„Hát akkor... máris jól indul ez a nap.”
- Bizony. – helyeslek mosolyogva szemközt Allennel. - Köszönöm, hogy elhoztál. – jócskán szükségem is van erre a kis kiruccanásra, rám fér a szórakozás a sok szarság után. Allen mellett pedig biztos, hogy nem fogok sem búslakodni, sem pedig unatkozni.
- Figyelj csak… Bánnád, ha egy kicsit aludnék? Egész éjjel ébren forgolódtam. Azon agyalogtam reggelig, hogyan lógatom, majd hajítom ki Gridet, azt a drága aranyembert a századikról, és küldöm utána a puccos íróasztalát. Piszkosul elfáradtam benne...
Ha Allen válaszolna valamit, megvárom, aztán felhúzom a térdeimet és kényelmesen bekucorodok az ellustítóan puha fotelbe. A karfára hajtom a fejem, és behunyom a szemem.
Tényleg iszonyat fáradt vagyok. A Griddel való találka, és annak a mocskos pénzéhes képének a látványa rendesen leszívta az energiámat.
Engem sem kell ringatni. Szinte azonnal elszenderedem. Lehet, csak arra ébredek fel, hogy Allen talán ébresztget, mert megérkeztünk NY-ba.
Egek! Remélem nem horkoltam át 4 órát!

Nagyon jó pihentető alvásban volt részem. A gép egyenletes, halk zúgása mélyen elringatott. Mint egy csecsemőt. Nem érzékeltem semmit az útból, sem az idő hosszából. Arra eszméltem, hogy Allen óvatosan, gyengéden ébresztget, és közli, hogy megérkeztünk NY-ba. Döbbenten pillogtam a hír hallatán. Kicsit el is szégyelltem magam, amiért így átaludtam az egész repülőutat és Allent „magára hagytam”.
Jobbára csendben követtem őt, és nézelődtem a kocsiból. A Plaza Hotel felé tartva és odalent a recepción, miközben Allen intézte a becsekkolást, arra döbbentem rá, hogy kezdek mellette túlságosan elkényelmesedni. Így még sosem hordozott a tenyerén senki.
A szobába felérve lassú, kíváncsi lépésekkel körbejártam, elámultam a luxuson és azon, hogy a vegasi bérlakásom egy az egyben elfér benne. Modern volt, világos, tágas és gyönyörű.
„Megfelel?? Vagy szeretnél valami mást..? Még most cserélhetek.”
Allen szavaira elnevetem magam, és megfordulok, hogy ránézzek.
- Most ugye csak ugratsz? Ez csodálatos! Tökéletes! Imádom! – teljesen zavarba hoz azzal, hogy így elkényeztet. - Ha nem bánod, a jobb oldali hálót választanám. – Hogy miért? Talán mert ahhoz vagyok közelebb, különösebb ok ezenkívül nincs, mert egyáltalán nem vagyok válogatós.
- Odanézz! Innen pont rálátni a Central Parkra! – a nappaliban ácsorogva rálátok a háló hatalmas ablakaira, amik mögül észvesztő kilátás nyílik a közelben elterülő, híres parkra.
- Te Allen... Ez az a hotel, amelyikben a Reszkessetek betörők 2-t játszották! - nevetem el magam, amint leesik. - Sosem hittem, hogy egyszer életemben megfordulok itt! - legszívesebben Allen nyakába ugranék, de nem akarom a frászt hozni rá a hirtelenségemmel. Még a végén félreérti és azt hiszi, nyomulok.

- Már most imádom New Yorkot. Okééé, tudom, hogy a Nagy Alma is egy nagyváros, de mégsem ugyanolyan, mint a többi. – magyarázom, miközben odalépek a gurulós utazótáskámhoz, ami a bejárat mellett pihent eddig, és behúzom a választott hálóba. Az ágy mellett hagyom.
„Hát látod! Soha nem tudhatod mit hoz a holnap!”
Kifelé jőve a szobából Allenre vigyorgok.
- Az egyszer biztos. Főleg melletted. – kacsintok rá. Nagyon beletrafált a hotelválasztással.
Hogy kaja?
A varázsszóra konkrétan a gyerekem is felkapja a fejét.
Dehogy nem vagyok éhes. Én állandóan az vagyok. És a New Yorki kiruccanás után mindjárt kereshetek egy jó konditermet is.
- De-de! – bólogatok. - Először elrohanok a mosdóba, és aztán mehetünk is. De ne itt a hotelben kajáljunk, együnk igazi New Yorki kosztot. Menjünk ki a Central Parkba, és vadásszunk le egy hot dog árust. A filmekben mindig van egy parkban, meg fagyis is. – duruzsolom, és a választ meg sem várva, még duma közben beszáguldok a fürdőbe. Persze, csak miután megtaláltam... Nagyon kellett már pisilnem.
Pár perc múlva vissza is térek Allenhez.
- Bocs… Meg sem kérdeztem, neked lenne-e kedved hozzá. – lehet, hogy teljesen más elképzelései vannak az ebédet illetően (mint a legtöbb normális embernek általában), ennyire nem akarok önzőzni. - Viszont én készen állok bármire. Bárhová mehetünk. – már csak Allen döntésére agy beleegyezésére várok.

Hm??? Az egészet? Sandítok vigyorogva Allenre.
- Biztos? A területe 3,41 km². – hogy honnan vagyok ilyen jóltájékozott? Gugli az én barátom. Előre készültem. - Akkor estig elleszünk ott. – nevetek - Persze, ez engem nem tart vissza. – kacsintok Allenre. - A lényeg, hogy veled lehessek.
„Na sipirc!”
Nem kell kétszer mondania. Már megyek is.
A hotel bejáratán kilépve, és átsétálva az úton, rögvest elérjük a Central Park peremét, ahonnan egy gyöny9rű sétány visz be a dús lombú fák közé.
A sétánytól balra egy békés kacsaúsztató terül el, aminek a partján páran ücsörögnek, piknikeznek, beszélgetnek, a kacsákat etetik, vagy csak nézik a víz csillámló felszínét és merengenek.
Ha Allen nem bánja, belekarolok. Boldog pillantással mosolygok fel rá.
Erre hangosan felnyikordul a gyomrom. Elnevetem magam.
- Nem hiszem el, hogy még ennyi csoki után is ilyen éhes.
Allen jobbján andalogva nézelődöm, miközben igyekszem alaposan magamba vésni a park látványát. Gyönyörű itt. Hozzánk hasonlóan mások is sétálgatnak errefelé.
- EZAZ! – rikkantok fojtott hangon, mégis diadalmasan, amint megpillantom a sétány kanyarulata után felbukkanó zöld hot dogos kocsit.

Mi az, hogy mustárt vagy ketchupot kérek? Mindkettőt! És még sajttal is meg lett szórva a hot dogom teteje. Fehér szalvétákkal bebagyulálva kaptam kézbe. Azonnal rá is repültem, persze mielőtt megköszöntem az árusnak a kiszolgálást, Allenek meg az ebédmeghívást.
„Nos..?? Hogy ízlik?”
Ketchupos arccal megeresztek egy Joker-féle vigyort Allenre. A válasz szerintem rám van írva. Kenve.
- Isteni New York íze van. – magyarázom az első pár falat után.
Jah, mert a vegasi hot dognak meg Vegas íze van.
Közben tovább andalogtunk a híres, és a filmekből is sokat látott Bow Bridge-re.
Még a falat is megállt a számban, amikor megláttam.
A híd szélére könyökölve fejeztem be az ebédelést, megtöröltem a szalvétába a számat, majd kuka híján a szemetet elsüllyesztettem a kistáskám mélyébe.
A hídról gyönyörködtem a tájban, a fákban és az alattunk elterülő tóban, amin néhányan csónakáztak.
Úgy egy órácskát sétálgattunk Allennel a parkban, amikor felvetette, hogy menjünk, megmutatja a stúdiót, ha már megígérte. Szinte az egész délutánt ott töltöttük, Allen alapos idegenvezetést tartott, mindent megmutatott az első kilincstől a legutolsó gombig. Csak úgy sugárzott közben. Látszott rajta, hogy igazán büszke a szerzeményére.
Már esteledett, mire visszaértünk a hotelbe. A gyerek jelezte is, hogy vacsoraidő van. Van egy olyan érzésem, hogy mire világra tuszkolom ezt a látens drogfüggőt, szumóbirkózóvá avanzsálok. De akkor leverem rajta.
Az esti program pizzás filmezés volt. A Deadpoolt néztük meg. Én a kanapén el is aludtam a fáradtságtól. Allen biztos rohadtul örült nekem, mert a fejem az ölében pihent. Bár később megriadtam, és mindketten becammogtunk a saját szobánkba. De én már nem tudtam visszakábulni...
Csend honol a lakosztályban. Allen már biztosan az igazak álmát alussza a hálószobájában, de én még fenn kuvikkolok magamban. Van egy kis elintéznivalóm, és a mai nap lendületet adott arra, hogy nekiduráljam magam. Legfőbb ideje pontot tenni az ügy végére...
Nesztelen léptekkel masírozok ki a hálóból, keresztül a félhomályba borult nappalin, majd kilépek a teraszra és halkan behúzom magam mögött az üvegajtót.
Leülök az egyik kipárnázott nyugágyra kezemben a mobilommal. Feloldom a kijelzőt, és megnyitom a telefonkönyvet, hogy a névjegyzékben megkeressem Ville-t.
Reszket az ujjam, még a gyomrom is öklömnyire zsugorodott, de nem húzom az időt, eltökéltem, hogy felhívom és beszélek vele, letudom ezt az egészet – naná, hogy az éjszaka közepén, ez tök normális lépés. Valószínű, hogy ráér, ébren van, JÓZAN és fel is veszi. Ha ez megtörténik, tuti mellétárcsáztam...
Valószínűbb, hogy 3 szőkével kefél. Úgyhogy biztos nem veszi fel. Valójában nem is akarom, hogy felvegye, pokoli nehéz lenne elnyammognom neki, hogy mi a fenét akarok. Bízom is benne, hogy megúszom a társalgást egy hangüzenet formájában – hát csak ezért az embertelenül késői időpont.
Tárcsázok, várok néhány másodpercet, aztán ahogy sejtettem – amiért imádkoztam –, beszól a női géphang, hogy a sípszó után menjek aaa… jóédesanyámba??? Melyik kretén állat állította ezt be? Na mindegy. Belekezdek.
- Szia… Én vagyok. Csak azért hívlak, mert… mert fontos lenne beszélnünk. Vagyis a jelek szerint inkább nekem fontos. – hosszú szünetet tartok, fogalmam sincs mit mondjak. Egy nagy sóhaj után mégis sikerül folytatnom. - Talán sosem hallgatod meg ezt az üzenetet, de azért elmondom, amit szeretnék. Hátha!... Ne aggódj, megértettem; ha akarnál tőlem bármit is, már rég kerestél volna. Elvégre eltelt egy hónap… Vártam és... vártam, Isten tudja mire... Talán arra, hogy egy nap majd belépsz az ajtómon, és megkérdezed hogy vagyok... De sosem jöttél… Végül arra jutottam, hogy ha te nem, akkor majd én lezárom. Hálátlan egy feladat… és nem örülök, hogy rám hagytad. De megteszem, mert csak így tudok továbblépni. Szeretnék új életet kezdeni. – egy pillanatra elhallgatok. Ismét hatalmas sóhaj hagyja el a mellkasomat. A hangom még mindig magabiztos, és nyugodtan cseng. Egyelőre uralom a remegését. - Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen elhagysz majd, azok után, amik köztünk történtek, de... ezek szerint csak én hittem, hogy ami köztünk volt, az többről szól, mint a dugás. – megint meg kell állnom. Gombóc gyűlik a torkomba, az orrom is facsarni kezd, a szemem elhomályosul. Nagyon jól tudom mit jelent ez; a bőgés démona cápaként köröz körülöttem. Hogy menne a picsába. Újabb erőadó lélegzetet veszek. Folytatnom kell.
- Szóval… részemről is vége. És ha minden jól megy, mi már a büdös életben nem találkozunk többet. A bandából is kilépek. Képtelen lennék úgy létezni, egyáltalán dolgozni, hogy minden nap lássalak. Épp elég szívás, hogy akárhol vagyok, akármit csinálok, mindenhol te kísértesz. Még a repülőgép retkes budikabinjában is. Szóval… szeretném, ha… normálisan fejeznénk be, mint két felnőtt ember…. És tudom, hogy nem akarsz beszélni, sem hallani a babáról, de… egy kicsit muszáj. Szeretném… Szeretném, ha írásban lemondanál az apai jogaidról. Én is lemondok a mindenféle anyagi marhaságról. Hát… – szipogok egy aprót - ...csak ennyit szerettem volna… Most már hivatalosan is szabad vagy.... Szia. - remegő sóhajjal fejezem be a hívást, és nyomom ki a telefont.
Elnyúlok a nyugágyon, és bokánál keresztbe fűzöm a lábaimat. Felkönyöklök a karfára, az államat megtámasztom az öklömön. Gondolkodom. A szemeim párásak. Néhány éjszakát már szarrá bőgtem Ville miatt, ezt nem kéne. Ideje tényleg túllépnem a közös múltunkon, az már úgysem jön vissza. Ahogy Ő sem.
Összeszorítom az ajkaimat, ettől megfeszül a halántékom is. Lenyelem a sírást. Piszkosul gyűlölöm ezt az érzést. Nagy levegőt veszek és hosszan kifújom, vele együtt Ville gondolatát is.
Fogalmam sincs mióta ülhettem kint egyedül az éjszakában, de elaludtam. Másnap hajnalban a teraszon ébredtem.

New York hatalmas, tele rejtett kincsekkel és hihetetlenül sokszínű. Nem elég néhány nap a megismerésére. Még vissza kell térni ide párszor, hogy tényleg mindent felfedezhessen benne az ember. És végigkajálhassa a jobbnál jobb konyhákat. A bakancslistámról pár dolgot kihúztam, egyúttal hozzá is írtam ezt-azt.
Allen ma egy felejthetetlen meglepetéssel ajándékozott meg: áthajóztunk a Liberty Island-ra a Szabadság-szoborhoz és felvitt a hölgy koronájába. Életem legszebb perceit töltöttem ott. És persze nem csak ott. New York minden négyzetcentimétere annyira elvarázsolt, hogy az összes gondomról teljesen megfeledkeztem. Bár erről nem is New York tehet annyira, sokkal inkább Allen. Mindent elkövetett és a nap 25 órájában elkövet, hogy felhőtlenül érezzem magam. A társaságában szinte repül az idő, és Vegas mintha nem is létezne.
Ma este nem a hotelszobában, hanem egy „The Little Owl” nevű manhattani étteremben vacsoráztunk. Még kimondani is menő: „Manhattan”.
A tálnyi sültkrumpli, az emeletes salátás-húspogácsás hamburger és a szelet krémsajt-torta tökéletes zárása egy átkirándult napnak, amin térdig jártam a lábamat.
Tagadhatatlanul fáradtan léptem a hotelszobánkba. Kényelmes a vászoncipőm, de alig vártam, hogy  az előtérben lerúghassam magamról.
- Óh, istenkém… – nyögöm nevetve. - Szétdurranok. – az biztos, hogy kiadós volt a vacsora. Alig bírtam magam végigvonszolni a folyosón, a testem minden energiát a gyomromra összpontosít. Most a gyerek is ellehet reggelig.
Becsattogok a nappaliba, és a hatalmas szatyrot, ami tele van öntapadós strasszkövekkel, ledobom az egyik fotelba. Muszáj volt bevennem magam egy írószerüzletbe. A semmiből beugrott, hogy olykor Ravinnal ilyenekkel szoktunk teleragasztani mindent, ami a kezünk ügyébe akad. Imádja ezeket a csillivilli, színes kis köveket. Vettem vagy 100 zacskóval. Mindenféle színűt és formájút. Odáig lesz tőle. Hát még attól, hogy tényleg emlékszem az átbébiszittingelt éjszakákra, amikor Mick gitárjára, övére és farmernadrágjának farzsebeire glittervirágokat ragasztgattunk. Már amikor én ugrottam be hozzájuk. Nálam jobbára jegyzetfüzeteket, egy-egy fekete vászoncipőt és jó pár poharat díszítettünk hülyére. És… a külön Villének vett hamutartót, meg az öngyújtót.
Egy sóhajjal hajtom el a felszínre törő emléket.
A kis odaltáskámat is ledobom a szatyor mellé, aztán hanyatt vágom magam a kanapén úgy, hogy a térdhajlataim a karfán pihennek. A fejem alá gyömöszölök egy lila díszpárnát, kényelembe fészkelem magam, és miközben összefűzöm mind a tíz ujjamat a hasamon, láblóbálva bámulom a mennyezetet.
- Ma este te választasz filmet. – szólok oda Allennek, tartózkodjon a szoba bármely pontján.
A kanapé másik fele szabad, ha oda szeretne ülni mellém. Direkt úgy fekszem el, hogy bőven legyen helye neki is a TV-vel szemben. Persze ha inkább egy fotelbe kívánja letenni magát, messze tőlem, okulva az előző esti lábzsibbadásból, az sem gond, megértem.

- Nem, kösz. – felelem, amikor vízzel kínál.
„Csak aztán nehogy panaszkodj, hogy valami túúl nyálas, vagy túúl szerelmes!”
Felvigyorgok rá, ahogy ott ül a fejemnél a kanapén.
- Csak nem őrültél meg. – Allen nem az a fajta homoszexuális férfi, aki tűsarkúban riszál és úgy bőg, mint a lányok. Nem jellemző rá, hogy a csajos filmekre gerjedne. Legalábbis így rémlik.
A szemeim a felém nyújtott távirányítóra vándorolnak, majd vissza Allen arcára. Jót derülök a helyzeten. Neki kell választania. Micsoda felelősség és mekkora meló!
- Neeeem… Örülj neki, hogy ma este tiéd a távkapcsoló és a döntés. – nem nyúlok érte, csak somolygok az orrom alatt. - Használd ki. Az lesz, amit te akarsz. – meg sem mozdulok. így is egyfolytában csak az én kedvemben jár. Ma legyen az, amit ő szeretne.
- ...De azért ne valami ezeréves, fekete fehér filmet lőj be, kérlek. - mert attól kihalnék.

- Gondolod megbánom, hogy átadtam az irányítást? – somolygom fel Allenre.
Mi lehet a legrosszabb? Legfeljebb bealszom.
Elkezdődik a film, és suttyomban fellesek Allenre; a TV-t nézi, és közben enyhe elégedett mosoly játszik az arcán. Az elmúlt napokban csak a kívánságaimat leste, és szó nélkül belement mindenbe, amivel előrukkoltam. Most ideje, hogy az legyen, amit ő szeretne.
Szeretem Robin Williams filmjeit, de erről a filmről már az első öt percben megállapítottam, hogy legkésőbb fél óra múlva sikeresen álomországba juttat.
A képernyőn mozogtak az alakok és hallottam, ahogy duruzsolnak. A készülékből áradó fény valamelyest segített ébren maradnom, de a pilláim egyre inkább elnehezedtek. Erről talán nem is annyira a film tehetett, sokkal inkább az ólomsúlyú fáradtság.
Mindjárt kinyitom a szemem… Mindjárt kinyitom a szemem...
Hiába mantrázgattam, a következő pillanatban elfelejtettem kinyitni a szemem…..

Valami fura pózban érzem a testem, mégis, jóleső meleg burkol be. Oldalra kéne fordulni... Várjunk csak… Csend van.
Fülelek. Tényleg csend van. Már nem hallom a TV duruzsolását, valami halk neszezést távolabbról viszont igen.
Kinyitom a szemeimet, és látom, hogy a képernyő egyetlen képet mutat. Ó, bakker, elaludtam... A film talán a vége felé járhat. Már azt sem tudom hol veszítettem el a fonalat.
Felüllök a kanapén. Ekkor veszem észre magamon a plédet. Amennyire kótyagos fejjel tőlem telik, elvigyorodom, amikor rájövök, hogy Allen követte el.
Tényleg… Ő hol van? Nincs a kanapén.
Körbehordozom a lakosztályban a pillantásomat, és meglátom a konyhában a csapnál. Rámosolyodom, és lekászálódom a kanapéról, a pokrócot otthagyom, aztán odamasírozok Allenhez.
Oldalvást a konyhapultnak dőlök.
- Ne haragudj, hogy kidőltem, de New York kiütéssel győzött. – magyarázom.
Közben rájövök, hogy akármilyen lusta vagyok, még zuhanyoznom is kéne. Meg fogat mosni. Pfff... Mindjárt nekidurálom magam... Isten tudja mennyi az idő. Tök későre járhat. Odakint sötét van.
Nem is tudom. Mintha valami szokatlant véltem volna felfedezni Allen arcvonásai közt, amikor ránéztem. De lehet, csak a kimerültséget láttam rajta.
- Minden rendben? – tudakolom, miközben azokat a hatalmas, kék szemeit fürkészem. Vajon mi  rejtőzik bennük?

Elhiszem, hogy Allen is elfáradt. Jééé! Elfáradt… Ezt is megéltem. Elmosolyodom. Oké, az nem ember, aki egy ilyen mozgalmas nap után nem merül le. Nem is froclizom a dolgot.
Hogy ki akarok-e dőlni? Ezen elvigyorodom.
- Én most valahogy... felébredtem. – mondom megvonva a vállam. - Azt hiszem feltöltött az előbbi kis kummantás.- magyarázom - És ha… lefekszünk aludni, hamar holnap lesz. Vagyis… előbb vége lesz ennek a pár napnak. Azt pedig… nem akarom... – szinte belesuttogom a végét egy sóhajba.
A kiruccanás vége azt jelentené, hogy vissza kell menni Vegasba. Nem akarok… Jó itt. Mindentől tácol. Ha tehetném, megállítanám az időt, hogy örökre itt és most legyen.
Oké, tudom, lesz még egy teljes napunk együtt New Yorkban, de nekem az nem elég. El akarom ódázni a hazautat, amíg csak lehet.
A terasz felé fordulok, majd visszavándorol a tekintetem Allen arcára. A szemébe mosolygok.
- Mit szólnál, haaaa kicsit még elnyújtanánk a mát, és csobbannánk egyet a jakuzziban? – ha már itt vagyunk, használjuk ki a luxust, na meg, ha már a filmezés nem jött össze, akkor dobjunk össze egy másfajta relaxálós ejtőzést.
Hatalmas szemekkel pislogok rá. Én tényleg felélénkültem.
- Lenne kedved? – tudakolom. Talán látszik is rajtam, hogy reménykedek az igenlő válaszban.
Ha viszont Allen nemet mond, akkor maradok a fogmosással összekötött magányos zuhanyzásánál.

Allen benne van. Remek!
- Fürdőgatya? Kinek kell ide olyan? – nevetem el magam. - Én sem hoztam fürdőruhát. - eszembe sem jutott, hogy kellhet, de ez nem tarthat vissza, elég találékony vagyok.
Nem tartom fel Allent, amikor elindul a szobájába. Én a fürdőbe masírozok be először, hogy magamhoz ragadjak két fürdőlepedőt, egyet Allen részére, egyet pedig nekem, majd betámadom a minibárt, és kikapok belőle egy zacskó sajtos chipset.
Csak ha begyűjtöttem a holmikat, csattogok ki a teraszra, ahol lepakolom a szerzeményeket a jakuzzihoz legközelebb eső nyugágyra, aztán vetkőzni kezdek.
Kibújok a felsőmből, a karfára hajítom, majd kigombolom a farmernadrágomat, letolom a lábaimon, és kilépek belőle. Ez is ott végzi, ahol a pólóm.
Már csak a fekete melltartó és a fekete bugyi van rajtam. A tudat, hogy Allen nem csak a legjobb barátom, de emellett még meleg is, bőven biztonságérzetet ad, fel sem merül bennem, hogy pironkodjak előtte, vagy hogy bármit (kimondottan a hátamon égtelenkedő, térképnyi égési sérülést) rejtegetnem és szégyellnem kéne. Ő nem úgy tekint rám, mint más férfiak, ezért nincs is okom ezt a szitut túlkombinálni. Az, hogy előtte így megjelenek, igazi valómban, takargatás nélkül, az iránta érzett bizalmam mélységét jelzi.
Nem tudom, hogy Allen jön-e, de minden esetre belelépek az oldalról megvilágított pezsgő vízbe, és lassan beleereszkedem.

Mikor meghallom Allen lépteit, irányába fordulok, és felpillantok, hogy rámosolyodjak. Örülök, hogy megérkezett és csatlakozik hozzám egy kis éjszakai fürdőzésre.
Amikor belép a medencébe, majd hatalmas csobbanás közepette megcsúszik, azonnal mozdulok és kapok egyik kezemmel a karja után, másikkal a hátát igyekszem elérni és megtámasztani, hogy ha esetleg elmerült volna a feje a vízben, vagy ha beütötte volna, nyomban felszínre segítsem. De ha nem ilyen durva a helyet, akkor is ugrok, hogy elkapjam és megelőzzük a nagyobb katasztrófát. Már amennyire az én nőies erőmből telik.
Bakker!!!
- Allen jól vagy? – tudakolom halálra váltan. Alaposan megijesztett a mutatványával. Még a szívem is kihagyott egy ütemet.
- Nem ütötted meg magad? – faggatom tovább, ujjaim a felkarjára fonódva, közben is aggódón végigmérem, nem lett-e rajta sérülés. Csak akkor engedem el, és a hátáról is csak akkor veszem le a tenyerem, ha biztosít arról, hogy nincs semmi baja.
A felcsapó víz beterített rendesen, a hajam csurom víz lett, az arcomról is patakzik, de ezzel nem törődök. Ez semmiség. Elvégre nem azért ül bele az ember lánya a jakuzziba, hogy száraz maradjon.