Oké, végül is... ez is egyfajta válasz. Eddig sem volt túl beszédes, mit lennék én meglepődve azon, hogy nem fejjel bök az egyik oldal irányába?! Nekem így is jó. Neki nem lesz az, ha csak vagdos, mint egy eszelős őrült, ahelyett, hogy kieresztve a gőzt, törne-zúzna.
Ma non me ne fotte un cazzo (De nem az én kibaszott dolgom).
Az első percben még figyelem, amíg felméri a terepet, de utána a saját részemmel foglalkozok. Ez az a fajta maradék, amit örömmel fogadok el. Mert törik és csörög és repül mindenhova a szilánk, legyen az üveg vagy fa. Pillanatok alatt célzom meg az üvegpoharakat, nem baszva el egy másodpercet sem arra, hogy esetleg szépen leszedjem őket, sorba rendezzem és egyetlen suhintással végezzek velük. Annak is megvan a maga bája, de most teljesen jó helyen vannak a konyhaszekrényen. A lényeg, hogy hangos, ahogy már az első erőteljes suhintással az egyik polc megadja magát. A fejem belesajdul a hangzavarba. Vagyis belefájdulna, hogyha nem éreztem volna hetek óta úgy, hogy egy kisebb népírtás zajlik odabent.
De ez segít. Minden egyes ütés, amikor valami törik jó tesz. Elképzelem, hogy Benji apjának az italkészletét zúzom szét. Hogy magát a szarházit ütöm, amíg még a kötélen lógott,  a képébe üvöltve mindent. Mindent, amiben hibázott, amivel a fia ellen vétett.
Talán egy aprócska részben ez a saját apámnak is szól... mindenért.
Fogalmam sincs, mennyi időbe telik, mire észreveszem, hogy a tekintet szinte a hátamba fúródik. Ekkor egy, az előbbiek után fájdalmasan halk koppanással leeresztem a kalapács fejét magam mellé, de a nyelét szorongatom. Akkor is, amikor fordulok vele, hogy szembenézzek a szoba másik oldalával.
A tekintetem kérdő, de nem szólok. Most először, nem, csak nézem a jelenetet, az ismétlődő mozdulatot - ha még mindig kitart - és a majdnem teljesen ép berendezést.

Még ő kérdezi tőlem? Mikor alig ejtett pár vágást és szinte teljesen ép az ő oldala? Talán szarul mértem fel és feleslegesen hoztam ide, nem való ez neki. Baszhatom akkor az első kör fizetségem és vihetem valahova máshova.
- Mondhatjuk... - válaszolom végül magamhoz képest óvatosan, majd nem lépve közelebb hozzá, elhangzik a már sokkalta ösztönszerűbb megjegyzésem.
- Úgy nézel rám, mint aki meglépett a Manicomio di Mombelloból. Nem mondom, hogy zavar, amíg azt nem mártod meg bennem - intek a kezembe tarott kalapáccsal a borotvája felé.
- Hidd el, vörös a vérem, mint általában másoké, nem kell kifolyatni - szinte megállás nélkül jár a szám, de közben őt figyelem. Nem mondom, most először érzem, hogy félig feláll a szőr tőle a hátamon.
Fura alak.
Bár továbbra sincs egészen ellenemre a társasága.

Önvédelem mi? Meg a faszt! Rohadtul nem azért tört ki tőle a frász egy pillanatra, mert az sütött belőle! De én aztán nem fogom rávágni, hogy hazudik. Talán az én ösztöneim csalnak és amúgy is... nem zavar annyira, bármi is az igazság, mint a józan ész diktálná. Ezért is lendülök szinte azonnal tovább és a kérdésére már egy újabb vigyorral vágok vissza.
- ...és összebasszam a ruhám?
Persze felelhetnék is, dehogy akarom én kicsinálni. Nem fogom ilyesmivel megásni a saját sírom az egyszer tuti! Ettől függetlenül egy biccentéssel értékelem, hogy elteszi a pengét és utána kicsivel én is lököm el magamtól a kalapácsot.
Végeztem, igen.
Azzal, hogy a padlón koppant a fegyver, befejeztem. Nem mintha ne lenne rohadt csábító a másik oldal is!
- Büntetés? - elég fura választás, de nem ragadok le és már folytatom is.
- Nem büntetek én senkit, Rossi. Akinek ez most gondolatban járt, már amúgy is megváltotta a saját jegyét. Nem kellett neki segítség. Meg amúgy sincs kedvem egy napot sem valami cellában rohadni - jár a szám, bár nem kérdezte és azt sem várom el, hogy ezek után megtegye. Hogy még egyértelműbb legyen, már intek is az ajtó felé. Tovább?
Akárhova.

- Andiamo (menjünk)! - lendítem meg a kezem az ajtó felé, de nem indulok azonnal. Még egyszer visszanézek a művemre.
Volt már elbaszottabb, amit magam után hagytam - jegyzem meg fejben, de aztán tényleg indulok. Nem mondom, hogy rohanok utána, muszáj megállnom egy percre és pár szóra Betta előtt. Úgy teszi-veszi magát előttem, mintha lenne esélye.
A maga módján szép csaj, de valahogy nincs meg benne az... az a valami, ami megmozgat. Nem éri meg kockáztatni az ingyen szobákat és a jó kapcsolatot azért, hogy legyen egy mozgalmas éjszakám vele, amikor meghúzhatom. Úgyhogy csak megköszönöm neki a lehetőséget, ígérem, hogy gyakrabban jövök, ha csak pár szóra is, majd újabb kör puszi és a kocsi mellett vagyok. A kezem kutat a slusszkulcs után és szállok be, hogy átnyúlva az anyósülés fölött, belülről nyissam azt az oldalt is.
- Így is. Meg máshogy is - válaszolok megkésve, miközben éppen a kulccsal szórakozok. Pontosabban azzal, hogy felmorduljon az a kurva motor. Egyszer tényleg kileheli a lelkét, aztán baszhatom, ha ez egy fuvar közben történik.
Jó esetben, akkor csak a pénzemtől búcsúzhatok, rossznál a golyóimtól.
- Ha ki kell ereszteni a gőzt, ide jövök. Ha jól akarom magam érezni, valami buliba. Ha csak kikapcsolni, akkor megragadom a lehetőséget, ami szembe jön. Bármekkora faszság is legyen az éppen. Ha jól esne... - vonok vállat és most már ránézek.
- Te mit csinálsz, ha jól akarod magad érezni? Ha bármit megtehetsz éppen? Hova vigyelek? - persze nem feltétlen egybefüggő ez a két kérdés, de ezúttal már tényleg nem fogok rögtönözni és menni a fejem után, még több átkozott benzint égetve el a többé-kevésbé semmiért. Oda viszem, ahova akarja.
Bárhol is legyen az.

Van egy lány...
Hányszor kezdődik így egy férfi gondolata! És hányszor hangzik el mindez pár liter pia mellett, már félrészegen, akkora sóhajokkal kísérve, hogy belezeng a szaros lebuj!
- Csak bérled a csajt, hogy ennyire hidegen beszélsz róla vagy mi? - kérdezek vissza, majd ahogy végre bepöccen a motor, elégedetten dőlök hátra és lesek végre rá, hogy egy apró megjegyzést még hozzátegyek az előbbiekhez.
- Tudod, nem vagy te sem olyan sgradevole (ronda/visszataszító), sem annyira szerencsétlen, hogy ilyesmire kelljen elszórnod a pénzt!
Nem mintha ítélkeznék, akkor sem, ha még a folytatás is elég elbaszottnak tűnik. Járni az éjszakai utcát? Figyelni? Mint valami ragadozó?
Egy pillanatra kicsit ráncolom a homlokom, de végül vállat vonok. Ha ez kapcsolja ki, nekem nyolc. Láttam, sőt üzleteltem már furább dolgokra gerjedő emberekkel is.
- Sima cigit szívsz? - pillantok rá újra, de közben taposok a gázra. Tudom, tudom, kurvára vigyáznom kellene a gumikra, mert ha újakat akarok, azért még nekem is le kellene térdelnem... de most túl jól esik nagy gázzal kitolatni és fordulni, hogy közben elinduljak egy közeli kisbolt felé.
Utána pedig akkor majd irány a gát. Fogalmam sincs, milyen helyet ismer ott, ami nincs szarásig turistákkal, de hagyom, hogy meglepjen.

Erre mondta anyám régen, hogy rossz hatással vagyok másokra... De nézzenek oda, beszél! Megint beszél. Anélkül, hogy fogóval kellene kihúznom belőle a szavakat. Elégedett vigyor ül ki az arcomra, ahogy egyik szó követi a másikat.
Dumáljon csak, amíg ki nem hűl a gyomra!
Még az a nagy nehezen megszült szó sem zökkent ki. Csak vigyorgok, főleg, amikor ő is azt teszi.
- Nem is kötöttél rossz üzletet, Rossi! Főleg, ha tényleg jó nő - jegyzem meg. Szinte adná magát a folytatás, hogy nem akar-e osztozni a csajon, ha ő nem bírja a tempót. De valójában nincs rá szükségem és azt hiszem, a büszkeségem is kurva magasról intene be, ha a csaj csettintene és nekem ugrani kellene.
Megoldom én magamnak, ami kell.
...bezzeg, ha más megejt egy hívást, hogy szüksége van rám...!
Egy másodperc alatt takarítom el a gondolatot, még annyi időt sem hagyok magamnak, hogy eldöntsem, mosolyognék a felismerésen vagy bosszankodnék. Annyi viszont biztos, hogy a kocsi végre beindul és pontosan tudom, melyik kisboltnál fogok megállni. Mert úgy tűnik, bolt lesz belőle, nem valami sikátorban ácsorgó srác.
- ...amíg mentolos az a szál, én boldog vagyok - pillantok felé, ahogy már az úton kezdek beállni egy átlagos sebességre. Nem akarok én szart a nyakamba és most amúgy is munka van.
Még ha kurvára nem is úgy érzem. Milyen nyugodt élet lenne ténylegesen taxizni és közben dumálni az utasokkal!
Valószínűleg egy hét alatt halálra unnám magam az adrenalin nélkül.
- Szóval... csak romantikus akarsz lenni a csaj szemében vagy... - egy pillanatra elhallgatok. Csak addig, amíg átfut a fejemben, hogy a sárga lámpa az még narancssárga, vagyis gáz!
- ...tudsz is főzni? Azt hittem, valamiféle mosogatófiú vagy, nem pedig meg nem értett séf - utalok vissza az egész retkes kötény dologra, ami rajta volt, amikor megismertem.

Alig hiszem el, hogy ugyanaz ül mellettem, akiből eleinte pár szót lehetett csak kihúzni! Ezek szerint csak a jó témát kellett berobbantani és máris van mit mondania.
Mint a tény, hogy tényleg rohadt jó nője van, aki ráadásul egy vadmacska, ha az ember felbassza az agyát. Fogadok, rá tudnék játszani, hogy minden hajnalban dühöngjön és mifene, pont kéznél legyek levezetésnek!
De eszembe sincs elvenni Rossitól a szórakozását. Megvan és mindig meg is lesz nekem a sajátom, főleg, hogy több emberből válogathatok.
...és még csak főznöm sem kell nekik utána. Vagy előtte.
- Csak arra vigyázz, ne legyen a közelben kés, amikor esetleg te vered ki a csajnál a biztosítékot! A végén még olyan helyre vágja a pengét, ami véget vet a mókának - jegyzem meg, már csak azért is, hogy véletlen se szegje kedvét a kikacsintás és az anyja betegsége.
Nem mintha bajom lenne azzal, hogyha a saját hangom kellene hallgatnom, de mégiscsak jobb úgy, hogyha nem egyedül jártatom a pofám.
- Rohadt mázlista vagy, remélem, tudsz róla - jegyzem meg végül nagy hangon és még nagyobb vigyorral, ahogy - nem, rohadtul nem csikorgó kerekekkel! - megállok a jól ismert kisbolt bejárata előtt.
- Csak bele ne zúgj véletlen, mert az megkavarja a dolgokat. Ha tudod, hogy vár egy pár zöld szem, ami akkora csodálattal tud rád nézni, hogy az nem igaz, miközben te a mosdóban döngetsz valakit... - egy pillanatra elhallgatok, még a szám is elhúzom.
- Eléggé el tudja baszni a féktelen éjszakákat, ha egy kicsit is józanabb vagy a kelleténél - mentem, amit még lehet és leállítom a motort és felé pillantok.
Szóval... be akar menni vagy legyek nyakkendős úriember, aki vásárol is helyette és majd utólag kiperkálja ezt is?

Na jó, szedjük össze. Jó nő. Csak szex. Nem egy hisztis picsa, de legalább... ketrecharcos? Birkózó? És mégsem akar pofozkodni! Kibaszott menő és szinte már hihetetlen, hogy ilyen létezik! Arról ne beszéljünk, hogy Rossinak mekkora mázlija lehetett, hogy kifogta magának.
Nem mintha én panaszkodhatnék, mégis megakadok mondat közben, mikor megkésve ugyan, de visszahallom magam a saját fejemben. Nem mintha úgy igazán bánnám, ahogy áll a helyzet... Ha kurvára őszinte akarok lenni magammal - és minek hazudni?! -, nincs ellenemre. Akkor sem, ha tényleg van pár, amúgy szórakoztató menet, amit utólag keserűvé tud varázsolni.
Amikor őt csókolom utána.
- Tapasztalat - mondom félig csak a szélvédőnek, talán hall belőle valamit, talán nem. De hamar ott van újra a könnyed vigyor az arcomon, amikor behajol az ablakon.
- Mentolos. Jöhet! Kösz - vágom rá azonnal, kényelmesen könyökölve ki és nézek utána, ahogy eltűnik.
- ...és ha valami ízesített, langyos sörrel jössz vissza mellé, futhatsz a fuvarod után! - kiáltok még utána, félig kihajolva az ablakon.
Csak ezek után maradok nyugton és biccentem hátra a fejem a támlának. Sőt, egy pillanatra még a szemeim is becsukom. Kibaszott hosszú napok vannak mögöttem és most, hogy a dühöm egy részét kiadtam... csak most érzem a fáradtságot.

Az ajtónyitásra pattannak ki a szemeim és őszintén? Az első gondolatom, hogy ki a fasznak van pofája csak úgy kicsapni az ajtót?! Mellette pedig lejátszódik minden is. Az elérhetetlen fickó, akitől a munkát kaptam és baszott megjelenni. A vágottszemű, akinek egy hete intéztem ezt-azt és ahol túl nagy arcom volt... neki meg túl nagy stukkere.
De csak Rossi az és mire mozdulnék, már landol is a bontatlan doboz az ölemben.
- Grazie - és ezzel már bontom is le a dobozt védő vékony fóliát. Nem azért, mert azonnal rá akarnék gyújtani... na jó, rohadtul de! Azért.
Mégis visszafogom magam, amikor felém lendül a sör. Nézzenek oda, valaki tudja, hogy kell élni, csak meg kell bökdösni néha. Ez a beszéd!
- Pontosan, salute! - vigyorgok rá és őt követve én is meghúzom a kellemesen hűvös folyékony kenyeret. Mondanám, hogy ezek után megy a pohártartóba, de az minden mással van tele, szóval csak a két lábam közé szorítom és inkább a cigire koncentrálok.
Egy pillanat, mire felizzik a mentolos szál a számban és nyújtom Rossi felé a zippót anélkül, hogy visszapattintanám a fedelét. Szolgálja csak ki magát.
Végül pedig így vagy úgy, de irány az út. Egyik kezem a kormányon a cigivel, a másik a váltón... és a lábaim között a sörösüveget egyensúlyozom. Egész jó így. Még az utcáról-utcára növekvő forgalom sem bassza el a kedvem. Pedig ahogy közeledünk a gáthoz, egyre gyűlik a jónép. Turisták egymás seggében, fémdobozban és gyalog is.
De én csak újat szívok a szálból vagy épp suttyomban meghúzom az üveget.
- Tudod, Rossi. Ha így haladsz, kénytelen leszek ezt a mai napot leírni veszteségesnek és ingyen fuvarozgatni a segged - vigyorgok rá. Mert igen, egyre biztosabb, hogy nem fogom én ezt neki kiszámlázni a nemlétező számlatömbömből. Túl jól érzem magam vele. Túl haveri kezd lenni és én valójában teljesen rendben vagyok ezzel.

- Most mi bajod van a cigimmel? - kérdezek vissza megjátszott sértődöttséggel, de akkora paraszt már nem vagyok, hogy a képébe fújjam. Pedig úgy lenne teljes a színjáték.
De nem, csak meglengetem az irányába a szálat, mielőtt igazán mélyet színék belőle.
- Több marad nekem - tudom is le utána ennyivel. Nem várok én tényleges választ a kérdésre sem. Csak járattam a szám, amíg ő előhalássza a sajátját.
Csak a tekintetem villan felé a kapkodó kis mutatványra. Micsoda reflexek! Valamiért megakad a fejemben a felismerés, de közben már hatalmas komolysággal nézek rá.
- Ne parázz! Hidegen hagy, ha kiöntöd. Látott ez a kocsi már rosszabbat is, mint pár korty sör, hidd el nekem - és ezzel elvigyorodok.
Persze, persze, a piát sajnálja az ember, de semmi értelme a szívéhez kapnia, ha kilöttyen. A végén még véletlen megáll a ketyegője! Nem túl sok izgalom szorult az életébe az alapján, amit eddig elmondott. Szóval nem kockáztatunk.
Ahogy az úton sem ficánkolok különösebben. Jó, levágok egy-két kanyart, a gázra lépek, amikor már sárga a lámpa, de ennyi és nem több. Nincs káromkodás és nem küldök el senkit az anyjába. Fogjuk rá, hogy hagyok időt Rossinak a lazításra és csak akkor kezdem újra faggatni, amikor már látni a gáthoz tartozó parkolókat.
- Merre, Rossi? Hol van a Titkok Kamrája? - lesek felé nagy vigyorral, ami egy kissé... fura mosollyá szelídül, ahogy újra az útra nézek.
Titkok Kamrája. Igen. Egy a több tucat felesleges információból, amit a kisherceg a fejembe tömött a könyvei iránti lelkesedésével.

Beszélt már bárkivel, aki nem szív semmi szart? Az összes büdös! De ezt már nem mondom ki, csak mélyet szívok a szálból és pár pillanat elteltével az ablak irányába fordítva a fejem fújom ki a füstöt.
A jókedvem pedig egy pillanatra sem csitul, akkor sem, amikor majdnem kilöttyen az a sör. Egész végig legalább egy mosoly marad az arcomon, míg megérkezünk.
- Capisco (Értettem) - és már csavarom is a kormányt jobbra, elég élesen, de ezúttal anélkül, hogy a kerekek akár csak egy kicsit felcsikordulnának. Pár rövid percig körözök, mire találok egy szabad parkolót, ami nem a gát torkában van, hogy egy vagyont kelljen fizetni érte.
Ma most először kaparok elő én aprópénzt, hogy elintézzem az egészet - ezt én állom -, aztán ahogy leáll a motor és ő már kipattan, én is követem. Az, ahogy én itt hagyom a kocsit, kicsit sem hasonlít arra, ahogy a gazdag turisták teszik. Nincs csillogó fényezés, nincs kattanás, ami a központi zárra utalna, nincs kellemes pittyenés, ahogy a riasztó aktiválódik. Csak a kis pöcköt nyomom le és zárom be az ajtót. Ha úgy van, mind a két oldalt és biztos, ami fasza alapon megrángatom a kilincset, hogy biztos ne engedjen.
Kulcs a zsebbe, sör és cigi a szabad kezembe. Előbbiből megiszom az utolsó kortyokat és alig észrevehetően le is teszem az egyik, parkolókat elválasztó oszlopra, aztán hupsz, ottfelejtem. Megesik, nem?
Aztán felzárkózok Rossihoz. Fogalmam sincs, hol fogunk kikötni, de kivételesen addig nagyrészt kussolok. Ilyen is megesik néha na.
Csodálom, hogy egy lélek sem szól ránk, hogy hova is tartunk, tekintve, hogy ez a kitaposott, poros ösvény rohadtul nem része a lebetonozott, magas korlátokkal bőszen ellátott utaknak.
De sehol egy felháborodott hang. Ha azt nem vesszük, hogy pár turista nagy hangon méltatlankodik, amiért pisimeleg sört kapott. Ezért kell sajátot hozni, balfaszok! És akkor még nem is kérik el érte a fél veséteket!
Mindenesetre ők biztos jobban tudják... ahogy nálunk meg Rossi tudja épp, hova is tartunk. Kérdés vagy kétkedés nélkül követem a fura úton, ami egy idő után már nem is út, csak sziklák, amiken nagyjából biztos pontot talál a lábunk vagy épp a kezünk.
- Nem vagy tériszonyos, mi? - töröm meg a csendet valahol, amíg megállok egy másodpercre, hogy az eddig a számban lógó szálat elnyomjam a falon és kinézek a mellettünk lévő nagy semmibe, áthajolva a természetes korláton, ami ki tudja, mikor kopott ilyen formára.
Aztán nagy levegő és irány tovább az egyre nehezebb és kuszább terepen. Amikor majdnem hason kötünk ki, megfordul a fejemben, hogy vajon hányszor tette ő már meg ezt az utat, hogy még a sört hozva is nagyrészt megtorpanás nélkül mozog.
A végén még tartogat meglepetések a srác!
- Hogy a fenébe találtál erre a helyre? Lehajítottál egy hullát a szikla tetejéről, aminek aztán volt képe itt valahol fennakadni? - újabb kérdés, hosszú percek után, ahogy végre anélkül tudok felegyenesedni, hogy kockáztatnám, valamibe bebaszom a fejem. Ami jobb is, mert a figyelmem leköti a kiszögellés végéből rám kacsintó mélység.
É fottutamente fantastico! (Ez kibaszott menő!)

Nem fogok leszédülni a mélységbe, a fejem a helyén van, nem húz, de tény, hogy szokni kell ezt az egészet. Egyszerre élvezzem és kerülget a frász... csak olyan jólesően, adrenalinnal megtoldva. De meg sem fordul a fejemben, hogy ne haladjunk tovább. Biztos vagyok benne, hogy megéri fültől-farokig porosnak lenni.
...és igazam is lesz! Csak egyszer baszom be a fejem, akkor is a saját figyelmetlenségemből. De ha választani kell, hogy a lábam elé nézek, vagy a fejem féltem, nem kérdés. Utóbbiba nem halok bele, míg előbbi megölhet, ha csúszok.
Ez egész jó arány, annak tekintetében pedig, hogy hol kötünk ki, főleg!
- A rohadt életbe, Rossi! - hagyom kicsúszni egy nagy vigyor kíséretében, ahogy megkapaszkodok egy kiszögellésbe a falon, ami egész stabilnak tűnik. A kezem szorít, miközben kihajolok, ameddig tudok. Egyik lábam előttem a levegőben, a másik stabilan áll a szilkán.
Pár másodperc, amíg kiélvezem a helyet, a látványt, a szánalmas szerencsétleneket odafent az ehhez képest szánalmas kilátókban, és amikor kezd túlcsordulni az ereimben az adrenalin, visszalépek. Csak biztonságosan. És huppanok le Rossi mellé, az előbbinél sokkal biztonságosabb módon lógatva a lábam.
Na meg kérdés nélkül nyúlok rá egy újabb üveg sörre.
- Kezdem azt érezni, hogy nem vagy te olyan elveszett srác, mint amilyennek elsőre tűntél - jegyzem meg, majd azonnal hozzá is csapok egy kérdést, amint kortyoltam a sörből.
- Mondd csak, mindenki előtt eljátszod a szerencsétlen és meglátod, ki hajlandó annyi energiát befektetni, hogy megismerjen és rájöjjön, tartogatsz meglepetéseket? Vagy csak én vagyok ilyen szerencsés? Ez valami bevett álca nálad?