Mi értelme élni, ha néha nem kísértjük azt a bizonyos sorsot?
De végül a seggemre kerülök és már a sört kortyolva megszórom pár kérdéssel. Csak azért, hogy kiderüljön... visszajutottunk az elejére. Már megint alig beszél! Nem mintha nem tölteném én ki a csendet, ha arra kerül a sor. De azért nem rossz néha az ő hangját is hallani. Nem vagyok én akkora egoista barom, hogy csak a sajátom visszhangozzon állandóan!
- Szóval nem barátkozol... - ismétlem utána elgondolkodva, ahogy magam mellé teszem a sört és hátradőlök, a két kezemen támaszkodva.
- Miért mutattad meg a szupertitkos barlangod, ha nem barátkozol? - vetem oda, kíváncsian nézve rá, de folytatom is, alig hagyva neki másodperceket, hogy válaszoljon.
De hé, legalább olyan sebességgel sorolom egyik kérdést a másik után, hogyha akar, kibúvónak is tekintheti és nem kell válaszolnia.
- Na meg valamiért csak meséltél a szuper csajodról! Mellesleg, mi a helyzet azzal a birkózás, ketrecharc, akármi meccsekkel, amit művel, ha kevés vagy neki? Megleshetem egyszer? Vagy nincs semmi közöttetek de azért féltékeny lennél? Nem csapnám le a kezedről! Giuro sulla mia vita (Esküszöm az életemre)! - fejezem be egy vigyorral.

Egy pillanatig sem tudom komolyan venni a szavait, amíg ő is vigyorog.
- A csajod miatt nem aggódok értek. Tudod kezelni, ha jól sejtem. Az a Vincent pedig fogalmam sincs, kicsoda, de megmondhatod neki, hogy tartom a szám és nem adom tovább. Nem úgy, mint te... - és ezzel nemcsak újra mosolyra húz a szám, de még szórakozottan oldalba is bököm.
- Tudom, hogy kell kussolni, ha komoly dolgokról van szó - teszem hozzá újabb kortyok kíséretében, már kevesebb lendülettel.
De legalább Rossi kap egy kis nyugalmat, amíg én kicsit elmerülök a saját gondolataimban. A leckékben, amiket kaptam, hogyan is kell kussolni. De aztán újra megszólalok. Gondolom a pokolba kíván, de így járt. Ha nem tetszik, próbáljon eltüntetni maga mellől.
- Mi is pontosan "az az egész" amúgy? A harc? Ennyi? - faggatom végül tovább, annak ellenére is, hogy nem sokkal ezelőtt piszkáltam azért, mert eljárt a szája a szerinte titkos dolgokról.
Sosem hallottam a nevet, sosem jártam ott, de ha esetleg van többi is... ha jó üzleteket lehet kötni és keresnének valakit segítségnek... infóban még nem roppan bele az ember. Általában.

Teljes komolysággal hallgatom a szavait, miközben az előttünk... alattunk lévő semmi irányába bámulok. A tekintetem mozdulatlan marad akkor is, amikor elhangzik az első "ha", de az arcomra minden szóval szélesebb vigyor ül ki.
Ez most kurvára nem én voltam! Egy rohadt szóval sem utaltam arra, hogy belóghatnánk! Teljesen mértékben az ő ötlete... az ő kibaszott zseniális ötlete egy kis adrenalinbombához!
-...és én még a szíved féltettem a kocsiban, nehogy megálljon a ketyegésben a parától, amikor majdnem kiöntötted a sört! - nevetem el magam hitetlenkedve a saját faszságomon.
- Senkinek nem jár el a szám. Akkor sem, ha az illetőt nem Vincentnek hívják - teszek újabb kis ígéretet, majd egy pillanat múlva már viszem is tovább a dolgokat.
- Ma este ott kell... ott szeretnék lenni valakivel, amíg elalszik, de utána szabad vagyok. Addig összekaparok egy kis lóvét, amit megjátszhatsz helyettem - jegyzem meg, biztos, ami biztos alapon.
A mai este is pont olyan jó erre, mint bármelyik másik. Ha van showműsor. Ha nem, akkor majd következőleg. A kezébe adok mindent, a saját társaságom is beleértve. Annak ellenére is vagy éppen pont azért, mert pár órája ismerem.
Még egy plusz löket, hogy felpörgessen.

- Bebaszna - nevetem el magam. - Nem, nincs gyerekem. Annál több eszem van, még ha nem is mindig látszik - teszem hozzá, de eddig tart a rohadt nagy hang és a vele járó magabiztosság.
- Áh, nem akartam kockáztatni az ingyen alkalmakat egy gyors menetért - vonok vállat teljesen lazán, ahogy nagyon kortyolok a sörből és már kutatok is a zsebemben megbújó doboz cigiért.
Tudom, tudom, kurva büdös, scuza (bocs) Rossi.
Ezúttal meg sem kínálom, nem azért, mert bunkó vagyok, hanem mert tudom, hogy felesleges. Amúgy is csak pótcselekvésnek kell. Húzom az időt, mielőtt kivételesen átrágnám magamban... igen, képes vagyok rá... a saját gondolataim és nem csak hagynám, hogy bárkiféle gát nélkül kibukjanak.
- ...de talán azért is, mert kezdem túlzottan megkedvelni a kisherceget - az első szavak kíséreteként eresztek ki egy nagy adag füstöt és azonnal folytatom is.
- Nem mintha attól ne csábulnék el néhanapján. Tudod, hogy megy ez, nem? Mindig akad valaki, akitől könnyű megőrülni - most már úgy jártatom a szám, mintha semmiség lenne. Mert az. Semmiség. Azzal együtt is, hogy talán érzek valamit a szépfiú iránt és már nem csak egy kihívás vagy egy projekt, hogy megtanítsam, mit szeret és nem szeret.
De nem akarom... Nem voglio rovinare...quell'innocente anima... (Nem akarom megrontani... azt az ártatlan lelkét.)

Lehet... de tényleg csak lehet, hogy rohadtul nincs tervem arra, mit kezdjek a kialakult helyzettel. Na nem itt és most a cigivel meg sörrel. Azokkal tökéletesem tudom, hogy mit csináljak. Az nem volt az elképzelés része, hogy az egész cucc a kishercegekkel több lesz nekem, mint szórakozás. Több, mint élvezetes tanítás.
Még kimondani is elég elbaszott érzés, mivé alakult az egész, de gond nélkül gurítom tovább. Lehet, hogy nincs minden veszve. Talán amúgy is csak sajnálom a szépfiút, amiért ilyen hirtelen elbaszódott az a végletekig védett kis élete.
- Pedofil balhé? - kérdezek vissza egész hirtelen. - Az számít, hogy tizennégy voltam, amikor majdnem megvolt a dögös, vörös hajú tanárnőm? - olyan széles vigyorra húz a szám, hogy már fáj, de aztán újabb slukkot szívok a cigiből és komolyan is válaszolok.
- Nem kell beszarni, Rossi! Fiatalabb a szépfiú pár évvel... - hallgatok el egy alig észrevehető másodpercre.
Bassza meg, mennyivel is fiatalabb pontosan?! Lizzievel jár egy osztályba, de ez kurvára nem jelent semmit. A húgom nem éppen ott van, ahol kor szerint lennie kellene.
- ...de nem egy tíz éves gyerek vagy ilyesmi - szögezem le és ezúttal mást sem vizsgál a tekintetem, csak őt.
Oké vagy sem?

Zsigerből jön a sztori Miss Hernández... vagy Fernández... vagy faszom tudja már, hogy hívták tanárnőről - csak a vörös hajára, meg a melleire emlékszem. Nem mondom, hogy az volt az első, amit megfogtam, de az első, amit nem fért el kényelmesen a tenyeremben!
- Akkor teljesen ártatlan vagyok - vágom rá válaszul arra a nem túl magabiztos vigyorára.
Oké a kijelentés kiált valamiféle pontosításért, mert kurva nagy hazugság, hogy ártatlan lennék. De a kisherceggel egész biztos vagyok, hogy nem szegek törvényt.
Mindenesetre azért elmagyarázom én a tényleges helyzetet.
Na jó, fogjuk rá. Amire kíváncsi volt, arra megkapja a választ. A papírjai szerint nem egy gyerekről van szó és maximum abban vagyok hibás, hogy miattam kopik ki a szépfiú tenyere.
Én meg már a gondolatra is elvigyorodok. Fejben.
De a tekintetem pislantás nélkül Rossin tartom. Látni akarom, hogy ezzel így rendben van-e vagy ha nem, akkor mi a frász. Csak azután szívok újra az ujjaim között már félig leégett szálba, amikor újabb szavak törnek ki belőle.
Szóval oké.
- Ha már itt tartunk, te miben vagy bűnös? - kérdezek rá mindenféle szívbaj nélkül, ahogy még egy utolsó slukkot szívok a ma-már-sokadik szálból és elnyomom magam mellett a kövön.
- Merthogy nem vagy olyan elveszett szent, mint elsőre tűnsz, az biztos - teszem hozzá, és bár nem őt vizsgálom, hanem a csikket pöckölöm le az alattunk húzódó mélybe, még figyelek.

Üzletelek nem túl tisztességes emberekkel és a megfelelő összegekért a legkisebb megbánás nélkül segítek bűnözőknek. Volt a kocsimban csomag, aminek a tartalmáról szart sem akartam tudni és amíg intézték a tisztíttatást, nem érdekelt, mi hagyott foltot. ...és fuvaroztam már olyan alakokat, akiknél leszartam a tényt, mi minden tapadt a kezükhöz.
Próbálom tartani a szám, nem visszapofázni és amint megkapom a pénzem, elhúzni a belem.
De nem barátkozok velük.
Soha.
- Mi a fasz, Rossi?! - csúszik ki, csendesen elkattogott másodpercek múlva, amitől még elbaszottabbnak hangzik a helyzet.
És az egészen nem segít, hogy mozdulok. Egyszerre elhúzódva tőle, mégis felé fordulva. Távolabb kerülök, ahogy behúzom a semmibe lógatott lábaim és a hátam az oldalsó sziklafalnak döntöm. A karom kényelmesen pihen az egyik felhúzott térdemen. De közben mégis teljes testtel az irányába nézek.
Nála kés van. Borotva. Minimum annyi.
Nekem csak a puszta kezem. Meg annak ügyében a sör. Az üveg az üveg, ha ütni kell.
- Két valakit kinyírtál... És nem tudod, hogy feláll tőle vagy elhányod magad? Nem akarod kicsit jobban kifejteni? - a hangom inkább értetlen és kíváncsi, mintsem hisztériás, mint valami hülye picsának.
De tény, hogy nem vagyok nyugodt. Már csak azért sem, mert ott vagyunk, ahol. És egy kurva szóval sem tette hozzá, nem tervezi záros határidőn belül megismételni, hogy kiderítse, mit is érez.

Végül is, nem volt köteles elmondani. Hacsak nem arra izgul, hogy akit ki akar nyírni, tudja előre minden lépését és be legyen szarva tőle, akkor... még hihetek is a szavainak. Ettől függetlenül a tekintetem rajta tartom, minden mozdulatát próbálom követni... ami nem sok.
Jó. Helyes.
Valahol viszont az egész mellé kurva para, hogy szeme sem rebben és teljes nyugalommal adja elő a sztorit. Önvédelem, mi? Pont úgy, ahogy én is teljesen ártatlan vagyok?
Mégis, arra húz az agyam, hogy higgyek neki. Talán pont azért, mert ennyire elcsépelt és szinte már nevetségesen átlátszó indok az önvédelem. Híresen idiótának kéne lennie, hogy ezzel álljon elő.
Kivéve, ha tényleg ez történt.
Beletelik pár másodpercbe, amíg hallgatok és a gondolataim pörgetem, de amikor megszólalok, az a lehető legtermészetesebben jön.
- Amikor valaki más kérdezi meg a jövőben, miben vagy bűnös... mi lenne, ha inkább azt hazudnád, elloptál egy doboz cigit vagy fogadásból egy járőrkocsi ajtajára hugyoztál? - és végszóra, még ha a vigyor el is marad, amolyan haverian megbököm párszor a lábát a cipőm orrával.
- Hihetetlen vagy... - rázom meg a fejem, majd hátradöntöm a sziklának. Nem kényelmes, de faszom bele. A lényeg, hogy nem lesem, készen arra, hogyha mozdulna, azonnal tudjak reagálni.
- Vabbè. Add elő a véres részleteket - kezdek bele, de aztán pontosítok. Annyira azért nem akarok ebbe belefolyni.
- Hogy a picsába sikerült két embert leszedned? Értem én, hogy adrenalin meg tököm tudja, de akkor is... Mármint ne vedd rossz néven, Rossi, de nem tűnsz valami nagy bajnoknak.

Nem áll össze a fejemben a kép. Gondoskodó kisfiú, aki sosem hazudik és a fickó, aki kinyírt két embert és fogalma sincs, hogy érez. Hacsak nem rácsok mögül szökött bolond, ki tudja, hány tucat hanggal a fejében... ez nekem nem kerek.
De tegyük fel, hogy normális vagy csak annyira hülye, mint bármelyikünk. Tegyük fel, hogy nem akar kibelezni a csillogó kis borotvájával. Tegyük fel, hogy azért a lassú mozdulatok, mert nem akarja elbaszni a haverkodásunk azzal, hogy rám hozza a frászt és véletlen fejbecsapom egy üveggel.
Legyen. Eddig tetszik.
Az meg főleg, hogy készségesen mesébe kezd. Már éppen közbepofáznék, hogy akkor áll a feje tetejére a világ, amikor nem csak egy pohár bort iszik az ember, de megakasztom magam.
- Valaki, akinek nem szabad belemásznom az üzleteibe - jegyzek meg ennyit. A lényeg benne van, vagy nem? Tudom, kiktől kell távol maradni.
Ha egy fejesről nagy az üzletfeleim szája, akkor az veszélytelen. Ha csak csendesen megemlítik a nevét, de amúgy kussolnak róla... na attól kell tartanom a kétmillió lépés távolságot.
- Azt tudom, hogy eszemben sincs... - egy pillanatra elhallgatok. Ilyen is szökőévente egyszer van, de most szeretnék óvatosan fogalmazni. - ...családi játékokba ütni az olasz orrom.

Nem mondanám, hogy elfogytak a szavaim, de kussolok és ez a lényeg. Összeszorítom a szám és megcélzom a büdös nagy csendet, amit tartanom kellene, amíg mesél.
De most komolyan, hogy is kellene némának maradnom, amikor azt mondja, a káosz közepén ő a piáját féltette?! Persze, hogy először nem szökik ki több egy elfojtott horkantásnál. Utána már kiengedem a pillanatnyi nevetést.
Nem magyarázom meg, de a szemeimből kiolvasni, hogy a jó... nekem tetsző értelemben ugyan, de teljesen bolondnak tartom. Végül még a fejem is megrázom és csak utána tűnik el a vigyor meg a jókedv az arcomról.
Az, ahogy folytatja, már nem vicces.
- ...te pedig csak védted magad. Meg a pohár borod - segítek rá kicsit a történetre, miközben magamban azon fohászkodok, hogy legyen annyi eszem és soha ne próbáljak az itala meg közé állni.
- Hé, nem nálam van a mérged - jegyzem meg végül a nagy kutatás és a sóhaj után, ahogy felé nyújtom a saját cigim. Oké, oké, bűzlik és undorító. De fogalmam sincs, hova kavarta az övét és nincs kedvem kockáztatni, hogy elpattan nála valami.
Még ha nem is komolyan hiszem, hogy ez történne.
Nem teljesen komolyan.

Nemcsak a pia, de a cigije és közé sem akarok állni, a sajátomnál jobbat viszont nem találhat. Mégsem kell neki. Némán vállat vonok és újra elhelyezkedek a sziklafalnál, egyre kényelmesebben. Mintha nem is lett volna szó itt gyilkosságról, csak egy átlagos estéjét mesélné.
Tüzet meg adjak, mi? Az már jó?
Vigyorogva forgatom meg a szemem, de előhalászva a zippót a zsebemből, felé nyújtom. Nem fogom csúsztatni és nem fogom dobni. Ahhoz túlzottan féltem. El kell vennie, ha tüzet akar.
Ha pedig nem adja vissza, kiherélem.
Vagyis... lehet, hogy nem.
Talán jobb, ha nem.
- Szóval kicsináltad a Capo két emberét. Ösztönből. Önvédelemből. És most tartozol neki - újabb következtetés, csendes megjegyzés.
Csendes! Tessék értékelni!
- ...és mennyire vagy idióta? Felkeresed vagy elkerülöd?
Egyik sem egy életbiztosítás. De szabadon beledögleni a saját döntésedbe kicsit jobb, mint parancsra ugató kutyaként kilapulni egy véletlen, rajtad háromszor átguruló kocsikerék alatt.

Szóval az... ellenség... oké. Akkor ezért sétálhatott el egyáltalán egy családi balhéból.
- Akkor gratulálok, lenyűgöztél egy Capot! ...vagy akármi is itt a megnevezés  - a vigyorom nem őszinte, de az egész helyzet elbaszott ahhoz, hogy túl komolyan lehessen venni. Vagy legalábbis nekem nem sikerül.
De legalább egyre inkább rátalálok a hangomra. Most már könnyű, hogy nem tartok attól, engem is felvág.
- Addig működik hosszútávon az elkerülés, amíg elválaszt tőle pár csillagrendszer. Galaxis. Vagy tököm tudja, micsoda. - vágom rá reflexből. Mellé pedig el kell ismernem, hogy egész jó látni a mosolyát. Vagyis a felismerés jó, hogy nem ráz ki tőle a hideg. Nem úgy, mintha tényleg valami gyilkossal ücsörögnék itt.
Akármiről is beszélünk éppen, pont olyan érzés, mint mikor szóra bírtam. Most mosolyra. Még ha nem is jókedvűre.
- Kétlem, hogy megéri neki a zsarukat belekeverni. Elintéztet mással - újabb vigyor. Csak szórakozva. De aztán komolyabbra veszem.
- Jó nagy szarba keverted magad, Rossi. Elismerésem - bólintok aprót és már folytatom is.
- ...hacsak nem fontolod meg komolyan... hogy a helyi család megoldja a pénzügyi gondjaid...?
Mert fizetnének neki. Ez nem kérdés. Nem lenne gondja az anyja gyógyszereire, ápolására meg semmi hasonlóra. Ha pedig egy kicsit engedek a saját szabályaimból... nekem sem kellene IQ-bajnok bűnözőkkel üzletelnem. Lehetnék Rossi sofőrje. Kibaszott zakóban és öltönyben.
Meg egy frászt! ...?

El kell ismernem, tényleg le vagyok nyűgözve. A szerencsétlen ragazzo (srác), akiből a szavakat úgy kell kihúzni és most gyilkosságról beszélünk meg a családról.
- Most nem azért, Rossi, de szerinted megérsz te nekünk egy kibaszott háborút? - vágom hozzá az elsőt, ami eszembe jut, de amint kimondom, eszembe jut még valami. Az apró részlet, amit kurvára nem értettem akkor és ott. Pontosabban leszartam.
- Ezért kezdted a szövegelést azzal, hogy ki az apád? Mert otthon nagy ember? - valahol idegesít, hogy hiába ketten vagyunk, mégsem mondom ki nyíltani, miről beszélünk. De így jön a számra. Az ember nem hangoztatja úgy az ilyesmit, mint pletykás vénasszony a környék híreit.