Van rá esély, hogy az első kerékkel a padkára parkolok fel, de legalább a döccenésnek hála befogom és egy árva másodpercig csend uralkodik a kocsiban. Ritka, történelmi pillanat, valaki szaladjon és vésse fel egy kőtáblára!
- Si figurati (semmiség/említésre sem méltó) - húzom mosolyra a szám.
Egyik alkarom már kormányon fekszik, kényelmesen és most félig áthajolok az anyósülésen is, hogy biztos lássa a komoly képem.
- Hívni foglak, abban biztos lehetsz - a szavakat követi egy vigyor, amint rájövök, hogy ez inkább tűnt fenyegetésnek, mint egy rohadt szórakoztató este ígéretének.
Utána már csaphatja az ajtót, nem kell vele finomkodni, ha valaha az is volt, most már egyáltalán nem kényes darab, én pedig saját magammal kibaszva, ezúttal nem maradnak el a csikorgó kerekek.
De bassza meg, ha szerencsénk lesz, még egy teljes garnitúra kerék is kifuthatja a ma esti pénzből! Na jó, ne legyek telhetetlen fasz! Ha már a két hátsót, amik nem nagyon tapadnak, le tudom cserélni, boldog leszek.


Nem igazán ígéret volt ez. Nem ígértem semmit és nem esküdtem senkire, hogy mellette leszek, amíg el nem alszik. És még utána is egy kicsit.
Itt az én kibaszott nagy gondom. Ezért pörög a fejemben Rossi szövege arról, hogy belezúgtam a kishercegbe és az egész most sem tetszik jobban, mint akkor és ott. Abban viszont én nem tévedtem, hogy az anyja sikítva rohanna ki a világból, ha megtudná, mit művelek az imádott kisfiával.
Csodálom, hogy most nincs visítás és nem robban a képembe valami méregdrága váza.
Nem tudom, kettőnk közül ki lepődött meg jobban. Az én kezem még épphogy befejezi a mozdulatot, amivel a helyére csúszik az erkélyajtó... ő pedig úgy torpan meg tőlem egy méterre, mint valami dühös fogadóbizottság.
Elkéstem az érettségibankettről vagy mi a picsa van?
A karjait olyan lendülettel fonja össze a mellkasa előtt, hogy csak úgy leng a hosszú, elegáns hálóruha. Nekem meg az jár a fejemben, hogy vajon jár a lába is az anyag takarásában? Pont olyan, mint a túlzó filmekben a feleség, akinek felbaszta az agyát, hogy a férje megint részegen, hajnalban surran haza és még az ágy lábába is belerúg.
- A bejárati ajtó nem itt van, fiatalember - a hangja mint a jéghideg kés, mégis süt belőle, hogy én a lába nyomát sem csókolhatom meg.
Gazdag picsa...
- Nem néztem, de kétlem, hogy az nyitva van.
- Ami azt jelenti, hogy az óra elütötte azt az időt, miután már nem fogadunk vendégeket.
- Én csak Benjihez jöttem.
Szánalmas vagyok! Kibaszott szánalmas, ahogy lényegében behúzva fülem-farkam magyarázkodok neki. Bezzeg a saját anyámnak még ennyit sem szoktam odavágni, ha kérdőre von!
- Nem fogadunk vendégeket - ismétli el, mint valami beragadt lemez.
- Nem családi vacsorára jöttem és főleg kérdeztem, hogy láthatom-e a... srácot - majdnem! Hangyafasznyi híja volt, hogy nem azt mondtam, a szépfiút. Mondjuk, megnézném az anyja szemeit, ahogy elkerekednek, ahogy talán elkezdi összerakni a képet.
De nem akarok kicseszni a kisherceggel.
- Tudja, ki vagyok. Tudja, hogy a húgom Benji osztálytársa. Csak meg akarom nézni, hogy van, beszélni vele pár szót. Átadni az üzenetet a barátaitól.
Porco Dio! Ha bárki kérdezi, le fogom tagadni, hogy én valaha így viselkedtem!
- Nem.
Mint valami morcos fegyőr, akinek nem tetszik a látogató pofája. Csakhogy a fia nem rab, én pedig leszarom, engedélyt ad-e rá, hogy lássam.
- Mi lett volna, ha akkor mutat ennyi törődést a fia felé, amikor a temetésen voltak?! Akkor kellett volna így védelmeznie a sok képmutató keselyűtől, amikor azok összesúgtak a háta mögött! Észre se vette, mi? Úgy lefoglalta a saját szerepe, hogy úri ribanc legyen, kifogástalan megjelenéssel, hogy oda sem bagózott rá! Nem most kell őt védeni! Nem tőlem! - kis híja, hogy nem szorul ökölbe a kezem. A hangom viszont köszönőviszonyban sincs a suttogással. Nem kiabálok, de...
Persze, hogy már nyílik is a folyosó végén az ajtó. Persze, hogy megjelenik egy fej. ...és persze, hogy erre már egy kurva szava sem marad a nőnek. Mondjuk, legalább nem képel fel az eddigiekért, mint ahogy bármelyik másik tenné, ha egy kocsmában, hasonló stílusban pofázok vissza.
- ...anya?
A nő arca csettintésre változik meg. Ha lángolt is valami úrias düh a szemében, annak nyoma sincs, ahogy a fiára néz, aki most sokkal, de sokkal kisebbnek tűnik, mint bármikor ezelőtt.
Dio!
Most tényleg... egy elveszett gyereknek néz ki. A bozontos hajával, a kisírt szemeivel és ezen az összképen a csupasz lábai sem segítenek, ahogy kis hezitálás után felénk indul velük.
Mint a kisgyerek, akit valami rémálom felvert az éjszaka közepén.
- Derek! - és ez az, ami megállítja az anyját, bármire is készült. Így kerülök én előtérbe! A kisherceg hangjával és a szomorú, de őszinte mosolyával, amivel rám néz.
Fogadjunk a lelkemben, ami úgyis a pokolban köt ki, hogyha kicsit kevésbé lenne észnél a szépfiú, már a karjaimban vetette volna magát!
- Ne maradjon sokáig a kis barátod, rendben?
A kis barátja! Ez jó. Mintha öt évesek lennék! Mintha olyan barát lennék, akivel kastélyt épít kockákból és nem az, aki addig húzza a szépfiú agyát, amíg majd egyszer, véletlen, a gatyájába élvez...
- Maximum egy óra, Beanie! Majd holnap, amikor ideje van az ilyesminek, meglátogathatnak mindannyian.
- Oké. Oké, anya.


Egy óra. Meg egy faszt! Amíg el nem alszik a kisherceg... és még utána is egy kicsit. Ez a terv. Az ágyában fekszek, mellette, a kezem pedig a kusza tincsek között jár. Hogy az ő megnyugtatására, vigasztalására vagy a saját szórakoztatásomra, fasz se tudja. Talán mindkettő.
Jó nagy szarba kevertem magam, mi?
A kezem mozgását leszámítva, már vagy három órája, hogy mozdulatlanul fekszek - ezt pedig a fene tudja, milyen aranybirkagyapjúval tömött matrac sem teszi kevésbé zsibbasztóbbá. Végül nemcsak megszűnik a mellkasomban a csendes szipogás, de a kéz, ami egyszerre markolt egy megtépázott zsebkendőt és a pólóm, elernyed.
A szám lassú mosolyra húz és az első gondolatom, kit kell megölni azért, hogy fel tudjak ülni anélkül, hogy felébreszteném... és hogy egy cigihez jussak. Ez más, mint mikor Lizzie sír szerelmi bánatában vagy faszom sem tudja, miben. Ez más, mint amikor az anyám könyörög bőgve, hogy ne basszam el az életem.
Az, hogy a kisherceg zokog a mellkasomba és én csak hallhathatom... az egy rohadt megerőltető valami. Úgy érzem magam, mint akinek a mellkasát keresztülszántotta pár golyó és most még a kislábujja is sajog a tompa fájdalomtól.
De persze csak az oldalam zsibbad a több órás mozdulatlanságtól. Ilyen egyszerű. Ahogy végül felülni is gyerekjátéknak bizonyul. Persze jön a mocorgás és a csendes nyöszörgés, de semmi több.
- Nem mentem sehova - suttogom azért, mire visszatér a nyugodt szuszogás. A pólóm könnytől foltos és gyűrött, mintha leloptam volna valakiről, aki túlzottan ragaszkodott egy szaros anyagdarabhoz.
De nem érdekel. Hol a cigim?!
Nem mintha rágyújthatnék itt. Én is tudom. Nem vagyok akkora idióta, mint az emberek állítják. De attól még a számba lógatok egy szálat, tűz nélkül és próbálom összeszedni a gondolataim, ami túl hamar felbasz.
Nem zúgtam bele a srácba, Rossi! Bármit is állítasz! Ez csak... valami.
Hamarosan, hogy teljen az idő, elkezdem a telefonom nyomkodni. Egyik oldalt a másik után pörgetem és végül... valami elbaszott ötletből kiindulva, rohadék módon még egy képet is csinálok. Nem, ezúttal nem a farkamról vagy ilyesmi... a kishercegről és abban a pillanatban elpattintom Rossi számára.
"Mint mondtam, semmi pedofil balhé." - írom még hozzá egy vigyorgó fejjel a végén, aztán lenémítom az egészet, lezárom a kijelzőt és még egy kicsit... még egy fél órát figyelem Benjit, ahogy alszik.
Azt hiszem, ezt meg tudnám szokni. Az más kérdés, hogy van egy olyan érzésem, az anyjára nem tettem túl jó benyomást és ezután seprővel fog kikergetni innen, ha meglát.
Nem mintha nem oldanám meg. Találok majd újabb befelé vezető utat, ha azon múlik.


Következőleg egy újabb óra elteltével jelentkezek Rossinál. Ugyanabban a gyűrött fekete pólóban és fekete farmerban, amivel a kishercegnél voltam. Csak most kényelmesen, teljes nyugalomban és ugyanolyan nagymenős szarok-a-világra módon dőlök neki a kocsim oldalának, mint általában.
Már ott parkolok, ahol délután kitettem. Ekkor kap még egy üzenetet, egy újabb képpel, ezúttal az én vigyorgó pofámról, ami mellett ott virít egy kicsi, 50 ml-es üveg Grey Goose.
"Szíverősítőnek" - írom hozzá és amint elküldésre kerül az üzenet, szűk egy percet rászámolva, már hívom is.
- No mi újság, Rossi? Letolod a segged vagy futni akarsz a fuvarod után?
Igen, én is tudom, hogy azt mondtam, majd hívom, ha végeztem. De hé, végeztem! Itt vagyok. Hívtam. Nem lehet rinya.

Mintha el sem váltunk volna egymástól. Mintha nem áztatta volna a gyűrött pólóm a kisherceg könnye. Vigyorgok, mintha az ég világon minden rendben lenne és mi lennénk a legszerencsésebb flótások az univerzumban. Már csak azért is, mert megtehetjük amit, vagyis fejjel rohanhatunk a falnak, hogy szórakozzunk kicsit.
- Úgy is mondhatjuk - bólintok és ezúttal már nem játszom neki a sofőrt, nem nyitom ki az ajtót előtte, csak egy kis lendülettel pöccintem felé a bontatlan piát.
- Kapd el, Rossi! - szólok azért rá. Valószínűleg később, minthogy a kezem útjára indította volna a kis üveget.
Meg sem várom, hogy elkapja-e - azért csak! - és kerülöm meg a kocsit, hogy betegyem a seggem a kormány mögé. Ha pedig ő is beszállt, majd ihatunk.
- Bevallom, felkészültem rá, hogy úgy kell kirángassalak a szobádból - ismerem el és ha nem tette volna meg magától, intek a fejemmel, hogy bontsa csak a kis üveget. Majd igyon.
- Amennyi jól esik. Salute! - és közben indítom a motort. Haladjunk, hogy legyen időnk mindenre, mielőtt felkel a nap és véget vet a mókának.
Az más kérdés, hogy egyelőre céltalanul hajtok előre. Majd valahol útbaigazít, ha már ivott, hogy merre is kanyarodjak.

Szóval tényleg majdnem berezelt! Tudtam én, hogy van rá esély, megpróbálja kidumálni magát az estéből!
Nem mintha hagytam volna neki. Nem rúgnám rá a hálószobája ajtaját, nem vagyok vadállat, de megtaláltam volna a módját, hogy meglelje valahol a füle mögötti polcon a gyorsan jött és ment bátorságát.
És igaz, hogy már a kocsimban ül és maximum akkor szabadul, ha kiugrik útközben, de attól még nem fog neki megártani egy kevés lendület, folyékony formában is. Majd amikor a látóterembe kerül a még félig teli üveg, részben az utat figyelve nyúlok érte. Nem iszom meg az egészet. Neki nagyobb szüksége van rá. De egy nagy kortyot eltüntetek, hagyom, hogy égesse a torkom és nyújtom is vissza.
- Úgy érzem, nincs megmérgezve. Ihatod a maradékot is. Túl fogod élni - villantok ezer wattos vigyort felé, éppcsak levéve a tekintetem az útról, hogy biztos leessen neki is...
- Sto solo scherzando (csak viccelek) - teszem azért hozzá, nehogy a végén azt higgye nekem, tényleg trükköztem valamit az itallal.
- Voltál már valaha részeg, Rossi? Úgy igazán... szétcsúszva a piától? Vagy még az is előttünk áll? - faggatom, hátha megered a nyelve, de közben figyelem az utat és megpróbálom majd anélkül beiktatni a kanyarokat meg bekötőutat, hogy megcsikorognának a kerekek.

- Nem tudom? Talán? - kérdezek vissza féltávon, egyszerre szórakozva jól a semmit nem érő válaszain és felkészülve rá, hogy kicsit szívjam a vérét, ha egyszer az egész vége egy kurva nagy nem lesz.
De egészen más sikeredik belőle, az én tekintetem pedig egyenesen rászegeződik. Az út helyett. Egészen addig, amíg az első szembejövő nem fejeli le a dudát. Jól van, jól van. Az én sávom vagy az övé... nem kell irigy köcsögnek lenni!
A figyelmem mindenesetre visszaterelődik az útra. Félig.
- Korán kezdted Rossi. Elismerésem. Én voltam vagy tizenöt... faszt, tizennégy, mikor először szétcsaptam magam. Viszonylag későn. Amikor anyám férje úgy döntött, majd ő megnevel és magával visz spanyolba. Durva két hónap volt, képzelheted - jegyzem meg, de nem erőltetem tovább a témát. Nem az a lényeg, hogy élvezze, amikor kiokádja a beleit, sem a másnapot... csak maga az élmény. Ki kell pipálni, legalább egyszer, aztán meglátja, hogy akar-e ismételni.
Neki meg ez már megvolt. Találunk mást, amit ki kell próbálnia.
- Szóval az apád táncos lábú volt? Egyáltalán minek az embernek külön cipő a táncra? Te is ezzel csábítasz? Megtanított? - szünet nélkül vágom hozzá a kérdéseket. Válaszol, amire akar, ha a felét elengedi a füle mellett, azért sem fogom lebaszni.
És közben figyelek. Most már tényleg! Az útra. Hogy egyben odaérjünk.

Másodpercek alatt lendülök tovább, mintha nem érdekelne, amit mond és csak a saját hangom akarnám hallatni. Pedig rohadtul nem így van. Mondjuk, ezzel valószínűleg minden második senkiházi vitatkozna, akit ismerek, de még a haverok egy része is
De a látszat az látszat, attól még megjegyeztem, amit mondott.
...és tudom, miről beszél. Még ha nekem mázlim is volt az otthoni körökkel, vagy inkább azzal, hogy anyám ide-oda rángatott minket fél kölyökkoromban. Rossinak meg nem volt szerencséje.
Ebben legalábbis. Másban meg talán igen. Ahogy vesszük. Attól függ, hogy fejre állok-e és a seggemmel nézem a helyzetet vagy sem.
Mindenesetre bármelyik szögből is, a táncon ugyanúgy fennakadok és faggatom tovább.
- Három perc alatt? Az rengeteg idő, Rossi! Másnak ennyi a rekordja az ágyban és ezért is küzdenie kell! Na meg vannak rövidebb zenék is, amikre lehet táncolni - vigyorgom vissza és fejben meg is jegyzem a képére kiült mosolyt.
Hányszor is láttam rajta ilyet, mióta ismerjük egymást? Fogadok, hogy többször, mint az elmúlt fél évben összesen!
- Figyelj, én nem vagyok olyan, mint az apád nagykutyái. Nem fogom addig diktálni beléd a piát, amíg rosszul nem leszel. Hacsak nem kérsz meg rá... - kacsintok azért rá sokat mondóan. Igyekszek megtalálni a poénos felfogás és a lelkizés közötti határt.
- De nagyon sok szarba foglak belerángatni, ha hagyod. És mindet élvezni fogod. Te lo prometto (ígérem). Majd akkor látod csak igazán, mi mindent hagytál ki, amíg nem volt egy olyan jó haverod, mint én!

Na ez a válasz már tetszik! A vigyor a képén, meg a hirtelen jött beleegyezése. Pedig én aztán nem üldöztem bele semmibe! Mondjuk, innentől már majd fogom. Nem hagyom, hogy kihúzza magát, ha egyszer rábólintott.
Ha a ma este után be is szarna és nem akarna több balhét... Nos, majd kezdünk kicsiben és onnan tornázzuk fel a fene nagy bátorságát. Egyelőre viszont ő próbálkozik az ablakkal. Szerintem még a közeli sikátorban is felébrednek rá a csövesek, amilyen hangon visít fel a tekerőke.
- Engedni fog, csak kéreti magát - biztosítom egy gyors oldalra pillantás után. Szörnyű hangja van, én is tudom, de az egész kocsi félig már romhalmaz, hiába töltök órákat azzal, hogy javítgassam. De szarból várat nem lehet építeni. Csak négy kerekű szart, ami még elgurulgat.
- Oszlopokkal, pálmafákkal, öngyilkos galambokkal vigyázni! - emelem meg a hangom, ha sikerrel járt és kidugta a fejét az ablakon.
- Kapaszkodj a gatyádba, Rossi! - teszem hozzá, félig-meddig csak az orrom alatt, magamnak beszélve, majd olyan természetességgel és rutinnal lépek a gázra, mintha a következő Grand Prixre gyúrtam volna fél életemben.
Már nem azért, de próbáljon valaki kötekedni! Az is egy izgalmas este lehet, ha lemeszelnek a zsaruk és miután egy kicsit szívózok velük, a fogdában kötünk ki. Úgyis csodaszámba megy, hogy még egyszer sem éjszakáztam a hűvösön... talán ideje lenne ezen nekem is túlesni, nem?

Mint egy kisgyerek, aki még sosem látott napfényt életében és most arra is rácsodálkozik, hogy az a sárga szar ott fenn, melegít. Mondjuk, inkább éget. Egyre megy.
Ami számít, hogy először csak elvigyorodok, amikor látom, hogy félig látatlanban kutat a keze, majd oldalra nyúlva segítek neki rátalálni a kapaszkodóra. Inkább, minthogy az én kezem szorongassa, miközben vezetnem kellene.
Nem mintha nem tudnám elkormányozni a saját tragacsom egy kézzel is! De talán ennél a sebességnél jobb biztosra menni.
- He lennél olyan kedves és a kocsin kívülre köpködnék a bogarakat a szádból...! - szólok rá, ahogy behúzza a fejét és elég komoly képet is vágok hozzá, mielőtt újra felfutna a vigyor.
Csak ezek után eresztem fel a gázpedált, hogy magától csökkenjen a sebesség. Spórolok ám a benzinnel! Amikor úgy jön ki a gurulás...
- Húzunk, csak ne felejts el szólni, hogy merre - emlékeztetem azért rá. Navigáljon, vagy Vegas körül fogunk kergetőzni a sötétséggel egész éjszaka!
Oké, az sem lenne ellenemre, de akkor mit kezdek az összekapart pénzzel? Faszt, ez sem elég jó indok. Megoldanám. De nem ez volt a terv mára, szóval... Dai (gyerünk)!
Ha pedig már a pénznél járunk, két váltás között felé nyújtom a már eléggé kopott pénztárcám. Valamikor egész elegáns műbőr volt az, most viszont, ha az ember rosszul fogja meg, kis darabokban hullanak róla a megrepedezett, sötétbarna foltok.
- Nem számoltam, hogy mennyi van benne, de csak akkor tudok többet összekaparni, ha bankot robbantunk.
Csodálnám, ha az összeg nem alulról kapargatná a százat, de én mindent megpróbáltam. Valószínűleg látszik azon, hogy a bankjegyek nagyrésze ötös meg tízes, abból is a gyűrött fajta. De hé, nem vagyok én olyan beképzelt fasz! Ha a földön találok is egy zöldhasút, lehajolok érte.
- A pénzt tedd el, a tárcám kérem vissza - nem mintha lenne benne igazolvány vagy ilyesmi, egyszerűen csak megszoktam a súlyát és szeretem a zsebemben tudni, hogy el tudjam játszani a komoly, de kissé csóró üzletembert.

A most már üres tárcán könnyedén csúszik vissza a zsebembe és ha egy kicsit aggodalmaskodóbb fajta lennék, mint valami kendős fejű kisnyugdíjas, most szíven ütne, hogy pár hét keresetét nulláztam le egy pillanat alatt. De vertem már el pénzt nagyobb baromságokra is. Mármint, ha a random fogadás részét nézzük, akkor nem... Ennyi erővel kihajíthattam volna a kocsi ablakán is. De itt a társaságot és azt a szart nézem, amitől ilyenkor felpörög az ember vére és a golyói is felszállnak az alhasába.
Utóbbi, ha választható, csak képletesen történjen meg ma éjszaka. Grazie.
Persze, nem bánom én, ha marad azért meglepetés. Mondjuk olyan, mint amivel Rossi áll elő. A tekintetem felé villan, mintha nem értettem volna jól. Valószínűleg a szomszédunkban lakó szentfazékban több bizalmam lenne, mint abban, hogy Rossi beszélni fog. De ki vagyok én, hogy megakadályozzam a próbálkozásban?!
- Te? Beszélni? Úgy érted szavakkal? Haverkodni is fogsz és meghívatsz minket egy kör piára? - szívom kicsit a vérét.
- Massì (De persze, oké). Lepj meg, Rossi! Kussolok, amíg nem kérsz arra, hogy dumáljalak ki a bűzölgő szarból, amibe keverted magad.
Ha más nem, már most jól szórakozok azon, ahogy elképzelem a helyzetet, ahol ő fog dumálni és én hallgatok. Új felállás lesz nekem is, az egyszer hótbiztos.
- Azt mondtad, amikor a nődnek olyanja van, beugrik a ringbe. Mit csinálsz, ha összefutunk vele? Van terved, hogy kerüljük el az élve herélést?
Na nem mintha most töketlennek hívnám! Tudom, mit művelt és ki akarja a sorai között tudni. De attól még egy műkörmös nőci veszélyesebb lehet, mint egy, az oldaladba fúródó golyó. De ha már nem is, hangosabb az biztos, mert közben tuti, hogy végig szid.