Vannak elképzeléseim „vacsorára”, de majd elválik mi kerekedik ki a dolgokból. Az utolsó kettesben töltött éjszakánkat még boldogan kihasználnám.
Elemelem a fejem a válláról, és viszonozom a mosolyát. Reméltem is, hogy benne lesz az esti sporttevékenységben, ami számomra gyógykúra. Egyszerűen csak feltölt energiával, igazság szerint már a társasága is felér egy kiadós wellnesseléssel. Az elmúlt egy hónap, amit együtt töltöttünk, csodát művelt velem; Allen visszahozott az élők közé, és megint elkezdtem szeretni az életet.
Én is érzem, hogy ideje kezdeni magunkkal valamit. Engedem is Allent elhúzódni, amint érzékelem a szándékát.
Újabb mosolyt címzek neki, amiért megfogja a kezem és lesegít a pultról.
- Köszönöm. – mondom a szemeibe, és én is, akárcsak ő, visszahúzom a köntöst.
Kivételesen összekötöm a derekamon az övet. Eltökélt szándékom, hogy a reggeli alatt moderálom magam, és másfajta éhségem csillapítom, nem a szexuálisat.
Megkordul a gyomrom – aha, a gyerek is tüntet, Hé, mutter, megtennéd, hogy két gyógykúrás között leküldesz valamit??? Vannak ám itt mások is rajtad kívül!
Allen asztalhoz invitál.
„Csüccs!”
Szüntelen vigyor trónol az arcomon, és közben eleget teszek a felszólításra. Leteszem magam az egyik székre..
„Én meg hozom az energiapótlást. Hogy vacsorázni is legyen energiánk.”
Kiböffen belőlem a nevetés. Na tessék.
- Mmm… Szavadon foglak. – búgom sunyi vigyorral a képemen, és beszívom az alsó ajakamat. Este kihajtom belőled a szuszt is, te dögös hosszúhajú-szakállas-szexisten…
Erre egy vicces hang kezd korzózni a gyomromban, a gyerek megint lázadozik, Mutter, ájjá le! Kajás vagyok, baszod. Lány, és magzat létére már most jó mocskos a szája.
Hatalmasat sóhajtok. Okééé…
És ahogy Allen odatolja a zsúrkocsit, a kívül-belül sajtos croissant kellemes illata megcirógatja az orromat. Mélyet szippantok belőle. Még biztosan meleg a búra alatt.
Ha esetleg Allen kiszolgál, hagyom magam kényeztetni, mellette túlságosan hozzászokom az efféléhez, ahhoz, hogy körül vagyok zsongva.

Aranyosnak találom, ahogy a kedvemben jár, és játékosan feltálalja a reggelit.
Kislányos zavarral vigyorgom fel rá, ahogy serényen pincérkedik.
- Két sajtos croissant lesz, köszönöm.
Nem nyúlok a reggelihez, megvárom, míg helyet foglal szemben velem, együtt szeretném vele elfogyasztani a reggelit.
Nem beszélünk, csak élvezzük az ízeket és az együtt töltött perceket. Olykor össze-össze mosolygunk az étel fölött.
„Még egy dolgot szeretnék megtenni Veled...” - közli miután végzünk, majd felkel a székről, én pedig érdeklődve követem a tekintetemmel.
Hümmm... Elképzelni sem tudom, mire készülhet, de kíváncsian várom.
A távirányítóért nyúl, mire egy lassú country dal dallamai töltik meg a lakosztályt.
Halkan elnevetem magam, és a fejem csóválom. Allen, Allen, miket ki nem találsz.
Most meglepett.
Felém fordul, és visszalép hozzám. A kezét nyújtva kér fel egy táncra, én pedig gondolkodás nélkül a tenyerébe csúsztatom az ujjaimat, és felemelkedem az asztaltól. Miután odalépkedtünk a rögtönzött táncparkettre a konyha, vagy a nappali közepén, lassú mozdulatokkal a vállára fűzöm a karjaimat. Hogyan is mondhatnék nemet erre?
Mélyen a szemébe nézek.
- Még soha senkivel nem lassúztam. – vallom be pironkodva, az arcomon szégyenlős mosoly játszik. Ez lesz az első ilyen táncom...
Remélem elnézi a bénázásomat.

„Ne aggódj miatta... én se.”
Allen szemeibe mosolyodom. Ki hitte volna… Tényleg nem feltételeztem róla, hogy még sosem lassúzott.
- Amilyen kifinomult vagy, ebben is szuper leszel. – átölelem és hozzá simulok.
Andalogva táncolunk, vagy inkább dülöngélünk a lassú számra. Még az után is, hogy már rég vége a dalnak.
Egyszerűen csak jó érzés így lenni; ölelkezve, csendesen.
Kicsit el is kalandoznak a gondolataim, ahogy Allen mellkasán fekszik az arcom. Csak pislogok magam elé.
Hatalmasat sóhajtok.
Ville mellett sok mindent éreztem - leginkább szenvedélyt, hirtelenséget és bizonytalanságot -, de ilyet soha. Allen társaságában és a karjai közt egyszerűen csak pajzsként beburkol a nyugalom és a biztonság melege. Vele egy egészen másik világba csöppentem. Néha elmélázok azon, vajon milyen lenne az életem, ha hozzámennék?
Bárcsak teljesen kiirthatnám magamból Villet; nem az emlékét, azt a lehetőséget már elcsesztem, hanem azt a hiányérzetet, ami olykor még mindig előtör, valahányszor rá gondolok. Ez annyira leegyszerűsítene mindent – akkor képes lennék Allennek igent mondani és végleg elengedni a volt szerelmet, hogy helyet adjak az újnak. Ami Isten tudja meddig tart egy meleg férfi oldalán.
Vajon eszébe jutok néha? Villenek… Biztos nem rágódik annyit, mint én. Szerintem még az üzenetet is kitörölte, anélkül, hogy meghallgatta volna. Egy hónapnyi síri csend… Ez épp eleget elárul. Tudom mi a dolgom; ugyanaz, mint amit ő tett; továbblépni és vissza se nézni.
Bárcsak képes lennék csak magamra gondolni; akkor nem érdekelne, hogy mi lesz a banda többi tagjával, és kilépnék a fenébe. De ezt valahogy nem tudom megtenni velük. Szinte már a bátyjaim. Még Vespa is rám írt egyszer, hogy „gyógyujjá meg”. Biztos be volt lőve, de még így is nagy teljesítmény tőle.

„Valami.. baj van??”
Felemelem a fejemet és a pillantásom Allen arcára vándorol, a szemeiben állapodik meg.
- Nem. Nincs. Csak… Kicsit parázok a holnap miatt. Vissza kell menni, ééés… ennek a nyugalomnak lőttek. Köthetem fölfelé a gatyámat. – magyarázom mosolyogva. Allen biztosan érti mire gondolok.
Vár rám Grid egy-két ízes lebaszással, bepróbálkozással, fenyítéssel, és sanszos, hogy előbb vagy utóbb Villel is összefutok a stúdióban. A találkozás elkerülhetetlen, elvégre ugyanabban a bandában virnyogunk, és együtt kell dolgoznunk - még legalább hónapokig, amíg le nem pörög a Káoszosokkal való közös koncert, meg egyéb megkezdett projektek.
- Esetleg nem lenne kedved sétálni egyet a parkban? Nekem jól esne. – tudakolom, s a mosolyom egyre szélesebbre fut.
Ha Allen igent mond, akkor…
- Köszönöm életem első táncát! Igazán élveztem... Tökéletes volt. – döngöm, aztán lábujjhegyre emelkedem, és egy apró puszit nyomok a szájára.
Finoman lefűzöm róla a karjaimat, majd elindulok készülődni; felöltözöm, és pikk-pakk rendbe szedem magam a fürdőben.

„Ne aggódj... végig ott leszek Veled.”
Ha hangot adna az aggodalmának, ami az apját és a cégét illeti, szóról szóra ugyanezt mondanám én is neki.
Még a készülődés is mókás; bele-bele futottunk egymásba a nagy igyekezetben, de Allen kreatívan kihasználta az apró alkalmakat, hogy elcsábítson egy-egy lopott csók erejéig. Egyáltalán nem bántam.
- Várj! Vigyünk a kacsáknak kenyeret. – fordulok még vissza az ajtóból gyorsan, hogy a konyhába visszarobogva a kistáskámba rámoljak egy zacskónyi kenyeret. - Mehetünk! – nevetek rá Allenre, aki addig a nyitott ajtóban várt rám.
Imádtam, hogy a park olyan közel van a hotelhez. Fél percnyi séta, és máris a fák lombjai alatt andalogtunk. Csodás, verőfényes idő volt, az égbolt ragyogó tisztasággal kéklett fölöttünk.
Sétálgattunk, néha leültünk egy-egy padra, hol beszélgettünk, össze-össze vigyorogtunk, hol pedig csak hallgattunk, és csodáltunk a tájat magunkban. A kacsák pedig kifejezetten örültek a kenyérdaraboknak. Úgy belejöttem az etetésükbe, hogy ha Allen nem kap el a derekamnál fogva az ominózus pillanatban, amikor megcsúsztam, mert annyira közel akartam menni hozzájuk, hogy tuti beleseggelek a tóba. Kis híja volt, hogy nem lettem kacsaeledel.
Lehuppantunk a fűbe, és csak röhögcséltünk. Úgy éreztem magam, mint aki a második gyerekkorát éli. Ilyen pillanatokban még akkor sem volt részem. A szüleim halála után eléggé magamba fordultam, nem voltam olyan eleven és életimádó, mint általában a gyerekek. Viszont most bepótolok minden elmulasztott parányi mulatságot!
Szinte repült az idő. Nekem fel sem tűnt, hogy órák teltek el azóta, hogy kiléptünk a szálloda bejáratán. Csak a gyerek harangozott, hogy Mutter, csúszott az ebédidő!!!
Naná, hogy csúszott; délutánra – eleve a reggelire is később került sor.
- Ha lesz kedved, este is kijöhetnénk még sétálni egyet. Biztosan szép a park kivilágítva. Megnézném. Még utoljára. - magyarázom, miközben felmosolyodom Allenre. Mellette lépkedek, visszafelé tartva a hotelba.

Az ebéd az étteremben, majd a délutáni ejtőzés a lakosztályunkban, végül az esti séta a parkban nagyon jól esett; búcsút vettem a fáktól, és úgy magától New Yorktól, de megígértem neki, hogy még visszatérek. Hamarosan.
Szép reményekkel telve tértem vissza Allen oldalán a hotelszobánkba, ahol hatalmas meglepetés várt. Allen gyertyafényes vacsorát készíttetett elő. Ebben a négy napban csupa olyan dologgal lepett meg, amikben még életemben nem volt részem. Rendesen zavarba hozott, a legelső percben szóhoz sem jutottam, de valójában a világ legboldogabb nőjévé tett – és ezt meg is mondtam neki egy szenvedélyes csók kíséretében.
A vacsora mennyei volt; akárcsak a társasága. Újabb feledhetetlen éjszakában részesített; gyengéden, édesen és hosszan szeretkeztünk, majd egymást ölelve fürdőztünk még a szerelmes együttlét boldog utóragyogásában, míg a fáradtság végleg úrrá nem lett rajtunk.
Alig behunyom a szemem, a sötétség beszippant, mélyre ránt, és a következő pillanatban egy kietlen pusztaságban találom magam.
Minden a vörös árnyalataiban úszik; a föld a lábam alatt, az égbolt, a sebesen rohanó viharfellegek.
Tanácstalanul körbenézek, és az a legelső gondolatom, hogy el akarok innen tűnni. Mögöttem vérszínű, szikkadt talajtenger nyúlik a végtelenbe, de amikor visszafordulok, az orrom előtt a kopár sivatag kellős közepén egy... fesztivál(?), vagy inkább sátorfalu bukkan fel a semmiből.
Rengeteg sátor… Mind piros, és a falaik baldachinként lengedeznek a kénbűzös szélben.
Mellettem egy korhadt, ferde oszlop áll, és egy tábla himbálódzik rajta a fejem fölött. Rozsdásan nyikorog a forró fuvallatok lökéseitől. Azonnal belém hasít az ijesztő felismerés; Ez itt… a Pokol.
Felemelem a pillantásomat és elolvasom a táblára kapart szöveget; a betűk metszéséből ítélve valószínűleg karmokkal vájták bele a fába: „Vágóhíd”.
Megborzongok.
Rettenetes érzés öntudatra ébredni egy olyan rémálomban, amiből egyszerűen nem találod a kiutat.
Besétálok a sátrak közé. Nem akarok menni, de a lábaim mégis visznek. Élveteg nyögésektől, fájdalmas sikolyoktól, és kárörvendő röhögésektől hangos ez a hely. Minden sátorban vad és perverz orgiák zajlanak. A legszürreálisabb módon összegabalyodott meztelen testek sokaságai vonaglanak és vergődnek mámoros kábulatban az áttetsző leplek mögött. Tömény füst és alkoholszag facsarja az orromat, idegen, abszurd zene zeng az éterben minden irányból.
Elfog az undor. Nem akarom látni a pucér emberszörnyeket, sem hallani. Nem akarok itt lenni.
Továbbmegyek.
Hirtelen elakad a lábam valamiben, és hasra esek. Hátrapillantok; a bokámon lánc, mint a raboknak.
Grid óriásként tornyosulva terem fölöttem. A homlokán két szarv, s a szemei mint két napkorong, vörösen izzanak, bennük vérszomjas kegyetlenség lángol.
- Az én példányomat a véreddel írd alá, légy szíves. - nyájas de gonosz mosolyt vetít, és az arcomba tol egy papírlapot, aminek a tetején az áll, „Lemondónyilatkozat”.
Szembeköpném, de a szám nem engedelmeskedik. Ez a legszarabb rémálmom.
Megragadom a bokámon feszülő láncot, és húzni, göngyölgetni kezdem. A vége Grid kezében van. Sok másikkal együtt. Csörögnek, ahogy megrázza a markát. Olyan a hangjuk, mint az esőként záporozó pénzérméknek.
Kirántom a béklyómat a karmai közül de ő csak röhög. Feltápászkodom, aztán máris továbbmegyek. Mintha tudnám hová tartok, pedig nem is.
Egy sátrat keresek. Egy bizonyosat. Egy bizonyos valakiét. Csak az érzés biztos, hogy valakit keresek.
Az enyém mellett kígyózik még egy rablánc a földön. Követem a katlanszerű fülledtséget ontó sátrak között.
Az egyikhez vezet, ami mind között a legsötétebb. Majdhogynem fekete.
A lánc befut a bejáratán.
Félrehajtom a ponyvát, aztán belépek a félhomályba.
Egy cingár fickó ücsörög a közepén magában, miközben egykedvűen pengeti a gitárját.
Nyúlánk alakjáról és csigás fürtjeiről megismerem; Ville...
Egyre csak a gitárját bámulja. Jöttömre sem néz fel.
- Elhagytál. – döngi mély, zengetes baritonján.
- Tessék??? Te hagytál el engem. – felelem döbbenten. Mást is akarnék mondani, de a nyelvem nem jár tovább. Nem tud.
- Elfelejtettél. - még mindig csak azzal a kurva gitárral van elfoglalva. A valaha hallott legbánatosabb dallamokat játssza rajta.
Egyáltalán nem értem az egészet. Csak állok előtte.
Az ő bokáján is ott fénylik a rabigát jelentő kötelék. Az én láncom, ami az előbb még itt volt a kezemben, eltűnt.
Megszívja az orrát, aztán hosszan cigifüstöt fúj ki magából.
- Ha szereted, menj hozzá. Imádni fogja Sky-t. Mindent meg fog neki adni. Ahogy neked is.
Honnan tudja, hogy Sky-nak szeretném hívni a gyerekünket, ha kislány lesz? Sosem mondtam neki. És honnan tud Allenről?
Noha még mindig rám sem hederít, kinyújtom felé a kezem. Várom, hogy feltekintsen, és megfogja.
- Gyere velem. – kérlelem könyörgő, kétségbeesett hangon.
Meg sem moccan.
- Ville, kérlek, menjünk innen. – a kezem még mindig őrá vár.
Újabb füstgomolyag szabadul a szájából.
- Ez a dal az utolsó. - döngi, mintha nem is hallaná, amit mondok.
Most látom csak min üldögél „a halott ember”; egy sírhalmon.
Az egész nagyon különös. Beleborzongok. Legbelül érzem, és az agyam leghátsó zugában is azt súgja valami, hogy nem jó ez így. Rosszat sejtek.
Letérdelek közvetlenül elé a földkupacra - még friss; a föld nedves, áporodott szagot áraszt, facsarja az orromat.
Gyűlölöm. Az elmúlás bűze.
- Összekoszolod a ruhád. - mondja még mindig lesütött tekintettel, az ujjai unottan lépkednek a húrokon.
Végignézek magamon. Meglepődök; menyasszonyi ruhát viselek, mesés darab, fekete díszítéseket varrtak rá. Csak azt tudom, hogy nagyon tetszik, és imádom, de mégsem érdekel, hogy tönkre teszem. Az a rettenetesen keserű érzés, hogy örökre elveszíthetem Villet, ha most egyedül hagyom, sokkal jobban aggaszt.
Elnyeli a föld… Elnyeli a föld… Elnyeli a föld... – suttogja egy ótvar hang a fejem körül repdesve.
Mondanám, hogy ő ment el, én ott voltam neki, ő választotta ezt, és még mindig hiányzik, de nem jön ki hang a torkomon.
Sehogy sem tudok a szemeibe nézni, nem találom azokat, az arcát fekete árnyék borítja.
Lekuporodom a sarkaimra, és az arcomat a térdére hajtom.
- Ha tudnád, mennyire gyűlölöm, hogy sosem beszélsz hozzám. – sóhajtok egy hatalmasat.
A következő pillanatban forró szélfuvallat lebbenti fel a bejáratról a ponyvát, és trópusi hőség árad a sátorba. Odakint ragyog a napfény, lengedezik a sűrű fű, a távolban ernyős akácia magaslik. Afrikai kisgyerekek ugrándoznak egy férfi körül, aki megszólalásig hasonlít Jézusra, mintha csak maga a messiás lenne; makulátlanul fehér, könnyű nadrágot és inget visel, és vakító, szinte túlvilági fény árad belőle, ami nem is a testéből, sokkal inkább a lényéből sugárzik. A puszta látványától is melegség jár át.
Allen... Boldogság hullámzik végig bennem, amint felismerem. Felém fordul és rám mosolyog.
Egy részem nyomban odaszaladna hozzá, nevetve, ki a fénybe, a szabadságba, míg egy másik maradni akar Villel, még akkor is, ha közben tudom, hogy így a pokol egy szolgájaként ezen a borzalmas helyen rekedek. A maradni akarás olyan erős………............
Az álomkép ködként enyészik el, csak egy nyomasztó érzés marad utána. Egyfajta balsejtelem.
A pilláim megrezzenek és a szemhéjaim alá betör a fény. Kába a fejem. Hol vagyok? Ja, a szállodában...
Reggel van. Egy pillanatra megrettenek. A gondolat teszi, ami azonnal belém nyilall: Haza megyünk... Nem lehetne megállítani az időt? Mondjuk örökre?
Allen mellettem fekszik. Talán már ébredezik. Felé fordulok, és csak nézem őt. Szelíden mosolyogva.
Az álmom áttetsző páraként dereng még az elmémben. Különös, enyhe de kellemetlen érzeteket hagyott maga után. Ez csak egy rossz álmom volt, és remélem hamar elmúlik az az áldatlan érzés, amit okozott. Közben is próbálom fejtegetni, vajon mit jelent. Jelent egyáltalán bármit is, vagy csak az agyam igyekszik feldolgozni az eseményeket?

A fejem a párnámon pihen, Allen vállánál, miközben a karom átöleli a mellkasát.
Ahogy kinyitja a szenét és rám néz, halványan rámosolyodom.
„Jó reggelt!”
- Szia...
Már-már félelmetes mennyire jól ismer; minden rezdülésemből, pillantásomból képes kiolvasni a gondolataimat.
„Rendben vagy..?” - tudakolja.
- Persze... – felelem, egy újabb lágy mosollyal próbálom igazolni a dolgot - ...csak összevissza álmodtam minden hülyeséget, sétáltam egyet a pokolban, meg ott volt Grid... Lehet a hazaút miatti para teszi. – magyarázom megvonva a vállam. De arról már mélyen hallgatok, hogy valamiért veszettül rossz érzésem van. És nem tudnám megmondani, hogy mi zavar; mi ez az ok nélküli nyugtalanság, ami ott zümmög az agyam mélyén. Valami rossz történt. Vagy történni fog. Ám ennek a balsejtelemnek nem adok hangot, Allen így is hülyére tutujgat. Egyáltalán nem bánom, hogy ennyire törődik velem, de azt sem szeretném, hogy minden energiáját és figyelmét rám összpontosítsa, az én bajaimra. Jó lenne, ha már lazítana végre, és nem miattam aggódna.
Megérinti az arcomat, és megsimogatja. Én pedig ráfűzöm a kézfejére az ujjaimat, és belecsókolok a tenyerébe.
„Akarod, hogy maradjunk még? Néhány napot. Áttehetem a repülőt, akár..”
- Ugyan, erre semmi szükség. Azért köszönöm. Imádom, hogy ilyen kedves és figyelmes vagy, de nem ódázhatjuk el a végtelenségig a hazautat. – búgom a szemeibe, a mosolyom még mindig ott tündököl az ajkaimon. - Előbb vagy utóbb úgyis szembe kell néznünk a mumusainkkal és a kötelezettségeinkkel. Jobb ezen mielőbb túlesni. Úgyis visszajövünk még. – magyarázom, és hanyatt gördülök, hogy felkönyököljek az ágyon.

Miután összeszedtük magunkat és becsomagoltunk, az ajtóban még megállunk. Mosolyogva vetek egy utolsó pillantást a lakosztályra, ahol 3 csodás éjszakát és napot töltöttem Allennel.
Hatalmas sóhajjal búcsúzom el a nappalitól, a konyhától és a hálótól, na meg a fürdőszobától. Mindegyik új, feledhetetlen emlékekkel ajándékozott meg, és közelebb hoztak Allenhez.
Ő a kezemért nyúl, az ujjaim boldogan simulnak a markába, és a tekintetem az arcára vándorol. A szemeibe mosolygom még utoljára, mielőtt kilépünk a folyosóra. Nem végként élem meg a mai távozásunkat, hanem a kapcsolatunk megújulásának kezdeteként.
A recepcióról távozva, kilépve a szálloda épületéből, mielőtt beülnék a bérelt autóba, még vetek egy lopott pillantást a jármű fölött az út túloldalán zöldellő Central Parkra. Szeretem ezt a helyet.
Allen nem sürget. Rámosolyodom, aztán megköszönöm, hogy kinyitotta előttem az ajtót és megvárta, míg nézelődök pár másodpercig. Aztán beszállok, és ő is követ.
Egyikünk sem szól, csak csendben nézelődök kifelé, és… búcsúzkodom a várostól. Talán Allen is, vagy csak látja rajtam, hogy el vagyok mélyülve, és nem akar zavarni.
Kellemes baritonja csak a reptérre befordulva, végül leparkolva a megfelelő helyen, töri meg az utastér csöndjét.
„Viszlát New York... jövünk még New York...”
Széles, vidám mosolyt vetítek a szemeibe. Nyoma sincs bennem szomorúságnak. Egyetértően bólintok rá a szavaira- Igen, még látjuk New Yorkot együtt.
- Köszönöm, hogy elhoztál. Fantasztikus napok voltak. – hajolok oda hozzá, hogy egy apró puszit préseljek a szájára, mielőtt kilökné a kocsi ajtaját.
Perceken belül már a bérelt magángép kényelmes foteljében üldögélek. Ismét. Az ismerősség érzésével üdvözlöm a fedélzetet.
Jókora sóhajt engedek ki a mellkasomból.
Hát akkor… Irány Vegas.

„Tiszta De javú.”
Allenre mosolyodom, és hagyom, hogy az asztalon pihenő kezemet a markába zárja.
„Vagy.. nem egészen.. Annál sokkal jobb..”
- Ahogy mondod. – kacsintok rá.
Hüvelykemmel megcirógatom a kézfejét, aztán pillanatokra rá, a tekintetem a kezeink mellett heverő  a New York Magazin odakészített példányára téved. A címoldalon ott virít vastag, vörös betűkkel: „Deadman az intenzíven”. Azonnal kiszúrja a szememet. Gúvadok is rá egy darabig, hogy Mi a fene???, talán még ki is csúszik a számon.
Lassan elengedem Allen kezét, aztán a lapért nyúlok – ha csak Allennek nem kell és nem előz meg -, és fellapozom. Nem kapkodok, de a kíváncsiság hajt. Szaporán járnak az ujjaim. Alig nyitom ki, szinte azonnal ez a cikk köszön rám:

„Egy megbízható forrásunk szerint Ville Deadman Wallow-t, a Slaves of Hell nevű rockformáció énekesét, ismételten a UMC-ben látták el az intenzíven. Egyesek azt mondják mérgezés miatt került be, megint mások hogy ismét a drog. Nem ismeretlen az ilyen kedvenc énekesünk életében, vajon megint egy kósza hóbort? Vagy most más bolygatta fel a kedélyeket? Közrejátszhat e a történetben hogy paparazzóink Miss October Soininen-t a banda lemezkiadó cégének alelnökével Allen Payne-el látták New York városában kéz a kézben!? Még ha egyes pletykák szerint az ominózus úriember a meleg közösséget is gyarapítja.
Mi lehet a háttérben? Belső feszültség? Vagy egyszerű féktelen életvitel? Ami a biztos hogy Deadmant pár nappal később kiengedték, a saját lábán távozott el, a kórház mélygarázsának rejtekébe bújva.
Hivatalos közleményt a menedzsment nem adott ki.
De ezt már megszokhattuk tőlük.”

Az eddigi jókedvem valahogy nyomban elszáll.
- Basszus... – nyögöm halkan. Ezek jól összekutyultak egy cikkben mindent; ott van Ville esete, aztán meg összefüggésbe hozzák a dolgot Allennel és velem, harmadjában meg azon pörögnek, hogy Allen a férfiakhoz vonzódik. Ezek a gyökerek mindenhol ott vannak? Néha nagyon utálom ezt; hogy az embernek sehol sincs egy kis nyugta a sok primitív lesifotóstól meg elcseszett mesemondó firkásztól.
Újra el kell olvasnom a cikk első felét… Vadul verdes a szívem. „mérgezés miatt került be” és „ismét a drog”. Jézusom…! Ville! Mi a bánatot csináltál???
Nagyot nyelek. Belém nyilall, hogy talán én idéztem elő. Miattam történt, mert első este felhívtam, és hagytam neki azt a nem túl vidám üzenetet. Akkor és ott meg sem fordult bennem, hogy megpróbál kárt tenni magában. Már bánom, hogy rácsörögtem; nem kellett volna. Még ha haragszom is rá, amiért eldobott, ártani sosem akarnék neki.
Tudtam, hogy valami baj van. Éreztem! Basszameg! Basszameg! Basszameg!
4 órás az út. Most hogy üljek itt nyugton??? Faszom... Egy örökkévalóságig fog tartani, mire Vegasba érünk.
Vajon jól van? Azt írták, hogy kiengedték, és a saját lábán távozott. És ha megint megpróbálja? Ha kitalál valami más faszságot??? Ami tényleg elviszi?????
Zakatol az agyam, a halántékom lüktet. Az arcomra kiül a nyugtalanság egyértelmű kifejezése; borzasztóan aggódom és tépelődöm.
Ráírhatnék. Hogy mi van vele… És ha azzal is csak ártanék? Majd szétvet a kíváncsiság, hogy mi van, mi történt, de őt biztosan nem hívom fel. Akkor mégis kitől érdeklődjek? Gridtől? Na, azt már nem! Amilyen hangulatban elváltunk egymástól, meg amúgy is szarik a fejemre, másrészt az a faszkalap örül, hogy Villel szétmentünk. Nem lesz olyan kegyes és jóindulatú, hogy felvilágosítást adjon. Ha meglátja, hogy én hívom, talán fel sem veszi a telefont. A nagy büdös francokat fogok én Gridtől érdeklődni. Más meg… nincs, aki tudhatná pontosan mi volt. Jelenleg azzal kell beérnem, amit az újság ír: Ville elvileg jól van.
Bassza meg...
- Ezeknek nem igaz, hogy nincs jobb dolguk, mint más életén csámcsogni. – dünnyögöm végül, és Allen elé tolom a magazint, kinyitva ott, ahol a cikk van, és mutatóujjammal arra a mondatra bökök, ahol minket említenek, a folytatásban meg őt…
Hátradőlök a fotelban. Felkönyöklöm a karfára, az államat a tenyeremben támasztom; az ujjhegyeim a számon babrálnak. Enyhe idegesség.

Jókorát sóhajtok.
- Tudom, hogy igazad van. – látom be.
„Csak bírd ki... Innen már gyorsan otthon vagyunk..”
Ezen elvigyorodom, majdnem egy nevetés is kibukik belőlem – magamon nevetnék.
- Nem is értem, miért akarnék én hazasietni… Fenébe. – morranom el a végét, miközben megcsóválom a fejem. Úgysem keresném fel Villet. Ha még a kórházban lábadozott volna, biztosan beugrok hozzá, hogy ránézzek – úgy illik –, de így? Áh! Kizárt.
Nem szép, hogy egy cikken keresztül riogat. Egyébként is csak én reagálom túl. Allennek igaza van.
Egy újabb mély levegő jön. De valahogy nem jobb… Sőt…
- Ne haragudj... – nyögöm, ahogy fordul egyet a gyomrom, érzem, a vér is kifut az arcomból, aztán azonnal felpattanok a fotelből, hogy kirohanjak a mosdóba.
Pár perc múlva tök sápadtan térek vissza. Még időben beértem, ahova kellett, hogy ne csunyázzam össze a gépet. Azon tanakodom, esetleg közelebb kéne költöznöm a mosdóhoz. Biztos, ami biztos alapon.
A gyomrom csak kavarog, és most még azt is érzem, hogy a gép száll velem. Tengeribetegség a levegőben, remek! Igazán!
A 4 óra alatt csak 3x dobtam ki a rókát, New Yorkban a 3 nap alatt egyszer sem. Biztos nem a reggeli az oka. Inkább az engem megülő ideg.
Egyébként meg… Mit érdekel engem Ville? Nem kéne, hogy érdekeljen. Fél gondolat nem sok, annyit sem érdemel. Ő sem törődik azzal, velem mi van. Azért mégsem kellene kinyírnia magát. Hülyegyerek...
A percek kibaszott lassan teltek. Most direkt ezt játszották. Az idő megállt. Bezzeg, amikor jól éreztem magam, és szerettem volna, ha megáll, szart megállni.
Közeledünk...
Veszek egy mély lélegzetet. És innentől a légzésemre igyekszem koncentrálni; meg szeretnék nyugodni. Egyre csak dumálok magamnak a fejemben, hogy minden rendben, semmi baj nem történt, mindenki jól van, Ville meg csak hozta a szokásos formáját, ennyi. Valszeg otthon van és tivornyázik tovább. Legyen így.
Most már sokkal jobb. Szerintem az arcom színe is visszatér.
Mire Vegas légterébe érünk, már megnyugszom.

Hihetetlenül hálás vagyok, amiért Allen ilyen kitartóan igyekszik terelni a gondolataimat. Látom rajta, hogy iszonyúan félt, és le merem fogadni, emészti magát amiatt, hogy nem tud segíteni rajtam. Pedig ő tényleg mindent megtesz értem, sőt, még annál többet is.
Már csak miatta is igyekszem erőt venni magamon, és legyűrni az idegességet, a hányingert. Próbálok nyugis önmagam lenni.
Mosolyogva hallgatom az afrikai történeteit. Csöppet sem bánom, hogy mesél. A sztorijai magukkal ragadnak, kicsit elvisznek arra a fej formájú kontinensre, távol a gondolkodástól.
Landoláskor a gép döccen, én meg összerezzenve kapaszkodok bele a karfába. Fellélegzem, amikor a repülő már simán gurul alattunk és egyre csak lassul. Valamiért mégis boldog vagyok, hogy hazaértünk.
„Megérkeztünk.”
- Igen! – nevetek Allenre. Alig várom, hogy kiszálljak és újra talajt érezzek a talpam alatt.
Jonasnak és a Payne járgánynak pedig iszonyatosan örülök, amikor megpillantom őket. Ránk várnak. Épp csak nem ugrom a sofőr nyakába. Vegasi nehézségek ide vagy oda, azért hiányoztak az ismerős, itteni dolgok.
Nagyot szippantok a vegasi levegőből, mielőtt beszállnék hátra a kocsiba. Bármit megadnék azért, hogy végre Allenéknél legyünk. Lehet ki is nyúlok egyet vízszintbe a szobámban, amint „haza” érünk.