom.
Nutella majonézzel… Mmm! Kapaszkodj uborka, asszem jövök!
Csendben asztaltársamra vigyorgom, és burkolok tovább. A kanalam halkan kocog a sötétkék tálkában. Talán egy perc is eltelik így, mire megtöröm a kettőnk közti csendet.
- Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz neked otthon. Pedig ott van Shonte, Emilio és a személyzet többi tagja is, akik imádnivalóak. Teljesen feldobják a házbéli hangulatot. – magyarázom kedves hangon. - Nagyon szeretnek téged, és azt sem tudják hogyan gondoskodhatnának ennél is jobban rólad. Shonte szinte a fiának tekint. – a tálkámra pillantok, és tovább kergetem benne az édes csokicsodát, majd leharapok egy darabot a kanalamra feltekert masszából.
- Erről jut eszembe… – emelem a tekintetemet ismét Allenre. - Anyukáddal olyan jól kijössz. Miért nem látogatod meg kicsit? Lefogadom szörnyen hiányzol neki, és odáig lenne, ha beállítanál hozzá, hogy eltölts vele pár hetet. Biztos vagyok benne, hogy jót tenne neked az anyai szeretet. Ráadásul Párizs csodálatos hely, az ottani légkör kimosná belőled a letargiát, amit a villa falai között szívsz magadba. A céges ügyek nem lehetnek kifogások, az asszisztensed… ööö Linda, mindent ügyesen kézben tartana addig. – duruzsolom, ami a lukon kifér, és megint a számba tömöm a kanalat.

Nagyon sok dolog hagyja el Allen száját; igyekszem minden egyes mondatot rögzíteni az elmémben, hogy aztán érdemben tudjak rájuk reagálni. Szeretném, ha előbb végigmondaná, amit gondol, nem akarok közbe vágni.
Türelmesen hallgatom, és figyelek, nem csak a szavaira, de a rezdüléseire is. Beszédes, ahogy zavartan elszakítja az enyémtől a pillantását, majd lesüti.
Felsóhajtok. „Meddig.” Hát jah… Meddig.
Egyetlen szó, mégis milyen beszédes. Sokkal több rejlik mögötte, mint amit elsőre sejtet. Allen mintha bizonytalan lenne magában; erről meg pont én tehetek, mert képtelen voltam uralkodni magamon, és… „megrontottam”. Ő a legutolsó, akinek én ártanék.
Lágy mosollyal nézek rá az asztal fölött.
- A "meddig"-re még a heterók közt sincs garancia. – ezt valami vigaszfélének szánom. Az viszont tény, hogy a melegekből nem lesz egyik napról a másikra heteró. Ha meg is próbálnak „kigyógyulni”, az csak ideig-óráig megy. Egy idő után úgyis visszakívánkoznak és vissza is térnek a régi kerékvágásba. Talán ez alól Allen sem lesz kivétel; nem tudhatom, nem látom a jövőt, és azt sem, hogy mi zajlik épp benne. Annyi szent, hogy vívódik, akárcsak én.
Az viszont tagadhatatlan tény, hogy férfi még így nem ragaszkodott hozzám, ahogy Allen, és én sem éreztem ilyen felszabadultnak és biztonságban magam senki társaságában, mint őmellette. És hogy ez szerelem lenne-e? Fogas kérdés. Vonzó férfi, a személyisége elvarázsol, egész lényéért odavagyok, de egy apró hang ott sivít a fejemben, hogy vigyázat, ez az egész csak pillanatnyi lángolás, múló őrület, és mindketten le fogunk majd higgadni, főleg ha… újból vágyni kezd a férfierő után. Nem hibáztathatom ezért. Ő ilyen, tudom jól. És én elfogadtam ilyennek. Azzal, hogy vonzódik a férfiakhoz, mindenképp számolnom kell, rózsaszín köd ide vagy oda az agyamon.
Mindennél jobban szeretnék vele lenni úgy, mint a párja, igen, de ha végiggondolom, ebből még nagy pofára esések kerekedhetnek ki a későbbiekben – nem csak magam miatt aggódom, őt is halálosan féltem.
Van valami, amit először szeretnék tisztázni:
- Ne érts félre, nem most mindjárt gondoltam, hogy utazz Európába. Hanem például a Florentinis stúdiómunka után. – Már ha lesz olyan... Grid sanszosan szívózni fog, fel vagyok rá készülve. Mindegy is, most nem ez a legfontosabb.
- Nem akarom, hogy úgy érezd, el akarlak küldeni. Dehogyis! Tudod, hogy imádok veled lenni. Csak egy ötlet volt, hogy ne golyózz be apádnál. – ez az igazság. Mintha elfelejtette volna, hogy nincs az apjához láncolva. Értem, hogy a kedvében akar járni, és bizonyítani akar neki, amíg lehet, de van egy végtelenül kedves anyukája is, akire mindig számíthat.
A kanál halkan felcsörren a tálkában, ahogy a pereméhez támasztom a nyelét. Ha tudná… én is épp annyira ki akarom deríteni mi a fene történik velünk, bennünk, mint ő.
Allen tekintetét keresem. Most jön a beszélgetés komolyabb része.
- Sajnálom, hogy ennyire összezavartalak a nemi identitástudatodban. Nem akartam, hogy ez legyen. Egyszerűen csak… képtelen voltam és vagyok józanul gondolkodni és ellenállni a vonzerődnek… Basszus... – most én sütöm le a tekintetemet. Hibáztam. - Óvatosabbnak kellett volna lennünk, épp ezért, hogy ne habarodjunk ennyire egymásba, mint ahogy sikerült... Viszont sem megbánni, sem sajnálni nem fogom SOHA, ami kettőnk között történt az éjszaka. – visszaemelem a tekintetemet Allen arcára, a szemeibe. Rámosolyodom. - Egyszerűen… fantasztikus volt... – Az biztos, hogy „békülni” nagyon tud. Természetesen nem csak a szex szuper Allennel, minden egyes perc az, amit vele töltök, még akkor is, ha csak ülünk csendben egymás mellett.
- ...és az utolsó itt töltött napunkat is legszívesebben végigszeretkezném veled. – vallom be, a tekintetét nem eresztem, viszont összerándul a gyomrom, és még arcomat is elönti a pír.
Itt még felhőtlenül és önfeledten lehetünk egymással - ha akarunk -, ám onnantól, hogy landolunk Vegasban, mindketten visszacsöppenünk egy kevésbé rózsaszín, kegyetlenebb valóságba, és az atyai házban már nem csak ő, de én sem vagyok olyan felszabadult.

Mindközött a legnagyobb félelmem, hogy megbántom Allent. Gyűlölném magam érte, ha fájdalmat okoznék neki, mégis, ki kell mondanom, hogy vannak kétségeim; muszáj valahogy elejét venni a hatalmas baklövéseknek és a várható szenvedésnek.
Hatalmas szemekkel figyelem, ahogy feláll a helyéről, és odalép mellém, hogy megtámassza az asztalt.
Épp kezdtem magam utálni és nekikeseredni, amiért elcsábítottam, és mondhatni megrontottam. Milyen ocsmány nő tesz ilyet, nem csak a legjobb barátjával, hanem úgy egyébként is?
Már az első szavaitól is egy egész malomkő esik le a szívemről. Szorította a bűntudat a mellkasomat, viszont Allen mestere a szavaknak, még inkább a megnyugtatásnak.
Ő nem érzi hibának, és akarja, én viszont hibának éreztem, és ennek ellenére akartam… Kettőnk közül akkoris én vagyok a rosszabb.
Minden esetre szörnyen megnyugtat, hogy ő is akarja, ráadásul épp ugyanannyira, mint én. És most már a napnál is világosabb, hogy egyformán kételkedünk és vívódunk - még ebben is társak vagyunk. A közös belső nevezőknek hála, tökéletesen megértjük egymást ebben a helyzetben is. Nem nevezném problémának, mert mellette ez nem az – egyszerűen mindent szenzációsan kezel, könnyű vele beszélgetni, és könnyű előtte kitárulkozni.
Nyugodt, kedves szavai nyomán már csak pillogok magam elé értetlenül, hogy Mi a fenétől rettegtem ennyire???
A feszültség varázslatos módon elkezdett kipárologni a zsigereimből. Már csak azért a nyakába tudnék borulni meghatottságomban és örömömben, amiért ilyen fantasztikus személyiség.
Csodálattal a szemeimben pillantok fel rá, ahogy ott magasodik mellettem zsebre dugott kezekkel. Férfit aligha lehet nála jobban csodálni. Én legalábbis nem tudok senkit, aki nála jobban megérdemelné a rajongásomat és a tiszteletemet.
„...azt hiszem megvettél, kilóra!” - várakozással teli feszültségem csak ekkor oldódik fel igazán. Az arcizmaim felengednek, és elvigyorodom. Felcsendülő nevetésem Allenébe keveredik.
Megegyeztünk: Legyünk együtt és élvezzük, amíg csak lehet, aztán lesz, ami lesz, az Égiek majd intézik a részleteket.
Aztán Allen lehajol hozzám, hogy a világ legodaadóbb, leggyengédebb és legszeretőbb mogyorókrém ízű csókjában részesüljön. Míg az ajkaimat kóstolja, és én az övét, engem közben határtalan megnyugvás és boldogság jár át.
Amikor a szája magára hagyja az enyémet, igéző szemeibe nézek.
- Ígérd meg, hogy következő életünkben is együtt leszünk, de nem barmoljuk tele ennyi bénasággal a románcunkat. Nem bánom, ha nekem kell férfi testbe születni, csak te ne legyél leszbi, jó? Őket sokkal nehezebb becserkészni. – duruzsolom vigyorogva rá Allen szájára.
Ebben az életben a kettőnk szerelme egy nagyon ingoványos talaj. Remélem következőben sokkal ügyesebbek leszünk. Remek-remek! Még ez sem ért véget, de én már a következőt tervezem vele. Most biztos azt gondolja, hogy ez a csaj nem normális. Nem hát...

„Szerintem most koncentráljunk erre... Mit szólsz?”
- Ühümm... – kuncogok rá ennyit Allen szakállal keretezett puha ajkaira, amikre aztán rácsókolok, és amikre még dünnyögök valamit. - Gondoltam előre leapacsollak a kövire. Éskösziazegyüttműködést... – vihogok, miközben próbálok gyengéden ráharapni az alsó ajkára.
A tenyereibe veszi az arcomat, és én észre sem veszem mikor emelkedem fel a székemről. Csak azon kapom magam, hogy már állok, és Allen testéhez simulok, a kezeimmel a derekán.
- Szanaszét foglak... koncentrálni az elkövetkező 24 órában. – dünnyögöm vigyorogva, aztán egy újabb cuppanós landol azon a csábító, szép száján, amivel képtelen vagyok betelni. Csak csókolnám és csókolnám.
A kezeiért nyúlok, és ha hagyja, lágy érintéssel leveszem azokat az arcomról, majd elengedem őket.
Lassan a nyakához hajolok, hogy megcirógassam az orrom hegyével, majd lehelek egy pehelykönnyű csókot oda is.
A kezeim közben odamerészkednek a szíve fólé, majd az ujjaim finom matatással széjjelebb hajtják a fürdőköpeny két szegélyét a mellkasán. Épp csak annyira, hogy odafúrjam az arcomat és a feltárulkozó meztelen bőrfelületet megcsiklandozzam néhány kedveskedő apró csókkal.

- Bárcsak megállíthatnám az időt, és sosem kéne visszamenni Vegasba. – sóhajtom rá Allen mellkasára, aztán mosolyogva felpillantok rá. Az ujjvégeim játékosan cirógatják a bőrét ott, ahol az imént az ajkaim érintették.
A közelében mindig valami különös szükség uralkodik el fölöttem. És pont az a baj, hogy ennek a misztikus érzésnek vagyok képtelen ellenállni. Ám ma éjszaka, meg az elkövetkezendő 24 órában nem is kell. Zöld utat kaptam.
Szeretném Allent szeretni, dédelgetni és csókolni, ameddig csak tehetem. És ez a hely tökéletes erre. Itt teljesen szabadok vagyunk.
A jobbom levándorol a köpenye megkötött övére, és az ujjaim belekapaszkodnak.
- Gyere. Megmutatom milyen a finn masszázs... – búgom sejtelmesen mosolyogva, miközben megmerítem a pillantásomat az ő csodakék lélektükreiben.
A következő pillanatban elszakítom a tekintetemet az övétől, és ha nincs ellenvetése, megindulok a szobája felé; az övénél fogva húzom magam után.
Odabent csak az ágy előtt állok meg, és ha minden jól megy, Allen partner a történésekben, kacarászva hanyatt lököm a párnák közé, hogy aztán fölé kússzak és gyengéd törődéssel derítsem föl ismét az ajkait.
Nedves fürtjeim az arcába hullanak, de a csókjaim mit sem törődve a rakoncátlan hajtincsekkel, szelíden tapogatózva adják Allen tudatára mennyire szeretem.
Úgy fest, ma éjszaka én alszom az ő szobájában...

- Tudom… És szörnyen csábító ez az opció... – suttogom Allen mellkasára, ...de túl sok embert érintene ez a döntésem. Sokaknak okoznék vele kárt, a bandának főleg.
Néhány hónap múlva, mikor már lezajlott a káoszosokkal való közös koncert, na, utána már nyugodt szívvel dobbanthatnék. Ezt az időszakot kell kidekkolni, azután pedig ki tudja, kilépek a bandából és NY-ba költözöm Allennel. Megeshet, hogy így lesz.
El nem tudja képzelni, micsoda hadakozás van a fejemben – győzök észnél lenni. Gőzöm sincs mit tegyek, csak azt tudom, hogy olyan döntést akarok hozni, ami mindenkinek, de leginkább mindkettőnknek jó. Istenem, kérlek, küldj valami jelet, merre menjek! Segítsd döntenem!
Egyelőre azonban mindegy is az egész… Nem akarok gondolkodni. Csak szeretni és boldog lenni, ITT és MOST.
Amikor elkapom Allent az övénél fogva, nincs ellenállás, simán bevezetem a szobájába. A nevetése zene füleimnek, vele nevetek. Határtalanul jól érzem magam vele.
Még egy vidám pillantást lövellek felé, és máris fölötte termek, hogy ha még nem adtam volna neki elég csókot, akkor pótoljam.
A köntösöm anyagán keresztül is perzsel az érintése, ahogy végigsimogatja a testemet. Ez annyira, de annyira jó!!!
„Azt kell mondjam már most tetszik.”
Beleborzongok a szavaiba, és huncutul rávigyorgok a szájára.
- Király!… – dünnyögöm heherészve. - A Soininen-féle finn masszázs lényege, hooogy… latexruci, ostor, szájpecek meeeg... – gondolkodom kicsit, aztán bököm csak ki - ...fojtogatás kivételével szinte bármi belefér. Bááármi... – Szeretnélek nagyon boldoggá tenni. Magyarán a létező összes módon hülyére szeretgetni. Tudom-tudom, ezek nem izgatják Allent, de nem árt ha tudja, hogy engem sem vonzanak a durva dolgok ilyen téren.
Az ajkam és a nyelvem vígan játszadozik az övével még egy darabig, aztán felülök az ölében.
Banditamosolyom mellett, ragyogó, komisz pillantásom vetül szép férfiarcára. Valószínűleg összeolvad a tekintetünk. Az ujjaim közben is dolgoznak; ott matatnak az övön, hogy kioldják.
Két kezem a köntös két szárnya alá kúszik, és lesimítják azokat a felsőtestéről, így az feltárulkozik előttem.
Apró tenyereimmel végigsimogatom Allen meztelen hasát, a mellkasát, majd rátérek a vállaira, közben is visszahajolok rá, vissza az ajkaira. Nem akarom magukra hagyni őket, túl drágák nekem.

„A bármi azért elég tág fogalom...”
Rávigyorgom az ajkaira. Igaz...
- Okééé, akkor áruld el mit szeretnél, úgy igazán. Ne fogd vissza magad. – bazsalygom, és mivel máris hiányzik a csókja, még begyűjtök tőle egyet, mielőtt felegyenesedném az ölében, és kioldanám a köpenye övét.
Azonnal megérzem a tenyereit közben a combjaimon simítani; perzselik a bőröm a felgyűrődő fehér pamut alatt. Beleborzongok. Minden porcikám odavan még a legegyszerűbb és leggyengédebb érintéséért is; a testem legbensőbb húrjait pengetik meg.
- Hallgatlak. Nos? – tudakozódom, miután visszadőlök a felsőtestére.
Mondanám, hogy az sem baj, ha perverz, de Allen és a perverzség? Az angol dzsentlemanusz modorával? Ugyan... Aztán ki tudja. Lehet én lepődnék meg a legjobban a végén.
A szemeibe mosolyogva várom, vajon mi az, amiben a kedvében járhatnék.
Egyik tenyeremmel gyengén támaszkodom a mellkasán, addig a másik kezem ujjai apró köröket rajzolgatva szaladgálnak a melle fölött.

Amikor Allen az ujjai közé veszi az államat, mélyen a szemébe nézek.
„Téged.. Csakis Téged... úgy ahogy vagy.”
Óóóó!
A szavaival némileg meglep, elismerően hümmintek is az arckifejezésem mellé.
- Egészen jó válasz. – vigyorodom le rá, amiből halk kuncogás lesz.
És amikor megemelkedik, hogy újra megcsókoljon, elönt a forróság. Egészen felhevít, és ehhez talán még az is hozzájárul, hogy a testem reagál arra a tényre, hogy az öle az enyémhez préselődik, miközben lovaglóülésben rajta ücsörgöm. Mindketten pőrén vagyunk odalent a köpeny alatt, bár Allent már az sem takarja.
- Hát akkor, tessék… Itt vagyok. – sóhajtom érzéki ajkai közé, és teljesen ráereszkedem, hogy visszadőlhessen a párnára.
Két tenyerem a mellkasán heverészik.
Megint zakatolni kezd a szívem, az ágyékom meg fellüktet. Normális ez, hogy ennyire gerjedek rá? Ezt már nem lehet a terhességre fogni.
Lélegzetvételnyi távolságra emelkedem tőle, és a tekintetébe fúrom a sajátomat.
- Tényleg nagyon szeretném tudni, hogy mi az, amit most legszívesebben megtennél, vagy szeretnéd, hogy megtörténjen veled. – duruzsolok, aztán megint csak szélesen elvigyorodom.
Rosszallón megcsóválom a fejem, miközben a szemeimet a szemeiben tartom.
- Nem hiszem el, hogy ennyire nehéz kihasználni egy ilyen lehetőséget! – nevetem el magam aztán. - Most meddig noszogassalak?... Addig innen föl nem kelsz, amíg nem árulod el! – fenyegetem meg halálosan, és két tenyeremmel a mellkasáról az ágyra lépkedek, hogy a vállai fölött támasszam meg magam.
Az arcom az övé fölött lebeg, az orrunk hegye szinte összeér.

„Azt, hogy befogd a szád.”
Döbbenet! Hihetetlen, már másodszor szól be. Nem is értem, miért mondja mindenki, hogy fogjam be…
Hatalmas szemeket meresztek, miközben felvonom a szemöldökömet tettetett sértődéssel. Iiigeeeen???
Le is blokkolok egy pillanatra, az arcom belekerekedik, olyan váratlanul ér a válasz. Visszavágnék, de semmi frappáns nem jut eszembe. Mondjuk időm sincs brillírozni, mert az úrfi nyomban betapasztja a szájával a számat, aztán egy ügyes és lendületes mozdulattal gerincre vág, majd fölöttem terem. Na nem mintha bánnám…
A szemembe nevet, én meg úgy vigyorgok alatta, mint a vadalma. Mondjuk pofázni ezek után nagyon már nem merek.
Lepillantok az övemen ügyködő kezére. Sóváran végignézem, ahogy kibontja a zsinórt - komolyan, már ennyitől istenesen felizgulok. Igen, ez az! Csináld!
Aztán széttárja a köntösöm, és részben csupasz teste az enyémre simul. Allen keze erős, az érintése perzsel, mégis gyengéd, miközben ajkai és a nyelve a legbujább dolgokat művelik az enyémmel. Forró leheletünk összekeveredik, én meg beleszédülök.
Ez a mohó kis orális bujálkodás teljesen felajzotta a combjaim közét. Lüktetve kezd sajogni Allen után, ahogy önkéntelenül is elképzelem, hogy ebben a pózban tesz magáévá, és újra meg újra belém löki magát.
A melleim már attól is bizseregnek és megduzzadnak, ahogy a számmal játszadozik.
Allen érintéseiben és csókjaiban annyi varázslat van, hogy egyre többre és többre vágyok belőle.
Eközben az ölemen érzem a nyomást, tudom ez mit jelent; Allen is egyre csak növekszik odalent.
Belesóhajtok a csókba, és szabad kezem kettőnk közé furakszik, hogy lekússzon, egyenesen rá Allen ágaskodó szerszámára.
Az ujjaim merészen végigsimítanak rajta. Finom puha, bársonyos a tapintása, mégis kemény. Szűk a hely, de az ujjaim ahogy tudnak, gyengéden köré záródnak, és lassú mozdulatokkal fel-le mozogva a teljes hosszán masszírozzák. Istenem!... Úgy a számba vennélek!

Ahogy Allen lejjebb kúszik rajtam, a szerszáma kiszökik az ujjaim közül. Sajnálom, hogy nem érinthetem ott tovább, de azt meg még inkább, hogy nem végezhetem így ki. Azt is pokolian élveztem volna, ha elélvez a kezemben. Egyáltalán nem bántam volna. Sőt...
Vele a szeretkezés bármilyen formáját boldogan kipróbálnám… Legyen az vad vagy gyengéd. Történjen kézzel, vagy szájjal... Nincs olyan porcikám, ami ne akarná őt - akár így, félig ruhástul -, de a szám főleg kívánja.
Amikor az ajkai rámarnak a megkeményedett bimbókra, és az ujjai eközben odalent behatolnak, mintha villámcsapás érne. Felnyögök, és feszes ívbe rándulok alatta, a testem az övéhez nyomódik. Szenvedek annyira kívánom.
Piszkosul nedves és síkos vagyok már, érzem, ahogy járkál a keze és köröz a járatomban; alig várom, hogy belém nyomja a péniszét.
Mindkét térdemet felhúzom, mintegy kitárulkozva, mégis a combjaim közé zárva őt. Tíz ujjam a hajába túr, erősen, de nem durván. A tincseit markolászom, miközben ő a melleimet harapdálja.
Egyszerűen nem bírom tovább. Képtelen vagyok a szemeimet nyitva tartani. A fejem még inkább hátrabicsaklik a párnán.
- Tedd be... – lihegem rekedten, keményen megfeszülve, behunyt szemekkel; a szemhéjaim alatt már szikrák pattognak. - Kérlek, Allen, tedd be…! – szűkölöm a mennyezet felé szemérmetlenül, fel sem fogom mit magyarázok, annyira elönt a hév és az őrült vágy. Azt akarom, hogy bennem legyen, érezni akarom, ahogy mozog és kitölt.
Az agyamban eszelős gondolatok kóvályognak. Vagy így, vagy úgy, de ki fogom csinálni még ma éjjel...