Most miért ne kérdezhetném meg, ő mire gerjed? Az én fétisemet már ismeri.
Ahogy felkel az ágyról, teljes testbedobással rám tapad, meg is illetődöm, aztán belekezd. Mi tagadás, elsőre jócskán ledöbbent, és csak kagylózok. Meg tányérnyi szemeket meresztek rá.
Aztán ahogy belekezd a sorolásba, elvigyorodok. Belemegyek a mókába, és hagyom, hadd tolattasson és csókolgasson ki a szobából. Tetszik a játékossága. Imádom! Őt is, a válaszait, meg ezt az egészet. Kezdek is rendesen ráizgulni az úrfira, amikor…
Amikor eszébe jut, hogy pisilnie kell. Közli, majd elviharzik, én meg csak lesek bambán, mint hal a szatyorban. HE??? Jól nyakon vágta a libidómat. Ritka szar érzés; elsőre mint a hideg zuhany.
Csak pillogok kővé dermedve a nappali közepén, aztán néhány másodperc múlva végül kitör belőlem a röhögés. Az a térdcsapkodós fajta.
- Ha sokáig váratsz, elkezdem nélküled! – kiáltom vihogva utána, ahogy berongyolt a mosdóba. - És nem a reggeliről beszélek! – hozzá kell fűznöm, mert néha még nekünk is sikerül elmagyaráznunk egymás mellett.
Kicsattogok a konyhába, még mindig hitetlenkedve röhögcsélek az orrom alatt, amikor hallom, hogy kiszól.
„Omlett, pirítós, és kávé! És még vagy három adag osztrigát.”
- Oké. – nyugtázom dünnyögve, aztán kézbe kapom a telefont, hogy kaját rendeljek magunknak.
Fenékkel támasztva a konyhapultot várom, hogy vagy Allen kerüljön elő, vagy a reggelink csöngessen be. Mivel utóbbira is számítok, összehajtogatom magamon a köntös szárnyait, és összefűzöm a mellkasomon a két karomat.
Ő kerül elő előbb. Ahogy meglátom, elnevetem magam és megcsóválom a fejemet. Nem fűzök hozzá kommentet.
Talán annyit mégis, hogy:
- Kábé negyed óra, és hozzák a reggelit. - csakhogy tudja, érkezik, amit kért.

Allen percekkel később felbukkan és besétál a konyhába, miközben én a pultnak támaszkodva várakozom.
Mosolyogva emelem rá a pillantásomat. Valamelyest elpárolgott a kekszuális érdeklődésem, de azért még dereng a bizsergés az ágyékomban, nem lesz nehéz felzaklatni.
„Szóval.. hol is hagytuk abba..?”
Remélem csak ugrat.
- Ott, hogy mennyire rám vagy kattanva. – döngöm elvigyorodva, és továbbra sem mozdulok, csak állok összefont karokkal. Pimaszul szemezek vele, banditamosoly a képemen.
Kíváncsi vagyok mihez kezd az adott helyzettel és velem.
Most az egyszer hadd ne én mozduljak rá először; lassan úgy érzem magam, mint egy szexuális bűnöző.

Ahogy hozzám lép és átöleli a derekam, a bensőmben ismét mocorogni kezd az öröm.
Két karom már most leoldódik a mellkasomról, és a tenyereim a mellkasára fekszenek. Mivel a köntösömet csak magamra hajtottam anélkül, hogy megkötöttem volna az övet, ezért a mozdulattól a ruhadarab két szárnya szétnyílik a testemen.
Beleborzongok, ahogy a nyakamba csókol és a fülembe döng a baritonja. Félrehajtom a fejemet, készségesen felkínálva a nyakamat előtte.
„hogy szoríts.... ott belül.... FESZESEN!?!”
Forróság fut végig a gerincemen, a combjaim közé érve lüktetéssé válik.
Felsóhajtok, a pilláimat lehunyom, és lelki szemeim előtt már fel is sejlik a következő szeretkezésünk képe.
Újabb jóleső sóhaj szabadul belőlem, amint megérzem az ujjait a dekoltázsomnál matatni, majd az ajkait a melleim közti területre préselődni.
Kezeim a halántékához nyúlnak és ujjaim félrecirógatják mindkét oldalról a tincseit.
Nem tudom van-e terve, elképzelései, mit is szeretne most tenni; egyelőre hagyom és megadom magam neki, csak sodródom. Élvezem, hogy gyengéden érint és csókol, feltüzelve egy újabb szerelmes menetre.

A fejem hátradöntöm, a szemeim lehunyva, és csak sóhajtozom, ahogy Allen csókjai egyre lejjebb térnek a testemen; levándorolnak a melleim közül a hasamra, a köldökömre… Megrezzenek, mintha valamit sugallana a lefelé tartó irány. Mégis élvezem az édes kínzást – csodás érzés.
Mind a tíz ujjam Allen hajában tapogatózik.
A szemeim megnyílnak, a tekintetünk aztán összefonódik, és beszélni kezd.
„Szeretnélek.. megkóstolni.. Odalenn.”
Nyomban elönt a forróság, és szerintem a szégyenpír is kiül az arcomra. Hogy valaki odalent puszilgasson? Az olyan túúúl… izé… bizalmas. Kicsit talán szégyenlem is. Oké, dereng egy-két régi emlék, Villel megtörtént a dolog, és nem is volt rossz, sőt... Egészen kikészített, de valamiért akkoris zavarba ejtő.
Felegyenesedik hozzám és szájon csókol. Tovább magyaráz. Halkan, búgva, rá az ajkaimra, nekem meg majd kiugrik a szívem a helyéről.
A testével a pulthoz présel.
„De meg akarlak kóstolni.. Csak egy kicsit.... Csak érezni akarom.. az ízed..”
A homlokát az enyémnek dönti, a pillantásunk nem szakad el.
Először megmukkanni sem tudok, de aztán, egy kiadós sóhaj után erőt veszek magamon. Valahol én is vágyom rá – ha már egy férfi így tálalja, hogy ki szeretné próbálni...
Allen szavai elegek ahhoz, hogy istenesen felizguljak. A klitoriszom már sajogva lüktet, pedig még hozzá sem ért.
- Ühümm... – vagyis igen. Bizonytalanul, de rábólintok.
Nem is tudom mit csinálok… A testem automatikusan működni kezd. Elengedem a haját, az arcát, aztán mindkét tenyeremmel megtámaszkodom a konyhapulton, és egy könnyed szökkenéssel felcsüccsenek rá. De csak ha tudok, nem akarom megfejelni Allent.
A combjaimat nem tárom ki, csak akkor lesznek készségesek, ha az ő érintése kér meg rá, vagy ha közéjük furakszik.

Nagyon izgulok. Hangtalanul zihálok. Hogy miért, fogalmam sincs. Valami mélyen mintha készülődne bennem a sötétben, és nem tudom mi az. Csak azt érzem, hogy közeledik.
Fent ücsörgöm a pulton, és Allen a nyakamhoz bújik, majd a vállamra dönti a fejét. Neki támasztom a halántékomat, mire a balom felemelkedik a pult felületéről, aztán ismételt mozdulatokkal gyengéden megsimogatom dús, selymes haját.
Közben végigsimít a combjaimon, tenyere meleg és finom érintésű, mint a balzsam. Az ujjai kedvesen igyekeznek beutat találni, engedésre bírni; gyengéden kérnek, hogy nyíljak meg.
Lassan széttárom a combjaimat, nem gondolkodom, csak mozdulnak maguktól a porcikáim, reagálnak a hívásra.
Ekkor Allen közelebb húz magához, szinte az ölére, én pedig újfent mindkét karommal támasztom magam a kemény pulton. A hidegét csak az alattam levő köntös miatt nem érzékelem.
A homloka a homlokomon.
A szemeim követik vágytól csillámló tekintetét. Éget a pillantása. Leplezetlenül mustrál odalent. Ettől kissé kiszolgáltatottnak érzem így magam; ebben a pózban.
Aztán megérinti és megsimítja a vénuszdombomat. Jólesően felsóhajtok. A csiklóm lüktet az ujjai alatt, s egyre sikamlósabbá válik az ágyékom rejtett zuga.
Figyel rám. Tudja hogyan szeretem, mi az ami igazán jól esik; az édes, érzéki simogatások.
Feszült izmaim a combjaimban engednek, és lassan tárulnak széjjelebb előtte a lábaim.
A fejem hátrahanyatlik, a szemeimet behunyom. És ahogy megérzem nedves, forró nyelvét lefelé vándorolni a testemen, keményen megdermedek. 10 körmöm a pult burkolatába vájna, ha tehetné. Karcolják azt.
Az agyam hirtelen lángba borul; éles érzelmekkel kísért képek, pillanatok hasítanak felszínre. Lehunyt pilláim mögött elvakítanak az ismerős jelenetek a múltból. Egyszerre gyönyörűek és kegyetlenek. Szaggat a pokoli lelki kín. Az állkapcsom megfeszül, nagyot nyelek.
Ville… Ville... – szűkölöm a nevét az elmémben.
Pontosan így - ajkaival az ölemben - kezdődött minden. Azon az éjszakán, amikor először szeretkeztünk. Amikor neki adtam a szüzességemet. Az akkori boldog szerelemes érzet emlékét Ville mostani hiányának szúró fájdalma döfi keresztül. A testem közben lelkesen zakatol a kényeztetéstől – amit egy másik férfi gerjeszt. Megőrjít, szétszed az érzelmeim és a testem közt feszülő ellentmondás.
Szörnyű érzés, és a helyzetet is kellemetlennek találom; itt ülök a konyhapulton kitárulkozva, miközben a volt szerelmem jár az eszemben. Vagyis erőszakos lendülettel betódult az agyamba az emléke, a legrosszabbkor. Zokogni tudnék. Minden ízemben reszketek, a testem mintha görcsben lenne. Nem jó így.
Megérint a pánik szele. A sírásé. Rosszul érzem magam. Annyira a számon van, hogy könyörögjek Allennek; szeretkezzünk bárhogy máshogy, csak így ne. Mert bárhogy boldogan teszem vele. De ez… Amit csinálunk, csak a kezdetekre emlékeztet. Nem akarom újra átélni azokat a momentumokat, mert Ville már nincs többé, és ettől csak borzasztó az emlék.
Tudom, harcolnom kell, és minden benső erőmet összeszedve igyekszem is küzdeni saját magammal; próbálom uralni a pillanatot, a testemet, az elmémet és az érzelmeimet. Tudatosan emlékeztetem magam arra, hogy egy csodálatos férfi van velem, hogy Allen az, aki épp dédelget. Mindezt csak azért, hogy képes legyek átadni magam a történéseknek és élvezzem az efféle kényeztetést, és mert tudom, hogy Allen ezt annyira szeretné.
Viszont a dolog mégsem megy. Rohadtul nem megy. És erről nem ő tehet. Csakis én. Bennem valami nem enged. Talán majd idővel.
- Allen, várj… Kérlek... – suttogva kérlelem.
Ha felpillant rám, a tekintetünk találkozik. Bal tenyerem az arcára siklik a combjaim közt, és ha hagyja, vagy érti az érintést, felhívom magamhoz.
Talán felegyenesedik, és akkor pont az arcába nézhetek; a dereka a combjaim ölelésében.
Remegek a köntös alatt, biztosan észreveszi, vagy már korábban feltűnt neki.
- Ne... Ne csináljuk így... Ne haragudj... Nem megy... Kérlek, csak szeretkezz velem. Itt… Arra mindennél jobban vágyom. – halkan beszélek, a szemeibe. Egyszerre bocsánatkérőn és őszintén.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Allen nem izgatott fel, és nem vagyok rá kíváncsi, milyen lenne vele ez. De Villel és az emlékekkel a fejemben, meg a tomboló vegyes érzelmekkel, képtelen vagyok átadni magam az effajta élvezetnek. Most csak szorongást vált ki bennem. És Allen ezt érzi.
Abba is hagyja a műveletet.
Sejtettem, hogy megérzi, hogy valami nem stimmel nálam. Úgy olvas bennem, a legapróbb rezdülésemben, mint egy nyitott könyvben.
„Mi.. mi a baj?”
A kérdés mindenképp választ érdemel, Allen pedig magyarázatot. Nem akarom, hogy magára vegye, hogy megállítottam.
Míg az ő kezei az arcomra simulnak, addig sz én két tenyerem a derekára.
- Csak egy feltörő emlék. Ami nem hiányozott. – felelem lágy hangon a szemeibe.
Dühít, hogy a „legjobbkor” bukkant elő a semmiből.
Allenre mosolyodom. Őszinte, meleg mosollyal. Látom rajta az aggodalmat, ott ül a tekintetében. Én is ismerem őt. Amilyen törődő és odafigyelő, ki sem kell mondania, valahogy sejtem, attól tart, ő csinált valamit rosszul. Pedig dehogy.
- Ne aggódj, nem te rontottad el. – persze hogy nem ő. Hanem Ville. Most valahogy visszasírom az amnéziát. Semmi kedvem az exem kísértetével a fejemben élni. Pláne nem akkor, amikor egy másik férfival szeretnék együtt lenni.
Felsóhajtok, szelíd, részint bűnbánó mosolyom ott pihen az arcomon. A tekintetem Allen kék lélektükreiben talált békére, és belemerül.
- Idővel menni fog… És ki is szeretném próbálni veled. Nagyon… De ugye nem baj, ha most nem csináljuk így? – a hangom halk és bizakodó. Remélem nem bántom meg.

A kezei az arcomon, és az a csók végtelenül megnyugtatnak. Beleveszek a törődésébe és a közelségébe; ez nem az első eset, hogy ilyen könnyen kigyógyít valami lelki bajból. Allen tényleg egy varázsló.
Minden gyengéd érintése arról tanúskodik, milyen fontos vagyok neki. És ő is az nekem; ebben a minutumban csak a mozdulataim tudatják vele, nem a szavak.
Finoman járnak az ajkaim az övén; boldogan fogadom a csókját és szerelmesen viszonozom azt.
Homloka a homlokomon pihen.
„Minden csak akkor számít ha élvezed..”
Tudom, hogy megért, és semmit sem erőltetne. Végtelen hála jár át. Szerencsés nő vagyok, amiért Allen van nekem.
- Köszönöm. – suttogom mosolyogva a szájára.
Nagyon sajnálom, hogy elszúrtam az együttlétet; lehettem volna erősebb is. De talán még nincs veszve semmi. Elvégre előttünk áll az egész nap.
Élvezem a meghitt pillanatot, azt, hogy csak így bújunk egymáshoz. Eszemben sem lenne megmoccanni, mert így nagyon jó, de az ajtón egyszer csak kopogtatnak.
Meg is feledkeztem a reggeliről.
Elvigyorodom.
- Hát… Ha belemerültünk volna abba, most szörnyen utálnám a pincért. – duruzsolom.
Nem tudom, hogy Allen eközben felemelte-e a fejét, vagy még a homlokomnak dől, de bárhogy legyen, igyekszem a szemeibe nézni.
- Elintézed? Itt megvárlak. – teszem hozzá, és ha Allen elindul átvenni a reggelit, én addig gondosan magamra hajtogatom a köntöst. El nem mozdulok a pultról; láblóbálva ücsörgök a helyemen tovább, és várom, hogy Allen visszatérjen.
Én szívesen folytatnám ott, ahol abbamaradtak az események.

Nem tudnék olyan dolgot mondani, ami gallyra vághatná a kapcsolatunkat; bár az valóban sokat nyom a latba, hogy ilyen nyugodt és megértő természete van. Allennel egyszerűen nincs olyan, amit ne tudnánk megbeszélni vagy megoldani. Ráadásul túlságosan szeretjük (nem csak romantikus értelemben) egymást ahhoz, hogy hagyjuk a felbukkanó problémáknak megszaggatni, ami köztünk van.
A kopogtatás, és Allen reakciója… Hááát, utóbbin a fülemig rohan a vigyor.
„Csessze meg.” Ühümm, Allen és az ő kis óvatos szája. Ezt fel fogom jegyezni a naptárba, a mai ünnepnapnak lesz nyilvánítva. Megéltem, hogy elkáromkodja magát!
„Maradj itt!”, mondja aztán egy kacsintás kíséretében.
- Óóó, maradok ééén... – vigyorgom gonoszdin, még mindig ott cseng a fülemben az előbbi „csessze meg” visszhangja. Ha tudná, hogy ez mennyire tetszett! Gyere csak vissza...
A pincér udvarias, Allen pedig gyors. Hamar lefolytatja az ügyletet, és ismét kettesben maradunk.
Allen visszatér hozzám, és közvetlenül előttem áll meg.
A karjaim a nyaka köré fonódnak, és gyengéden magamhoz húzom, egy kedves, futócsók erejéig.
- Úúúú… Valaki azt mondta „csessze meg”. – duruzsolom rá az ajkaira azután. Az előbbi fejszéles huncut mosoly még nem takarodott le a képemről.
Egyszerűen nem tudok szó nélkül átlépni a dolog felett. És hogy kicikizem-e érte? Naná! Annyira vigyáz mindig a szájára, hogy szerintem még a gondolatait is cenzúrázza. Mindenképp mulattat az eset.
- Allen Payne káromkodott… Áááááááá!!! – kibukik belőlem a nevetés. - Ezt hova írjuk? – költői kérdés.
A lábaimat ekkor a dereka köré fonom. A karjaim még mindig a nyaka körül tekeregnek; az ujjaimmal a tarkóját és a haját cirógatom közben.
Egyszerűen egész lényemben és testemben rá vagyok hangolva Allen jelenlétére; egyszerre lazulok el és lobbanok lángra tőle.

„Még soha nem mondtam ilyet??”
- Hogy te??? – kuncogom rá az ajkaira. - Aki világrekordot döntött káromkodásmentességben? – duruzsolom, miközben a lábaimat összekulcsolom a hátsóján.
A karjaim a nyaka körül fonódnak. Nem akarom elengedni.
Az orrunk szinte összeér.
- Azt hiszem, van mit tanítanom neked... – suttogom sejtelmesen, és enyhén félredöntöm a fejem, hogy az ajkaim lágyan érintsék az övéit egy pillanatra. Csak egy évődő, rövid csókot kap arra a helyes, pici szájára. Megcsiklandoz a szakálla. Bolondulok ezért az érzésért!
- Elkezdjük egy egyszerűbbel, mint például a „francba” vagy a  „basszus”, és mire végzünk, expert bazmegelő leszel. – nevetgélek halkan a karjaiban. Jó egy kicsit cicázni vele.
- Mondd szépem: BASSZUS... Na, hadd halljam! – megpiszkálom az orrom hegyével az övét, hogy egy kicsit nógassam.
- Mondd ki... – kérem tőle vágyódva, az ölemmel az ölében, miközben az ajkaim leheletnyire lebegnek az övé fölött.

„És mondjuk mi lenne ha befognád...??”
Már megint...
- Olyan…. izé…. vagy.... – röhögcsélem a szájára szavanként, miközben szenvedélyesen csókol, és az én ajkaim is igyekeznek tartani a heves tánclépéseket.
Ahogy magára ránt, az ujjaim a tarkóján a hajába és a bőrébe marnak. Az ágyékunk teljesen összesimul odalent, az öle az enyémnek nyomódik, és pőre nőiességemen megérzem a férfiasságát, még ha a köntöse takarja is.
Érzem a vonzást, az elektromosságot kettőnk között. Kézzel fogható, és egymáshoz húz minket.
Ahogy belemarkol a fenekembe, és a szája éhesen birtokolja az enyémet, halkan belenyögök a csókba. Semmit sem akarok jobban, minthogy itt és most a magáévá tegyen. Szinte már szégyellem, milyen hamar képes vagyok rágerjedni. Csak tudnám, hogyan csinálja…
Abbahagyom a hajával való játszadozást, és karjaim leoldónak a nyakából.
Azonnal a köntöse zsinórjához nyúlok, hogy fürge ujjaim türelmetlenül kioldják. A szám, a nyelvem közben is az övét habzsolja.
Aztán levedlem a saját köntösömet. Számmal a száján bújok ki belőle; először egyik karom szabadul ki belőle, majd a másik, végül a fehér pamut körém omlik a pultra.
Teljes meztelenségemben ülök Allen előtt, és csak arra vágyom, hogy szorosan betakarjon forró ölelésével és a teste összeolvadjon az enyémmel.
Két tenyerem nyomban az arcára tapad, mohó csókjaim közben egy pillanatra sem lankadnak.

Türelmetlenül, zihálva várom, amint Allen beleilleszti magát lüktetve vágyódó és sikamlós járatomba.
Jólesőn felnyögök, ahogy lassan belém csúszik és eltelít a szerszáma. Aztán már csókol is újra.
Forrong a vérem, száguld az ereimben, pedig épp csak elkezdett mozogni. Egész testemben lángolok, érzem, hogy emészt a tűz, nem csak belül, de a bőröm felszínét is, ahol összesimul a testünk.
A combjaimban megfeszülnek az izmok, és szorosabban zárom a testét magamhoz.
Ahogy lök, és lök, muszáj egyik kezemmel magam mögött megtámaszkodnom a pulton, míg a másik karom visszakulcsolódik a nyaka köré – meg kell kapaszkodnom benne.
Döféseinek ritmusában nyögdécselek, valahányszor előretolul, miután visszavonult. Olykor elengedi a számat, kell is, hogy levegőért kapjak, és kéjes hangot adhassak a boldog élvezetnek, ami tetőtől talpig átjár.
Egyre gyorsabban jár ki és be, elönt az izzadtság. A fejem hátrahajtom és felsikkantok. A nevét nyögöm, újra és újra lepörög csóktól duzzadt ajkaimról.
A testem egyre magasabb és magasabb fennsíkokra ér - egyre csak szorítom őt a lábaimmal magamhoz.
A gyönyör csak gyűlik az ágyékomban, és én ebben a mennyei érzetben elveszve próbálom magamba szívni a pillanat minden részletét. Egyenesen őrjítő a közelgő orgazmus szele. Olyan intenzív, hogy nem tudom megállítani. Nem is akarom… Allené akarok lenni.
És aztán robbanok körötte. Hangosan kiáltok, mert az élvezet darabokra szakít a csúcson. Futótűzként perzseli fel minden sejtemet.
A testem lüktet és remeg.

A forró izzásban szinte eggyé olvad a testünk. Hátrafeszülök a pulton és az ágyékomba nyilalló orgazmus csúcsán nyögve kiáltom a nevét a konyha fülledt levegőjébe.
Keményen tartja a derekamat, bennem jár kitartóan, határozottan, egyre duzzadóbban, és pillanatok múlva a szerszáma olyan érzetet kelt bennem, mintha kohóban edzett kard lenne. Szétfeszíti és perzseli a járatomat, egyértelmű előjele Allen beteljesülésének.
A következő másodpercben azonnal elönt az öröme. Ölének vad mozdulatai aztán alábbhagynak, és néhány lassú lökéssel engedi belém nedvének utolsó cseppjeit is.
Nyitott ajkakkal lihegek, a testére fonódva.
- Basszus... – nyögöm intelligensen. Elégedett mosoly terül szét pirosan égő arcomon.
A másik karomat is a vállára fűzöm. Az arcomat a nyakába fúrom, mintegy odabújva hozzá.
Érzem, hogy a fejem búbjára hajol, bele a hajamba.
Allen mellett mindig boldog vagyok. De a szex… őrületesen jó vele. Egyszerre gyengéd és szenvedélyes, egyszerre szeretkezik velem és dönget meg.
Nem érdekel, hogy kihűl a reggeli. Fürdőzni akarok az ölelésében, az izzadt testéből áradó hőben, bőrének illatában, szapora szívverésének dobszólójában. Egy egész örökkévalóságon át képes lennék elodázni a pillanatot, csakhogy sose érjen véget.
- Vacsorára is téged kérlek. – dünnyögöm belevigyorogva a nyakába.

Elmosolyodok. Csak úgy, bele a hajába. Valahol szórakoztat a tudat, hogy épp hogy kielégültünk, már a következő alkalmon jár az esze.
Másrészt... egy percig sincs ellenemre. Persze most már tényleg jól jönne némi erő, mondjuk a reggeli.. kezdésnek, de abszolút nem vagyok a dolog ellen. És ezt idejének érzem az ő tudtára is hozni.

Elengedem, de nem távolodok el messze tőle. A mellkasom még mindig érinti, és odalenn.. de felfűződve fél kezem az arca oldalán, úgy nézek a szemeibe.

- Teljes örömmel. - még a szemeim is mosolyognak. De a szám is, lefogadom, és ha érzem, hogy felkészült, - akár csak újabb hosszú percekkel később - egy kiadós nagy sóhajt eleresztve végleg eltávolodom.
Ha hagyja nekem, a kezét a kezembe fogva úrinőnek kijáró tisztelettel segítem le a pultról.
Mert ő most.. úrinő nekem...  

A köntösöm megkeresve, kieresztek még egy utolsó sóhajt is. Oké, lefogadom, nem ez volt az utolsó, de fáradt vagyok, így épp ideje elvonulni a vödörnyi kávéhoz, és befalni azt a búra által talán még langyosan tartott szénhidrátadagot. Őrülten éhes vagyok!
Talán még a fáradtságnál is jobban..
Így rámosolygok, és mielőtt megindulnék előre, csak annyit engedek el:

- Csüccs! - utalok az asztalhoz. - Én meg hozom az energiapótlást. - kacsintok rá - Hogy vacsorázni is legyen energiánk! - nevetem, de boldog vagyok! És ha nincs a dologban ellentmondás, újra meghúzom a köntöszsinórt a hasamon, és már tartok is vissza a kocsit magam előtt tolva a csurig pakolt energialökettel.
Az osztrigának se fogok ellene mondani...