A pillanat, amikor teljesen elcsendesedik az agyam és még a leghalkabb zizegés is elnémul, leírhatatlanul csodálatos. Nem kattogok azon, hogy mi történik a következő másodpercben és azon sem, miért úgy történik, ahogy végül alakul. Nem elemzem a velem szemben, vagy éppen fölöttem lévő férfi mozzanatait és véletlen sem kötöm össze a levont következtetéseket régmúlt emberek megállapításaival.
Semmit nem teszek, mindössze élvezem az események sodrását addig a pontig, amíg az odakint felderengő hajnali fények hatására úgy nem döntök, ideje meglépni. Vagy épp a mellettem szuszogó nem közli egy búcsúcsókot követően, hogy haza kell mennie a családjához, esetleg az irodába a munkájához.
Ma ez utóbbi történt, ráadásul azelőtt, hogy a napsugarak elűzhették volna az éjszaka árnyait. A karomon lévő óra alig mutat négy ötvenet, mikor a vékony farmeringet átdobva a vállamon, kilépek a motelszoba ajtaján.
Tisztában vagyok vele, hogyha a leharcolt órám egy kicsit kevésbé lenne tradicionális és egy csöppet okosabb, tizenöt fokot alig mutatna. Később még szükségem lehet a plusz réteg ruhára a póló felett, de egyelőre két fontosabb dolog után ácsingózok.
Az egyik a fülhallgatóm, aminek a világ legnagyobb tudósai sem fejtették meg a titkát - hogy tud az éjjeliszekrény tetejére téve is összegabalyodni? - a másik egy szál cigaretta.
Percek múlva, három utcával távolabb az útszéli moteltől, a fülemben már szól a zene és a szemem sarkában vibrálnak a fények. Általában élvezem a táncukat, de amikor fáradt vagyok, erősebbnek tűnnek, már-már szinte zavarónak.
Az agresszív vörös, amit előhív a mély basszus és a sárga különböző árnyalatai, ami a refrénben felhangzó, lágy gitárpengetésnek köszönhetően kúszik be...
Gyerekként szórakoztatott, olyan volt, mint egy privát show, ami kizárólag nekem, a különleges - mások szerint fura - kisfiúnak szólt. Manapság már inkább hallgatok podcastet, mint zenét, így képes vagyok kontroll alatt tartani, hogy mikor és mennyire tereljék el a színek a figyelmem. De az ilyen esték után nem vágyok azonnal miértek tucatjaira, sem tudományos eszmecserékre a kedvenceimtől.
Most egyszerűen létezni akarok és talán egy idő múlva, mielőtt túl zavaróvá válnának a színek vagy fejfájást okozhatnának, azokat is elhallgattatom majd. Egyelőre viszont valami könnyedebb zenére váltok, kevésbé éles színekkel, amik nem is a semmiből villannak fel, sokkal inkább lassan tűnnek elő.
Hamarosan, mint valami különleges hurrikán, úgy fonódik egymásba a női énekes magas, korallszín hangja és a férfi lila baritonja. Én pedig minden alkalommal, amikor magára maradnak a háttérként szolgáló türkiz hangszerek, nagyot szívok a cigarettából, míg szinte a körmömre nem ég az egész az utolsó slukkal.
Mindez jelentheti, hogy már öt-hét perc eltelt, mióta fellobbant a gyufa és sétálni kezdtem, meg azt is, hogyha nem húzok bele, az orrom előtt fog elhajtani a 120-as busz és várhatok egy órát a következőre. Aminek következtében már nem lesz otthon anya, mikor hazaérek, nem tud eldobni az egyetemre és le fogom késni a korai óráimat.
Úgyhogy sietősre veszem a tempót, nemhogy nem törődve tovább a táncoló színekkel és a zenével, zsinórnál fogva ki is húzom a fülemből.
Még éppen elkapom a buszt, ahogy sávot vált a kanyarhoz.
Kerékpárút, négy sáv, lámpával irányított, még alig létező forgalom.
Futás!

Robbie& Gloria

Mintha valami varázslat törte volna át a valóság hálóját.
Legalábbis erről számolnak be emberek - nem ilyen válogatott szavakkal - az érzést követően, amikor az idő lelassul körülöttük és az átlagosnál sokkal több részletet képesek megfigyelni. Valójában természetesen szó sincs varázslatról. Semmi egyéb nem történik, minthogy az agyuk különböző részei, amiket amygdala komplexumnak neveznek - Burdach után szabadon -, különösen erősen reagál a stresszhelyzetre és ennek hála, képes több információt feldolgozni, átlépve a saját normalitása határait.
A több tucatnyi adat beáramlása és a stresszhormonok felszabadulása okozza az idő belassulásának illúzióját.
Nem mágia, nem boszorkányság.
Én is ezért vagyok képes elkapni, olyan fikarcnyi fontossággal sem bíró apróságot, minthogy az úton lévő egyik fényvisszaverő törött, a felfestett záróvonal egy helyen már túl kopott, a busz végén lévő hirdetésben rossz helyen van az aposztróf, egy kutya elrohan mögöttem... és hogy az a bizonyos autó, pontosan olyan árnyalatú kék, mint ami egy időben, sok éve, a bátyám kedvenc matchbox kocsijáé.
A tudat, hogy én mit teszek abban az ötnek érződő egyetlen másodpercben, később éri el a tudatom felszínét.
A reflex természetesen ettől ott van, miszerint míg a lábam azonnal behúzza a féket, a testem haladna tovább, engedve a lendületnek. Ezzel egyszerre a jobb kezemen lévő ujjak, valamiféle különös logika következtében rászorít a fülhallgató zsinórjára, és a bal, tenyérrel simul valamivel az első fényszóró fölé.
Mintha lenne bennem egy rejtett szupererő, ami az adrenalinnak hála utat robbanthatna magának, így könnyedén meg tudnám állítani a másfél tonnás, kerekeken guruló fémdarabot.
De természetesen semmi ilyesmi nem történik. A kézfejem egy másodpercre természetellenes szögben hajol meg, és ahogy az idő a saját, normális törvényei szerint kezd járni, a fejemben újfent beáll a teljes csendet. Annyi különbséggel, hogy most csatlakozik hozzá a körülöttem lévő világ is.
Pislogok az ablakon kihajoló nőre, próbálok fókuszálni, látom, hogy a szája mozog, de mindössze zúgás jut a fülemig, nem értelmes szavak. Nem mintha olyan nehéz leolvasni róla, miről lehet szó. Az O olyan hang, amit könnyű elkapni és a helyzetből adódóan, elég erős a tippem arra, mire vonatkozhat a kérdés.
- Le fogom késni a buszt - nem válasz, de ez az első megfogható gondolatom, ahogy lassan elkezdenek beszűrődni a külvilág zajai.
Az, ahogy a busz megállás nélkül hajt tovább a megállónál és a kocsiban szóló túlnyomóan sötétkék zene is megérkezik.
Kizárólag én maradok mozdulatlan.

Robbie& Gloria

Megérkezik a külvilág, pontosabban úgy robban be, mint egy kétszázötvennel száguldó vonat. A kicsapódó, kék kocsiajtó, az idegen nő keze rajtam, miközben az orromban érzem a kissé túl erős, szinte már keserű parfümjének illatát. Vizslató tekintetek és az egészet még megkoronázzák a felém záporozó kérdések.
Miért ne lennék jól?
Miért lennék jól, mikor lekéstem a buszt, amihez annyira igyekeztem?
Mindenhova nézek, közben pedig sehova, egészen addig, amíg az újabb kéz az arcomhoz nem ér. Pontosabban félig kéz, félig különös anyag, ami a tenyere egy részét takarja. Elég különös érzést kelt bennem, de nincs bajom vele, viszont elég ahhoz, hogy a gondolkodásom mozdonyát visszazökkentse a sínre és végre ne csupán nézzek, hanem lássak is.
Elsőnek az aggódó és nem rám irányuló dühös szemeket mindenfelől, a férfi, telefonja kijelzőjén mozgó ujjait és a nőt, aki közvetlenül előttem áll és szinte szuggerál a tekintetével, hogy rá figyeljek.
Én pedig figyelek, miközben az agyam hátsó szegletében mocorog a gondolat, hogy nem fogom elérni az óráim. Egészen biztosan nem, mert miközben a válaszra készül kibukni belőlem a válasz, bekúszik a tudatomba a fájdalom. Éppen egy negyedmásodperccel korábban, mint a felismerés, hogy a bal kezem a mellkasom előtt tartom, a levegőben, a lehető legstabilabban támasztva a csuklóm a semmin.
- Azt leszámítva, hogy azt hiszem, valami nincs rendben a kezemmel...
- Eltört a csuklója! - kiált közbe egy oktávval magasabb hangon mellettem a nő, mint a helyzet megkövetelné.
Pontosabban a kialakul helyzet, tényszerűen nézve, hiszen a pánikhelyzet már lezárult.
- ...jól vagyok - fejezem be az elkezdett mondatot, miközben a tekintetem a vastagon sminkelt szemeken tartom, bármennyire hívogatnak közben a tetoválásai.
A kíváncsiságom még így is a tetőt bökdösi, hogy milyen minták lehetnek, de egyelőre csendre intem.
Miért az extrém külső? Miről akarja elterelni a figyelmet, mit akar elrejteni? Egyáltalán kívül vagy belül? És én miért foglalkozok vele ahelyett, hogy a saját helyzetemre próbálnék megoldást keresni?
Lekésett busz, kihagyott órák, sérült csukló, magyarázkodás anyának arról, hogy mit kerestem a város szélén, amikor mindent megtörtént, miközben nincsenek errefelé barátaim.

Robbie& Gloria

Könnyedén zökkenek bele a terelgetett fiú szerepébe, még ha ezúttal annyira nincs is ínyemre a dolog. Ez nem az a fajta irányítás, ami jólesően piszkálja az agyam egy rejtett szegletét, de még ha az is lenne, hiányzik a határozott, dörmögős hang.
Helyette káosz van, amitől a fejem lassan, de biztosan zsongani kezd, mint egy bottal megbolygatott méhkas. Visszasírom a millió miérttel menetelő hangyákat. A méhek rosszabbak.
Természetesen, attól még nem hagyom, hogy kizökkentsen. A tekintetem stabilan a leharcolt Ford - Ford Mustang? Monteo? A csomagtartó felől szokott ráírva lenni a pontos név, ugye? - utasoldal felőli ajtaján tartom, ami sejtésem szerint a nő szemei előtt lebegő cél.
- A kórház rendszere egy közel háromszáz éves rémálom és fogalmam sincs, hogy anya egészségügyi biztosítása fedezi-e a költségeket - amolyan tiltakozás lenne ez részemről, de mintha a szemközti hirdetőtáblának beszélnék. Én szolid érveket hozok fel, miközben a tömeg tovább mondja a magáét és a nő sem tűnik túl meggyőzhetőnek.
Szinte áldásként fogom fel, amikor elérhető távolságba kerül az anyósülés nyitjául szolgáló kilincs. Máris nyúlnék érte, mozdul a bal kezem, minek hála könyékig fut a fájdalom.
Ha pár decibellel csendesebb lenne a világ körülöttünk, valószínűleg hallani lehetne az orrom alatt elsziszegett szavakat, miszerint hogyan fogok én így pénteken zárthelyit írni a viktimológia alapjaiból?!
De mielőtt megválaszolhatnám a saját aggodalmam, egy újabb adag kérdést kapok a nyakamba, amit ezer örömmel hagyok figyelmen kívül, pontosabban teszek félre addig, amíg akár jobb kézzel ügyeskedve, akár segítséggel nem nyílik és csukódik a kocsi ajtaja.
Megváltás is lehetne, ha jól szigetelne a karosszéria, de ilyesmiben nem reménykedtem, így nem ér csalódásként, amikor inkább tompít a zajon, mintsem elnyomná. Viszont nem panaszkodok, ez is elég arra, hogyha a lehetőség úgy adja és ketten maradunk, válaszolni tudjak.
- Robbie vagyok, óráim lesznek hét harminctól az egyetemen és a Walnut Ave-en lakunk - sorolom el a válaszokat és hozzáteszem a többit is.
- Általában a kérdéssor végén szerepleni szokott az aktuális elnök neve és az, hogy milyen évet írunk - egyik adatot sem mondom ki hangosan, de a magammal kötött, néha ingatag békesség érdekében fejben azért felelek, miközben a biztonsági övvel nem törődve, próbálom a lehető legkevesebb mozgással a mellkasom előtt tartani a kezem.
Ha minden mással együtt kizárom a hangszórókból áradó kékséget, érzem, ahogy a szívem ritmusára lüktet a csuklóm. Egész lassan, de az egészségesebbnél valamivel sebesebben.

Robbie& Gloria

- Az első amerikai kórház a tizennyolcadik században épült meg. Ezeket történelmi tényeknek hívják és nem kell akkor élni hozzá, hogy az ember tisztában legyen velük - magyarázom, mintha valamelyik előadáson lennék éppen és a professzor - ebben az eseteben professzorasszony - kérdésére felelnék.
Annyi különbséggel, hogy nem merülök olyan mélyre a részletekben, mint illene. Nem közlök sem pontos évszámot, sem helyet és azt sem teszem hozzá, milyen ellátást kínált az úgynevezett kórház.
Már az is sikerélménynek tekinthető, hogy ennyivel letudom és nem ontok rá még több, valójában kéretlen információt. Amúgy sem okoskodni akarok, mindössze kiadom magamból a fejemben lévő információk egy szegletét.
Mondhatnánk azt is, hogy egy részem tudja, mikor kell csendben maradnom és tények helyett arra figyelnem, hogy a kezem a lehető leginkább mozdulatlanul tartsam magam előtt az előtt és után is, hogy az autóba kerülnék.
Ahol is az eredeti terv úgy szólt, hogy ezúttal megkímélem magam a biztonságiöv bekötése nyújtotta esetleges fájdalomtól, de ahogy felbőg a motor...
- Be kellene kötnöm magam? - teszem fel a kérdést egy árnyalatnyi aggodalommal a hangomban.
Nem hibáztatom a koccanásért, addig még nem jutottam a kavargó gondolataimtól, de most, ahogy nekilódul és én az ülésbe simulok, úgy sejtem, lehet, kellene az a plusz védelem.
Választól függetlenül a utólagos kérdéseire - évszám és elnök - elmotyogom a választ, amit fejben már magamnak is feleltem és a szabad kezem a telefonom után nyúl.
Miért nem tudom a közkórházat belőni?
Illene, nem? A kórház történelmét nagyjából tudom, de azt, hogy jelenleg hol segítenének, nem?
Mindenesetre, jobb kézzel kissé lassan ugyan, de eljutok az információig, amire szükségem van és próbálom a hirtelen látott útvonalat is megjegyezni. 160-as, 39-es, Desert Inn road. Három teljes és egy kisebb kanyar, mindössze fél óra, a hajnali, viszonylag forgalommentes utakat tekintve.
- A google szerint az Eastern Avenue-n van egy ingyenes hely - közlöm végül és most először, mióta magunk mögött hagytuk a viszonylagos tömeget, fordítom oldalra a fejem.
Jobb kezemben még mindig a telefon, a bal a mellkasom előtt, mozdulatlanul a levegőben és figyelek.
- Frissen vásárolt ruhák, vagy mindig káosz övezi a hátsó ülést és az életét? - a kíváncsiságom egy pillanat alatt tör a felszínre, ahogy a kocsi belső terét kitöltő kisugárzásáról a félig-meddig mindent elborító bevásárlószatyrokra és az abból kihullott kabátra és fehérneműkre keveredik a figyelmem.

Robbie& Gloria

A körülményeket tekintve különös lehet az arcomon megjelenő pillanatnyi mosoly, amikor egy könnyed "okostojás"-sal zárja le a beszélgetésnek nem is igazán nevezhető köröket. Ha tudná, mennyit kaptam hasonlót az évek alatt!
Főként akkor, amikor már a másik nem tudott mit felelni.
Az autóban ülve viszont már nemhogy újra komoly vagyok, de hallgatok is. A biztonságiöv kérdése mindennél jobban foglalkoztatja az agyam, főleg a lendület után, amivel elindulunk. Valószínűleg nem egy életbiztosítás mellette ülni, vagyis igazán növelhetném ennyivel a saját túlélési esélyeim.
- Előírás, viszont alulról sem súrolja a vétséget. A be nem kötött biztonságiövvel megszegjük a kisebb fontosságú jogszabályokat, és általában enyhébb büntetésekkel jár, például pénzbírsággal vagy pontokkal a vezetői engedélyen - kisebb változtatással, egyszerűsítéssel majdhogynem idézem a jegyzetem az általános jogszabályról, míg végül a lényegig is eljutok.
- Balkezes vagyok, nehezebb bekötnöm magam, hogy fáj - ez az, ami számít, amiért egyáltalán felmerült, hogy kell-e az öv és kivételesen mindössze átfut a gondolataim között, mint a zakatoló tehervonat, hogy a bűnözők is apró szabálysértésekkel kezdik.
Egy be nem kötött biztonságiöv még nem tesz jövőbeli bűnözővé - bólintok saját magamnak a fejben hozott megállapításra.
Nem mintha az öv lenne a legnagyobb vétkem, ha kiterítjük az éjszakai életem részleteit, mint kártyákat a pókerasztalon.
Viszont ezúttal nem a szórakozásé a főszerep és nem is azért kerül elő a telefonom. A legközelebb közkórházat keresem, miközben érzem, hogy mellettem a kijelzőt lesi és amikor egy irányba elindul, próbálok lakatot tenni a számra és nem közbeszólni, hogy a google szerint a másik irányba rövidebb lett volna.
Nincs az a csoda, ami segítene elérni az óráim...
De legalább így is van, mi lefoglalja az agyam. Kezdve a ruha és fehérneműmennyiséggel, amin megakad a tekintetem. Láttam már női bugyit és melltartót, még ha én nem is arra az oldalra tettem a voksom, így nem különösebben zavar a látvány.
Amikor viszont a keze a fekete csipke után kap egy másodpercre elbizonytalanít a mozdulatából sütő sürgősség. Úgy dobja hátra, mintha valami szégyenteljes darab lenne. Kettőnk között pedig marad a frissen felfedett melltartó a kíváncsiságom pedig tovább burjánzik.
Az agyam próbál olyan kérdésekre választ keresni, minthogy "Magának vette vagy ajándékba?", "Adnak a nők egymásnak ilyesmit?" illetve a legfontosabb, ami valójában egyáltalán nem érdekel, de tényszerűen nézve... "Ilyesmi van most is rajta?".
Amint a tekintetem egyetlen századmásodperc erejéig megállapodik a mellein, amik a biztonságiöv szorításának köszönhetően feltűnőbben domborodnak, kissé zavarban a másik irányba kapom a fejem. Nem akartam megbámulni, nem így nevelt anya, más értelemben pedig nem érdekel, tényleg mindössze a kíváncsiságom dolgozik.
Nem az a fajta, ami az egyetemre járó társaimban mocorogna egy ilyen helyzetben. Nem fantázia, hanem kíváncsiság és most nem kapja meg a válaszait. Tudom, hogy fel fog lázadni, de akkor sem vagyok hajlandó még egyszer arra pillantani.
Még a csuklóm is úgy vizsgálom, hogy az indokoltnál többet mutatok a hátamból, mint kisgyerek, amikor titokban bontja ki a karácsonyi ajándékot, még a szüleinek sem mutatva azonnal, mit rejt a doboz.
- Egy kicsit meg van dagadva és fáj, ha mozgatom az ujjaim - meg sem próbálok az összes kérdésére válaszolni, túl sok zúdul a nyakamba, de azért a fontosabbakat megragadom.
- Nem igazán fűlik a fogam ahhoz, hogy megnyomkodjam... - ismerem el az indokoltnál csendesebb hangon.
Ha őszinte akarok lenni, egy csepp gyerekesség is van benne. Amint ez tudatosul bennem, próbálok logikus érvet is hozni, miért nem piszkálnám.
- Majd az orvos megállapítja, hogy tényleg törött-e. Nem a mi tisztünk kimondani - máris jobban hangzik, elégedett is vagyok vele. Most már kizárólag az útvonalunk nem tetszik, de mivel az eredeti is maximum fél óra lett volna, remélem, ez sem tart sokkal tovább.

Robbie& Gloria

- Paragrafus, vagyis SubScriptum. A prof szerint a paragrafus az írástudatlan jogászok szóhasználata és... - alig van esélyem belefogni és előadást tartani a szó eredetéről, történelméről, jelentéséről, amikor rám szól.
Túl sok helyen tudnám kijavítani vagy épp az elhangzottakhoz hozzáadni érdekes információt, úgyhogy végül semmi mást nem teszek, minthogy mosolyra húzom a szám.
- Miért? - ez mindennél fontosabb. Miért futkos a hátán a hideg az ilyesmitől?
Valójában tőlem vagy a szavaimtól?
Menekül a törvény elől és a legkisebb emlékeztetőt sem szeretné kapni, amitől bekúszna a gondolatai közé a múltja, mint az ember orrába a falakban megbúvó penész dohos szaga?
Bár logikusan végig gondolva, sokkal valószínűbb magyarázat, hogy volt egy férfi az életében, aki ügyvéd volt, jogász vagy hasonló jogi beállítottságú. A kapcsolat nem ért kellemes véget és rá emlékeztetem.
Mindenesetre beválik a módszere, még ha van egy olyan sejtésem is, hogy nem szándékosan és okosan megválogatott szavak eredményét kaptam. Mégis visszafogom magam, hagyom, hogy segítsen bekattintatni az övet és hamarosan már a térképpel sem bajlódok. Tartom a telefont a kezemben, aminek kijelzőjén percenként újra rajzolja az útvonalat a GPS.
De az én figyelem már a fehérneműn, a melleken és egy pillanatnyi zavar után a bámulásomnak hála, már a mellettünk elsuhanó utakon. Kizárólag akkor vagyok hajlandó újra a csuklómra fordítani a majdnem százszázalékos figyelmem, amikor rám zúdul a kérdésáradat.
Közel százszázalék, tíz marad a talányra; Tudja, higgyem el neki? Ezek szerint tapasztalat. Saját magának kellett diagnózist felállítania vagy mást vizsgált?
Miért ne lehetne ápoló, nővér, orvos...?
Nem, biztosan nem az. Lehet, hogy végzett valami tanfolyamot, de nem szakképzett. Ha az lenne, most nem a volán mögött ülne és nem faggatna.
- Hogy maradjak csendben, ha folyamatosan kérdez? - ártatlan érdeklődés, egy hangyányi piszkálódó éllel a hangomban, de az agyam komolyan elgondolkozik rajta, mintha valami megoldandó talány lenne.
Végül azért addig is eljutok, hogy a telefon kijelzőjét lezárva a készüléket az ölembe tegyem és hozzáérjek a mellkasom előtt mozdulatlanul tartott csuklómhoz.
- Az egyetemekre kizárólag akkor kell orvosi igazolás, ha valaki hosszútávon hiányzik vagy vizsgát hagy ki. Bíznak abba, hogy vagyunk elég érettek és a megfelelő döntést hozzuk, illetve nem lógunk pusztán szórakozásból - magyarázom közben, alig figyelve arra, hogy valójában mit mondok. A lényeg, hogy átadom az információt, miközben két ujjal óvatosan megnyomom a csuklóm.
Az egy dolog, hogy azonnal erősebben nyilall bele a fájdalom, ami annál is fontosabb, hogy amint hallok a saját szavaimtól, hangomtól, eljut a fülemig a recsegés.
Mint az olyan öregek lépéseinél, akiknek a térdében porckopás van.
- Törött - jelentem ki. Mondanám, hogy teljes nyugalommal és érthetően, de valójában csupán a fogaim között szűröm a szót.
- Kriminológiát tanulok. Első éves vagyok. Jog, bűnmegelőzés, kriminálpszichológia, bűnözési statisztikák... - és itt leállítom magam, mielőtt újfent megszólna.
Amúgy is pittyen, majd gépi hangon beszélni kezd az ölembe hagyott készülék, miszerint "A következő lehetőségnél forduljon jobbra, azt követően pedig megérkezik a célállomásához."

Robbie& Gloria

- Említették már néhányan - vonok vállat, ami elég különösen nézhet ki tekintve, hogy mennyire vigyázok a kezemre, így az egész bal oldalamra.
- Annyi különbséggel, hogy általában nem fogalmaznak ilyen kedvesen. Ott én vagyok szerintük idegesítő és nem az, ahogy beszélek vagy amit mondok és mindezt igyekeznek kiemelik pár elég erős jelzővel.
Bánt?
Gyerekként megviselt, igen, de szerencsére felnőttem és ma már nem veszem magamra. Pont úgy elengedem a fülem mellett, ahogy mások a háttérzajnak bekacsolt, visszafogottan duruzsoló híreket. Lehet, hogy idegesítő vagyok, de elég nagy esély van rá, hogy többre viszem végül, mint bármelyikük fogja.
- Ez nem szemtelen-... - még ha is, de megérkezik az érzés, amitől egy percre kisfiúnak érzem magam, akit leszidott az anyja.
Így végül nem fejezem be a mondatot, az agyamba zárom a szavakat és próbálom a figyelmem a kezem irányába terelni.
Miért olyan fontos neki, hogy felállítsunk valamiféle diagnózist az autóban, mikor úton vagyunk? Ráadásul egy olyan úton, aminek a végén megvizsgál valaki olyan, aki tényleg ért hozzá? Miért olyan fontos tudnia? Dolgozik benne a bűntudat és épp azon van, hogy a lehető leghamarabb felmentse magát minden felelősség alól? Ha nem törött, akkor kisebb százalékban érzi vétkesnek magát?
Miközben próbálom megválaszolni a miértjeim, a tekintetem a kezemről újra az útra téved, a közkórház épületére, amit már ki lehet szúrni az utca végén... és végül a büszkén hangzó mondat érkezésének irányába.
Már éppen hozzátennék valamit, amikor jön az a sávváltás és a jobb kezemmel rászorítok a biztonságiövre. Nem mintha ez megmentene az elég sajátos vezetési stílusától, de arra jó, hogy a gondolatot, miszerint innen már busszal megyek tovább, eltegyem későbbre.
- Ingyenes közkórház ingyenes parkolóval, vagyis majd az épület területén belül lesz - úgy válaszolok, hogy le sem veszem a szemem az útról és amint így vagy úgy, de leáll a motor a parkolóban, már bajlódok is az övvel.
Ki akarok szállni.
Miért? Miért ilyen sürgős? A legkisebb logika sincs benne, hogy akkor is a fejem fölött lebegjen a vezetési stílusa okozta lehetséges veszély, amikor már csendben van a motor, de az érzés bennem van. Ha nem ülök mellette, biztonságosabb.
- Mielőtt még jobban belelovallná magát a már így is tomboló bűntudatba... tisztában vagyok vele, hogy én voltam figyelmetlen - mentem fel végül, ezzel valahol azt is jelezve, hogyha úgy gondolja, mehet a dolgára, nem szükséges velem bejönnie és végig kísérnie az adataim megadásán és minden egyében.

Robbie& Gloria

Nincs semmi logika abban, hogy ennyire kint akarok lenni, mégis mindez kizárólag akkor tudatosul a felsorolt érvek ellenére is a fejemben, amikor rám szól és végül segítséget kapok az övvel.
- Köszönöm - mondom és mindezt kíséri még egy halkan kifújt sóhaj is és ezt követően már képes vagyok minden másra koncentrálni.
Példának okáért az olyan fontos részletekre, miszerint tisztában vagyok vele, kettőnk közül én vagyok nagyobb százalékban vétkes. Az agyamnak talán nem is lenne ideje elég messzire jutni és számszerűsíteni, ha nem lenne beleszőve az elhangzó szavakba a rendőrség.
- Tart tőle, hogy megvizsgálják az autóját és rájönnek, nincs rendben műszakilag? Gond van a fékekkel?
Más esetben a színészi előadáson mosolyognék, amivel ajtót nyit, de most az agyam több ezres fordulattal pörög a friss információknak hála. Ha valaki ködösíteni akar és ilyen formában említi a rendőröket, annak van valami félnivalója, ezt még egy kisgyerek is tudná. Attól, hogy én voltam a kialakult helyzet fő okozója, pár százalékban még az ő bűne.
Az autó pedig egyértelműen nincs rendben tartva - hogy nem láttam eddig?! -, mint egy világítótorony az éjszakában, olyan élesen bizonyítja a döcögősen visszahúzódó biztonságiöv, az ajtó és ki tudja, mennyi minden a motorháztető alatt, amire nincs se rálátásom, se szakértelmem.
Mindenesetre bejutunk az épületbe, ahol a kisebb tömeget kerülgetve próbálok vigyázni a kezemre és követni a nőt vagy legalábbis nem túlzottan lemaradni tőle. A pultnál majdnem mellette állok és a recepcióst vizsgálom.
Ezt nem akarom én soha! Nem akarok olyan munkát, ami mindent kiszipolyoz belőlem és amibe olyan szinten belefáradok, hogy végül egyetlen percre sem mozgatja meg az agyam.
Nem mintha a mostani helyzetben túl sok kihívás lenne, miközben még az adatlapot sem tudom egyedül kitölteni. Cserébe készséges segítségem van, amit egy kis mosollyal értékelek.
- Robert Holmes, 2003. november 11., Walnut Ave 1912. A biztosítás miatt fel kell hívnom anyát... - tisztában vagyok vele, hogy szünet nélkül sorolom az adatokat, mintha ez is egy előadás lenne a tanultakról, miközben alig adok esélyt neki, hogy mindent leírjon.
De legalább a biztosítás kérdése miatt kénytelen vagyok megállni és adni egy levegővételnyi időt.

Robbie& Gloria

A helyes mondat úgy hangzik, hogy "Ezúttal megálltunk, nem?", de ezt igyekszem nem megjegyezni.
Miért? Miért fogom vissza magam, amikor ennyi éven át nem tettem? Nem azért, mert ha egy mód van rá, elkerülném, hogy újra elhangozzon az idegesítő jelző, sokkal inkább azért, mert az is - valójában alig mérhető - pillanatokkal hátráltatná a kiszállásom.
Én pedig kívül akarok lenni a fémdobozon, amit talán a külső szemlélő számára észre sem vehető szigetelőszalag tart egyben. Ki tudja?
Az agyam egy másodpercre sem pihen, mégsem köti le a figyelmem teljes mértékben semmi, egészen addig, amíg el nem kezdem sorolni az adataim és a toll mégsem mozdul. Minden más viszont felfordulni látszik, legalábbis a minket körülvevő pár négyzetméteren belül.
A hirtelen rám villanó tekintet már önmagában elég lenne ahhoz, hogy több millió hangya kezdjen futkosni az agytekervényeim között, válaszok után kutatva.
Mit mondtam?
A nevem nem Chandrasekhar - igaz, Nobel-díjam sincs, mint neki - nem magyarázza a hirtelen érdeklődést vagy épp értetlenkedést és a születési dátumon vagy a címem sem tűnik elég indoknak ahhoz, hogy a tincsei szinte arcon csapjanak.
Miért néz rám így?
Nem tűnt eddig túl komolynak vagy felnőttnek, mégsem nézném ki belőle, hogy mint valami hétéves, gúnyolódni kezdene a nevemen és előállna azzal, hogy pont olyan különc és szörnyeteg vagyok, mint a híres vagy inkább hírhedt H. H. Holmes.
De mielőtt túlzottan belegabalyodnék a találgatások fonalába, a következő kérdésével minden eddig szőtt elméletet keresztülhasít és máris új úton indulhatok el, ezzel együtt pedig az eredeti kérdés, miszerint "mit mondtam?" átalakul "mit tett Sean bácsi?"-ra.
- A név ismerős, de őt inkább gyerekként ismertem, még azelőtt, hogy úgy döntött, kisétál az életünkből.
Vajon felhívhatnám anya helyett Sean bácsit? Van valami biztosítása, ami rokonokra is vonatkozhat? Vagy egyszerűen kevésbé lenne joga aggódni esetlegn leszidni, amiért figyelmetlen voltam?
A kőkorszaki névjegykártya már nincs nálam, de a telefonszámot megjegyeztem.
- El akarja kapni, ezért akar ködösen fogalmazni a történtekről? Ezért nem szeretne rendőröket a nyakába? Nehogy kihallgassák és rájöjjenek valamire?
Miért ne lehetne ez a fő ok? Nem feltétlen az autó állapota, sokkal inkább az, hogy keresik. Logikus. Bármennyire is szüksége van valakinek egy járműre munka vagy egészségügyi okok miatt, ha körözik a rendőrök, az sokkal erősebb érv a bujkálásra.

Robbie& Gloria

Már majdnem kibukik a mondat, miszerint én fordítva értettem. Nem úgy, hogy ő akarja elkapni Sean bácsit, hanem a törvény nevében ő üldözi... de lehetőségem sincs, mert megakaszt az a mosoly.
Túl sok van abban a pillanatban, amikor a szája széle felfelé görbül, és az agyam automatikusan próbálja megfejteni a legkisebb változás okát is. Sean bácsi kéreti magát? Valamiért megjelenik előttem a kép valami régi rajzfilmből, ahol az őrült, szerelmes nő kitárt karokkal üldöz egy férfit, ami valljuk be, nevetséges.
- Szerintem ezek a kérdések nem szerepelnek a betegfelvételi lapon - jelentem ki az ép kezemmel rá is bökve a papírral, különös módon pont itt fogva meg a helyzet poénos oldalát. Vagyis nekem vicces a hirtelen érdeklődés és a levont következtetés, miszerint egy - őrült vagy sem, ezt még nem tudtam megállapítani - nő próbálja kézre keríteni a nagybátyám.
- Sean bácsi miatt vette azt a csipkés bugyit, ami az autóban elszabadult? Nem szokott ilyet tenni, ezért tüntette el, amint észrevettem - kérdezem, majd kijelentek, könnyedén félretéve a kihallgatásnak is beillő, sürgető faggatózását, közben félig-meddig mégis feleltem.
Sean bácsi. Nem apa.
Nem az, mert apa szeme egy árnyalattal világosabb volt. Mert apának nagyritkán, a szabadnapjain borostája volt, de tovább sosem ment. Mert apa...
Itt fogom meg a gondolataim száguldó mozdonyát, mielőtt tömegszerencsétlenséget okozva kisiklana.

Robbie& Gloria

- Szerepe-... - kezdek bele, hogy kimagyarázzam, szerepelnek hozzátartozók, de nem név szerint megnevezve és biztosan nincs benne az sem, mikor láttam utoljára a családom.
De abból a szikrázó tekintetből még én is értek, és inkább ráharapok a nyelvemre egy pillanatra.
Az más kérdés, hogy látni egy kezdetleges szemforgatást a hallgatásom kíséreteként, amit nem tiszteletlenségnek szánok, mindössze zavar, hogy nem mondhatom el, hol nincs rendben az, amit elmondott.
De ettől a kis kellemetlenségtől és a fejemben feltoluló hangyáktól eltekintve hamarosan egész jól szórakozok a kialakult helyzeten. Miért? Miért érzem jól magam, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a csuklóm minden eltelt másodperccel aggasztóbban néz ki?
Valószínűleg, azért vagyok képes ezt az amúgy fontos, de most igazán részletkérdésnek tűnő tényt háttérbe szorítani, mert az agyam lefoglalja az a mosoly. Az, hogy magasabb fordulatra kapcsolhat és még a körülöttem vibráló tompa, szürke színű zajokat is közel nullára csökkenti.
Sean bácsi, mint csődör?
Itt akadok meg a rám ömlő és a fejem búbját is ellepő információtengerben. Túl bizarr a megnevezés ahhoz, hogy képes legyek tovább haladni. Miért? Nem zavar, de különös. Olyan, mint mikor egy gyerek rájön, hogyan is készült ő vagy a testvére és képtelen kezelni a fejében megjelenő képet a szüleiről.
Ez lenne az ok nálam is? Azért bizarr, mert Sean bácsi a fejemben még mindig a vicces, ártalmatlan nagybácsi, aki akkor tűnik mindennél boldogabbnak, amikor a nyakába ugrok és valami banális dolog működéséről faggatom?
Azt már nem kell megkérdeznem magamtól, hogy önmagában zavarna-e a női fehérneműk emlegetése. Nem izgatnak, de egy cseppet zavarban érzem magam. Miért? A részletek miatt. Ez kivételesen több annál, mint ami érdekelt volna, mégis, az egész annyiba nyilvánul meg, hogy az ép kezem a tarkómra kerül, kicsit megdörzsölöm és egy pillanatra a másik irányba nézek.
Az általános szürkébe apró, fel-felvillanó vörösek vegyülnek és egy sötétkék, ahogy meglátok egy csendesen síró kislányt. De aztán a kérdések újfent visszarángatnak.
- Jól van, értem. Semmi jogom nem volt rákérdezni a fehérneműire - jelentem ki, ahogy az előbb még nyugtalan kezem a zsebembe kerül, közben pedig igen, elismerem, hogy ha egy egészen kicsit ugyan, de túlmentem a határon.
- Akkor is, ha technikailag nem kérdés volt, hanem megállapítás - teszem azért hozzá. Nem magyarázkodva, mindössze teljes képet adva a korábbiakról.
Mind az ügyeket, mind az elkövetőket mindig, minden irányból meg kell vizsgálni...
- Igen, a nagybátyám. Apa testvére. Majdnem-apabarna szemei vannak Sean bácsinak is. Lelépett, mikor gyerekek voltunk - válaszolom végül készségesen és mielőtt arra irányulhatna a kérdése, hogy mire fel a többesszám, illetve a miértre, ami ott lebeg a történtek körül, kissé emelek a szavaim tempóján.
- Hatodikán találkoztunk utoljára. Pontosabban, naptár szerint az már hetedike volt. Nyolc perc múlva lett volna hajnal kettő. Akkor terveztem, hogy csak elsétálok, mielőtt engem is kihallgatott volna, mint valami zsebtolvajt. De beszélgettünk, aztán hazavitt - az ujjaim a zsebemben megbúvó cigarettásdobozt simítják, mire pislogok kettőt és máris ott az egészet lezáró kérdés.
- Hova tervezi mindezt írni a betegfelvételi lapon? - nemhogy nekiszegezem a kérdést, hanem közelebb is lépek és megnézem magamnak a papíron felsorolt kérdéseket.

Robbie& Gloria

Nem tagadhatom, több részletet kapok a fehérneműkkel kapcsolatban, mint amire az agyamnak szüksége volt, de legalább visszavesz a fordulatszámból, mielőtt túlforrósodott volna. Nem mondom, hogy csend van idebent, azt nem képes elérni egy egyszerű beszélgetés, de nincs is teljes káosz és zűrzavar.
Ezt is bizonyítja, hogy végül válaszolok minden elhangzott kérdésre és az egészet megtoldom az ártatlan érdeklődéssel, hogy hova is szeretné ezeket lejegyezni.
Miért nem lep meg a kapott válasz, aminek valójában semmi köze a kérdésemhez?
Sehova nem írja fel ezeket, viszont a jövőben felhasználja, amikor sikerül elcsípnie Sean bácsit. Hogy mellette vagy ellene fognak szólni az információk, azt még nem tudom eldönteni. Van egyáltalán közöm hozzá? Miért lenne? Miért számítana?
Az ígéret egy dolog, de továbbra sem vagyok benne biztos, hogy Sean bácsi ezúttal maradni fog. Amikor hazavitt, akkor sem azt kérdeztem, be szeretne-e jönni, hanem kijelentettem.
...Gondolom, nem szeretnél bejönni...
...Talán majd máskor...
Már akkor is fel voltam rá készülve, hogy elhajt, amilyen gyorsan tud és nemcsak a hamburgerezésből nem lesz semmi, de egy-egy doboz cigi sem landol majd a zsebemben.
Miért nem tudom eldönteni, hogy pontosan mit érzek ezzel kapcsolatban? Alexnek azt mondtam, nem számít, mi lesz. Nem akarok belebonyolódni. Nem akarok ragaszkodni. Beszélgetünk, megdob egy fuvarral, cigivel és ennyi. Mégis, az agyam valamiért nem hajlandó megvizsgálni, melyik verzió hogyan érintene.
Az viszont tudom, hogy a számomra ismeretlen szó - beste? - hogyan érint.
Egy pillanat alatt kizökkent a gondolataimból. Jobban, mint maga az mozdulat, amivel eltolja a fejem, de ezzel együtt egy pár másodpercre el is hallgattat. Úgy nézek rá - ezúttal már másfél lépés távolságból -, mintha ki tudnám olvasni belőle a szó jelentését, ha eléggé koncentrálok.
Nem mintha ne lennék képes összetenni, mit jelenthet, de a tény, hogy ezt még sosem hallottam, mindennél érdekesebb. Miért? Miért nem ismerem ezt a szót és ő miért használja teljes természetességgel? Nem lehet olyan öreg, hogy kettő vagy több fokkal korábbi generáció szókészletét használja.
Alig észrevehetően megrázom a fejem, és a kezem is kikerül a zsebemből, amint rájövök, hogy az ujjam már a cigisdobozban járt, aminek a tetejét fel-le mozgattam. Hiányzik a nikotin, pedig nincs egy órája, hogy egy korábbi szál lógott a számban. Ennyi idő alatt nem ürül ki a szervezetből, vagyis mindössze a stresszhelyzet miatt lehet.
- Robert Holmes, 2003. november 11., Walnut Ave 1912 - ismétlem el az adatokat, pontosan úgy, ahogy elsőre mondtam, annak ellenére is a nevemtől kezdve, hogy azt már levéste.
- ...és mindössze azért, hogy ne legyek újra szemtelen - itt ránézek, nem sértve a korábbi szóhasználata miatt, inkább érdeklődve, továbbra is annak tart-e -, ha nincs más, amire azonnal válaszolnom kell, elszívnék egy cigit odakint. A biztosítás miatt pedig telefonálok egyet - újabb kijelentés, újabb lélegzetvételnyi szünettel, hogy időt hagyja neki a reagálásra.
De az agyam eközben sem nyugszik. Két lehetséges telefonszám pattog odabent faltól-falig. Ha az egyik után nyomok rá a hívásra, az azt jelentené, hogy anya aggódni fog, esetleg kihagyja a mai óráit és talán egy napi pénztől is elesik, ha fizetetlen szabadságra kell jönnie miattam. Ráadásul kénytelen leszek megmagyarázni, hogyan történt és mit kerestem a város azon részén, ahol amúgy nincsenek barátaim vagy egyetemi társaim.
Mindezt anélkül, hogy hazudnék vagy elismerném, valójában mivel telt az éjszakám.
A másik verzió az ősrégi névjegykártyára nyomott számsor, amit azon a bizonyos estén kaptam a kapitányságon, arra az esetre, hogy hívjam, ha szükségem van rá. Ha kellene - ahogy ő fogalmazott. Bármire.
- Ellenére lenne, ha megjelenne itt Sean bácsi? - szólalok meg végül, miután lényegében megsemmisítette a "hívjuk fel anyát" oszlopot a "hívjuk fel Sean bácsit" hegy. Mégis kérdésként hangzik el a felvetés, miközben én tudom, hogy mindenképp ez fog következni. Nem lenne logikus a másik verzió.
- Megragadhatná az alkalmat, hogy megpróbálja elkapni... a csődörét... - akaratlanul is vágok egy, szinte már kisfiús grimaszt a furán akadozó mondatom végén, mikor az amúgy bizarr kép újfent megelevenedik a fejemben.
De akkor sem bánom, hogy az ő szavait használtam. Miért? Mert hiába túl bizarr az egész és kiráz tőle a hideg, az agyam lelkes, mert az első sorból vizsgálhatom meg a szavaim követte reakciót.